Faj – nemzet.
Valószínű, hogy a fajok összekeveredése (nagy hódításoknál), ami lassankint kitörli a jellegzetes vonásokat, az emberi nemnek, minden állítólagos emberszeretet figyelmen kívül hagyva is, nem hasznos.
A régiek lángeszéről igen nagy a véleményem. Mi rendezett tömegben működünk, ami a lángészt (mint a bátorságot és a fegyverrel való ügyes bánásmódot is) nemcsak fölöslegessé teszi, hanem meg is gátolja.
A spanyol komoly, hallgatag és igazmondó. Kevés becsületesebb kereskedő van a világon, mint a spanyol. Büszke lélek, akinek több érzéke van nagy, mint szép cselekedet iránt. Mivel keverékében kevés jóságos és szelid jóakarat van, gyakran kemény, sőt kegyetlen is. Nem mondható hogy a spanyol büszkébb vagy szerelmesebb, mint más ember, de mindkét dologban oly kalandos hajlamú, amely ritka és szokatlan. Hogy az ekét otthagyja és hosszú karddal és köpennyel sétál a mezőn, míg az arrautazó idegen el nem ment, vagy hogy a bikaviadalban, ahol az ország szépei egyszer fátyol nélkül mutatkoznak, külön üdvözléssel tudtára adja mindenkinek, hogy ki az imádottja és aztán az ő tiszteletére vad állattal veszélyes küzdelembe fogni merészkedik, ezek oly szokatlan és különös cselekedetek, amelyek nagyon eltérnek a természetestől.
A francziának erős érzéke van a morális szép iránt. Jómodorú, udvarias és szolgálatkész. Igen hamar bizalmas, tréfálkozó és az érintkezésben nyílt; ezt a kifejezést, jómodorú férfi vagy hölgy csak az érti meg igazán, aki a franczia udvariasság iránti érzékét szerezte meg. Még magasztos érzései is, amelyből nem kevés jutott számára, a szép érzékének vannak alárendelve és erősségüket csak az utóbbival való megegyezésből nyerik. Igen szeret elmés lenni és ötlete kedvéért meggondolás nélkül fog valamicskét az igazságból feláldozni. Azonban ott, ahol az elmésségnek nincs helye, épp oly alapos belátással rendelkezik, mint más népbeli, pl. a matematikában és a többi száraz vagy mélyértelmű művészet és tudományban. De nem lehetünk eléggé óvatosak e nép metafizikai, morális vagy vallási irataival szemben. Rendszerint sok szép szemfényvesztés van bennük, amely a rideg vizsgálat előtt nem állja ki a próbát. A franczia szeret merészet mondani; de hogy az igazsághoz jussunk, ahhoz nem merészség, hanem óvatosság szükséges. A történelemben szereti az anekdotát, amihez nem hiányzik más, mint az, hogy kivánatos, hogy igaz volna. A jó mondásnak nincs nála oly futólagos értéke, mint máshol, mohón terjesztik és könyvekben megőrzik, mint a legfontosabb eseményt. Higgadt polgár és a közjavadalmak bérlőinek elnyomását szatirával vagy parlamenti beadvánnyal boszúlja meg, amelylyel, miután az czéljához képest a nép atyáinak szép hazafias tekintélyt biztosított, nem történik más, minthogy dicsőítő felemlítés koronázza meg őket és elmés költemények magasztalják. Az a tárgy, amelyre leginkább vonatkoznak e nép érdemei és képességei, az a nő. Nem mintha itt jobban szeretnék vagy becsülnék, mint máshol, hanem, mivel ő adja meg a legjobb alkalmat, hogy az elmésségnek, az udvariasságnak és a jó modornak kedvelt tehetsége fényében mutatkozzék. A nő adja meg Francziaországban minden társaságban és érintkezésben a hangot. Bár nem tagadható, hogy a társaság a szépnem nélkül meglehetős ízetlen és unalmas volna; de ha a hölgy megadja benne a szép modort, úgy a férfinak a saját részéről a nemest kellene megadnia. Mert különben az érintkezés épp oly unalmassá válik, de az ellentétes oknál fogva: mivel semmi sem oly undorító, mint csupa édesség. A franczia ízlés szerint