Kék mesekönyv

(Török mese.)

Réges-régen élt Törökországban egy hatalmas szultán, s volt annak egy deli szép fia. Büszke volt ám a szultán a fiára, mert messze földön híre ment szépségének, bátorságának, jószívűségének. Ahány leány megfordult az udvarnál, mind szívesen lett volna a felesége, illegették-billegették előtte eleget magukat, de a királyfinak egy sem kellett közülök.

Telt, mult az idő, az öreg szultán már megsokallotta a dolgot, s egyszer csak így szólott a fiához:

– No, édes fiam, most már igazán elérkezett az ideje, hogy megházasodjál, én öreg vagyok, beteg vagyok, s szeretném még az unokáimat látni. Annyi gyönyörűséges leány van itt az udvarban, hogy én a te helyedben már régen választottam volna közülök egyet feleségül!

– Nem tudok én ezek közül egyet sem választani, édes apám, – mondotta az ifju herceg. – Talán ha sokat-sokat járnék-kelnék a világban, akkor megtalálnám azt a leányt, akit szeretni tudnék. Annak a leánynak, aki az én feleségem lesz, olyan tisztának kell lennie, mint a harmatos reggel, fehérnek, mint a hó és tökéletesnek, mint egy angyal!

– Igazad van, fiam! – mondotta az öreg szultán. – Menj s keress magadnak ilyen feleséget.

Hát elindult a királyfi, hogy feleséget keressen magának. A hó úgy hullott, mikor elindult, hogy alig haladhatott előre, a szél süvített s korbácsolta a tenger hullámait. De a királyfi bátran belészállott a parton veszteglő hajóba, s amint a hajó fedelére lépett, láthatatlan kezek eloldották a kötelet, s a hajó elindult.

Három éjjel és három nap úszott csendesen a hajó a tengeren, a kormányos helyén egy árnyék állott, amely hangtalanul irányította a hajót előre. Negyedik nap egy kis sziget tünt a királyfi szeme elé, a hajó ott kikötött, s hát mit látnak szemei? Kedvenc paripája ott legelt a puha pázsitos réten, fel van nyergelve, kantározva, úgy, mintha most szállott volna le róla. Kiugrott hamar a hajóból, rápattant a paripa hátára, s fordult vissza a tenger felé, hogy ugyan mit csinál majd a hajó, amíg ő barangol? Hát a hajónak se híre, se hamva, úgy eltünt a tenger színéről, mintha maga a tenger nyelte volna el.

Ment a királyfi előre, de olyan nagy hideg volt mindenfelé, hogy alig birta tartani a kantárszárat. Körülötte mindenütt nagy némaság volt, embert nem lehetett sehol sem látni. Mikor jóideig lépegetett a térdig érő hóban, egyszerre csak domb tetején kis házikót pillantott meg. Odasietett s jó erősen megkocogtatta az ajtót. Nemsokára csoszogást hallott, s egy pillanat mulva hófehérhajú öreg anyóka dugta ki fejét az ajtó nyílásán.

– Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár? – kérdezte az anyóka.

– Feleséget keresek, öreg anyám. Nem ismered-e azt a királykisasszonyt, aki a legszebb a világon, s aki épp olyan jó is, mint amilyen szép?

Az öreg anyóka félig behúzta az ajtót a királyfi előtt s aztán barátságtalanul válaszolta:

– Itt ugyan hiába keresel feleséget. Én Tél anyó vagyok s ez az én királyságom, nincs nekem arra időm, hogy a szerelemre gondoljak. De menj csak itt egyenesen előre, akkor megtalálod testvéremet, az Őszt, az talán tud segíteni rajtad. A herceg megköszönte az útbaigazítást s elindult arrafelé, amerre az öreg asszony mutatta. Alig ment egy jó darabon, hát a hó olvadt el a lába alól, a hideg szél engedett, a fák ágait sárga levelek borították, s csakúgy roskadoztak a finomabbnál finomabb gyümölcsök terhe alatt. A gabona aranysárga tengere hullámzott mindenfelé, amerre csak nézett, s még fel sem ocsudott csodálkozásából, egyszerre egy kis barna házikó előtt toporzékolt a lova.

