Kék mesekönyv

(Skót mese.)

Régesrégen, sok száz évvel ezelőtt, élt egy özvegy királyné a három leányával, egy nagy, öreg, omladozó, bomladozó kastélyban. Olyan szegény volt ez a királyné, hogy még enni is alig volt mit a leányainak, s olyan rongyosak voltak, akárcsak a koldusleányok.

Egyszer azt mondja a legidősebb leány az anyjának:

– No, édes anyám, én többet nem koplalok itthon, hanem megyek szerencsét próbálni. Rosszabb dolgom egyebütt se lesz majd, mint itt!

– Nem bánom én, édes leányom, ha el is mégy, – mondotta búsan a szegény királyné – úgy se vár itthon rád egyéb az örökös koplalásnál. De mielőtt elmennél szerencsét próbálni, menj el a bölcs vénasszonyhoz, hadd mondjon jövendőt neked, vajjon szerencsével jársz-e?

A királykisasszony meg is fogadta az édes anyja tanácsát s elment a bölcs vénasszonyhoz, aki a falu végén lakott, kicsi házikóban. Elmondotta a királykisasszony a vénasszonynak, hogy mi járatban van, s az azt felelte rá:

– Nem kell, fiam, a szerencséd után messzire menned, itt van az én aranyajtóm, pislants csak ki rajta, majd meglátod, hogy milyen szerencse vár reád.

A leány sem mondatta kétszer magának, hirtelen kinyitotta az aranyajtót, kidugta a fejét rajta, s hát édes Istenem, mit lát? Egy gyönyörű, díszes hintót húzott nagy délcegen hat hófehér paripa, s egy dali szép herceg ült a selyemülésén. Nagyboldogan rohant a királyleány be a konyhába, s mondja a vénasszonynak, hogy mit látott, az is nagy örömmel kiáltotta:

– Hát bizony, ha hintót láttál, fiam, az a te szerencséd, menj haza, ott vár már reád, ülj fel reá, mert az egyenesen éretted jött.

Nem mondatta kétszer a királyleány, szaladt haza, s hát éppen ott toporzékol a hat paripa az ő öreg palotájuk előtt. Felszaladt nagy hirtelen a leány, elbúcsuzott anyjától, két hugától, felugrott a kocsiba, s hipp-hopp, elvágtattak vele egy perc alatt a hófehér paripák.

Telt, múlt az idő, a második királykisasszony is erősen megunta a sok koplalást, ő is elment a vénasszonyhoz, hogy hátha őt is olyan nagy szerencse érné, mint a testvérét. Neki is ugyanazt mondta a vénasszony, amit nénjének, beküldötte a kicsi aranyajtóhoz, hadd kukucskáljon ki rajta. Hej, nagy örömmel szaladt be ez a leány is a konyhába:

– Jaj, lelkem öreganyám, tudja-e, mit láttam? Gyönyörű királyi hintót húzott hat hófehér paripa! Még szebb volt, mint a nénémé!

– No, ha hintót láttál, szaladj utána, – mondotta vígan az öregasszony – mert az éretted jött, fiam.

Szaladt is mint a szél a leány, búcsuzott anyjától, hugától s elvágtatott a hatlovas hintón.

No, hogy a második leány is elment, türelmetlen lett a kicsi királykisasszony, s elsompolygott egy éjszaka a vénasszonyhoz, hogy meglesse a szerencséjét. Őt is odavezette az asszony az aranyajtóhoz, s hát Istenem, mikor nagy izgatottan kidugja a fejét, ő is egy csodaszép hintót lát arrafelé közeledni, de amint az ajtó közelébe értek a lovak, egyszerre megfordultak, s amerre jöttek, elvágtattak. Szalad a kicsi királykisasszony nagybúsan a konyhába, mondja, hogy mit látott, az öregasszony is csóválja a fejét s mondja:

– Hát bizony, fiam, ha elszaladtak a lovak a hintóval, akkor nem is éretted jöttek; de ne búsulj, gyere el holnap, hátha több szerencsével jársz. El is ment másnap a királyleány, de bizony még annyi szerencsével sem járt, mint az előző nap: nemhogy hintó közeledett volna felé, de még egy rossz szekeret se látott. Elment a vénasszony tanácsára harmadnap is nagybúsan, s hát amint nagy félve kitekint az ajtón, egy nagy fekete bikát lát, aki rohanvást rohan a ház felé. Ijedten szaladt be szegény a konyhába, mondja a vénasszonynak, hogy mit látott, az csak összecsapta a kezét nagy ijedtiben s mondotta:

– Jézus Máriám, te szegény leány, hiszen téged a Fekete Bika akar feleségül venni!