nem azt kell kérdezni: itthon van az úr? hanem, itthon van az úrnő? Az úrnő toalettjét rendezi, az úrnőnek migrénje van; egyszóval az úrnővel foglalkozik és az úrnőről szól minden társalgás és minden mulatság. Holott ez már nem is a nő megtisztelése. Oly férfinak, aki játszadozik, annak soha sincs érzéke, sem az igazi nagyrabecsülés, sem a gyengéd szerelem iránt. Sokért nem mondanám én azt, amit Rousseau állít oly vakmerően: hogy a nő sohasem egyéb, mint nagy gyermek. De az éleslátó svájczi ezt Francziaországban írta és gyaníthatólag ő maga, mint a szépnem oly nagy védője, felháborodott azon, hogy ott nem bánnak a nővel több igaz tisztelettel. Miután a francziában nem hiányoznak a nemes tulajdonságok, csakhogy ezeket benne csupán a szép iránti érzék elevenítheti fel, ezért ott a szépnemnek hatalmasabb befolyása lehetne arra, hogy a férfinemnek legnemesebb cselekedeteit keltse fel és tegye serénynyé, mint bárhol másutt a világon, ha gondolnának arra, hogy a nemzeti szellem ez irányát egy kissé kedvezményben részesítsék. Kár, hogy a liliomok nem fonnak. A nemzeti jellem e hibája legközelebb áll a lazasághoz, vagy udvariasabban szólva a könnyelműséghez. Fontos dolgokat tréfaként tárgyalnak és csekélységekkel a legkomolyabban foglalkoznak. A franczia öreg korára is még vidám dalokat énekel és amennyire képes galáns a nőkkel szemben. E megjegyzésekre nagy, hiteles kezeseim vannak maguk a francziák közül és egy Montesquieu és D’Alembert mögé húzódom vissza, hogy minden aggódó boszúság elől biztosítsam magam.
A franczia nemzetet minden más népnél inkább jellemez a társalgás ízlése, amely tekintetben minden más nép mintája. Társalgásuk udvarias, főleg idegenekkel szemben, akik őket felkeresik; bárha nincs most divatban az udvari erkölcs. A franczia nem érdekből közlékeny, hanem mivel ízlésének közvetlen szükséglete az. Miután ez az ízlés főleg a nők nagy világával való érintkezésre vonatkozik, ezért a franczia nyelv általános nyelvvé vált és egyáltalán nem vitatható: hogy az ily hajlamnak a szolgálatkészség, a segítő jóakarat fejlesztésére és lassanként az elveken alapuló általános emberszeretetre is kell hogy legyen befolyása és az ily népet egészben véve szeretetreméltóvá kell hogy tegye.
Az érem másik oldala az elvek által nem eléggé fékezett élénkség és világosan látó értelem mellett a könnyelműség, hogy bizonyos formákat, csak mivel régiek vagy csak mivel túlságosan dicsérték azokat, még ha jól is érezték magukat azok mellett, ne hagyjanak soká fennállani és amellett ragályos szabadságszellem, amely magát az értelmet is bevonja játékaiba és a népnek az államhoz való viszonyában oly mindent megrázó lelkesedést gyújt, amely még a végleteken is túlmegy. E nép sajátságai, mint árnykép, mely azonban élethűen rajzolt, további leírás nélkül, pusztán ezen odavetett összefüggéstelen töredékekből, mint jellemzése adalékaiból egy egésszé könnyen összeállíthatók.
Az ily szavakat, mint: esprit (e helyett: bon sens), frivolité, galanterie, petit maître, coquette, étourderie, point d’honneur, bonton, bureau d’esprit, bon mot, lettre de cachet és így tovább, nem könnyű más nyelvre lefordítani: mert inkább azon nemzet sajátos gondolkodásmódját fejezik ki, amely mondja őket, mint azt a tárgyat, amely a gondolkodó előtt lebeg.
Az olaszban úgy látszik a franczia és a spanyol érzéseinek keveréke van; több érzéke van a szép iránt, mint az előbbinek és több a magasztos iránt, mint az utóbbinak. Azt hiszem ily módon megmagyarázható erkölcsi jellemének többi vonása is.
