– Most küldj el családomért. Te maradj mellettem.
Néhány percz mulva ott voltak a haldokló ágya előtt mind a hárman.
Rudolf már nem tudott szólni, csak mosolyogni tudott még rájok.
Flóra nem hiheté, nem volt képes a gondolatot befogadni, hogy Rudolf meghaljon; még tegnap oly kedves, oly vidám és ma halott. Ez lehetetlen. Ily irtózat nem történhetik meg a világban. Nem is tudott sírni, egy könycsepp nem jött ki szeméből. Tréfa ez, álom ez, hazugság e látvány? Érzékei csalják.
Rudolf odaszorítá halvány ajkaihoz a kedves nő kezét. Ah, ne tréfálj, szökjél fel ágyadból, nevess, kaczagj, mondd, hogy enyelegtél velök, hogy meg akartad őket kínzani, hisz az lehetetlen, hogy te meghalj. Ne tagadtasd meg az Istent!…
Hanem a két gyermek úgy zokog.
Hát ők hiszik, hogy ő meg fog halni? Rudolf odavonja magához kezeiket s egymásba teszi azokat: úgy szorítja össze mind a kettőt.
A másik kezével Flóráét szorítja kebléhez, s olyan édesen, olyan mosolyogva tekint reá.
Ezek a szép mosolygó szemek úgy megtörnek, úgy elhomályosulnak lassankint, ez a deli arcz úgy elsáppad, elfehérül és a nő azt képzeli, hogy az ő szemei homályosulnak el, az ő arcza lesz halovány.
Egyszerre lecsúszik mind a két gyöngéden szorító kéz s erőtlenül esik le a párnára. «Anyám! anyám!» sikolt kétségbeesetten a leány, Flórát átkarolva; az pedig hidegen, aléltan rogyik le keblére, nem a köny, hanem a nehéz gyötrelem hideg veritéke csorog alá arczán.
Zoltán csengetésére megjelennek a cselédek, jön az orvos is. A két hölgyet el kell távolítani innen. Rudolfnak nincs többé szava hozzájok, Rudolf arcza nem mosolyog többé senkire.
Az óra három negyedet üt nyolczra. Zoltán halkan kérdi az orvostól:
– A golyót kivették-e a sebből?
– Itt van az, szól az orvos; a mellén bement és kijött a hátán.
Zoltán elveszi a golyót és zsebébe rejti. Ugyanazt magát fogja visszaküldeni a gyilkosnak.
Az idő már közel, sietni kell; még egyszer megcsókolja Rudolf hideg arczát, s a nélkül, hogy kedvesét megölelné, sietve elhagyja a házat.
Hátha az üdvösség maga várna reá, nem hagyná-e azt el, hogy felkeresse azt az embert, a ki Rudolfot megölte!
Alant bérkocsija vár reá.
– Sietve hajts! tíz percz alatt a ligetben legyünk!
Kőcserepy leánya beteg; nehéz lázbeteg.
Napok óta nincs senkinek nyugta a háznál, egyik orvos a másikat váltja fel. Senki sem találja el valóban, mi a kór oka? Egyik forró lázhoz sejt, másik ifjukori vérforgásnak tulajdonítja a kiismerhetlen bajt, harmadik himlőt gyanít. Beszélnek-e valaha az orvos előtt arról, hogy a lélek is fáj?
A beteg nem tűrhet senkit maga előtt, egyedül a vak leánykát.
Néha olyan okosan beszél, máskor meg összezavar mindent. Egyszer az üres szobában is embereket lát, a kik nincsenek jelen; másszor a jelenlevőket sem látja s a puszta erdőről beszél, melyben eltévedt.
Egy reggelen oda szólítja vak ápolónéját.
– Add ide ruháimat, felöltözöm.
Liza nem meri azt magától tenni, hanem elküldi az ott levő cselédet, hogy kérdje meg a nagyságos asszonytól: szabad-e az?
Eveline rögtön siet oda. Már akkor Vilma öltözködik; felveszi ruháit, czipőcskéit felhúzza. Egész teste reszket, mint a nyárfalevél.
– Hová akarsz menni? kérdi tőle Eveline. Az orvos megtiltotta, hogy fölkelj. Mit akarsz?
A leány arcza vadul elpirul, sötéten ránéz anyjára és öltözködik tovább.
Eveline szigorúbb akar lenni; keményebb hangon kérdezi:
– Miért öltözöl?
A leány egészen elváltozott hangon felel:
– Mert meg akarom őt menteni.
– Mit megmenteni?
– Megmenteni őt, hogy meg ne öljék.
– Kit meg ne öljenek? kérdi Eveline elcsodálkozva.
– Kit? kit? szólt a beteg kigyulladt arczczal. Mintha nem tudnátok? Hiszen ti akarjátok őt megöletni. Ti! ti!
És rámutatott anyjára reszkető kezével.
– Gyermekem, Vilma! kiálta ijedten Eveline, s oda futott hozzá.
– Ne nyulj hozzám. Ne nyulj hozzám. Ti meg akarjátok őt öletni. De én nem engedem, nem engedem meg.
– Miről beszélsz, gyermekem? én leányom. Kedves gyermekem. Térj magadhoz.
– Miért akarjátok eltagadni, hát nem hallom talán a kardcsattogást? Hát nem hallom, hogy verekesznek az erdőben, hogy csattognak a kardjaik. Oh Zoltán, Zoltán, megálljatok! Én jövök. Oda rohanok közéjök, kardvasaik közé. Engem öljetek meg. Oh Zoltán, ne vívj! Tedd le azt a kardot. Megöl az az ember!
A lázbeteg e szavaknál átkarolá előtte térdelő anyját és érezheté az a forró, égető csókokról, mikkel a beteg leány hagymáza rohamában keblét, arczát, ajkait elhalmozá, mennyire szereti az – nem anyját, hanem azt, a kit ők üldöznek.
Ah! ezt nem mondta meg soha a philosophia!
A leány erőtlenül rogy össze, ágyába fektetik ismét; egészen magán kívül van már, össze-vissza beszél, de minden szavának az a vége: «megölik őt, és megölnek engem! Oh Zoltán, oh kedves Zoltán!»
A tanácsosné ott áll az ágy fejénél és reszketve szól férjéhez, ki oly sáppadt, mint ő:
– Nézd, nézd és hallgasd, mit beszél!…
Hat órakor vívott Rudolf a spadassinnal, nyolczkor következett Zoltán.
A hét óra közbeesett. Ez volt Miklós báró találkája.
A spadassin nem futott el Rudolf megölése után; gondolá: még ráér két óráig maradni: elvégezni dolgát Miklóssal és Zoltánnal s azután veheti nyakába a világot.
Miklóssal kardban egyeztek meg; egy nagy tánczterem üres helyisége volt a diadaltér.
Hét órakor együtt voltak a vívók és a segédek. Az ajtók bezárattak; a segédek tudósíták a feleket, hogy a szükséges előkészületek rendbe vannak hozva.
Azok kezdtek szótlanul vetkőzni.
Milyen pompás izmok, mily szilárd termet mind a kettő. Dabroni meztelen karján minden izom külön élni és mozogni látszik, a kéz csuklója szabadon mozog, a nélkül, hogy a könyök megmozdulna, s egy feszülésre minden izom kidomborodik, csak épen az tágul ki, a melynek a csapást kell intézni; – Miklós báró herculesi termetében kevesebb az arány. A természet nagyon is gazdagon akart nála kiállítani mindent; széles vállai egy egész világ emelésére látszanak szánva és kinyujtott karjánál eszünkbe jut a történet, midőn puszta ököllel küzdött félóráig a dühödt vadkannal. Egy ütés érjen meg ettől az ököltől és ha vasból vagy is öntve, megtértél alkotódhoz!
Midőn a vívók szembeállíttattak, akkor előhozzák a kardokat. Egyiknek sem voltak azok kezében addig. Jó két aczél kard, három ujjnyi széles lappal, fedett vas keresztpaizszsal, minő a vívó kardokon szokott lenni. Bizonyosak lehetnek benne, hogy el nem törik az semmi csapásra. És azt jó tekintetbe venni, midőn két oly vívó áll szemközt, kik nem szoktak karczolásra játszani egymással.
Miklós már ekkor tudta, hogy Rudolf meglövetett. Láthatni egész arczán, hogy most is erre gondol. Miért nem előzhettem őt meg? gondolja magában.
– Siessünk, siessünk, uraim, sürgeté Dabroni a rendes formaságokkal elfoglalt segédeket, én reám még egy harmadik is vár.
– Az Istenre mondom, szól Miklós oroszláni morduláshoz hasonlatos hangon, ez a harmadik hiába fog reád várni!
– Gondolja méltóságod? szól gúnyos mosolylyal Dabroni.