Elfehéredett szegény kicsi királykisasszony a vénasszony szavára, s mondta:

– Csak nem lesz a Fekete Bika az én jövendőbelim? Nem megyek el vele!

– De bizony el kell menned, édes leányom, – mondotta sajnálkozva az öregasszony – mert aki az én ajtómon át tekinti meg a jövendőjét, el kell avval menni, aki érette jön.

Szalad nagy búsan haza az anyjához a leány, elpanaszolja, hogy mi történt vele, de az édes anyja is csak azt mondotta, amit az öregasszony, hogy, ha már ennyiben van a dolog, menjen el a Fekete Bikával. Alig hogy hazaért a leány s beszélt az anyjával, már ott is volt a palota kapuja előtt a Fekete Bika s türelmetlenül integetett nagy szarvával a leánynak. Mit tehetett szegény leány, kiment s felült nehéz szívvel a Fekete Bika hátára, az meg nagy vágtatással elindult vele. Egész nap szakadatlanul rohant a Fekete Bika s a szegény királylány olyan fáradt és éhes volt, hogy alig bírta tartani magát a bika hátán. Mikor már azt gondolta, hogy no, most már rögtön lesuppan a földre, nyájas hangon megszólalt a Fekete Bika:

– A jobb fülemben találsz ennivalót, a balban innivalót, majd meglátod, ha megiszod, hogy felfrissülsz tőle.

A királyleány nem mondatta kétszer magának, evett jóizűen, amikor aztán jóllakott, kicsi üveget húzott ki a bika balfüléből s jót ivott rá. Olyan frissnek is érezte magát, mintha most kelt volna útra. Soká, soká mentek, még a szélnél is sebesebben, hát egyszer látja a királyleány, hogy mindjárt ott vannak a világ végén. No, mindjárt meg is lassította szaladását a Fekete Bika s nemsokára meg is állott egy tündöklő, ragyogó palota előtt s mondta a leánynak:

– Ma éjszaka itt hálunk, mert itt lakik a legidősebb bátyám.

A királyleány nagyon elcsodálkozott, hogy a Fekete Bikának a bátyja ilyen gyönyörű palotában lakik, de még nem is válaszolhatott neki, ott termettek a kapunál s a Fekete Bika a nagy kemény fejével nagyokat koppantott rajta. Jött is szaladva egy parádés inas, kinyitotta a kaput, nagy hajlongással köszöntek a Fekete Bikának s lesegítették a királyleányt a hátáról. Odabent fényes teremben éppen vacsoránál ültek a Fekete Bika bátyja meg a vendégei, nagy örömmel fogadták a királyleányt, jól ellátták minden jóval, s mikor elálmosodott, gyönyörű hálószobába vezették, ahol köröskörül aranyrámás hatalmas tükrök lógtak. Boldogan feküdt le a leány a habfehér ágyba s édesen aludott reggelig. Amint felébredett, már várta türelmetlenül a Fekete Bika a kapu előtt, ő meg nagy sietve búcsuzkodni kezdett a sok embertől s felült ismét a Fekete Bika hátára. Mielőtt elindult, a kezébe nyomtak egy csodaszép almát, s azt mondották, jól őrizze meg, csak akkor vágja fel, ha nagy-nagy szüksége lesz rá… Megköszönte szives szóval, belécsúsztatta a zsebébe, s azzal indultak is.

Egész nap pihenés nélkül folytatták vándorlásukat, s estére kelve ismét egy rengeteg nagy palotához értek. Mikor a kapunál voltak, így szólt a Fekete Bika a királyleányhoz:

– Ma itt hálunk a középső bátyámnál!