Amint a franczia kitünik társalgási tehetségével, úgy az olasz műízlésével. Vonásaiban érzelmeinek erős játéka nyilvánul és arcza kifejezésteli. Ügyvédeiknek a törvény előtti védelme oly szenvedélyes, hogy színpadi szavalathoz hasonlít. A franczia inkább a magán mulatságokat kedveli, az olasz a nyilvánosakat: pompás felvonulásokat, körmenetet, nagy látványosságokat, farsangi mulatságot, álarczos játékokat, nyilvános épületek pompáját, festményeket, mozaikokat, nagystílű római régiségeket, hogy lássanak és nagy társaságban láttassanak. Emellett azonban (hogy az önzésről se feledkezzünk meg) a váltó, a bank és a lutrijáték feltalálása. Ezek jó oldalai: továbbá azon szabadság, amelylyel gondolások és koldusok élhetnek előkelőkkel szemben.
A rosszabb oldalai: mint Rousseau mondja, dísztermekben társalognak és patkányfészkekben hálnak. Társas összejöveteleik börzéhez hasonlatosak, ahol a ház úrnője a nagy társaság számára valami kóstolót nyújt, hogy az ide-oda vándorlás közben egymással a napi ujdonságokat közöljék, anélkül, hogy ehhez éppen barátságra volna szükség és az úrnő a társaságból kiválasztott kis résszel együtt vacsorázik. A gonosz azonban: a szokás, hogy kést rántanak, a banditák, a rablógyilkosoknak szent menedékhelyre való menekülése, a szbirrek elhanyagolt hivatala és így tovább: amit nem annyira a római, mint inkább a kétszínű közigazgatás rovására írnak. Ezek azonban oly vádak, amelyekért semmiesetre sem felelek, és amiket rendesen angolok részéről hallunk, akiknek más alkotmány, mint az övék sehogysem tetszik.
Angliában az elmésség oly vaskos aranya található, amely franczia kalapács alatt nagy felületű vékony lapocskákká nyujtható.
Az angol minden barátság kezdetén hűvös és idegennel szemben közömbös. Kevés hajlama van kis szívességekre; ezzel szemben azonban, ha barátoddá vált, nagy szolgálatokat tehet. Nem erőlteti magát, hogy az érintkezésben elmés legyen, vagy hogy finom módot mutasson, de értelmes és higgadt. Rosz utánzó, keveset törődik mások ítéletével és rendszerint saját ízlését követi. A nővel szemben való viszonyában nem rendelkezik a franczia udvariasságával, de sokkal nagyobb tiszteletet tanúsít vele szemben és ezt tán túlzásba is viszi, amennyiben a házasságban a nőnek korlátlan tekintélyt biztosít. Állhatatos, néha a nyakasságig, merész és elszánt, néha a vakmerőségig és elvek szerint cselekszik rendszerint az önfejűségig. Könnyen különcczé válik, nem hiúságból, de mivel keveset törődik másokkal és nem egykönnyen cselekszik szivességből vagy utánzásból ízlése ellenére; ezért ritkán szeretik annyira, mint a francziát, de ha ismerik, rendszerint többre becsülik.
Az angol jelleme valószínűleg nem jelent mást, mint azt a korai tanítás és példa útján elsajátított alapelvet, hogy jellemet alkotnia kell a maga számára, azaz meg kell mutatnia, hogy van jelleme; amennyiben a hajthatatlan szándék, hogy önként felvett elvéhez ragaszkodjon és egy bizonyos szabálytól (nem fontos melyiktől) el ne tántorodjon, ez a férfinek azon fontosságot adja meg, hogy biztosan tudják, hogy mit várhatnak tőle és mit ő másoktól.
Ez a jellem a franczia népével inkább mint bármely más nép jellemével ellentétes. Az angol minden szeretetreméltóságról, mint ama nép legkíválóbb társadalmi tulajdonságáról, idegennel szemben, sőt a saját fajtájabelivel szemben is lemond és csupán tiszteletre tart igényt, ami mellett egyébként mindenikük csupán saját módja szerint akar élni.
