Nevelés.
Nem hiányoznak Európa művelt államaiban a nevelő-intézetek és megvan a tanítókban a jóakaró buzgalom, hogy bárkinek ez irányban szolgálatot tegyenek és mindamellett most világosan bebizonyult, hogy mind együttvéve alapjában el van rontva, hogy mivel abban minden a természet ellen működik, azáltal távolról sem fejlesztik ki az emberben azt a jót, amihez a természet megadta a hajlamot és hogy mivel mi állati teremtmények csak a kiművelés által válunk emberekké, rövid idő alatt egész más embereket látnánk magunk körül, ha az a nevelési módszer terjedne el általánosan, amely bölcsen maga a természet eljárásából van levonva és nem a régi szokás és a tapasztalatlan kor szolgai utánzásából ered.
Hiábavaló azonban, hogy az emberi nem ez üdvét az iskolák lassú javulásától várjuk. Ujjáalkotni kell azokat, hogy valami jó dolog származhasson belőlük: mivel eredeti berendezésük hibás, sőt a tanítóknak is új műveltséget kell fölvenniök. Nem eredményezheti ezt lassú reform, hanem gyors revoluczió.
A kényelemszeretet az ember számára rosszabb, mint az élet minden baja. Rendkívül fontos tehát, hogy a gyermekek ifjúságuktól fogva dolgozni tanuljanak.
A sokfélének tanulását az iskolában a kevesebbnek alapos tanulására kell visszavezetni.
Fák, ha a szabadban állnak és növekedőben vannak, jobban fejlődnek és pompásabb gyümölcsöt fognak hozni, mintha mesterkedéssel, üvegházzal és formák rákényszerítésével nevelték volna.
A gyermekek akaratát nem szabad megtörni, hanem csupán hajlítani oly módon, hogy a természetes akadályoknak engedjen.
Először egyáltalán jellemet kell képezni, aztán jó jellemet. Az első valamely szilárdan föltett szándékban való gyakorlat által történik, amely szándékhoz reflexióból eredő meghatározott elvek elfogadásával jutunk.
Gyermekeknek nyíltszívűeknek kell lenniök és tekintetük oly derült kell hogy legyen, mint a napé. Csak a vidám szív képes arra, hogy a jóban gyönyörködjön. Az a vallás hamis, amely az embert sötétté teszi; mert Istent vidám szívvel kell szolgálni és nem kényszerűségből. A vidám szivet nem szabad mindig a szigorú iskolai fegyelembe szorítani, mert az esetben csakhamar levert lesz. Ha szabadságot kap, úgy ismét felüdül. Erre a czélra szolgálnak bizonyos játékok, ahol a gyermek szabad és ahol azon fáradozik, hogy mindig megelőzze valamiben a másikat. Akkor lelke ismét derültté válik.
A gyermekeket, különösen a leányokat, korán nyílt és fesztelen mosolygásra kell szoktatni; mert az arczvonások felderülése emellett lassanként a bensőbe is lenyomódik és a vidámságra, szivélyességre és barátkozásra való hajlamot alapítja meg, ami korán a jóakarat erényéhez való közeledést készíti elő.
Joggal állítható, hogy a közönséges emberek gyermekeiket sokkal jobban kényeztetik, mint az előkelők. Mert a legtöbb ember úgy játszik gyermekével, mint a majommal. Énekel neki, dédelgeti, csókolgatja, tánczol vele. Azt hiszik, hogy valami jót tesznek a gyerekkel, ha mihelyt kiabál, odaszaladnak hozzá és játszanak vele és így tovább. Azonban annál gyakrabban kiabálnak. Ha azonban nem törődünk a kiabálásukkal, akkor végül is felhagynak vele. Mert hiábavaló munkát egy teremtmény sem végez.
De csak hozzá kell szoktatni őket, hogy minden szeszélyüket kielégítve lássák, akkor aztán majd az akaratuk megtöréséhez későn fogunk hozzá. De ha kiabálni hagyjuk őket, úgy maguk is elunják azt. Ha azonban kora gyermekkorukban minden szeszélyüket teljesítik, úgy ezáltal elrontják szívüket és erkölcseiket.
Van-e valami fonákabb, mint az, hogy gyermekeknek, akik alig léptek ebbe a világba, mindjárt a másvilágról beszélünk?
