Kék mesekönyv

(Székely mese.)

Volt egyszer egy öreg király s annak egy szép növendék fia. De nem sok öröme volt az öreg királynak egyetlen fiában. Mert a királyfi mindíg szomorú volt, mint a háromnapos esős idő, s hiába a sok vadászat, dáridó, heje-huja s mindenféle komédia: élő ember még nem látta nevetni a királyfit. Búsult az öreg király, hogy ne búsult volna. Mi lesz az ő rengeteg nagy országából, ha erre az örökké szomorkodó fiura marad? Kérdezte, faggatta egyre:

– Mi bajod van, édes fiam? Beszéld el apádnak.

De a fiú csak vállát vonogatta s nem felelt.

Aztán elküldötte, hadd lásson országot, világot, de még szomorúbban tért haza. Egyszer mégis kibökkentette, hogy mi nyomja a szívét. Azt mondotta: fél a haláltól s addig meg nem nyugszik, míg föl nem találja a halhatatlanság országát.

– Ó lelkem gyermekem, – mondá a vén király – hol jár a te eszed. Nincs olyan ország kerek e világon. Mindenütt születnek s meghalnak az emberek.

– Már mindegy, én addig megyek, míg meg nem tudom: van-e, nincs-e! Ha nincs: nincs! Isten neki, hadd halok meg én is.

Csináltatott három pár vasbocskort, egyet mindjárt fel is húzott, kettőt a tarisznyájába tett, görbe kardját oldalára kötötte, aztán elbúcsuzott szépen az édes apjától. Sírt a vén király, sírt keservesen. Fél lába már a koporsóban, bizony nem látja ő többet ez életben egyetlen fiát. Sírt a fiú is, de ment.

Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken által, s egyszerre csak egy olyan magas hegy aljába ért, hogy annak a teteje éppen az égig ért. Gondolta a királyfi: talán ezen a hegyen túl van a halhatatlanság országa. Mi lehet egyéb ezen túl: vagy a világ vége, vagy a halhatatlanság országa. Megkötötte jól a bocskorát s nekiindult a hegynek. Hét nap s hét éjjel örökösen ment, de a hegynek még közepéig sem ért. Leült egy fa alá, ott elaludt. Azt álmodta, hogy egy ősz öreg ember jött hozzá s ez azt mondta neki: Jól tudom, miben jársz, te királyúrfi. Csak menj fel ennek a hegynek a tetejébe, ha célt akarsz érni. Messze, messze van még onnét is, ahová te vágyódol, de még elég fiatal vagy, s oda érhetsz. Hej, ha én nem ilyen öregen kezdettem volna, talán én is elérek odáig. Az Úr Isten áldjon meg.

Ezzel az ősz öreg ember eltűnt, s a királyúrfi felébredt. Ahogy felnyitotta a szemét, mindjárt az álma jutott eszébe. Gondolkozott rajta sokáig, aztán nagyot fohászkodott, felkötötte a bocskorát s tovább indult. Mikor még hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, megpillantotta a hegy tetejét, s úgy tetszett neki, hogy azon valami emberféle mozog. Ment közelebb, közelebb. Először akkora volt, amit mozogni látott, mint az öklöm, aztán mind nőtt, nőtt, s hát egy nagy óriás lett belőle. A kezében akkora ásó volt, mint egy ház födele, aztán egy kosár mellette, akkora, mint egy templom. Az óriás ásta, ásta a hegy tetejét s a földet hányta a kosárba.

Eleinte megijedt a királyúrfi, hogy majd még őt is belehányja a kosárba, de mégis felé közeledett, s nagyot köszönt:

– Adjon Isten jó napot, bátyámuram.

– Adjon Isten, te emberizink, – fogadta az óriás, – hát te hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

Felelt a királyúrfi:

– Én, bizony, vén óriás bátyámuram, a halhatatlanság országát keresem, mert soha sem szeretnék meghalni.