Az angol elkülöníti magát, ahol pénzéért étkezik. Inkább eszik külön szobában egyedül, mint ugyanazon pénzért közös asztal mellett: mert utóbbi esetben mégis némi udvariasságot követelnek tőle, és idegenben, pl. Francziaországban, ahová az angolok csak azért utaznak, hogy minden útját és szállodáját utálatosnak híreszteljék el, összegyülnek ezekben, hogy csak maguk között legyenek. Honfitársai részére az angol nagy és minden más népnél hallatlan jótékony alapítványokat létesít. Az idegen azonban, akit sorsa földjükre vetett és nagy nyomorba juttatott, a szeméten pusztulhat el, mivel nem angol, azaz nem ember. Az ó-angol John Bull már arczán hordja azt a szabadságot, hogy udvariatlan legyen bárhol, ahová jön, idegenben vagy saját országában az idegennel szemben.
A németben az angol és a franczia érzelmének keveréke van, de úgy látszik, közelebb áll az előbbihez és az utóbbihoz való nagyobb hasonlatossága csupán mesterkélt és utánzott. Szerencsés keverékben van érzéke úgy a magasztos, mint a szép iránt; és ha az előbbiben nem is éri el az angolt és az utóbbiban a francziát, mindkettőt túlszárnyalja, amennyiben összeköti azokat. Több szivességet tesz a társas érintkezésben, mint az angol és ha nem is visz a társaságba oly kellemes élénkséget és elmésséget, mint a franczia, de szerényebb és értelmesebb ott. Mint az ízlés minden fajában úgy a szerelemben is meglehetős rendszeres, és amennyiben a szépet a nemessel összeköti, annyiban mindkettőnek érzésében elég hűvös arra, hogy fejét az illem, a dísz és a feltünésről való megfontolással töltse meg. Ezért nála a családnak, a czímnek és rangnak úgy a polgári életben, mint a szerelem dolgaiban nagy jelentősége van. Sokkal többet törődik az előbb említetteknél azzal, hogy hogyan ítélik meg az emberek és ha valami van jellemében, ami a javulás kivánságát keltheti fel, úgy leginkább ez a gyöngeség, amelynél fogva nem merészkedik eredeti lenni, bár minden tehetsége megvan hozzá és hogy túlsokat törődik mások véleményével, ami az erkölcsi tulajdonságokat minden támaszuktól megfosztja, amennyiben köpenyegforgatóvá és hamisan mesterkéltté tesz.
A németek alkalmasak arra, hogy átvegyék minden néptől a jót és összeegyeztessék és minden jót egyforma készséggel vesznek át. A népek ily szövetsége általánossá lehet.
Aki mást utánoz, az elérheti amazt, sőt túl is szárnyalhatja. Aki a munkát folytatja, az első szerzőt messze túlszárnyalhatja, mint Newton Keplert. Mi németek az ész találmányainak folytatására vagyunk hivatva.
A német jellemre nézve legalább ez idő szerint nem czélszerű, ha nemzeti büszkeségről fecsegnénk neki. Tehetségeihez épp az a jellem illik, hogy nincs ily büszkesége, sőt, hogy inkább ismeri el más népek érdemét, mint sajátjáét.
A hollandus rendes és szorgos hajlamú és amennyiben rendszerint a hasznosra van tekintettel, úgy kevés érzéke van aziránt, ami finomabb értelemben szép vagy emelkedett. Nagy ember előtte épp annyit jelent, mint gazdag ember, barátja alatt levelezőjét érti és az a látogatás, amely nem jövedelmező számára, nagyon unalmas neki. Ellentétben áll úgy a francziával, mint az angollal és bizonyos tekintetben nem más, mint egy nagyon flegmatikus német.
Az orosz – természetes ügyesség, anélkül, hogy lángész volna.
Az oroszok mindenkor csak végzett növendékek, de sohasem mesterek.
Oroszok és lengyelek nem képesek önkormányzatra. Az előbbiek mivel feltétlen úr nélküliek akarnak lenni, az utóbbiak mivel mind urak akarnak lenni.
A keleti népek sohasem javulnának meg önmaguktól.
Nyugaton kell keresnünk az emberi nem folytonos haladását a tökéletesség felé és innen kell keresni elterjesztését a földön.
Míg a németek és angolok ugyanoly értelmesek mint a francziák, addig az utóbbiak azzal kapcsolatban szellemesebbek, azaz képzelőerejük élénkebb, a németeknek ítélőerejük, az angoloknak észtehetségük nagyobb. A német mindent inkább megérlelni akar, míg a franczia a virágokat adja.