Nyílt is mindjárt a kapu, a szolga leemelte a királyleányt a Fekete Bika hátáról, s vezette be a díszes vendégsereg közé. Egész este neki kedveskedtek, becézgették, s mikor elálmosodott, még szebb hálószobába vitték, mint az első palotában. Reggel, amint felébredt, ment a kapuhoz, a Fekete Bika várt már reá türelmetlenül. Mikor elbúcsuzott a háziaktól, azok egy gyönyörű körtét adtak neki ajándékba, hogy, ha valaha nagy bajba jut, akkor az segítségére lesz. Azt is a zsebébe tette s mentek tovább.

Estére ismét egy ragyogó palotához értek, s a Fekete Bika megszólalt annak a kapujánál is:

– A mai éjszakát a legkisebb bátyámnál töltjük!

Azzal nyílt a kapu, a királyleányt leemelték, ismét nagy vendégségben találta magát. Mindenki neki kedveskedett itt is, úgy szerették, mintha örökké közöttük lett volna. Reggel, mikor búcsuztak el nagy búsan tőle, egy tollat ajándékoztak neki, hogy, ha nagy bajban lesz, csak vágja fel, majd segít az rajta. Belétette azt is a zsebébe, s mentek sietve tovább.

A negyedik nap estéjén mély és sötét völgybe jutottak, ahol a sűrü bozóttól alig bírtak még csak lépésben is menni. Egyszerre csak egy kis fekete házikó kapuja előtt megállt a bika, s így szólt a leányhoz:

– Világíts ide, szép királyleány, most itt kell maradnunk ebben a sötét, csúf házban, mert ez a Sötétség Szelleméé, a kivel nagy harcra készülök. Sok-sok szenvedést okozott már ez a Szellem, s most már ideje, hogy szembeszálljak vele, s ha lehet, legyőzzem. De neked, szép királyleány, itt a kapu előtt erre a kőre le kell ülnöd, sem kezedet, sem lábadat mozdítanod nem szabad, de még beszélni sem, amíg én vissza nem térek. Ha azelőtt megmozdulsz, s csak egy szót szólasz is, a Völgy Gonosz Szellemének varázsába kerülsz.

– De honnan tudjam, mi történt veled, ha se lábamat, se kezemet nem mozdíthatom, s még csak nem is beszélhetek? – kérdezte aggodalmasan a királyleány, mert nagyon féltette a Fekete Bikát, aki mindég olyan szelíd és jóságos volt hozzá.

– Majd megtudod, hogy legyőztem-e, vagy engem győzött le a Sötétség Szelleme, mert ha én győzök, világoskék lesz körülötted az egész tájék, ha pedig ő győz le, vérveres lesz minden.

Ahogy ezt mondotta a Fekete Bika, fel is készülődött, s elment. A kicsi királykisasszony pedig leült a kőre, s éjjel-nappal hűségesen ott ült mozdulatlanul. Hát egyszer csak világosodni kezd körülötte minden, ragyog, fényesedik fű, fa, virág, s gyönyörű kék színben tündöklik a tájék. Hej, megörül a királyleány a Fekete Bika győzelmének, s nagy örömében összecsapja a két kezét! No bizony szegényke, ha megmozdult, rögtön el is csendesedett, mert a Völgy Gonosz Szelleme halálos álmot bocsátott reá. Azt álmodta, hogy a norvég herceg, aki Fekete Bika képében megvívott a Sötétség Szellemével, amint megölte, rögtön ismét emberi alakra változott, s jött haza nagy sietve, hogy hűséges menyasszonyát, aki a kövön várt reá, elvigye a palotájába, s feleségül vegye. De bizony hiába kereste, mert a Völgy Gonosz Szelleme úgy elvarázsolta a szegény királyleányt, hogy se ő nem látott semmit, se őt nem látta halandó emberi szem.