– Azt meglátod.
– Akar még méltóságod valamit látni? kérdi tőle a spadassin csufondáros gyöngédséggel.
– Semmit elébb, mint a te véredet! kiált Miklós, kezébe ragadva az odanyujtott kardot s olyat dobbant lábával, hogy az épület megrendül bele.
Mind a két vívó állásba teszi magát; a kinyujtott kardok összeérnek, a mint köszörült éleikkel végigcsúsznak egymáson, olyan bántó hangot ad ez, hogy az ember szíve borzad bele.
Egy hosszú perczig halotti csend van a teremben; a segédek félrevonultak.
A két kard egymáson fekszik. A két vívó szemei egymást keresik, a düh szikráival Miklós szemei, a gúny kigyóigézetével Dabronié.
Miklós kezdi meg a harczot.
Egy merev csapással hirtelen leüti ellene fegyverét s mint a villám csap egyszerre hozzá, neki a fejének.
Ha a spadassin védte volna magát elkésett kardjával e rettentő csapás ellen, kardostul, fejestül úgy hasította volna az ketté, hogy az itéletnap sem csinált volna belőle egyet. De e helyett hirtelen hátra ugrott, egész testét hanyatt vetette, kardját is visszakapta s engedte az ádáz csapást maga előtt elsüvölteni; a kard hegye nem járt messzebb teste előtt egy hüvelyknél.
A másik pillanatban már ismét helyén volt. Legkisebb zavar, megdöbbenés nem látszott arczán. Még inkább ragyogtak szemei, mint a gyakorlott játékosé, ki ellenfelét furfangosan meg tudta csalni.
A támadottból most ő vált támadóvá; a testét előre hajtva, egészen alá csúszott ellenfele kardjának, s cselvágásaival kényszeríté azt sokkal közelebbről védni magát, s ezáltal őt rövidebb távolságra bocsátani.
Miklós segédei a hideg verítéket érzék arczaikon. Látni lehete, hogy Dabroni sokkal gyorsabb vívó, mint Miklós, ki ellenfele mesterfogásait roppant ereje és lélekjelenléte daczára is nem mindig elég sikerrel birja meghiusítani.
Már egy lépést kénytelen volt visszafelé tenni. Ellenfelét ez még merészebbé teszi. Ő is egy lépést tesz előre.
– Ne féljen méltóságod, én követem!
Még gunyolódni is ráér, gyakorlottsági fensőbbsége érzetében.
Miklós haragosan vág hozzá e gúnyra. Dabroni felfogja kardjával a nehéz csapást s végigeresztve azt kardja élén, a keresztpaizs lapján engedi elveszni annak mérgét s azzal vissza egy alvágást intéz a báróra, egyikét azon gonosz csapásoknak, miknek sebe gyógyíthatatlan; s a mint a báró hirtelen annak védelmére fedetlenül hagyja baloldalát, egy oldalcsapással odavág nyakához.
Hah! az éles kard behatott!
A két segéd iszonyodva takarja el arczát. A báró nyakából egyszerre vastagon ömlik alá a vér, elborítva egész mellét.
A következő pillanatban egy irtóztató ordítást hallani; Miklós a düh vak elszántságával rohant ellenfelére. Egy kardvillanás látszott, egy csattanás hangzott és azután – ott feküdt a földön a spadassin, szótlanul és sáppadtan.
A segédek odafutottak feleikhez.
– Nincs semmi baj! dörgé Miklós, kezével befogva sebét. Egy kis érvágás az egész. De ez nem fog vívni többet!
Amazok elszörnyedtek. Az irtóztató csapás keresztül vágta a kardmarkolat védő paizsát és keresztül a markolatot a kézzel együtt; a spadassinnak nem maradt, csak a csonka karja.
– Istené legyen a dicsőség! hörgé Miklós, s nyugodtan segítette mezetlen melléről letörölgetni a vért, míg az orvos azt a roppant mély sebet nyakán összevarrta…
… Ah, hogy futottunk (mint gyermekek) néhány hét mulva utána, midőn legelőször kijött az utczára, fekete ragasztványnyal fedve gyógyuló sebét, hogy mutogattuk őt egymásnak, s hogy szerettük volna megcsókolni azt a drága sebhelyet és azt a kezet, a mely azt visszaadta!
Pontban nyolczat ütött az óra, midőn Zoltán a ligetbe megérkezett. Segédei már vártak rá.
Fél kilenczig semmi hír sem jött ellenfeléről. Akkor érkeztek meg annak segédei.
Odamentek Zoltánhoz, s kimentették ügyfelöket elmaradásaért, a ki vele sem ezuttal, sem soha többé meg nem fog vívhatni, miután egy megelőző párbajban jobb kezét elvesztette.
Zoltán valami hideg borzadályt érze végigvonulni lelkén. Nem Rudolf elszállt szelleme volt-e az, ki őt láthatatlan alakban védve környezé és most elszáll tőle, hogy messze, messze, ott a magasban számot adjon azoknak, kiknek megfogadta: mint viselé gondját egyetlen gyermeköknek?…
XXII. A KEMÉNY SZIVEK.
A kárpátfalvi kastélyban napról-napra nagyobb a gyász.
Nagyon beteg a kisasszony, mindig-mindig rosszabbul lesz, talán soha sem is gyógyul meg.
Minden éjjel új meg új rémlátásokkal képzeleg; álmodik kinyitott szemmel és beszél fenhangon azokhoz, a kikkel álmodik.
Atyja, anyja felváltva ülnek ágya előtt; ha az egyik éjjel, a másik nappal virraszt mellette, s azután elmondják egymásnak: miről beszélt, mit álmodott? s hosszan-hosszan eltöprenkednek fölötte.
– Ki lakik itt a mellettem való szobákban? kérdezé egy reggelen a beteg, fehér ujjával megkoczogtatva az ágya melletti elszőnyegezett falat, ki zongorázott itt az éjjel, a másik teremben? Itt mellettem jobbra!
A tanácsos gyöngéden végigsimogatja gyermeke lázas homlokát.
– Üres szobák azok, jó leánykám, nem lakik ottan senki. Az a folyosó is el van rekesztve, a mi oda vezet.
– Nem, nem. Én mindent jól hallok, bizonyítja a beteg; néha egyet pattan a zongora húrja, s olyan soká eldöng magában. Éjszaka mindig járnak kelnek odabenn, csoszognak, tipegnek, lábujjhegyen járnak, a ruháik suhogását hallom.
– Nincs ott senki, nincs ott semmi, édes gyermekem.
– Oh van. Itt egy ajtó van az ágyam lábánál; tudom, hogy ott van, csakhogy a szőnyeg elrejti. A mult éjszaka épen éjfélkor megnyilt az az ajtó ágyam mellett s kijött rajta az a fehér asszony, a ki itt mellettem lakik; milyen halavány volt és milyen szomorú! Egy ideig ott állt az ágyam lábánál és nézett rám csöndesen, aztán közelebb jött s ide ült az ágyam szélére, szépen mellém.
– Nem lehet az, kedves leányom, én ültem itt ágyad szélén egész éjjel és senki más.
– Oh dehogy ültél itt. Én híttalak téged is, meg Lizát és a szobaleányt is. Egyitek sem volt itt, csak az a fehér asszony. Itt ült egész éjjel az ágyam szélén s le nem vette rólam a szemeit. Gondolta magában: «te is nemsokára ott fogsz lakni, a hol én lakom».
Kőcserepy még azon órában átszállíttatá betegét az épület tulsó szárnyába, távol a befalazott szobáktól.
Pedig hát – én Istenem – mi volt ott? Egy puszta berakott fal: kő és mész, semmi más. És azon belül? üres tér, puszta levegő, a melyről tudja minden okos ember, hogy az nem egyéb, mint oxygen, hydrogen és carbonicum; az oxygen támasztja a rozsdát a zongora hurjain, attól pattogtak le azok; és az a kép ottan rámájában nem egyéb, mint vászon és apróra tört festék, nem szállhat az le onnan.
Ez világos dolog minden okos ember előtt és mégis a legokosabb emberek egyike nem merte beteg leányát azon szobák közelében hagyni, a hol Kárpáthy Zoltán édes anyja utolsó óráit leküzdé.
Vilma nehéz, hagymázos forró betegségben volt. – Minden ideges embernek nem is jó volt vele érintkezni. Az orvosok maguk tanácslák Kőcserepynek, hogy különösen Evelinet tartsa távol, mert a betegség ragályos. Ezt a betegnek nem volt szabad észrevenni. És még más valamit sem volt szabad neki megtudni, a mit gondosan titkoltak előle.
Pedig a betegnek mindig azon jár az esze, hogy valamit kitudhasson, megálmodjék, kitaláljon, a mit előre rejtegetnek.
