Társaság.
A titkos ösztönök közé tartozik az a törekvés, amely természetünket nemesíti, hogy mindazt, ami nemünknek az állatfajjal való közösségére emlékeztet, eltakarják vagy diszítsék, hogy túlalacsony vélemény saját magunkról ne terjedjen el. A pusztán animális szükségleteket, amelyek a modornak nem rendelhetők alá és csak szerkezetünk gépezetére vonatkoznak, szerveikkel együtt elfedik. Azt sem tűrjük, hogy a test a tengerben maradjon és ott hullaként ússzon, vagy hogy mint a parzik testét keselyűk falják fel. Diszítjük a temetést és így tovább. Tehát az is kötelesség, hogy az emberiséget az érzékszervek szemléletében is tiszteljük, és hogy ügyeljünk a puszta illemre is.
Kötelességünk úgy magunk, mint mások iránt, hogy ne különítsük el magunkat, és bár elveink középpontja mozdulatlan legyen, de ezt a magunk köré vont kört olyannak is tekintsük, amely a mindent magába foglaló világpolgári érzület egy része; nem éppen azért, hogy a világ javát előmozdítsuk, hanem, hogy fejlesszük az érzület kellemességét, a békességet, a kölcsönös szeretetet és becsülést (ez a barátság és a jó modor) és így az erény mellé társítsuk a grácziákat; amit megtenni erkölcsi kötelességünk is.
Bár ezek csak külsőségek vagy mellékes dolgok, melyek szép, becsülethez hasonló látszatot adnak, amely azonban nem is csal, mert mindenki tudja, hogy mire kell tartania. Bár csupán váltópénz, mégis fejleszti magát az erkölcsi érzéket azon törekvés által, hogy azt a látszatot minél közelebb vigyük az igazsághoz és pedig a hozzáférhetőség, a közlékenység, az udvariasság, vendégszeretet, szelidség (czivódás nélküli ellentmondás) által, amelyek mind a lekötelezettség feltüntetésével az érintkezésnek pusztán modorához tartoznak, amivel azonban mást is egybekötünk, amelyek tehát mégis hatnak a morális érzület fejlődésére, legalább is amennyiben kedveltté teszik az erényt.
Az udvariasság az erkölcs szépsége.
Mérvadónak lenni, annyit jelent, mint önbizalommal mutatkozni, tehát ismerni a világot.
A fényűzés a társadalmi jólét ízléses fölöslege; az ízléstelenséggel párosult fölösleg a dőzsölés.
A finomabb értelemben vett kaczérság, tudniillik az izgatás szándékossága, egyébként illemtudó személynél tán kifogásolható, de mégis szép és rendszerint a tisztességes, komoly illem felett előnyben részesítik.
Aki társalogni kezd, annak azzal kell kezdenie, ami közelfekvő és jelenlévő és lassanként kell a távolabbfekvőre vezetnie, amennyire fel tudja kelteni az érdeklődést. A rosz idő annak számára, aki az utczáról lép be a kölcsönös szórakoztatásra egybegyült társaságba, erre jó és rendszerint kisegítő. Mert például a török hírekkel kezdeni, amikről épp most olvashatunk, ha a terembe lépünk, ez mások képzelőerejével szemben erőszakot jelent, akik nem látják, hogy mi vezette az illetőt arra. Lelkünk a gondolatok minden közlésével szemben bizonyos rendet kiván, ami mellett a bevezető képzetek és a kezdet úgy a társalgásban mint például a prédikáczióban igen fontosak.
A jó élet, amely úgy látszik, a valódi emberszeretet fejlesztésével még a legjobban megegyezik, a jó ebéd jó (és ha lehet változatos) társaságban, amiről Chesterfield azt mondja, hogy: tagjainak száma se a grácziáké alatt, de a muzsáké felett se legyen.