Soká, soká ült ott a királyleány halálos álomban a kövön, de végre úgy megfázott, kifáradott, hogy álmában hangosat sikoltott, s hát arra egyszeribe fel is ébredett. Körülnézett, de mikor nem látott senkit, nagy búsan útnak indult. Ment, ment sokáig s hát egyszer csak egy jéghegyhez ér. Próbált mindenképen átal kelni rajta, fogódzkodott, kapaszkodott, ahogy csak gyenge keze, lába bírta, de az olyan síkos volt, hogy örökké visszaesett oda, ahonnan elindult. El volt fáradva szegény erősen, körüljárta a hegy alját, hátha egy házat találna valahol, ahol kipihenhetné magát. Csakugyan, egy kis ösvényt talált, azon végigment, s egy pici házikóhoz ért. Bekopogtatott, hát egy kovácsműhelybe jutott éppen. A kovács ott állott az üllő előtt, verte a vasat. Köszönt illendően a kovácsnak, s megkérdezte tőle:

– Ugyan, édes bátyámuram, hogy mehetnék én átal a jéghegyen? Úgy iparkodtam, mégsem tudtam semmiképen előre jutni rajta!

A kovács elmosolyodott, s legyintett a kezével:

– Hát te azt hitted, hogy ezzel a gyenge lábacskával át tudsz mászni a jéghegyen? Nem olyan kis dolog ám az! Vascipők kellenek ahhoz!

– Talán bátyámuram tudna nekem csinálni, szívesen megfizetném az árát! – mondotta a leány.

– Nem lehet azt pénzzel megfizetni, lányom, – szólt az öreg kovács – szolgálni kell érette nálam, mert rajtam kívül ugyan senki se tudja azt megcsinálni neked!

– Hát aztán meddig kell szolgálnom? – kérdezte a leány.

– Hét esztendeig.

– Sokallotta bizony szegény királykisasszony a hét esztendőt egy pár cipőért, de mit volt mit tennie, ott maradt, takarított, főzött az öreg emberre. Valahogy eltelt a hét esztendő is, megkapta a vascipőt a kovácstól, felhúzta, s olyan könnyen lépkedett át a jéghegyen, mintha puha füvön lépegetett volna. Amint átért rajta, ismét egy kis házikóhoz ért, ide is bekopogtatott, mert már jó későre járt az idő. Csúf vénasszony nyitotta ki az ajtót, s attól kért éjjeli szállást.

– Hát, fiam, adok szállást, adok, – mondotta a vén banya – de meg is kell szolgálnod ám érette.

– Megszolgálom én szívesen, – mondotta a királyleány.

Ekkor a vénasszony egy mosóteknőre mutatott, amelyben egy mocskos köpenyeg volt.

– Hát ezt a köpenyeget mosd ki, fiam, s akkor itt aludhatsz nálam. Soha annyit nem boszankodtam, mint ezzel a köpenyeggel. Hiába mostam ki a foltokat belőle, amint kiteregettem, újra fekete lett a mocsoktól.

– Ugyan, kié ez a köpenyeg, néném asszony? – kérdezte a királykisasszony.

– Az bizony a Fekete Norvég hercegé, aki nagy párosviadalban mocskolta így össze.

Elkezdett erre a válaszra dobogni a királyleány szíve, s megkérdezte az öregasszonyt:

– Nem rokona a Fekete Norvég herceg a Fekete Bikának?

A vénasszony csodálkozva nézett az idegen leányra, hogy az vajjon honnan tud a Fekete Bikáról, s aztán mondta neki:

– Meghiszem ám, hogy rokonságban vannak egymással, mert a kettő egy. Gonosz varázslat változtatta át a Fekete Norvég herceget bikává, s csak akkor szűnt ez meg, mikor legyőzte a Sötétség Szellemét. Rég volt ez már, azóta szegény herceg folytonosan barangol, járja a világot, keresi az elveszett menyasszonyát. De tudom, ez nem is érdekel téged, hiszen idegen vagy, s nincs is időm a sok fecsegésre. Mondd meg hát, kimosod-e a Fekete Norvég herceg köpenyét, vagy nem?