– Hol van Liza, az én Lizám? kérdé többször. – Nem láttam már régen.
– Itt volt, gyermekem, szólt nyugtatóan a tanácsos, de te aludtál akkor, nem láthattad. Majd visszajön nem sokára.
– Majd, majd, szólt a beteg elcsillapulva, ha eljön, ébreszszenek fel.
Mikor legsúlyosabb volt betegsége, akkor mindig Zoltánról álmodozott; ha ő róla kezdett el beszélni, az reszketés volt az egész háznál, mert akkor hideg gyöngyök izzadtak homlokán, akkor arcza kipirosodott, mint a láng, akkor őrülés volt nézni azt a fájdalmat, a mi vonásaira nekezült és hallani azt a hangot, mely sikoltásaiból a zárt ajtókon keresztül hatott.
Az atyának átölelve kellett őt tartani és úgy takargatni vonagló gyönge testét, mert ki akart szökni ágyából, s odavetni magát az égő szemei előtt látott alakok közé, kik alig két-három lépésnyire tőle éles kardokkal vívnak halálos tusát. Oh mint sikoltott, hogy takarta el arczát. Most épen a szivébe döftek: piros vére csordul.
És ezt a tanácsosnak végig kelle nézni, végig hallgatni, érezni mind azt.
Egy napon Kőcserepy levelet kapott Pozsonyból. Reszketett a keze, midőn felbontotta. Abban tudósíták, hogy Dabroni egy kardcsapással örökre ártalmatlanná van téve.
– Hála neked, mindenható Isten! rebegé a kemény szivű férfi, hogy nem történt meg az, a mit ő oly bizton elrendezett. Közbe tevé igazságos Isten embertörő karját, hogy meg ne történhessék az. Oh milyen jól esett! Ez még reményt ad. Ez többet fog érni a gyógytudomány minden íreinél.
Futott a levéllel betegéhez.
– Nézd, kedvesem. Kárpáthy Zoltán él. A ki meg akarta őt ölni, annak az egész kezét levágták. Nem fogja őt bánthatni soha. Nézd, olvasd.
A beteg hitetlenül rázta fejét.
– Nem hiszem, ezt csak úgy gondolták ki, hogy engem elámítsanak. Engem mindig bolonddá akarnak tenni; minek az? Tán azt nem tudom, hogy Liza hol van? az én vak leánykám. Azt mondják, hogy itt járt, mikor én aludtam. Oh tudom én, hogy ő hol jár. Tán nem tudok én mindent? Tudom én, hogy Liza meghalt. Tán nem hallottam én, hogy kopácsoltak a mult éjjel ide fenn az emeletben; tán nem tudom, hogy az ő koporsóját szegezték be akkor? Kivitték a kerti lakba, ott énekelték el, tán nem hallottam én azt? Szegény kis leánykám, még arra sem lehettem ott, hogy a koszorút én tegyem fel a fejére! a halotti koszorút; még meg sem csókolhattam utoljára. Én előttem azt hazudják, hogy él…
A tanácsos meg volt fagyva és szólni nem tudott. Hogy olyan átható képzeleterejök van a betegeknek, a mi nekik egy puszta hangról elmondja, a mik történtek.
– Minek titkolnak én előlem mindent? A multkor a postasíp szólt a házunk előtt, a cselédek átvették a levelet az udvaron s mondogatták nagy halkan: fekete pecsét. Egy óra mulva bejött anyám. Ki voltak sírva a szemei, de nem akarta észrevétetni velem. «Kitől kaptál levelet?» kérdeztem tőle. «Ilvayéktól», felelte. «Csókoltatnak téged». – Hogy van Matild? – «Nagyon jól», mondta anyám, «e napokban ment férjhez». – Igen, férjhez ment a sírba. Tudom, hogy az volt irva a levélben. Minek titkolják azt előttem? Mindenki meghal, a ki engem szeretett, – minden, – minden…
A gyermek eltakarta szemeit és sírt volna, ha tud.
Az a keményszivű ember ott a beteg leány ágya előtt úgy érezte, mintha az a nehéz kemény szív morzsáról morzsára őrlődnék ott belül és hullana ezer darabra, s mindenik darabja olyan nehéz volna, mint egy nagy súlyos kő…
– Hát mi nem szeretünk-e téged? kérdezé leányától az apa, a kinek úgy fájt ez a gondolat. – Hát mi nem szeretünk-e téged?
A gyermek végighúzta homlokán reszkető kezét.
– Oh, oh! nem úgy kellett volna engemet szeretni, nem úgy…
– Nem úgy? Miért mondod azt, gyermekem?
Vilma sokáig gondolkodott, azután egyszer érthetetlen mozdulatot tett kezével szemei előtt, halkan susogva:
– Hiszen már úgyis vége van mindennek.
A tanácsos fájdalomtól leroskadva ölelé át egyetlen lázbeteg gyermekét.
– Mi nem szerettünk tégedet? oh hogy mondhatod azt, hogy mi nem szerettünk téged!
A leányka csendesen megfogta atyja kezét és odavivé szivéhez.
– Érzed-e, hogy mi van itten? Szív. De azt nem tudod ugy-e, hogy ez miért dobog olyan fenhangon. Oh azt senki sem tudja, sem ti, sem az orvosok. Csak hárman tudták még és azok is mind meghaltak. Mindig kérdeztétek tőlem, miért vagyok oly szomorú és azzal akartatok felvidítani, hogy őt szidtátok előttem. Elmondtatok róla minden rosszat, gyaláztátok, gyűlöltétek és mégis azt kérdeztétek: miért vagyok olyan halavány? Elkezdtétek őt üldözni, kihajtottátok atyai házából s ide hoztatok engem, hogy szívjam azt a levegőt, a mit ő megátkozott; őt koldussá tettétek, elvettétek mindenét, hogy engem pompában temessetek el. Úgy fájt, úgy fájt az nekem és ti nem tudtátok azt soha. Nem volt elég, hogy elvetettétek jószágait, utoljára elvettétek még életét is. Leölték őt hidegvérrel, irgalom nélkül, minden irgalom nélkül. Átverték a szivét, az ő szivét! azt a kedves szivet, azt a kedves, édes szivet!…
A szegény leányka összekulcsolta e szóknál kezeit halvány ajkai előtt, s oly fajdalommal emelé szemeit ég felé, oly túlvilági fájdalommal, hogy egy ördögnek megesett volna rajta a szive.
– Leányom, kedves jó leányom! rebegé az apa és nem tudott neki többet mondani. Hisz a lázbeteg tudja, hogy mit beszél, de nem azt, hogy mások mit beszélnek hozzá?
– Látod, látod! milyen szépen megélhettünk volna máskép, szólt a beteg leány. Mi otthon és ő itten. Hisz ő nem bántott titeket soha, nem volt szükség őt üldözni. Mi laktunk volna a magunk házában és ő itt a magáéban és soha sem szóltunk volna egymásról senkinek. Mi haszna vettetek el mindent? házát, birtokát, még a jó napvilágot is? Már most lakhattok egyedül ebben a nagy házban, egyedül ebben a nagy világban. Hát mit ér az már most tinektek?
Ily őszintén csak a láz beszélhet, ilyen nyilttá csak az teszi a szivet, a ki minden sziveket lezár, s mig lezárná, kibocsátja azoknak titkait, s míg elhallgattatna, beszédessé teszen.
A tanácsos úrnak egy nagy gondolatja támadt ez órában. Ezt a gondolatot nem űzte el szivéből. Ezt menedékének tartá. Egészen más gondolat volt az, mint a minőkkel eddig szivét elterhelé, egészen ellentéte azoknak.
– Légy nyugodt, kedves gyermekem, szólt, odahajolva leányához. A kiről beszéltél, annak semmi baja sincsen. Erről én téged meg foglak győzni. Igérd meg, hogy nyugodt fogsz lenni addig, hogy nem gyötröd magadat. Hogy meggyógyulsz… énnekem… az én örömemre.
A beteg felsóhajtott, s midőn atyja eltávozott tőle, halkan susogá magában:
– Nem lehet az; nem lehet az úgy. Majd megtudom én azt nemsokára.
Kőcserepy sietni akart azon eszmével, melyet magában forralt. Az orvossal találkozott a teremben, odahívta őt magához tanácskozni.
Elmondá előtte őszintén, nyiltan, mit tapasztalt, mit tudott meg és mit akar most tenni.
Az orvos tökéletesen helyeselte szándékát. Ha valami, még ez segíthet a beteg állapotján.
Kőcserepy azt is elmondta neki, hogyan és mi módon akarja e szándékát létesíteni. Az orvos elbámult rajta.
Az apa tört hangon rebegé:
– A világot magát odaadnám érte.