– Hiszen akkor éppen jó helyen jársz: ha itt maradsz s velem dolgozol, elélhetsz éppen ezer esztendeig. Mert én arra vagyok átkozva, hogy addig meg ne haljak, míg ezt a hegyet el nem hordom, s ez eltart kerek ezer esztendeig.

– Hej! – sóhajtott a királyfi, – mi nekem ezer esztendő, mikor én élni akarok, míg a világ s még két nap!

– Hagyd, öcsém, – mondá az óriás – elég az életből ezer esztendő is.

De így, s de úgy, okoskodott, bölcselkedett a királyúrfi, ő neki az nem elegendő.

– Jól van, – szólt az óriás – látom, hogy veled nem lehet okosan beszélni, csak menj, te bolondos fiú, úgy is tudom, hogy hiába mégy. Hanem azért, nesze, adok neked egy rézpatkót: ha akár földön, akár levegőben hirtelen akarsz valahova eljutni, csak tedd rá a vasbocskorodra s ott leszel mindjárt, ahol lenni akarsz.

Megköszönte a királyfi az ajándékot, elbúcsuzott az óriástól, s ment tovább. Ahogy a hegy aljába ért, gondolta: Minek koptassa bocskorát? Felkötötte a rézpatkót, s egyszerre csak – su–urr! fölsurrant a levegőbe, föl, föl a magasba, a csillagoknál is följebb, s addig repült, addig repült, mígnem olyan ország fölé ért, ahol még a fűszál is fekete volt.

– Istenem, atyám, – gondolá a királyfi, – nagy gyász lehet odalent, abban az országban, hogy ott még a fűszál is gyászfekete. Már csak megnézem, hogy mi történhetik ott?

Azzal mind alább-alább ereszkedett s egy nagy fekete várnak éppen az udvarán toppant le. Végesvégig, keresztül-kasul fekete posztókkal volt az udvar bevonva, még az arany kerítés is, a várnak a fala is, a föld színétől a vár tornyáig. Megy a vár falához, föllibbenti a posztó szélét s látja, hogy a vár csupa gyémánt és aranykőből van rakva. No, gondolja, itt nem lakhatik más ember a királynál. Egy életem, egy halálom, bemegyek, hadd látom, ki van odabent. Bemegy, s mindjárt egy nagy-nagy terembe lép.

Ennek a teremnek a földje telidestele volt tűzdelve varrótűvel, de úgy, hogy többet már nem lehetett volna leszúrni. Csak a közepén volt egy kis üresség, ott pedig egy szépséges szép leány ült, s fekete gyászruhát varrott. Megáll a királyfi, szemét, száját eltáltja, mert sokat járt-kelt már a világban, de ilyen csudát még nem látott. Köszön nagy hebegve:

– Adjon Isten jó napot, te szépséges szép leányzó!

– Adjon Isten neked is, te királyúrfi, mert látom az arcodról, hogy az vagy. No, én meg királykisasszony vagyok, de nincs benne köszönet. Megvert az Isten, megfogott az átok! Kékország királya feleségül akart venni, s én, hogy még jobban megszeressen, harmatból akartam ruhát csináltatni. Ahány leány volt az apám országában, mind ebben halt meg, egy sem tudta megcsinálni a harmatruhát. Mikor az utolsó leányt is elhozattam, ez megátkozott, hogy addig éljek, míg ezt a tenger sok tűt, amit itt látsz, mind el nem koptatom. Az átok meg fogott s nekem most élnem kell kétezer esztendeig.

Azt mondá a királyúrfi:

– Mi az a kétezer esztendő! Látod, te szépséges királykisasszony, én olyan országot keresek, ahol az emberek örökké élnek.

– Ó, te boldogtalan, – mondá a leány – olyan ország nincs a világon. Jobb, ha itt maradsz, nálam, itt elélhetsz kétezer esztendeig.

De hiába beszélt a leány, a királyúrfin nem fogott a beszéd.

– Hát jól van, ha csakugyan menni akarsz, nesze, adok egy gyűrüt, húzd fel az újjadra, s ha valamit akarsz, csak fordítsd meg, mindjárt teljesedik a kívánságod.