Hamar bekopogott az ajtón, s alig hangzott el a kopogás, egy szép, barnahajú, piros arcú, kökényszemű asszony nyitotta ki az ajtót és nyájasan mosolyogva megkérdezte a herceget:

– Mit keresel itt, te legény?

– Feleséget keresek, – felelte a herceg.

– Ó, de sajnálom, hogy nem segíthetek rajtad, – felelte kedvesen az asszony – de annyi dolgom van a sok gyümölcs leszedésével s elrakásával, hogy nincs időm szerelemre és házasságra gondolni, de menj el csak a húgomhoz, a Nyárhoz, az ugyancsak ábrándozó asszony, az talán segíthet rajtad valamit!

A herceg megköszönte a tanácsot s pihenés nélkül folytatta tovább az útját.

Amint haladt előre, mind melegebben, melegebben sütött a nap, az izzadság csak úgy csurgott róla, pedig az ujjasát is kigombolta. A gabona félig éretten hajladozott előtte, a fű frissen, zölden bizsergett a lova lába alatt. Sokáig ment a perzselő melegben, mikor egyszerre csak meglát egy kis sárga házikót. Odasietett, s kopogtatására fiatal barnahajú asszony nyitott ajtót, aki a herceg kérdésére ezt válaszolta:

– Igen sajnálom, tenger sok dolgom van, nem segíthetek rajtad, de siess testvéremhez, a Tavaszhoz, az bizonyosan segíteni fog rajtad!

Ment, mendegélt ismét a herceg, amíg csak egy kis zöld házacskához nem ért. Halvány lila lugas állott a ház előtt, a kertben pedig gyönyörű, illatosnál-illatosabb jácintok, liliomok, ibolyák, nárciszok nyíltak. Mikor megkopogtatta az ajtót a herceg, göndörhajú, halvány ibolyakék szemű leányka nyitotta ki az ajtót. Kíváncsian fordult a herceg felé:

– Hol jársz, mi jóban jársz itt, te szép legény?

– Ó, szép Tavasz, – szólt a herceg – engem a nővéreid utasítottak hozzád, mert olyan feleséget keresek, aki tiszta legyen mint a harmatos reggel, fehér, mint a hó és tökéletes, mint egy angyal.

– Igen sokat kívánsz, – mosolygott a Tavasz – de megpróbálom, hátha megtehetem, amit kérsz. De gyere, előbb pihend ki magad, egyél valamit, mert ugyancsak elfáradhattál.

Bevezette a herceget egy hosszú terembe, amely tele volt gyönyörű virágokkal. Mikor jól lakott, s pihent is, a Tavasz kisietett a szobából, nemsokára visszatért: egy üvegtál volt a kezében. Az üvegtálban pedig volt egymás mellett három citrom, egy ezüst kés és egy aranykehely. Mondta a leányka a hercegnek:

– Nagy gonddal őrizd ezt a három dolgot, herceg, mert bűvös erejük van ám ezeknek! Ha hazaérsz az apád kertjébe, ülj le egy forrás mellé, ott vedd elő az aranykelyhet, merítsd tele, aztán vágd fel az első citromot az ezüst késsel. Gyönyörű királykisasszony fog kiszállani belőle, annak add oda rögtön a vizet, mert ha váratod, abban a szempillantásban eltűnik a szemed elől, de úgy eltűnik, hogy soha többet meg nem látod!

– Ne félj, nem leszek olyan ostoba, hogy elengedjem, de ha mégis eltűnne, hát akkor nem lenne feleségem? – kérdezte a herceg.