Erről tudósítani kellene Evelinet is. A tanácsosné a legiszonyúbb kínokat állta ki ezen napok alatt. Ha eszébe jutott valami, úgy sírt, hogy minden szobán keresztül hangzott; napok óta szemeit sem hunyta le soha, s ha leánya mellett nem volt, minden órában küldött izenetért, hogy van?
Az volt a különös, hogy még ma épen nem tudakozódott felőle.
Kőcserepy az orvos kiséretében ment nejét fölkeresni. Az ajtóban megállt kissé hallgatózni, semmi neszt sem hallott.
Elébb benyitott csendesen, széttekintve, ha nem zavarja-e meg? A nagyságos asszony ott ült iróasztala előtt és nagy figyelmesen irt kitárt naplójába.
Arcza halaványabb volt a szokottnál, de tökéletes nyugodt és csillapult.
Férje megszólítá, mire föltekintett, s inte nekik, hogy üljenek le; ő irt tovább.
– Kedvesem, szólítá meg a tanácsos, miután sokáig vártak reá. Valami sürgetőst irsz?
Eveline e szóra letevé tollát, s könyökét az asztalra téve, állát hüvelykujjára nyugtatá, s mint ki nagyon el van telve megkapott eszméjétől, elkezdé:
– Arról irok, hogy milyen különös az, miszerint az emberben két egészen különböző lény dolgozik: az ész és a szív, s a szerint, a mint az egyik vagy másik lesz túlnyomóvá, változik át az ember jelleme, sorsa, élete; úgy, hogy mondhatni: mindenki két különböző embert foglal magában, az egyik az ész, a másik a szív embere. A szív és az ész két különböző ember…
A két férfi megdöbbenve bámult egymásra. Eveline szemeiben és homloka kifejezésén volt valami, a mit nem jó volt sokáig nézni.
Kedvesem, szólt Kőcserepy, én Vilmáról akarok veled beszélni.
– Úgy? szólt a tanácsosné nagy kedvetlenül. Majd mindjárt. Elébb ezt a fejezetet be kell végeznem. Mert a szív és az ész két különböző ember.
Azzal vevé ismét tollát és naplójába mélyedve, irt tovább.
Az orvos és a férj fölkelhetett tőle, el is mehetett onnan, beszélhettek, a mit akartak.
– Irgalmas Isten, suttogá a férj, megfogva az orvos kezét, midőn lassan eltávoztak a szobából, ez a nő meg talál tébolyodni!
– Talán már nem, mondá az orvos.
XXIII. CSENDESEN.
A tanácsos szobájába tért, s leült levelet irni.
Volt egy nagy, fekete bőrbe kötött naplója, melyben levelezéseit szokta följegyezni, az eredetieket mindig magánál tartva; abban voltak összegyűjtve legtitkosabb iratai, a könyv táblájára fényes betükkel volt sajtolva e sor:
«E könyv holtom után elégetendő.»
A legutolsó levél, melyet irt, Dabronihoz szólt.
Végtől-végig olvasá azt és újra és ismét elolvasá. Ezzel a bűnhödéssel tartozott magának. Nagyobb, nehezebb vezeklés volt az neki, mintha télben, fagyban, mezitláb kellett volna bűnbocsánatért mennie ellensége sírjához; minden sor egy kegyetlen szemrehányás volt abból, egy saját fejére visszaesett kő.
Ő maga kinozta ez eszközeivel a gyűlöletnek saját édes gyermekét. Minden tőrszúrás, melyet gyűlölete tárgyának szánt, elébb az ő szivén ment keresztül; minden balsors, a mit másnak készített, az ő lelkét sujtotta jobban.
Hogy olyan titoktartók a gyermekek! Miért nem őszinték szülőik iránt? Miért nem hiszik el, hogy azok őket igen szeretik?
Ha kérdezték a szomorú leánytól, miért olyan sáppadt, miért oly méla? hogy nem felelt reá? És senki sem birta azt kitalálni.
Most már az is világos volt a tanácsos előtt, hogyan tévedt el Vilma a szentirmai csalitban? A féltett kedves életét megmenteni indult el ő, azon gyönge, töredékeny testtel, midőn ők idehaza az iszonyú boszútervet koholták, talán épen akkor, midőn ő ama levelet irta Dabronihoz, elbízott, elkeseredett lélekkel irt a kétségbeesett leány vad erdő szélében, reves fatörzsre hajolva mentő óvást titkon imádott ifja rokonaihoz, reszkető kézzel, reszkető szívvel.
Ezt elébb kellett volna tudni!
A nagy, hatalmas férfi vevé kezébe a tollat, hogy irjon.
Oda kezdte a levelet mindjárt a másik levél alá:
«Kárpáthy Zoltán úrnak.
Uram.
A mit soha nem hallott tőlem senki, azt ön im irásban olvashatja tőlem: megbántam, a mit cselekvém. Jól tudom, hogy önnek joga van örülni, a midőn én sirok, de sokkal jobban ismerem önnek szivét, mint hogy önnek ez örömétől rettegjek. Egyetlen gyermekem halálos beteg, s képzelődésének az a kisértő réme, hogy ön meggyilkoltatott. Hála a Mindenhatónak, ez nem történt meg: ön él és egy szavával, egy megjelenésével megmentheti szeretett leányomat, a ki Istentől egyedüli örömem. Én ismerem az áldozatot, a melyet ön hozand, a midőn e küszöböt átlépi, de hiszem, reménylem, hogy ön még sem fogja azt megtagadni az emberek legszerencsétlenebbikétől
Kőcserepytől.»
Milyen nehéz, milyen keserű bűnhödés!
Hova lettek a büszkeség, a világszereplés bálványai, a midőn ezen levelet irta, hová lett az öntelt, elbizott hiuság, mely eddigi életét vezette? Mennyi lemondás e nehány sorban, mennyi önmegalázás!
A levelet letisztázta a tanácsos, s tiszttartóját hivatva, rábizta, hogy vigye el azt Szentirmára.
Zoltán és Szentirmayék a gyászos nap után rögtön eljöttek Pozsonyból, Rudolf bebalzsamozott hulláját magukkal hozva Szentirmára.
A nemes hazafi szerencsétlen végzetének híre az egész vidékre gyászosan hatott, s midőn Kőcserepy meghallotta azt, szive nagyot dobbant, mintha őt vádolná abban.
Ez nem jó munka volt, ennek nem kellett volna így történni.
A mint a levelet elküldé, ismét beteg leányához sietett a tanácsos.
A leányka egészen magánál volt; a hagymázos lázroham után az elbágyadás tiszta perczei következtek.
Az apa odaült betege ágyához.
– Hol fáj, én édesem? én kedvesem?
– Itt és itt, szólt a leányka, szivére és homlokára téve kezeit. Tudtam én, hogy az megöl engem.
– Miről beszélsz, kis leánykám? édes szivem!
– Tudod te jól, atyám, hogy mi az? Nagy fájás az. Ha Liza élne, megmondaná, mert ő tudta azt. Mondtam neki mindjárt, hogy ebbe a házba bejöttünk. Mikor ide fenn a sok vendég kaczagott, vigadott, mi akkor odalenn a platánfák alatt sírtunk, mert tudtuk jól, hogy ezen a helyen meg fogunk mi halni. Oh ha arra vigyázott volna valaki!
– Mire kellett volna vigyáznunk? – kérdé a tanácsos, oly közel hajolva beteg gyermekéhez, hogy annak legkisebb suttogását meghallhassa.
– Ha arra vigyáztatok volna, midőn ebédeltünk, hányszor nevetett rajta más ember: ni, ez a két leány legízesebb falatját tányérján felejti! Ilyenkor azt mondják, hogy távollevő rokona éhezik. Mi kezet szorítánk Lizával és mi értettük, hogy mit tesz az? Mikor eljártunk a templomba imádkozni, tréfáltak velünk; mit lehet ebbe a falusi templomba járni? Miért imádkozhatik két ilyen gyermek? Mi tudtuk, hogy miért? Minden virágomnak, minden ruhámnak volt valami neve, valami jelentése: nem tudta azt más, csak Liza. Nem is fogja azt megtudni senki. Halottak estéjén meggyujtottunk három viaszgyertyát, az egyik vagyok én, a másik vagy te Liza, a harmadik ő… Leghamarább leégett az övé, azután a tied, kis leánykám, azután az enyim… De egyik sem soká maradt a másik után… Mit csinálnak a gyermekek?… Játszanak magukban játékot… De azt a játékot érteni kell… érteni kell! mert a nélkül nem ér semmit.
Látszott, hogy mihelyt Zoltán eszméjére tér vissza a beteg, rögtön előjönnek a veszélyes kór jelenségei is. Kétségtelen volt, hogy rágondolni és meghalni – egy dolog.