A gyermekre rendszerint rákiabálnak, hogy: fuj, szégyeld magad! Hogy illik ez! stb. Ilyesminek azonban az első nevelésben egyáltalán nem szabadna előfordulnia. A gyermeknek még nincs fogalma a szégyenről és az illendőségről; nincs szégyelni valója, nem is kell, hogy szégyelje magát, és azáltal csak bátortalanná válik. Zavarba jut, ha mást meglát és idegenek elől a legszívesebben elrejtőzik. Ezáltal tartózkodás áll elő és hátrányos titkolózás. Nem mer semmitse többé kérni, holott mindent kérnie kellene; eltitkolja érzületét és másnak tűnik fel, mint aminő, ahelyett, hogy mindent nyíltan szabadna megmondania. Ahelyett, hogy mindig szülei körül volna, kerüli őket és a szolgálatkész cselédségnek veti magát karjaiba.
Erkölcsileg büntetünk, ha a becsültetésre és a szeretetre irányuló hajlamában rövidítjük meg a gyermeket, amely az erkölcsiség segédeszköze, például, ha a gyermeket megszégyenítjük azzal, hogy fagyosan és hidegen bánunk vele. E hajlamot amennyire lehet meg kell őriznünk. Azért a büntetésnek e módja a legjobb; mivel az erkölcsiséget fejleszti; ha pl. a gyermek hazudik, úgy a megvetés pillantása elég büntetés és a legczélszerübb büntetés is.
Az irigységet keltjük fel, ha a gyermeket arra figyelmeztetjük, hogy magát mások értéke szerint becsülje. Inkább saját értelmének fogalma szerint kell, hogy becsülje magát. Nézd, hogy viselkedik ez és ez a fiú! és így tovább. Az ilyfajta figyelmeztetés csak fölötte nemtelen gondolkozásmódot hoz létre. Ha az ember saját értékét másoké szerint becsüli, úgy vagy arra törekszik, hogy a többiek fölé emelkedjék, vagy hogy mások értékét kisebbítse. Ez az utóbbi azonban irigység. Akkor csak másra igyekszünk hibát ráfogni; mert, ha az nem volna itt, úgy nem is hasonlíthatnának össze vele és akkor mi a legjobbak volnánk.
Az apák leányaikkal szemben túlságosan elnézők, az anyák fiaikkal szemben. Mindegyiknek saját nemét kell fegyelmeznie.
A nőnek sokkal kevesebb fegyelmezésre és nevelésre van szüksége, mint a férfinak, amint kevesebb tanításra is.
Amíg a női természetet jobban meg nem ismertük, addig a legjobb, ha a leányok nevelését az anyákra bízzuk és megkíméljük őket a könyvektől.
Az kívánnám, hogy ifjuságunkat az úgynevezett nemes (túlságosan jó) cselekedetek példáitól, amivel úgy dobálózik érzelgős irodalmunk, megkíméljék és többet adjanak a puszta kötelességre és arra az értékre, amit az ember saját maga adhat meg és kell hogy megadjon magának azon öntudattal, hogy kötelességét nem szegte meg, mert ami üres vágyakra és elérhetlen tökéletesség kivánsága felé irányul, az csak regényhősöket hozhat létre, akik míg a szertelen iránti érzékükkel nagyra vannak, azalatt közönséges és mindennapi kötelezettségeik alól, amelyek akkor nékik jelentéktelen kicsinynek tünnek fel, az alól fölmentik magukat.
Oly cselekedetek dicsérete, amelyekből nagy, önzetlen, résztvevő érzület és emberiesség ragyog, nagyon tanácsos. De nem annyira ezek lélekemelő voltára kell figyelmeztetni, amely nagyon futólagos és múló, mint inkább a szívnek a kötelesség alá való rendelésére, amelytől tartósabb hatást várhatunk, mivel elveken alapul, míg amaz csak a szenvedély múló fellobbanásán. Csak egy kevéssé gondolkodnunk kell, hogy mindig oly bűnre akadjunk, amit az emberi nemmel szemben elkövettünk – ha másban nem, hát abban, hogy oly előnyöket élvezünk az embereknek a polgári társadalomban való egyenlőtlenségéből, amelyek folytán másoknak annyival inkább nélkülözniök kell – hogy azon önző képzelődés által, hogy érdemeket szereztünk, a kötelesség gondolatát ki ne szorítsuk.
A mi időnkben, amidőn olvadozó, lágyszívű érzelmekkel vagy a kedélynek magasröptű, felfuvalkodott és a szívet inkább elhervasztó, mint erősítő önhittségével többet remélnek elérni, mint a kötelességnek az emberi tökéletlenséghez és a jóban való előmenetelhez illőbb száraz és komoly fogalmával, ezen módszerre való utalás szükségesebb, mint valaha. Gyermekeknek nemes, nagylelkű, érdemdús cselekedeteket bemutatni, mint mintákat, abban a hitben, hogy őket lelkesedés fölkeltése által azok számára megnyerjük, teljesen czéltalan. Miután még a legegyszerűbb kötelesség teljesítésében sőt annak helyes megítélésében is annyira hátra vannak, az annyit tesz, mint korán képzelgőkké tenni őket. De az emberek tanultabb és tapasztaltabb részénél is, ahol e vélt hajtóerőnek nincs hátrányos hatása, ott legalább is nem gyakorol a szívre igazi, erkölcsi hatást, amit pedig azzal előidézni akartak.