– Akkor a második citromot is fel kell vágnod, s azzal is ugyanúgy kell elbánnod, – mondotta a Tavasz. – S ha mind a kettőt elszalasztod, már csak az utolsó citromban lehet reménységed, s ha arra sem vigyázol, sohasem lesz olyan feleséged, amilyent kívántál.

A herceg meg akarta köszönni a Tavasz jóságát, de az csak nyájasan intett neki s eltűnt a szobából. No, de a herceg sem töltötte tovább az időt, nagysebesen felugrott a paripájára s vágtatott hazafelé. Hamar átkelt a Nyár, Ősz és Tél birodalmán, s amint a tengerhez ért, már várt reá a hajó. A szél gyorsan röpítette őket hazafelé, s egy-kettőre elébük tünt a szultán palotája. Amint odaértek a parthoz, a herceg türelmetlenül kapott fel ismét lovára, s egy szemhunyorítás alatt ott voltak a rengeteg nagy kertben, egy kristálytiszta forrás mellett. Ott mindjárt megtöltötte a kelyhet friss vízzel a herceg, s elővette a citromot, meg az ezüstkést. Hát amint beléhasított, egy gyönyörű szép leány termett előtte, aki félénken így szólt hozzá:

– Szomjas vagyok, adj innom az aranykehelyből!

De a hercegnek úgy elállott a szava is a nagy csodálkozástól, hogy elfelejtette oda adni a vizet. No, ha elfeledte, el is tűnt a gyönyörű leány a szeme elől, mintha sohasem is lett volna ott.

Hej, búsult most a herceg, de megfogadta, hogy másodszor jobban fog vigyázni, s felhasította a második citromot is. Mikor meglátta a leányt, nagy csodálkozásában így kiáltott fel:

– Te oly tiszta vagy, mint a reggel, s oly fehér, mint a hó! – de a vizet bizony nem nyujtotta a szép leány felé. Az is eltűnt nagy búsan a herceg szeme elől.

Reszkető kézzel nyitotta fel a harmadik citromot is, de mikor megpillantotta a szépséges szép leányt, hirtelen lehúnyta a szemét, nehogy ezen is rajta feledje a szemét, s úgy nyujtotta oda a serleget a leánynak. Az csak az ajkához emelte, megnedvesítette s aztán mosolyogva köszönte meg a hercegnek.

Nem volt nyári reggel, amely oly tiszta lett volna, hó nem lehetett fehérebb, s az angyal nem tökéletesebb ennél a leánynál! A herceg boldogan fogta meg hófehér kezét s maga mellé ültette egy virágos padra.

– Akarsz-e az én feleségem lenni, te gyönyörű leány? – kérdezte halkan a herceg.

– Igen, – felelte a szép leány.

Amint felocsudott álmélkodásából a herceg, a királyleány ruhájára esett a tekintete. Egyszerű szövetből volt, a színe se volt szép, nem illett semmiképpen sem reá. A herceg szerette volna rögtön teljes pompában látni a szép leányt, mondta hát neki:

– Nem illik tehozzád, édes szép menyasszonyom, ez a rongyos ruha. Beszaladok az apám palotájába, s hozok neked selyemruhát, csillogó láncot a nyakadra, az illet meg téged.

A leány nem sokat bánta a fényes ruhát, meg csillogó ékszert, de mert látta, hogy a herceg abban szeretné látni, hát beleegyezett, hogy ott marad egyedül a forrás mellett. De mielőtt elment volna a herceg, felsegítette a leányt egy fa ágára, az meg szépen letelepedett rá, mint egy kis fészekbe, s úgy várta a herceget. Őt senki sem láthatta a falevelektől, de ő látta a forrásban az arcát, amely úgy megmutatta a szépségét, akárcsak egy tükör.

Alig ment el a herceg, egy csúnya néger asszony lépett a forráshoz, s beléhajolt, hogy megmerítse a korsaját. Majd elájult örömében, amikor egy gyönyörű fehér arc pillantott rá vissza a vízből!

