Jog.
A jog azon feltételek foglalata, amely alatt az egyik ember önkénye a másik önkényével a szabadság egyetemes törvénye szerint megegyeztethető.
A bírói büntetés, amely a természetestől, amivel a bűn önmagát bünteti és amire a törvényhozó egyáltalán nincs tekintettel, különbözik, sohasem lehet pusztán eszköz arra nézve, hogy más jót előmozdítson, akár maga a bűnös, akár a polgári társadalom javát, hanem mindenkor csakis azért kell rámérni a bűnösre, mert bűnt követett el; mert az ember sohasem kezelhető más czéljainak puszta eszköze gyanánt és nem keverhető a dologjog tárgyai közé, ami ellen ismét veleszületett személyisége védi, bár polgári személyiségének elvesztésére nagyon is elítélhető. Először is ki kell mutatni, hogy bűnös, mielőtt csak gondolhatnánk is arra, hogy megbüntetéséből saját magára vagy polgártársaira némi haszon háramolhatnék. A büntető törvény kategorikus imperativusz és jaj annak, aki a boldogság tanának kigyózó fordulatain csúszik át, hogy valamit találjon, ami őt azon előnyért, amit igér, a büntetés alól vagy csak annak egy foka alól is felmentené a farizeus jelige szerint: «Jobb, hogy egy ember meghaljon, minthogy az egész nép elpusztuljon»; mert, ha az igazságosság elpusztul, akkor már nincs értéke, hogy emberek éljenek a földön. Mit tartsunk tehát arról a javaslatról, hogy: egy halálra ítélt gonosztevőt tartsunk életben, ha beleegyezik abba, hogy rajta veszélyes kísérleteket végezzenek és ha még boldog, hogy így menekül, hogy az orvosok azáltal új, az emberiségre nézve üdvös felvilágosítást kapjanak? A törvényszék azt az orvosi testületet, amely ily javaslattal fordulna hozzá, megvetéssel utasítaná vissza, mert az igazságosság megszünik az lenni, ha bárminő árért is eladja magát.
A büntetésnek minő módja és minő foka az, amit a nyilvános igazságosság elvül fogad el és zsinórmértékké tesz? Ez nem más, mint az egyenlőség elve (az igazság mérlege nyelvének állásában), hogy ne hajoljon inkább az egyik oldalra, mint a másikra. Tehát: aminő meg nem érdemelt bajt okozol másnak a népben, azt követed el magaddal szemben. Ha meggyalázod őt, úgy meggyalázod magadat; ha meglopod őt, úgy meglopod saját magad; ha megvered őt, úgy megvered magadat; ha megölöd őt, úgy megölöd magadat. Csak a megtorlásnak ezen joga, de jól megértendő, csupán a törvény sorompói előtt (nem önítélkezésedben) adhatja meg biztosan a büntetés minőségét és mennyiségét; minden más ide-oda ingadozó és belevegyülő más tekintet folytán a tiszta és szigorú igazság ítéletének nem felel meg. Bár úgy látszik, hogy az osztályok különbsége nem engedi meg a hasonlót hasonlóval való megtorlás elvének alkalmazását; de ha nem is lehetséges éppen betű szerint, mégis az előkelőbb érzületére gyakorolt hatás szempontjából mindig érvényes maradhat. Igy például a szóval való sértés miatt kimért pénzbüntetés semmiféle arányban sincs a sérelemmel, mert akinek sok pénze van, megengedheti magának ezt, ha kedve tartja; de az egyik becsületének megbántását a másik gőgjének megalázása nagyon is kiegyenlítheti: ha az utóbbinak nemcsak nyílvánosan bocsánatot kell kérnie, hanem például a másik, bár az alacsonyabb rangú, kezének megcsókolására kényszerítené az ítélet. Mit jelent azonban az, hogy: «ha meglopod őt, úgy meglopod saját magadat?» Aki lop, minden más ember tulajdonát veszélyezteti; tehát (a megtorlás jogánál fogva) megfosztja magát minden biztos tulajdon lehetőségétől; nincs semmije és nem is szerezhet semmit, mégis élni akar; ez pedig nem lehetséges máskép, minthogy mások élelmezzék. Mivel azonban ezt az állam ingyen nem fogja megtenni, tehát munkaerejét az államnak kell átengednie az annak tetsző munka czéljára (kényszermunka) és bizonyos időre, vagy bűne szerint örökre is a rabszolgák osztályába kerül. Ha azonban gyilkolt, úgy meg kell halnia. Nincs itt semmiféle szurrogátum az igazság kielégítésére. Nincs semmiféle egyneműség a még oly gondteljes élet és a halál között, tehát a gonosztett és a megtorlás között sincs más kiegyenlítés, mint a tettesen törvényszékileg végrehajtott, de minden kínzástól, ami az emberiséget a szenvedő személyében meggyalázhatná, ment halál. Még ha a polgári társadalom minden tagja beleegyezésével fel is oszlana (pl. egy szigetlakó nép elhatározná, hogy széjjelmegy és szétoszlik a világon), akkor is az utolsó, börtönben lévő gyilkost előbb ki kellene végezni, hogy mindenki megkapja azt, amit tetteivel kiérdemel és vérbűn ne szálljon a népre, amely nem követelte e büntetést: mivel az igazság e nyilvános megsértésében résztvevőnek tekinthető.
