Tudomány és élet – tudósok – akadémia.
Oly kormány, amely a tudomány tételeivel, tehát azok bővítésével vagy javításával is foglalkoznék, amely tehát a legmagasabb személyben a tudóst akarná adni, e pedantéria által csak a néki járó tiszteletet veszítené el, mert méltóságán alúli, hogy a néppel (annak tudós osztályával) egyesüljön, amely nem érti a tréfát és mindazokat egyforma elbánásban részesíti, akik tudománynyal foglalkoznak.
Ha kormányok jónak találják, hogy tudósok dolgaiba avatkozzanak, úgy a tudományról és emberekről való bölcs gondoskodásukhoz sokkal illőbb volna, hogy a kritika szabadságát részesítsék kedvezményben, mintsem, hogy az iskolák nevetséges zsarnokságát támogassák, amelyek közveszély feletti hangos jajgatásba törnek ki, ha pókhálóikat szétszaggatják.
Be kell vallani, hogy a nagybritánniai parlament alapelve: hogy a király trónbeszéde minisztere művének tekintendő (mivel az uralkodó méltósága ellen való volna, hogy tévedésen, tudatlanságon, vagy hazugságon fogják rajta, pedig a Háznak mégis fel kell jogosítva lennie, hogy annak tartalma felett ítéljen, azt megvizsgálja és megtámadja), hogy ez az alapelv, mondom, finoman és helyesen kieszelt. Éppen így kell, hogy bizonyos tanok kiválasztása, amelyeket egyedül szentesít a kormány a tanítás czéljára, a tudósok vizsgálatának legyen alávetve, mert az nem az uralkodó művének tekintendő, hanem egy arra kirendelt állami hivatalnokénak, akiről feltesszük, hogy ura akaratát nem jól érthette vagy el is csavarhatta.
Egy franczia miniszter egyszer magához hivatta a legtekintélyesebb kereskedők egy részét és javaslatot kért tőlük, hogyan segíthetne a kereskedelmen: mintha ő a javaslatok legjobbját ki tudná választani. Miután egyik ezt, a másik amazt javasolta, egy öreg kereskedő, aki sokáig hallgatott, így szólt: Csináljatok jó utakat, verjetek jó pénzt, adjatok alkalmas váltójogot és így tovább, egyébként pedig «hagyjatok bennünket dolgozni!» Ez lenne körülbelül a válasz, amelyet a filozófiai fakultásnak adni kellene, ha a kormány megkérdezné, mily tanokat írjon elő általában a tudósoknak, hogy amellett a belátás és a tudomány haladását meg ne gátolja.
A szabad művészetek és a tudományok jobban növekednek kedvelőik és jóakaróik kormányzása alatt, mint önhitt ismerőiké alatt. Csak a közbecsüléshez kell, hogy tartsák magukat és a lángészt hagyják, hogy önmagát képezze és saját maga szabja meg utait.
Ha tudományos vitát a nagyközönség elé visznek, amint azt a tudomány űzérei (a «gyakorlók» neve alatt) szívesen megkísérlik, úgy illetéktelenül a nép ítélőszéke elé (amelyet a tudományosság dolgaiban semmiféle ítélet sem illet meg) hurczolják azt és megszünik a vita tudományos jellege; mert akkor a törvényellenes viszály helyzete áll elő, ahol tanok a nép hajlamainak megfelelően adatnak elő és a lázadás és pártoskodás magvait hintik szét, a kormányt pedig ezáltal veszélyeztetik.
Törekedni, hogy az egész közönség tudóssá legyen, a legrosszabb, ami csak történhet. Ezáltal bírákká tesszük őket és ez a népuralom egy faja; de jó, ha a tudomány kedvelőivé tesszük őket. Itélni mindenki tud, de a bíró mester kell, hogy legyen.
Csodálatos, hogy a tudatlan elfogult a tudományosság javára, a tudós ellenben elfogult a műveletlen ész javára.
Magam is hajlamomnál fogva kutató vagyok. A megismerés szomjúhozását teljesen átérzem és a benne való előbbrejutás vágyódó nyugtalanságát vagy minden haladás feletti elégedettséget is. Volt idő, midőn azt hittem, hogy ebben áll az emberiség becsülete és megvetettem a csőcseléket, amely semmiről se tud. Rousseau helyreigazított. Ez az elvakultságból eredő előny eltűnik; megtanulom, hogy az embereket tiszteljem és sokkal haszontalanabbnak tartanám magam a közönséges munkásnál, ha nem gondolnám, hogy megfontolásom mindenkinek azt az értéket adhatja meg, hogy az emberiség jogait törekedjen helyreállítani.