– Oh, milyen gyönyörű lettem! – mormogta magában boldogan. – De bizony nem is vagyok én most már arra való, hogy mást szolgáljak! Többet nem lát engem ez a kút, nem hordok én vizet senkinek!

Ezzel eldobta korsaját, s mint a páva úgy illegette-billegette magát, amíg a gazdája házához nem ért.

– Miért jöttél üres kézzel, Debora? – kérdezte az asszonya szigorúan.

– Azért, mert megláttam gyönyörű arcomat a forrás vizében, és most már nem fogok többet rabszolgamódra dolgozni! – felelte büszkén Debora.

– Hisz csúnyább vagy, mint voltál, takarodj rögtön vízért, te csúfság! – kiabált rá nagy mérgesen az asszonya.

Debora hamar vett egy új korsót és sietve ment vissza a forráshoz, hátha rosszul látott. Amint belenézett, ismét a hercegnő gyönyörű arcát tükrözte vissza a víz, s boldogan kiáltott fel:

– Igaz volt! Igaz volt! Szebb vagyok még az álomnál is, most már csak egy herceghez megyek feleségül, s fényes palotában fogok élni!

Ismét eldobta a korsaját, s büszkén tért vissza asszonyához, aki nagy mérgében már csak nevetni tudott a szolgáló bolondságán. Mikor jól kinevette magát, így szólt Deborához:

– Te nem is tudod elképzelni, milyen rút vagy, Debora, s most ilyen bolondságokkal tömöd meg a fejedet. Takarodj vízért, s ha még egyszer a szépségeddel jössz vissza, majd meglátod, hogy rosszul jársz!

Ismét visszament az asszony a forráshoz, s a hercegnő mosolygó arca most is ott imbolygott a vizen.

– Csak azt tudnám, valóság ez, vagy álom? – kérdezte hangosan magától. – A leány meghallotta a hangos beszédet, megmozdult a fán, s egy levelet lesúrolt az ágról a vízbe. A csúf asszony csodálkozva pillantott fel a fára, hogy vajjon mi mozog ott. Hát ott van az ő gyönyörű, mosolygó arca, hófehér nyaka a fán, egy idegen leányon! Hej, megmérgelődött, hogy így elbolondította magát, de azért mit gondolt, mit nem magában, nyájasan, mosolyogva szólította meg a leányt:

– Jó reggelt, szép lányocskám. Ki tett fel téged erre a fára?

– Én a vőlegényemre várok, aki selyemruhát, szép nyakláncot hoz nekem az apja palotájából, – mondotta mosolyogva a leány.

– Nagyon összekuszálta aranyhajadat a szél, gyere le, majd én megfésülöm, nehogy így találjon a herceg, amikor idejő.

– Milyen szíves vagy hozzám. Bizony jó lesz, ha megfésülsz, – mondta a királyleány s nyujtotta le a kezét a vénasszonynak. Az le is húzta hamar, s egy hosszú tűvel abban a szempillantásban agyonszúrta. És alig hanyatlott le a szép fehér leány a földre, hófehér galambbá változott s panaszos búgással, burukolással szállt el a gonosz asszony feje fölött.

A csúf vénasszony hamar felkapaszkodott a szép leány helyére, s ott várta a gonosz lélek, hogy jöjjön érette a királyfi. Bezzeg nem kellett sokáig várakoznia, jött a királyfi a selyemruhával, ragyogó ékszerrel. Hát édes Istenem, mikor felveti a szemét a fára, mit lát? Csúf ráncos néger asszony ül az ő szép menyasszonya helyén!

– Hol van az én édes, szép menyasszonyom? – kérdezte haragosan a vénasszonytól. – Hiszen ő tiszta volt, mint a harmatos reggel, s fehér, mint a hó! Mit csináltál vele, te vén boszorkány?