A tanácsos nyugtalanul nézte óráját. Kiszámította százszor is, hány percz alatt érhet Szentirmára a tiszttartó, hány alatt jöhet vissza ismét? De a véletlen lehetőségei kinozták. Hátha nem találja ott Zoltánt? Hátha az megveti kérelmét és nem jön el?
Az orvos ismét uj gyógyszert rendelt; a tegnapit félretéteté, mint elvetette a tegnapelőttit és az azelőttit is. Egyik sem tudott használni, mint nem javítand a mai sem. A tudomány hatalmának itt vége van.
– Uram, segíts, uram gyógyítsd meg leányomat! rimánkodék a tanácsos, kétségbeesetten szorítva meg a távozó orvos kezét.
– Én csak a természet szolgája vagyok, felelt a tudományok embere; itt Istennel kell küzdenünk.
A tanácsos álmatlan aggodalommal járt egyik szobából a másikba. Már bealkonyodott s a közelgő éjszakával a beteg kórjelenségei is súlyosabban kezdtek mutatkozni. Szentirmáról még semmi válasz sem jött.
Odakünn fergeteges, zivataros idő kezdett beállni; az egyszerre elfeketülő éjszakát csak a távoli villámok deríték fel olykor, miknek mordulása mindinkább közelgett, a sík rónán végigüvöltő szél csikorogva forgatta az uj szélvitorlákat a háztetőkön, miken a Kőcserepy-czímer pompázott, egyszer nagy csörömpölve dobott le közülök egyet.
Milyen gonosz éjszaka! Ki mozdulna ki ilyenkor csendes kandallója mellől, hogy útra keljen?
A beteg oly szánalmasan nyögött, lihegett… Oh! és senki sem tud segíteni rajta.
Megint nagyot villámlott odakünn. Az ég oly sokáig eldörög utána.
De mégis… mintha ez már nem az égzengés volna. Ez kocsizörej.
Hintó hajtatott be a kastély udvarára. Ez valóban megkülönböztethető. Hintógördülés. Pedig a tiszttartó könnyű szekéren ment el. Tehát valaki jött. Idegen.
De ki?
A tanácsos sietett az érkező elé.
A mint a folyosón végigment, hallá, hogy a lépcsőkön felfelé jön valaki s a kísérő pitvarnoktól felőle tudakozódik.
De ez nem férfi hangja volt, hanem nőé. Úgy tetszék előtte, mintha ezt a kedves, csengő, gyermeteg hangot ismerné már valahonnan; de nem tudott rá egész tisztán emlékezni.
A folyosó szögleténél szemben találkozott vele. Egy szép, sugár leányka volt az, egész gyászruhában.
Kőcserepy megdöbbent előtte. Ez Szentirmay leánya. Azon Szentirmayé, kinek oly gyászos halála volt. Ez a fekete öltözet nem őt vádolni jön-e ide ez órában? ez a szomorú gyermek nem azért jött-e most, hogy ő neki megmondja:
«Egyért egyet, apáért leányt!»
Oh nem. A galamb fájdalmának nincsen mérge. A szomorú leányka nyájasan, szeliden siet a háziúr elé s gyönge kezét nyujtva neki, részvevő, bánatos hangon tudakozódik Vilma felől.
Hallotta a tiszttartótól, hogy barátnéja beteg. A levél nem találta Zoltánt Szentirmán, Marionhoz kellett elkísérnie anyját Kőhalomra. A tiszttartó utána ment sürgetős levelével. Ő pedig rögtön sietett át Kárpátfalvára, a jó Vilmát meglátogatni, a kivel úgy szerették egymást, s a kit oly régen nem látott. Tán ha őt meglátja, örülni fog.
Kőcserepy oly forrón szorítá a kezében felejtett kis kezet… Ártatlan, boldog gyermek, kinek még fogalma sincs a rosszról, a rútról, a gyűlöletesről!
Ezalatt a beteg szobájához értek, Kőcserepy előbb nyitott be óvatosan.
«Csendesen, csendesen!» suttogá a beteg, fehér ujját fölemelve. Arcza szokatlan égő pirosságán látszott, hogy ismét rossz éjszakája következik.
Katinka odalépett ágyához és kezébe fogta társnéja kezét.
Valami vidám mosoly deríté fel egy perczre a leányka arczát, a mely azután ismét eltünt onnan.
– Te is őt gyászolod ugy-e? kérdé barátnéja fekete öltönyére mutatva.
Katinka tudta már a tiszttartó által Vilma rögeszméjét: azt hivé, hogy ő is Zoltánt gyászolja.
– Én atyámat gyászolom, felelt Katinka és nem állhatá meg, hogy ennél a szónál könyei meg ne eredjenek. El kellett takarnia arczát.
A beteg leány közelebb vonta magához barátnéját s félelmesen széttekintve kérdé tőle:
– Őt is megölték?
– Oh nem, felelt Katinka, e perczben inkább barátnéjára, mint saját bánatára gondolva; véletlenül halt meg.
– Úgy? véletlenül? suttogá a beteg. Gondolod te, hogy véletlenül halnak meg az emberek? oh én ezt jobban tudom. Sokkal jobban tudom.
És szemeivel atyjára nézett merően, sokáig, hogy a nyugodt, bölcs férfiú a vért érzé zsibbadni ereiben, és nem állhatá ki e kísérteti tekintet néma szemrehányását.
– Csendesen, csendesen kedvesem, suttogá Katinka, a lázas beteg fejét kezébe emelve.
Milyen gyöngéden, mily édesdeden tud bánni a beteggel. Mintha tulajdon testvére volna!
A tanácsos úgy elnézi, majd a szive szakad meg bele.
Katinka tudja már, mi fáj olyan nagyon Vilmának? s suttog fülébe megnyugtató szókat.
– Ne félj, Zoltán itthon van Szentirmán. Valaki megirta, hogy veszélyben van és mi érte mentünk.
A beteg szemei úgy ragyognak e szóra. Valaki! gondolja magában. Az a valaki én voltam. De azt te ne tudd meg soha.
Azután ismét elkomorodik arcza, szemei tétova járnak szét a szobában, a régi hagymázos visiók ismét visszatérnek.
– Még nem bántották őt, suttog halkan vissza, de majd bántani fogják. Hallod, hogy köszörülik a kardot? én már hallom. Ott voltam, mikor beszéltek róla, hogy megöljék. Eredj, eredj oda, ne hagyd őt elmenni. Beszélj az atyámmal; csak egy szót szólj neki és semmi sem fog megtörténni, szólj vele Katinkám, kedves jó Katinkám, siess.
A tanácsos ott áll az ágy fejénél és hideg borzadály jár végig testén, a midőn ezeket hallja.
A beteg miket fog még beszélni.
Reszkető kézzel fogja meg az ifjú barátnő kezét.
– Hagyjuk nyugodni a beteget, kedves grófnő; kegyed is fáradt, térjen szobájába, a mit elkészítettek számára azóta. Ne csókolja meg most, ne hajoljon reá; jőjjön velem, látogassa meg nőmet, majd holnap reggel meglátogatjuk ismét Vilmát.
– Eredj, eredj! suttogá a beteg is. Beszélj atyámmal, beszélj anyámmal érte. Ne időzz sokáig.
Kőcserepy gyöngéd erőltetéssel vonta el Katinkát leánya ágyától. Attól félt-e, hogy a beteg leány láza közepett valami irtóztató titkot fog előtte kimondani? vagy attól rettegett, hogy azon férfi leánya, ki most ő miatta nyugszik a föld alatt, míg az ő lázbeteg gyermekét ápolja, annak kórragályát szivhatja rokonidegzetű testébe? Vész és romlás lehellete járt ő körüle, jól érezé. Jó volt abból mindenkit eltávolítani.
Sietett Katinkát átvezetni Evelinehez.
A tanácsosné most is íróasztalánál ült és naplóját írta.
Kőcserepy mondá neki, hogy Szentirmay Katinka kisasszony van itt, ki Vilmát látogatni jött el.
E szókra fölkelt a tanácsosné s Katinka elé járulva, megölelé és megcsókolá homlokát. Azután leültette maga mellé s hideg sötét szemeivel végignézve rajta, elkezdé:
– Hallom, hogy édes atyja a gróf elutazott.
– Meghalt, igazítá ki Katinka, kit a megszólítás kellemetlen idegenül érintett.
– Egy dolog az, kedvesem, biztosítá Eveline hideg méltóságos hangon. A halál csak elutazás. A ki innen elköltözik, átmegy egy másik csillagzatba; onnan ismét egy másikba és onnan egy harmadikba, és így megy végig minden csillagzaton és ez az örökkévalóság.
Katinka nem sok vigasztalót talált ebben a fölvilágosításban, a mit Eveline azután még érthetőbbé kivánt előtte tenni.