Minden érzelemnek, különösen annak, amelynek oly szokatlan erőkifejtést kell eredményeznie, azon pillanatban kell hatását kifejteni, amelyben a leghevesebb és pedig mielőtt ellobban, mert különben semmit sem ér el: amennyiben a szív természetszerűen a rendes mérsékelt életmozgásába tér vissza és azon bágyadtságba esik, amelyben előbb volt, mert olyasmi érte, ami ugyan izgatta, de nem olyan, ami erősítette volna. Fogalmakra épített alapelveket kell felállítani, minden más alapon csak pillanatnyi felbuzdulás jöhet létre, amely nem szerezhet az egyén számára morális értéket, sőt még önbizalmat sem, amely nélkül az öntudatos erkölcsi érzület és az öntudatos jellem, az ember legfőbb java, nem is lehetséges.
Oh őszinteség! Te Asztrea, ki a földről az égre menekültél, hogy vonzhatnánk téged (a lelkiismeret és ezzel minden benső vallásosság alapját) ismét le hozzánk? Megengedem, bár igen sajnálatos, hogy nyíltszívűség (az egész ismert igazság elmondása) az emberi természetben nem található. De őszinteséget (hogy mindaz, amit mondunk igaz legyen) minden embertől követelnünk kell és ha erre sem volna természetünknek hajlama, bár csupán elhanyagolják a művelését, úgy az emberi fajnak saját magát mélyen meg kellene vetnie.
Most hasonlítsuk ezzel egybe a mi nevelési módszerünket, különösen a vallás tekintetében, vagy jobban mondva a vallástan tekintetében, ahol az emlékezetnek hűségét a feltett kérdésekre való felelettel, anélkül, hogy a hitvallás hűségére ügyelnének (amit nem is tesznek soha vizsgálat tárgyává) már kielégítőnek találják arra, hogy hívő lélekké tegyenek valakit, aki csak meg sem érti azt, amit szentül fogad és így nem fogunk többé csodálkozni az őszinteség hiányán, amely az embereket csupa belső képmutatóvá teszi.
A képes ábéczéskönyv, mint a képes biblia, vagy éppenséggel a képekben ábrázolt erkölcstan a gyermekes tanító játékszere, hogy tanítványait még gyerekesebbé tegye, mint aminők voltak.
Mivel az emberi megismerésnek természetes útja az, hogy először az értelem alakul ki, amennyiben a tapasztalat által szemléletes ítéletekre és ezek által fogalmakra tesz szert és hogy erre e fogalmakat alapjuk és következményeik viszonyában és végül a tudomány jól rendezett egészében az ész megismeri, tehát a tanításnak is ezen az úton kell haladnia. A tanítótól tehát azt várjuk el, hogy hallgatójában először az értelmes, azután az eszes embert és végül a tudóst nevelje. Az ily eljárásnak az az előnye van, hogy bár a tanítvány sohase ér az utolsó fokra, amint az rendesen történik, mégis a tanítás által nyert és ha nem is az iskola, de az élet számára gyakorlottabbá és okosabbá vált.
Ha ezt a módszert megfordítjuk, úgy ráragad ugyan valami észforma a növendékre, mielőtt értelme ki volna képezve és van kölcsönvett tudománya, amely csupán mintegy rajt ragad, de nem benne termett; ami mellett kedélyi képessége épp oly terméketlen, mint valaha, de a bölcseség képzelgése által sokkal romlottabbá vált. Ez az oka annak, amiért nem ritkán találunk tudósokat (tulajdonképp csak tanultakat), akiknek kevés az értelmük és ezért küldenek a világba az egyetemek több átlagembert, mint bármely más közintézmény.
Van egy eszmém, amely szerint én hasznosnak képzelem a főiskolai tanítást és ez az, amelyet a világ ismeretében való előgyakorlatnak nevezhetek. Ez a világismeret az, amely arra szolgál, hogy minden egyébként megszerzett tudományt és ügyességet oknyomozóvá tegyen, ami által az nemcsak az iskola, hanem az élet számára is használhatóvá válik és ez az ami az elkészült tanítványt rendeltetési helyére, azaz az életbe vezeti.
A főczél, amelyet én főiskolai életemben mindenkor szem előtt tartok, az abban áll, hogy a jó érzületet terjesszem, amely elveken alapul, azt a jónak alkotott lelkekben megerősítsem és ezáltal megadjam az egyedüli czélszerű irányt a tehetség kifejlesztésére.