– Ó, édes hercegem, – felelte somolyogva a csúf banya – amíg te ruháért jártál, idejött egy varázsló, s így elvarázsolt engem. De végy csak feleségül, három nap mulva olyan leszek, amilyen voltam, de ha elhagysz, örökre ilyen világcsúfja maradok.

A herceg erősen elszomorodott, de nem akarta megszegni a szavát, hát felöltöztette a vénasszonyt a gyönyörű ruhába, s beültette a kocsiba, úgy indultak hazafelé. A királyfi előre lovagolt s elmondta nagy szomorúan az apjának, hogy mi történt, de bizony az se tudott más tanácsot adni, mint hogy most már csak tartsák meg az esküvőt, akármint legyen is a dolog. Mialatt beszélgettek egymással, a kocsi is megérkezett, a vénasszony kiszállott belőle, felment nagy begyesen a palotába, s ott rendre összejárta a szobákat, nézdelődött, parancsolgatott okkal, ok nélkül a cselédeknek.

Jártában-keltében betévedt a konyhába is, s megparancsolta a szakácsnak, hogy bőviben legyen pecsenye s minden jó a lakodalmán. Hát amint éppen ott parancsolgat nagy hangosan, meglát az ablakpárkányon egy gyönyörű hófehér galambot!

– Fogjátok meg ezt a madarat, s főzzétek meg ebédre! – kiáltotta a vén banya a cselédeknek.

Futottak is, ahogy tudtak, megfogták s a szakács egy pillantatra elvágta a nyakát. De három csepp vér odacseppent a nyakáról az ablak alá, s ím, halljatok csudát! – másnap szép zöld citromfa hajtott ki belőle! Másodnap levélbe is borult, harmadnap három citrom csüngött már rajta. Épp aznap járt a királyfi arrafelé, meglátja a fát s rajta a három szép citromot, s mi jutott, mi nem eszébe, szépen leszakasztotta, bevitte a szobájába. Elővette az aranykelyhet, megtöltötte vízzel, s felvágta az elsőt az ezüst késsel. Hát ebből is kiugrik egy szép leány, s nyujtja a kezét a víz után, de a királyfi nem adta oda, hanem így szólt:

– Szép vagy, szép vagy, de az én menyasszonyom szebb volt nálad! A második citromot is felvágta, nyujtotta a kezét a második leány is a víz után, de ennek sem adta oda, el is tűnt nemsokára a szeme elől. De mikor a harmadik citrom lakója megjelent, bezzeg odanyujtotta a vizet, aztán karjába szorította a gyönyörű leányt.

Hej, volt nagy öröme az öreg szultánnak is, mikor a fia elébe vezette az igazi menyasszonyt, de annál nagyobb haragra gerjedt a gonosz vénasszony ellen. Rögtön maga elé hivatta, s azt kérdezte tőle:

– Milyen büntetést érdemel az, aki el akarja pusztítani a herceg jövendőbeli feleségét?

– Mindenesetre borzasztó büntetést érdemel, – mondotta az asszony – tetesse be felséged a sütőkemencébe s csapják be utána az ajtót.

– Magadra mondtad ki az ítéletet, vén boszorkány! – kiáltotta nagy haraggal a szultán, s elhurcoltatta a vénasszonyt. De a jólelkű királykisasszony addig könyörgött a gonosz asszony életéért, amíg csak meg nem kegyelmezett neki: ez volt az egyetlen ajándék, amit az öreg szultántól az esküvőjére kért. Mikor az ifju herceg meghallotta a menyasszonya kérését, boldogan mondotta néki:

– Láttam, hogy oly tiszta vagy, mint a harmatos reggel, s oly fehér, mint a hó, most tudom, hogy oly tökéletes is vagy, mint az angyalok.

Teltek, múltak boldogságban az esztendők, s az ifju herceget és a feleségét mindenki szerette. A nagy kert közepén gyönyörű citromfa pompázott, s akárhányszor elsétált alatta az ifju pár, hálásan gondoltak a Tavaszra, a kinek boldogságukat köszönhették.