Ha oly, csupa fejlett ízlésű emberből álló, esztétikailag egyesült asztaltársaságot gyűjők egybe, amelynek nemcsak az a szándéka, hogy közösen élvezzék az ebédet, hanem hogy egymást is élvezzék (mivel akkor számuk nem sokkal emelkedhet felül a grácziákén): akkor e kis asztaltársaságnak szándéka nem annyira az éhség kielégítésében kell, hogy álljon – amit mindenki magányosan is elvégezhet – hanem inkább a társas élvezetben, amihez az ebédnek csak keretként kell látszania; amihez aztán az a szám éppen elég, hogy a társalgás fenn ne akadjon, de ne is oszoljék meg a legközelebb ülők elkülönített kis társaságai között. Az utóbbi egyáltalán nem társalgási jóízlés, aminek mindig műveltnek kell lennie, ahol mindig egy beszél mindenkivel (nem csupán a szomszédjával): ezzel szemben az úgynevezett ünnepélyes traktamentumok (lakoma és etetés) teljesen ízléstelenek. Magától értetődik emellett, hogy minden asztaltársaságban, még a vendéglőiben is, az, amit valamelyik indiszkrét asztaltárs más hátrányára mond, mégsem tartozik e társaságon kívüli használatra és azt kifecsegni nem szabad.
Mert minden szimpózion külön arra a czélra készült szerződés nélkül is a hallgatás bizonyos szentségére kötelez, mindarra nézve, ami asztaltársunknak a társaságon kívül később kellemetlenséget okozhatna: mert e bizalom nélkül megsemmisülne az erkölcsi fejlődésre oly kedvező társas élvezet, és a társaság maga is. Ezért, ha legjobb barátomról úgynevezett nyilvános társaságban (mert hisz még oly nagy asztaltársaság is tulajdonképpen csak magántársaság) valami roszat mondanának, védeném ugyan és mindenesetre saját veszélyemre keményen és megbántottan a pártjára kelnék, de nem használtatnám fel magam arra, hogy e megszólást elterjesszem és annak, akire vonatkozik tudtára adjam.
A társalgást nem csupán a jóízlésnek kell vezetnie, hanem vannak elvek is, amelyek az ember szabadságának korlátozó feltételei gondolatainak a társaságban való nyílt közlésével szemben.
Az ízléses vendégfogadás szabálya, amely a társalgást élénkké teszi, a következő: 1. Olyan társalgási témát válasszunk, amely mindenkit érdekel és mindig valakinek alkalmat ad arra, hogy valamit ügyesen hozzátegyen. 2. Sohase álljon elő a társalgásban halálos csend, csupán pillanatnyi szünet. 3. Ne változtassuk a témát és ne ugorjunk egyik tárgyról a másikra, ha nincs szükség arra: mert a vendégség végén a lélek kikerülhetlenül a beszélgetés különböző részeire visszaemlékezik, mint a dráma végén (amelyhez hasonlít az eszes ember egész lefolyt élete is), amelyben, ha nem találja meg az összefüggés fonalát, zavartnak érzi magát és boszusan veszi észre, hogy kulturájában nem hogy előrehaladt, hanem inkább visszafelé ment. A szórakoztató témát csaknem ki kell meríteni, mielőtt másikra mennénk át és ha a társalgás megakadt, értenünk kell ahhoz, hogy kísérletkép észrevétlenül valami rokon témát csempésszünk bele: így egy ember veheti át a társaságban a társalgás vezetését, anélkül, hogy azt észrevennék és irigyelnék. 4. Sem magunk, se a társaság tagjai ne ragaszkodjanak erőszakkal a maguk igazához: sőt inkább mivel e szórakozás nem üzlet, hanem csak játék legyen, ama komolyságot hárítsuk el ügyesen alkalmazott tréfával. 5. A komoly vitában, amely mindamellett el nem kerülhető, fegyelmezzük gondosan magunkat és szenvedélyünket annyira, hogy mindig kitűnjön a kölcsönös tisztelet és jóakarat; emellett több függ a hangnemtől (amelynek nem szabad kiabáló vagy arrogánsnak lennie), mint a beszéd tartalmától: nehogy valaki a vendégek közül a másikkal összekülönbözve térjen haza a társaságból.
Bármily jelentéktelennek is látszanak a finomult humanitás e szabályai, különösen, ha a tiszta erkölcsiekkel hasonlítjuk össze őket, mégis mindaz, ami a társas szellemet fejleszti, még ha az csupán tetszetős elvekből és szokásokból is állna, az erkölcsnek előnyös külső megjelenéséhez tartozik, amely komoly szempontból is ajánlható. A czinikus szellem és az anachoréta önkínzása társadalmi jólét nélkül az erkölcs torzképei, nem is kedveltetik meg az erkölcsöt; hanem a grácziáktól elhagyatva nem tarthatnak igényt humanitásra.