A királyúrfi szépen megköszönte az ajándékot, jó munkálódást kívánt a leánynak, s tovább ment. Már két pár bocskor elszakadt, a harmadikat kellett felkötnie. Addig ment, addig ment, amíg a harmadik pár bocskor is úgy el nem kopott, hogy már alig tudott benne járni. Akkor eszébe jutott a rézpatkó: minek kínlódjék, amikor repülhet is? Felkötötte a patkót s addig repült, míg nem egy nagy folyóhoz ért. Ennek a folyónak a közepe felett egy rettentő nagy palota csüngött a levegőben.

– Ejnye, – gondolta – ide berepülök, hadd lám, mi van odabent.

De hiába erőlködött, valami erős szél kerekedett, s mindíg visszasodorta, valahányszor nekirepült a várnak. Hiszen megállj, szél, – gondolta a királyfi – majd túl járok én a te eszeden. Fordított egyet a gyűrüjén s azt gondolta, hogy szeretne egy arany hídat a folyó partjától a palota kapujáig. Mindjárt megvolt az akarata. Jó erősen belefogódzott a híd karfájába s addig el sem eresztette, míg a palota kapuján be nem lépett. De még csak itt következett a hadd-el-hadd. Három sárkány, három oroszlán állott elébe. Ha egyet lép tovább, szörnyű halált hal.

– Kard, ki hüvelyből! – gondolá a királyúrfi s csavarintott egyet a gyűrüjén. Egyszeribe lett hüvely is, kard is, de a hüvely az oldalán, a kard meg a kezében. Na, most neki ezeknek a cerberusoknak! Vágott jobbra, vágott balra, de amint levágta egy fejét valamelyik sárkánynak, mindjárt más nőtt a helyébe. Már úgy kifáradt a hiábavaló vagdalkozásban, hogy a karja megroggyant s a kardját leeresztette.

– Vissza! Vissza! – kiáltott most valaki, s a sárkányok is, oroszlánok is egyszeribe visszahúzódtak, mint valami szelid bárányok. Fölnéz a királyúrfi, hogy vajjon ki szelidíthette meg ennyire ezeket a cerberusokat, s hát odafönt, a palota ajtajában, hová éppen hétszáz garádics vezetett, egy olyan szép asszony áll, amilyent ő még nem látott világ életében. Tüstént futott fel hozzá, köszönt illedelmesen, s hálálkodott erősen, hogy megmentette az életét.

– Ugyan bizony, – kérdé a szép asszony – hogy kerültél ide, hol rajtam kívül nincs lelkes teremtés?

Elmondá a királyfi, hogy ő ki, s mi jóban jár.

– Na, – mondá az asszony, – éppen jó helyen jársz, mert én a halhatatlanság királynéja vagyok, s aki idejut az én palotámba, örök időn át él. Maradj itt a házamnál, éljed a világodat, nem bánom.

Hej, megörült a királyúrfi, de nagyon! Nagy szomorúsága nagy vígságra változott s olyan vígan élt, hogy vígabban már a mennyországban sem élhetett volna.

Na, telt-mult az idő. Eltelt ezer, kétezer, háromezer esztendő. S az neki éppen annyi volt, mintha egy, két, három esztendő lett volna. Egyszer aztán mit gondolt, mit nem, azt mondá a halhatatlanság királynéjának:

– Felséges királyném, ha megengeded, egy-két napra hazamegyek az országomba, meglátogatom az édesapámat.

Nagyot nevetett a királyné, hogy csakúgy megcsendült belé a palota.

– Mit beszélsz te? Haza akarsz menni az apádhoz? Tudod-e, hogy hány esztendeje jöttél el hazulról? Éppen háromezer esztendeje. Már csak a porát találod az édesapádnak.