Ahány gyilkos van tehát, akik a gyilkosságot elkövették, vagy megbizást is adtak rá, vagy résztvettek benne, annyinak kell is a halált elszenvednie; így követeli ezt az igazság, mint a bírói hatalom eszméje egyetemes a priori törvények szerint.
Ezzel szemben Beccaria márki az affektált emberszeretet résztvevő érzékenykedéséből kiindulva azt a tételt állította fel, hogy minden halálbüntetés jogtalan: mert az eredeti polgári szerződésben nem lehetett benne, mert akkor mindenkinek a nép közül bele kellett volna egyeznie abba, hogy életét veszítse, ha másvalakit (a nép közül) megölne; e beleegyezés azonban lehetetlenség, mivel senki sem rendelkezhet élete fölött. Mindez álokoskodás és jogcsavarás.
Nem azért büntetnek meg valakit, mert büntetést akart, hanem, mert büntetendő cselekményt akart; mert az nem büntetés, ha valakivel az történik meg, amit akar és lehetetlenség azt akarni, hogy megbüntessenek. Kijelentem, hogy: akarom, hogy megbüntessenek, ha valakit megölök, az nem tesz mást, mint: alávetem magam a többiekkel együtt a törvények rendelkezésének, amelyek természetesen, ha vannak a nép között gonosztevők, büntetőtörvények is lesznek. Én, mint a törvényhozók egyike, aki a büntetőtörvényt elrendelem, lehetetlen, hogy ugyanaz a személy legyek, aki mint alárendelt a törvény szerint bűnhődik; mert mint olyannak, azaz mint gonosztevőnek, lehetetlen, hogy a törvényhozásban szavam legyen (a törvényhozó szent). Ha tehát büntetőtörvényt alkotok magam ellen, mint gonosztevő ellen, úgy a tiszta jogi törvényhozó ész az bennem (homo noumenon), amely engem, mint gonosztettre képes, tehát más egyént (homo phaenomenon) az összes többiekkel együtt a büntetőtörvény alá rendel. Más szóval: nem a nép (minden egyes aközül), hanem a törvény (a közigazság), tehát más, mint a gonosztevő rendeli el a halálbüntetést, és a társadalmi szerződésben egyáltalán nincs benne az az igéret, hogy bünhődjünk és így nem is rendelkezünk magunkról és életünkről. Mert ha a büntetés joga a gonosztevő azon igéretén alapulna, hogy akarja, hogy megbüntessék, úgy rá kellene bízni azt is, hogy bűnösnek találja-e magát és a gonosztevő saját bírája lenne. Ezen álokoskodás főtévedése abban áll, hogy: a gonosztevő saját ítéletét (amelyet szükségkép az ész hoz), hogy életét kell vesztenie, ezt az akarat azon határozatának tekintik, hogy magát fossza meg életétől és így a jogi végrehajtást a jogi megítéléssel egy és ugyanazon jogi személyben egyesítve képzelik.
Vannak szégyenletes, magát az emberiséget megbecstelenítő büntetések (mint a széjjeltagolás, széttépetés, orr és fül lemetszés), amelyek nem csupán a becsületesnek (aki más becsülésére igényt tart, ami mindenkinek a kötelessége) fájdalmasabbak, mint a javaitól és életétől való megfosztás, hanem a szemlélőbe is a szégyen pírját kergetik, hogy ily fajhoz tartozik, amellyel így szabad elbánni. Az ily büntetés meg nem engedhető.