– Igy például meghal az apa, másutt: például az Uranusban vagy a Mezarthimban, ugyanakkor ujra születik; utána meghalnak gyermekei, egyenkint azok is követik atyjokat, s az Uranusban vagy Mezarthimban ismét reá találnak és ez az igazak jutalma.
Katinka nem felelt e bölcs szavakra semmit; a tanácsosné elmélázott sokáig, egyszerre fölkelt helyéből s nyugtalanul lépett néhányat a szobában, azután megállt a szoba közepén.
– Igen, de hátha a gyermek hal meg előbb, azután a szülők? kérdezé magától nyugtalanul. Mi történik akkor? mi lesz abból?
És aztán elkezdett alá s fel sétálni heves léptekkel, fejét tenyerébe hajtva.
Kőcserepy kezét nyujtá Katinkának.
– Gyerünk innen, súgá halkan, nagyot sóhajtva. Menjünk tova.
Az árva leány úgy reszketett, mint a falevél.
Milyen borzasztó éjszaka ez!
Ottkinn tombol a zivatar, a szél csavargatja a fákat, mik nyögve, zúgva hajladoznak haragos rohanása alatt; a zápor úgy vágja az ablakokat, mintha kövecscsel hajigálnák, az orkán olyanokat taszít rajtok néha, mint az ágyúdördülés; azok a csikorgó, csörömpölő szélvitorlák forognak erre-arra, mintha nem tudnák már, hogy merre kerüljék ki a vihar haragját.
Milyen rút, átkozott éjszaka ez odakinn!
De iszonyúbb, vérfagyasztóbb éj van a kastélyon belől. Senki sem aluszik. Gyertyákkal, lámpákkal futkosnak egyik szobából a másikba, a gyertya kialszik olykor a sietők kezében a nagy szélrohamtól, mintha minden ajtó-nyitásnál egy gúnyos, mérges szellem leskelődnék, a ki a lángot elfúni törekszik, s késlelteti a sietőket munkájokban.
Oh bizonyára Kőcserepy tanácsos örömestebb volna ez órában kinn a zivataros ég alatt, s hallgatná egy puszta árokpart mellé huzódva a lakatlan rónán a villámok dörgő csattogását, a szél üvöltését, mint hogy ott üljön a csöndes, langy szobában, mely biztos szőnyegekkel, meleg kárpitokkal van elzárva a viharnak még csak hangjától is, s hallgassa ott azt a halk nyögést és azon őrjöngő szavakat, mik egy halálfehér beteg ajkáról ellebegnek.
A míg lázas látmányai tartottak, kín volt nézni a beteg küzdelmeit. A felhevült agy rettentő képzelme az arcz minden vonásaiban kifejezé magát, s e nyugodt, szelid angyal-tekintetet egy elkárhozott torz-arczulatává alakítá. Ott mentek végbe szemei előtt a legiszonyatosb, a legundokabb gyilkosságok, megnevezte az embereket, a kik azt elkövetik, látta arczaikat vonásról vonásra; minden mozdulatot, minden döfést. Hogy védi magát az áldozat! hogy rogy össze, hogy foly minden sebéből a vér; hogy kiált segítség után!
Mennyivel jobb volna e helyett a zivatart hallgatni!
Éjfél tájon elcsendesült a kór s tisztább perczek álltak be nála.
Megismer mindenkit, atyját odahívja magához s kéri, hogy nyissa ki iróasztalkája fiókját.
– Találsz ott az imakönyvem alatt egy összehajtott levelet, öt fekete pecséttel.
Kőcserepy meglelte azt a mondott helyen és odavitte hozzá.
Vilma elvette tőle az iratot és két kezébe fogá.
– Ez az én végrendeletem…
– Végrendeleted! sóhajta fel fájdalmas meglepetéssel a tanácsos.
– Ne félj! szól a mindent félreértő beteg, csak arról rendelkeztem, a mi az enyim. Ruháimat, a minek úgy sem vennétek ti hasznát, himzéseimet, hagytam az én kis leánykámnak, a ki már azóta vár reám valahol. – Más végrendeletet kell tennem. – Mert ez már nem ér semmit. – Oszszátok ki ruháimat a szegény leánykák között, a kik olyan jók voltak, hogy mindig köszöntek, ha velök találkoztam. – A kis ezüst perselyemben a megtakarított pénz van, névnap és ünnepélyek alkalmával kaptam azt mind, s félreraktam mind az én kis leánykám számára, hogy neki hagyhassak valamit. Arra sincs szüksége többé. Kerestessétek fel Szentirmán azt a kis parasztleányt, a kinek egyszer egy idegen hölgy levelet adott az erdőben Szentirmay Katinka számára; adjátok neki ezt a pénzt: viselje magát jól és legyen boldog…
Itt néhány perczig elhallgatott a halvány beteg; a csendes szobában nem hallatszott más nesz, csak annak a parányi féregnek a kopogása, mely úgy el tudja magát rejteni az ágyak deszkái közé s midőn megszólal, azt mondják, hogy ez a halálóra. Ott van ő a nagyurak hálószobáiban is, mint a szegényekében s tizenegyet szokott ütni egymás után.
– Emlékedben tartod-e atyám, a miket beszélek? kérdezé a beteg. El ne felejts azokból semmit is; mert én azt mind igen komolyan mondom, s kivánom, hogy úgy történjék.
A tanácsos megcsókolá kedves betege halvány kezét s úgy fájt neki, hogy az őt nem tudja szeretni.
– Azután, szólt a beteg, ismét erőhöz térve, itt a balkezemen egy fekete gyűrű, saját hajamból van az készítve; legyen ez a gyűrű Szentirmay Katinkáé. Viselje ő azt. És ha férjhez megy, adja ezt a gyűrűt annak, a kit szeret: hűséges lesz hozzá a sírig!…
– Oh én kedves gyermekem! zokogott a tanácsos, égő arczát betege fehér köntösébe rejtve.
A gyermek rátekinte s keserű, hideg bánattal mondá:
– Te neked pedig és édes anyámnak hagyom drága ékszereimet, hagyom ezt a pompás kastélyt, – ezeket a gazdag jószágokat, kincset, birtokot, gyönyörű kerteket mind, mind az egész szép világot! milyen gazdagok lesztek utánam! Minden, minden rátok marad.
Oh ez volt az út a megőrüléshez!
A tanácsos úgy várta volna még, hogy szóljon valamit hozzá, egy engesztelő, egy vigasztaló szót… A gyermek elhallgatott és elfordult a fal felé, alig hallhatóan susogva:
– Csendesen… csendesen… csendesen…
Kőcserepy felkelt ágya mellől, s éjnek éjszakáján felment irodájába, a szemközt találkozó cselédeknek halkan susogva:
«Csendesen, csendesen.»
Azok lábujjhegyen jártak a folyosókon végig. Még a zivatar is érteni látszott a csillapító szót, mintha neki lett volna az mondva, s elhallgatott, ellankadott – csendesen, – csendesen…
Odafenn az irószobában dolgozott egyedül a tanácsos.
Szemei előtt amaz öt fekete pecsétes levél volt letéve az asztalra, mindig arra nézett, úgy irt tovább; mintha eszméjét mindig ugyanazon tárgyhoz vezetné vissza s onnan indulna ki újra.
Néha könnyebbült sóhajjal tekinte fel a magasba; mintha azon betük, a miket leirt, súlyos, nehéz adósság mázsái volnának, a mit lelkéről lerázott.
Arczáról végképen eltünt ama megszokott mosolygás; egészen más volt tekintete, ily komolyan, ily megtörve.
Éjfél után egyet ütöttek az órák a kastélyban, a folyosókon élénkebb léptek hangjai hallatszottak. A kapus csengetett; az ajtók nyulós nyikorgással nyiltak fel. Kőcserepy nem hallotta sem az óraütést, sem a csengetyűt, sem a további neszt. Lelke egészen másfelé járt.
Azt sem vette észre, hogy valaki benyitja irószobája ajtaját, s csendes léptekkel, miknek zaját elfogja a padlózat szőnyege, iróasztala elé járul; csak akkor rezzent fel, midőn az érkező, lámpája világkörébe érve, vele szemtül szemben megáll.
Ez ő…
Egészen átázva, összecsapzott hajfürtökkel, felhevült arczczal állt a tanácsos előtt Kárpáthy Zoltán.
Az alig birt szemeinek hinni, annyira megfoghatlan volt előtte, hogy ez ifju, ki neki annyi keserűséggel tartozik, ily viharos éjszakán megjelenjen halálos ellensége hivására, azon ősi kastélyában, melyből őt csufosan kijátszották; – hogy vigasztalást hozzon abba ellenségei fájdalmának.