Aj! búra fordult ismét a királyúrfi nagy vidámsága. Mit ér neki az örök élet, ha az apját többé nem láthatja! Ahogy látta a királyné szegény királyúrfi nagy búját, bánatját, erősen megsajnálta s bevezette egy sötét szobába. Ott felnyitott egy lappancs-ajtót, az alól kivett egy aranykorsót, s mondta neki:

– Hát nesze, itt ez a korsó, tele van élet-itallal. Akit ebből megfrecskelsz, életre támad, akármilyen régen halt meg. Támaszd föl az apádat, aztán búcsuzz el tőle mindjárt, sokáig úgysem maradhatsz az országban, ha élni akarsz.

A királyúrfi felütötte a sarkára a rézpatkót, szépen elbúcsuzott a királynétól, megígérte, hogy ismét visszajő, s azzal uccu neki, vesd el magad, úgy elrepült, mint a gondolat. Még jóformán be sem hunyhatta a szemét, s már ott is volt az apja országában. Hát Uram, Istenem, de megváltozott ez az ország! Alig ismerte meg. A királyi palota sem olyan volt, mint az ő idejében. Meghiszem, háromezer esztendő sok szép idő. Leszállott az udvarba s egyenest ment a sírboltba. Annak az ajtajában ült egy ősz öreg ember, a kezében egy rengeteg nagy könyv. Köszön az öregnek s mondja, hogy miben jár.

– Hej, édes fiam, ebbe a könyvbe be van írva az apád neve is bizonyosan, de hogy hol és merre, a jó Isten tudja.

Egész nap kereste, mígnem aztán megtalálta. Rábökött az ujjával: itt van ni. Éppen háromezer esztendeje halt meg.

– Hát most gyere velem. S vezette a királyúrfit egyik szobából a másikba (volt ott ezer is), míg aztán nagy későre rátaláltak a koporsóra. A királyfi előveszi az aranykorsót s éppen rá akar loccsantani a koporsóra, mikor csak megszólal valaki a háta mögött:

– Ahá! itt vagy!? éppen téged kereslek!

Megfordul a királyfi s hát a Halál áll előtte, kasza volt a kezében.

– Kérdi a királyfi:

– Mit akarsz tőlem?

– Mit-e? Nem elég volt, hogy háromezer esztendeig bujdokoltál előlem? Most még az apádat is fel akarod támasztani? Velem jössz te mostan!

– Nem megyek én! – mondá a királyúrfi.

– De bizony jössz! – kiáltott a Halál s elkezdett dulakodni a királyúrfival.

Valahogy mégis kikerült a Halál kezéből, azzal – hopp! kisurran a sírboltból, a Halál meg utána. Repült a királyúrfi, mint a sebes szélvész, a Halál mindenütt a nyomába, de nem tudta megfogni. Már a halhatatlanság országába ért, éppen be akart lépni a királyné palotájának ajtaján, de csak az egyik lábával léphetett be, a másikat megfogta a Halál. Odaszaladt a halhatatlanság királynéja, ő is megfogta a királyúrfit s húzta befelé. De a Halál nem engedte. Sokáig dulakodtak, húzták erre is, arra is a királyúrfit, egyszer aztán azt mondta a királyné:

– Hallod-e, te Halál, minek kínozzuk ezt a szegény ifjut, még ketté szakítjuk s neked sem lesz örömed benne, Mondok valamit. Én feldobom őt a csillagokig s ha visszaestében a palotám udvarán kívül esik, legyen a tied; ha belül, legyen az enyém.

– Jól van, – mondá a Halál – legyen meg a te akaratod.

A királyné most megfogta a királyúrfit, egyet lódított rajta s úgy felrepült, hogy a fejével éppen a csillagokat verte. Innen aztán visszafordult s esett lefelé. Amint szállt, szállt lejebb, lejebb, a Halál s a Halhatatlanság egyre kötekedtek, hogy vajjon melyiké lesz a kettő közül.

– Fogadok, hogy kívül esik; – mondta a Halál.

– Adja Isten, hogy belül essék, – fohászkodott a királyné.

S az Isten meghallgatta a kérését. Éppen oda esett elibe. A Halál egyet mordult, aztán sarkon fordult s úgy elkotródott, hogy színét sem látták többet. A királyúrfi pedig azóta boldogan él a Halhatatlanság országában s meg sem hal, míg a világ s még két nap.