Az ítélőerő a gyökérben hajt: német.
Képzelet a pompás koronában: olasz.
Izlés a virágzatban: franczia.
Ha a törökök, akik a keresztény Európát Frankesztánnak nevezik, utaznának, hogy embereket és népjellemet megismerjenek (amit nem tesz más nép, mint az európai, ami pedig az összes többiek szellemi korlátoltságát bizonyítja), úgy talán a következőleg osztanák be Európát népei jellemének hibái szerint: 1. A divathon (Francziaország). 2. A szeszélyek hona (Anglia). 3. Az ősök hona (Spanyolország). 4. A pompa hona (Olaszország). 5. A titulusok hona (Németország Dániával és Svédországgal együtt, mint germán népek). 6. Az urak hona (Lengyelország), ahol minden állampolgár úr, de ez urak közül senkisem akar alattvaló lenni, kivéve azt, aki nem állampolgár. Oroszország és az európai Törökország, mindkettő nagyobbrészt ázsiai leszármazása lévén, Frankesztánon kívül terülnének el: az első szláv, a második arab eredetű, tehát oly két törzstől származók, akik egykor Európa feletti uralmukat messzebbre terjesztették ki, mint bármely más nép valaha és oly állapotba jutottak, hogy vannak törvényeik és alkotmányuk, de nincs szabadság, ahol tehát senkisem állampolgár.
A becsületérzésben a következő nemzeti különbségek találhatók: a becsületérzés a francziánál hiúság, a spanyolnál gőg, az angolnál büszkeség, a németnél nagyravágyás, a hollandusnál felfuvalkodottság. Első tekintetre úgy látszik, mintha e kifejezések ugyanazt jelentenék, de nyelvünk gazdagságánál fogva könnyen felismerhető a különbség közöttük. A hiúság a tetszést hajhássza, ingatag és változékony, de külső viselkedése udvarias. A gőgös teli van tévesen képzelt nagy előnyökkel, nem nagyon keresi mások tetszését, magatartása merev és fenhéjázó. A büszkeség tulajdonképp csupán saját értékének nagyobb tudata, ami gyakran igen helyes lehet (amiért néha nemes büszkeségnek mondják; de sohasem tulajdoníthatók valakinek nemes gőgöt, mert az utóbbi mindig helytelen és túlzó önértékelésre vall); a büszkének másokkal szemben való magatartása közömbös és hüvös.
A nagyravágyó büszke, de egyúttal hiú is. Nem szükségképi, hogy gőgös legyen egyúttal, azaz, hogy túlzóan és hibásan előnyöket képzeljen magának, hanem tán nem becsüli magát többre értékénél de csupán ízlése hibás, abban, hogy értékét külsőségekben akarja érvényre juttatni. Az a tetszés, amit keres, tiszteletadásból áll. Ezért örömest kápráztat czímekkel, ősök jegyzékével és pompával. A németet különösen bántja e gyengeség. Az oly szavak, mint: kegyes, kegyelmes, méltóságos és nagyságos és más eféle dagályos kifejezés nyelvét merevvé és ügyetlenné teszik és nagyon is akadályozzák azt a szép egyszerüséget, melyet más nép írásmodorában találunk. A fenhéjázó az érintkezésben szertartásos. A felfuvalkodott oly fennhéjázó, aki viselkedésében világosan elárulja mások megvetését. Magaviselete goromba. Ez a nyomorult tulajdonság a legtávolabb áll a finomabb ízléstől, mivel nyilvánvalóan ostoba; mert az biztosan nem az az eszköz, amelylyel a becsületérzésnek eleget lehet tenni, hogy nyilvánvaló megvetéssel mindenkinek maga körül gyülöletét és maró gúnyját hívják ki.
A szerelem dolgában a németnek és az angolnak meglehetős jó gyomra van, kissé finomkodó, de inkább egészséges és vaskos ízlésü. Az olasz e tekintetben tépelődő, a spanyol képzelgő, a franczia torkoskodó.
De minden népben a legjobb rész mindenféle fajú kitűnő jellemet tartalmaz, és akit egyik-másik szempontból gáncs is érhet, ha elég finom, meg fogja érteni előnyét, amely abban áll, hogy mindenki mást sorsára bíz, de magát kiveszi ez alól.