Szólni sem tudott hozzá sokáig. Az ifju maga lépett hozzá közelebb és monda:
– Ön hivott engem és én eljöttem, uram.
– Ilyen zivatarban? rebegé Kőcserepy.
Zoltán mondhatta volna erre, hogy ha Rudolf halálának emléke távol nem tartott tőled, ez a zivatar nem gátol akkor. De nem szólt semmit. Ezen bú-alázta arczot látva, lehetetlen volt neki szemrehányást tennie, lehetetlen volt őt meg nem szánnia.
És az nem válik soha ifju szívének szégyenére és jellemén nem ejt semmi csorbát, hogy a midőn ez igazán, mélyen szenvedő embert ott látta maga előtt, néhány nap alatt megőszült hajjal, megvénült, szomorú ránczokkal jelölt arczczal, kisírt szemekkel, elfeledé, hogy mennyit vétett ő ellene? s kezét nyujtá elé…
Milyen boldoggá tette őt az által!
Hogy szorítá meg azt a megbocsátó kezet a bánatos apa, s hogy szorítá azután szívéhez!
– Ön nemes… ön igen nemes… ennyit birt rebegni.
Az ifju felöltönye csuronvíz volt. Kőcserepy észrevette azt s készteté, hogy tegye kényelembe magát, oda vezette a kandallóhoz, segíté levetni kabátját, leülteté a tűz mellé.
– Mint otthon. Mintha otthon volna ön, mondogatá neki s rövid gondolkozás után kimondá: hisz ön úgyis itthon van már.
Zoltán csodálkozva tekintett a tanácsosra.
Az iróasztalához sietett, s azon iratot, melyet épen most szerkesztett, odavivé az ifjuhoz, átadva neki, hogy olvassa el.
Zoltán a legelső soroknál megilletődve hajtá azt össze.
Törvényes cessio volt az, melyben Kőcserepy a Kárpáthy Abellinotól nyert engedélyt a kárpátfalvi és madarasi uradalmak iránt visszaruházza Kárpáthy Zoltánra.
– Mit akar ön ezzel, tanácsos úr? kérdé Zoltán egészen megzavarva.
– Csak az igazságot. Ön törvényes birtokosa e javaknak, más mindenki csak bitorló. Ezt nekem szemembe mondá az én tulajdon leányom. Én visszaadom önnek jószágait és magam elmegyek innen. Elég gazdag maradok még akkor is. Csak leányom maradjon élve; nem cserélek senki gazdagságával. Ő nekem mindenem. Csak most érzem azt, midőn közel állok elvesztéséhez. De nem fogom őt elveszteni. Haza megyünk szép budai lakunkba, a hol ő olyan boldog volt, ott ismét boldog fog lenni; nem törődöm én többet sem a világ zajával, sem a gazdagsággal; ő lesz az én kincsem, örömem, boldogságom. Nem lesz olyan boldog ember több, mint én. Hiszen már ez is azt mutatja, hogy ő megszabadul, hogy ön eljött ilyen zivatarban. Az ön látása meg fogja fordítani betegségét.
Zoltán oly igazán szívéből szánta ezt az embert, a kit néhány nap szenvedése olyan éretté tett, ki önfeledt izgatottsággal engedi magát egyetlen valódi indulatja által elragadtatni s gyermeteg lelkesültséggel csügg fájdalmas illusióin.
Tehát valóban csak csalódások volnának azok?
Igazán rá volna mérve azon büntetés a sorstól, hogy elveszítse azt az egyetlen kincset, a mihez érzéssel ragaszkodott s tán ez ártatlan gyermek szenvedéseinek nem tudja más orvoslását a végzet, mint hogy őt oly hazákba hívja, a hol ismeretlen eszme a fájdalom?…
Oh ki tudna erre megfelelni? Hiszen hányan halnak meg ifjan és szeretve, viruló szépséggel arczaikon, boldog reményekkel szíveikben! s ha kérdi valaki: miért?… «Szerette őket Isten, mert ifjan haltak el»… azt válaszoljuk rá.
– Jerünk hozzá… monda a tanácsos, az ifju karjába öltve kezét; Zoltán felölté megszáradt kabátját s kétkedve kérdezé:
– Nem zavarjuk-e ez órában?
A tanácsos egy perczig gondolkozott; azután azt mondá Zoltánnak, hogy elébb le fog menni, hirt hozandó betege felől; addig legyen olyan jó, hogy várjon itt reá.
Kőcserepy eltávozásával Zoltán egyedül maradt a teremben.
Ugyanazon terem volt az, melyben huszonegy év előtt az öreg Kárpáthy János végrendeletét mondolá az egybegyűlt férfiak előtt, a melyen annyit sírtak valamennyien.
Az éjszaka csendes volt körüle és a méla hallgatásban végigvonultak e kastély falaihoz kötött emlékei egész életének: elkezdve a nem ismert időkön, a csecsemő évnapjain, a születése órájában reá mosolygó szemek megtört halálsugárán, végig a gyermek-örömek öntudatlan boldogságán, melynek édességét csak akkor tudjuk eléggé ismerni, midőn a távolból tekintünk vissza rája; a nélkülözéseken, az újra kezdett élet mindennapos küzdelmein, a keserű elváláson, s az üldöző titok kétségbeejtő ködalakjain és ismét vissza a nem ismert, a soha nem látott alakokig, kikről csak képzelete beszélt olykor lelke előtt… És most ime, ismét itt van a kastély falai között, melynek küszöbe megátkozott kő gyanánt feküdt eddig útjában. Ide jutott vissza, csodálatos úton, szeszélyes játéka által a sorsnak.
Az egész igazán úgy tűnik föl előtte, mint egy álom, mint egy csodálatos, tüneményes álom.
– Jó reggelt, Zoltán!
E különös éber álomból egy édes ismerős hang ébreszti fel egyszerre.
Megrezzenve tekint fel. Katinka áll háta mögött.
Épen reá gondolt most is. Lám az erős képzelet élő alakot teremt, a leányka valóban ott áll előtte s őt nyájasan köszönti.
– Hogy jösz te ide? kérdi Zoltán, ki Kőhalomról egyenesen jött Kárpátfalvára, Szentirmát nem is érintve s így Katinka idejöttéről mitsem tudott.
– Meghallottam, hogy Vilma beteg, eljöttem őt meglátogatni. Ugy-e nem tettem semmi rosszat? Ezt anyám is megengedte volna.
Zoltán megszorítá a jó leányka kezét. Nem tettél-e vele rosszat? Hogy ápolni, megmenteni siettél annak gyermekét, a ki neked még többet vétett, mint énnekem?
– S hogy vagy ébren ilyen késő órában?
– Megtudtam a tiszttartótól, ki érted ment, hogy ide hívnak s én tudtam bizonyosan, hogy te eljösz. Egész éjjel vártam reád. Most tudtam csak meg a cselédektől, hogy megérkeztél. Mindjárt siettem hozzád. Látod, a mint elindultam Szentirmáról, már akkor közelgett a zivatar. Sejtettem, hogy az téged útban talál és nem fog visszatartóztatni, hogy átázva érkezel meg. Azért öltönyöket hoztam számodra; itt vannak e kis böröndben. Öltözzél át. Látod, megbetegedhetnél e nedves ruhákban. Isten veled.
Azzal elfutott a kis kedves leányka, ki házi asszonyi gondosságában el nem felejté, hogy a kit féltünk, annak nemcsak arczképét kell magunkkal hordoznunk, hanem egészségére is gondot kell viselnünk.
Zoltán érzelemtölten tekinte utána.
Csupa szeretet! csupa tiszta színarany szeretet!
Ennek a hosszú éjszakának nem akart vége lenni. Zűrzavar, zajos futkosás, ajtók csattogása, s csitító suttogások, lábujjhegyen járás minden szobában, folyosón.
Valami babonás vén dajka keresve-keresi viselt kalendáriomában, micsoda nap lehet ma, szentséges atyám? nem ez-e Kárpáthy Jánosné halálának éjszakája, ki ott benn koczogtat szellemujjaival a befalazott ajtókon keresztül s számot kér azokról, kiket valaha szeretett? Mit keresed jámbor lélek a napokat? más évjárás, más időszámlálás van ott, a hova a halottak megtérnek. Egymásra következik a hiba és a vezeklés, s nem vár az aratással az időkre.
Zoltán régen készen volt már átöltözésével, midőn Katinka visszajött érte. Épen a betegtől jött. A jó leányka arcza egészen fel volt dulva és szemei zavartak.
– Nagyon rosszul kell lennie, súgá Zoltánnak, irtózatos, a hogy háborog. Hallgatni is rettenetes, a miket beszél. Mindig tégedet lát megölve és egy halavány asszonyról ábrándozik, a ki ebben a kastélyban meghalt s meggyilkolt fiának hulláját viszi karjai közt. Nincs hova fektesse… Oh az iszonyatos!