Tompaeszű vagy korlátolt fő, amelyből nem hiányzik semmi más, mint csak az értelem kellő foka és annak saját fogalmai, tanítás által nagyon jól, a tudományosságig is kiképezhető. De miután akkor az ítélőképesség rendszerint hiányos marad, úgy éppen nem szokatlan, hogy tudós férfiakat találunk, akik tudományuk használatában ama soha jóvá nem tehető hiányt gyakran elárulják.
Közepes tehetségűek, akik tevékenyek és vakmerők, a legjobban boldogulnak a tudományos életben is.
A magas iskolák rendszeres fecsegése gyakran csupán egyetértés abban, hogy a szavak különböző jelentésével valamely nehezen megoldható kérdés elől kitérjenek, mert a kényelmes és gyakran eszes «nem tudom»-ot az akadémiákon nem szívesen hallják.
Az iskolák czivakodásában rendszerint mindkét félnek akkor van a legtöbb mondanivalója, ha tárgyukból semmitsem értenek.
Azt kéne gondolni, hogy valamely jó ügy védelmének szándékával semmit a világon sem lehet kevésbbé megegyeztetni, mint álnokságot, tettetést és csalást. A tudomány káros hatása az emberekre különösen abban áll, hogy a legnagyobb része azoknak, akik azzal kérkedni akarnak, az értelemnek semmiféle javítását nem eredményezik, hanem csupán fonákságát, nem is említve, hogy a legtöbbnek csak hiúsága eszközéül szolgál.
Az akadémiák több tehetségtelen embert küldenek ki a világba, mint a közéletnek bármely más intézménye.
Tudósok azt hiszik, hogy minden ő érettük van itt.
A tudósnak humanitásra van szüksége, hogy maga félre ne ismerje magát és ne bízzon túlsokat saját erejében. Az olyan tudóst cziklópnak nevezem. Ő a tudomány egoistája és szüksége van még egy szemre, amely azt eredményezné, hogy tárgyát más ember szempontjából is látná. Ezen alapul a tudomány humanitása, azaz az ítélet közlékenysége, amelylyel mások ítéletének is alávetik azt.
Mire való nékünk a spekuláczió minden feldolgozása és viszálykodása, ha ezalatt jószívűségünket elveszítjük?
Oh emberi gondok! Gyönge emberek, azt állítjátok, hogy csupán az igazság és az ismeret terjesztése a czélotok, valójában pedig csupán hiúságtok foglalkoztat.
A nép üdvét legfőképp nem a szabadságban keresi, hanem természetes czéljaiban, tehát e három dologban: holta után üdvözüljön, életében embertársai közti létét köztörvények biztosítsák, végül pedig, hogy magában az élet fizikai élvezetében (azaz egészségben és hosszú életben) részesedjen.
A filozófus, aki mindezekbe a vágyakba csak az értelemtől átvett előírások alapján bocsátkozhat, ahhoz tartja magát, amit az ember maga hozzátehet és kell is, hogy hozzátegyen: becsületesen éljen, senkivel se kövessen el jogtalanságot, az élvezetben mértékletes legyen és türelmes a betegségben és amellett főképp a természet önsegélyére számítson; mindezekhez persze nem kell valami nagy tudomány, sőt az nagyrészt nélkülözhető is, ha csak hajlamainkat fékezni és a kormányzást értelmünkre bízni akarnók, amivel azonban a tömeg, mint fáradságos dologgal éppen nem törődik.
A teológusokat, jogtudósokat és orvosokat a tömeg (amely a fenti tanokban hajlamával, hogy élvezzen és ellenszenvével, hogy azért fáradozzon rosz helyen alkalmazott komolyságot talál) felszólítja, hogy elfogadhatóbb indítványokat tegyenek: és akkor a tudósokkal szemben támasztott követelések így hangzanak: amit itt ti filozófusok fecsegtek, azt már én rég tudtam magamtól is; de tőletek, mint tudósoktól azt akarom tudni, ha elvetemülten éltem volna is, hogy szerezhetnék mégis magamnak röviddel kapuzárás előtt bebocsátási engedélyt a menyországba, ha nincs is igazam, hogy nyerhetném mégis meg a pörömet és ha testi erőmet kedvemre kihasználtam volna és visszaéltem volna is azzal, hogy maradhatnék mégis egészséges és hogy élhetnék soká. Hisz azért tanultatok, hogy többet tudjatok, mint a magunkfajtabeli (akiket ti idiótáknak neveztek), aki semmi másra nem tart igényt, mint józan észre. De ez a dolog olyan, mintha a tömeg úgy fordulna a tudóshoz, mint valami jövendőmondó és varázslóhoz, aki természetfölötti dolgokban tájékozott; mert a tudatlan arról a tudósról, akiről valamit feltételez, túlsokat képzel. Ezért természetesen előrelátható, hogy ha valaki csak elég vakmerő, hogy ily csodaembernek adja ki magát, a tömeg futni fog hozzá és a filozófusok pártját megvetéssel fogja elhagyni.