Zoltán sietett Katinkával a beteg szobája felé. A leányka tudatá vele, miszerint Kőcserepy az orvossal együtt legtöbb jót remélnek abból, ha a lázbeteg őt meglátandja s meggyőződik róla, hogy él. Hiszen ne féljen tőle, tevé utána, kedves bátorító nyomással szorítva meg Zoltán remegő kezét. – Oh más oka volt annak remegni…
Még a szőnyeg-ajtón keresztül is hallható volt a beteg fájdalmas sírása, nyögése. Itt szembe jött Zoltánnal az orvos, s tudatá vele, hogy a kórállapot épen most van a válság pontján: ez az élet és halál elválasztó pillanatja. Talán az ő arcza ismét az innenső partra hívhatja vissza a már két világ határán tétovázó lelket. A beteg szobáját csak egy halvány tejüvegű lámpa világítá; a háttér, honnan az ajtó nyilt, egészen sötét volt.
Ebből a ködös homályból támadtak elő a beteg kínos látványai, a fehér, a véres alakok, a sápadt arczok, a ködtermetek, a merev szemű kísértetek, az ismeretlen csoportok, a koporsóból előszálló rémek.
Senkire sem ismert; akárki jött ott be az ajtón, azt valakinek elnevezte, a kitől fél, s irtózott minden jelenlevőtől.
A tanácsos reszketve ült ágya mellett egy alacsony zsámolyon s fehér reszketeg kezét tartá kezeiben.
Ekkor ismét nyilt az ajtó s a háttér sötétéből lassan előlépett Zoltán.
A beteg egyszerre fölemelé fejét vánkosairól, ajkai nyitva maradtak, szótlanul rebegve, szemeinek ragyogása leirhatatlan gyönyört fejezett ki, karjait reszketve terjeszté ki, arczai rózsákkal mosolyogtak; néhány perczig volt így hang, mozdulat, lélekzetvétel nélkül, azután visszahanyatlott fehér párnáira, arczáról elmúlt a lázas pirosság, csak az édes mosolygás maradt meg rajta.
Néhányszor végighúzta kezét homlokán, nagyokat lélekzett s pillanatok múlva csendes, nyugodt tekintettel nézett szét a szobában, mint a ki terhes álomból ébredt fel.
Zoltán odalépett hozzá közel:
– Hogy érzi magát kegyed? kérdé tőle gyöngéd susogással.
– Igen jól, viszonzá a beteg, s odanyujtá kezét Zoltánnak. Köszönöm, hogy meglátogatott ön.
Ezentúl mindinkább magához kezde térni. Mindenkire ismerősen tekintett; megfogta atyja kezét s odavonta őt magához.
– Kedves atyám, súgá fülébe, hogy jön ide Kárpáthy?
– Mint e kastély ura, mint e jószágok birtokosa.
Vilma mindkét karjával átölelé e szókra atyja nyakát és megcsókolá annak orczáját.
– Látod, ez igen jól van. Ez nagyon helyesen van.
És a nagy hatalmas úrnak ez az ölelés, ez a csók és ezek a szók jobban estek, mint a mi az egész világon azokon kívül létezik.
– Így akartad te és én így tettem. Ő vissza fog ide költözni, mi pedig elmegyünk innen haza, budai kéjlakunkba, a hol úgy szerettél mindig, a hol olyan boldog voltál és ott ismét boldogok leszünk sokáig, sokáig.
– Köszönöm, jó atyám. Köszönöm, kedves jó atyám. Én értem tetted ezt. Oh ha tudnád, milyen boldoggá tettél vele! Hogy szeretlek! Hogy örülök, a miért szerethetlek! Nem kell azt hinnem, hogy igazságtalan vagy. Azzal a boldog gondolattal, hogy te jó, igaz vagy, atyám, fogok meghalni. No ne sírj hát, hiszen oly édes, oly édes az…
De a tanácsosnak lehetetlen volt ezen szónál nem sírnia.
– Egy óra előtt nagyon rosszul voltam, szólt hozzá a beteg vigasztaló hangon, az rettenetesebb volt a kárhozatnál, féltem és irtóztam mindenkitől, tőled is. És most olyan jól érzem magamat, úgy szeretlek, úgy örülök neked. Ne sírj hát, hisz egy jó halál többet ér egy rossz életnél. Hol van anyám?
A tanácsos felsóhajtott e szóra.
– Ő nagyon beteg.
– Nagyon beteg? ismétlé Vilma. Szegény anyám. Mondd meg neki, hogy én őt nagyon szerettem.
– Ő is nagyon szeretett téged.
– Tudom. Csakhogy nem tudta azt úgy kimutatni. Hiszen mindenki szeretett engem. Most már mindent tudok. Olyan jó azt tudni, hogy engemet mindenki szeretett. Te is, kedves Katinkám, te is. Milyen jó voltál! A mint meghallottad, hogy én beteg vagyok, mindjárt jöttél hozzám ápolni, vigasztalni. De én is megemlékeztem rólad. Ugy-e, kedves atyám? Megmondtam, hogy ha meghalok, ezt a fekete gyűrűt, mely saját hajamból készült, adják teneked, legyen ez a te jegygyűrűd, viselje majd, a kit szeretsz és hű fog az lenni, a míg csak él, hozzád.
Nem nézett e szóknál Zoltánra és az sem ő reá, de azért úgy értették egymást.
A tanácsos gyöngéd aggodalommal szólt gyermekéhez:
– Pihenj egy kevéssé, kedves leánykám, aludjál.
– Majd később, még most nem, rebegé ez, szétzilált hajfürteit arczából félresimítva. Hiszen már reggel is van. Úgy szeretném látni a hajnalt, a szép hajnalt, a mint az ablakomon besüt. Fordítsátok arra fekvésemet.
Katinka felkarolta beteg barátnőjét, az atya odaigazítá vánkosait; arczával az ablak felé fordulhatott, mely már akkor világosodni kezdett.
Odakünn az éji zivatar után vidám mosolygó hajnal keletkezett, a mély égen pirosló felhőcskék úszdogáltak; a hajnali harangszó csengett a vidék fölött, tündéri vigasztaló szókban.
A beteg keble nyugtalanul kezde hullámzani… Mégis, mégis olyan szép ez az élet!…
Valami nyomta még szivét… Idáig rejtegette azt… Hová vigye tovább még?…
Szemei Zoltánt keresték, oda fordult hozzá és arczán két hajnal pirja derengett: a nap hajnaláé és a szívé.
– Ugy-e ön nem haragszik én reám? szólt hozzá engesztelő, reszketeg hangon, s kezét nyujtá felé.
– Oh nem, oh nem, sietett mondani Zoltán, megfogva az eléje nyújtott kezecskét. Soha sem.
– Ön megbocsát nekem azért, a mit szenvedett.
– Kegyed nem véthetett nekem soha.
– Ön megbocsát atyámnak, suttogá a beteg alig hallhatóan.
– Szivemből.
– Köszönöm, köszönöm. Még egyet kérek öntől. Ugy-e ad ön nekem egy kis helyet, egy kis helyet itt a közelben; tudja: ott a fenyőfák alatt, a melyek mindig zöldek, a miket ön megtartott magának, midőn mindenét átadta, ott egy kis helyet énnekem.
Az ifju szive elszorult e szókra, nem tudott egy szót felelni rájok.
Katinka is odaborult a beteg ölébe, az apa szép fejét tartá kezei közt; köröskörül volt véve szerető szivektől.
– Ugy-e majd Katinkám, suttogá a beteg, sokszor meglátogattok ottan engem; virágot is ültettek oda, s ha rám emlékeztek, nem csúfoltok ki azért, – hogy olyan sokat szenvedtem?…
– Oh ne mondja azt, kedves Vilma! esenge Zoltán, magához ölelve a beteg leánykát. Kegyed meg fog gyógyulni és sokáig fog élni még boldogan.
És a midőn ezt mondá neki, mindig erősebben szorítá őt keblére, mindig jobban átölelé karjaival omlatag termetét, ajkai csaknem a leányka arczát érinték.
És a beteg leány, a mint ott feküdt az ifju karjai közt, szép tiszta szemeit fölemelé hozzá, két hófehér kezét összetevé lankadó keblén, s felsóhajta:
– Oh én most vagyok legboldogabb, – legboldogabb.
És egy szerető, egy üdvözült mosolylyal bezárta szép szemeit…
… Légy boldog, kedves gyermek… a te boldogságodat többé nem zavarja semmi.
Künn a hajnalharang utolsó kondulásai rezegnek szét a tájon.
Ti, kik ott álltok körül, boruljatok le és imádkozzatok csendesen… csendesen…