Nem kellett kétszer kérdezni a királykisasszonytól, bezzeg szívesen kimosta a köpenyeget, s a vénasszony nem győzött eleget csudálkozni, mikor meglátta a mocskos köpenyeget hónál fehérebben. Hamar küldte a királyleányt, hogy feküdjék le, ő pedig a csúf leányával várta a herceget, hogy jöjjön a köpenyegért. Persze, nem akarták megmondani, hogy egy idegen leány mosta ki ilyen szépen a köpenyeget, nehogy azt jutalmazza meg a Fekete Norvég herceg. Tudták, hogy van valami köze a leánynak a herceghez, ha ezt a munkát, amit ők olyan nagy fáradsággal nem tudtak elvégezni, ilyen könnyen elvégezte. Hallották is mindenfelé suttogni, hogy hét esztendeje jár olyan mosónő után a herceg, aki ki tudná tisztítani a köpenyegét, de sohase talált még egyet se. Büszkén várták hát a herceget, s bezzeg volt örömük, mikor a Fekete Norvég herceg rögtön megkérte a csúf leány kezét, amint meglátta a tiszta ruhát. Megkérte bizony a szegény herceg, mert azt jósolta neki egy vén bölcs asszony, hogy azt vegye el feleségül, ha szép, ha csúf, aki ezt a mocskos ruhát tisztára mossa. El is határozták mindjárt, hogy másnap megtartják az esküvőt.

Na, felkel másnap reggel a királykisasszony, s hallja nagy szomorúsággal, hogy itt járt éjszaka az ő herczege, s megkérte a vén banya leányát. Búslakodott, tanakodott egy ideig, hogy s mint segíthetne a baján, s egyszerre csak eszébe jut a gyönyörű alma, amit a Fekete herceg bátyja adott neki. No, gondolta magában, nagyobb szükségben úgy sem lehetek, felvágom az almát. Hát amint felvágja, rengeteg drágaság, ékszer s pénz hull az ölébe. Összekötötte az egészet a kendősarkába, s odafutott a vénasszonyhoz vele:

– Ti talán nem is tudjátok, milyen gazdag vagyok én, – szólította meg az asszonyt – s ha akarjátok, ezt az egészet tinektek adom. – S megmutatta a sok drágaságot.

A vénasszony vágyakozva nézegette, s megkérdezte kiváncsian:

– Hát hogy lehetne ez az enyém?

– Az bizony úgy, ha egy nappal elhalasztanátok a leány esküvőjét, s ma éjszaka megengednéd, hogy megnézzem álmában a Fekete herceget, mert igen kiváncsi vagyok reá.

A vénasszonynak nem tetszett a kívánság, mert féltette a leánytól a herceget, de szerette volna a kincseket is, hát azt mondta a királyleánynak, jól van, menjen csak be a herceg hálószobájába, ha elaludt. De bezzeg álomitalt kevert a herceg italába, mielőtt lefeküdt, nehogy meglássa a szép leányt, s azt vegye feleségül. Be is ment szegény kis királykisasszony a hálószobába, egész éjjel ott ült a herceg ágya mellett s búsan énekelte:

De bizony hiába énekelte egész éjszakán át szakadatlan, a herceg mozdulatlanul feküdt az ágyán, s nem hallotta meg kedves hangját. Másnap nagy bújában a pompás körtét vette elő, hátha az jobban megsegíti, mint az alma, felvágta nagy vigyázva, de bizony abból is csak sok-sok drágakő hullott az ölébe. Ezt is a vénasszonynak adta, hogy halassza el egy nappal az esküvőt, s engedje be a herceghez éjszaka. Ott ült másnap is, szomorúan énekelgetve kis dalát, de a herceg úgy feküdt, mint a kő, meg sem moccant. Harmadnapra nem volt már egyebe, mint a toll, felvágta azt is, de bizony az is csak drágakövekkel volt teli s teli. Odaadta a vénasszonynak, hogy engedje meg, hadd üljön a herceg mellé a harmadik éjszaka is. Meg is engedte, hogyne engedte volna.

A Fekete herceg nagy vadászatra ment az embereivel harmadik napon, mert erősen megunta az esküvőre való várakozást, hát amint ott lovagol az emberei előtt, egy vén vadász odasomfordál mellé s mondja neki:

– Fenséges uram, bocsánatot kérek, hogy kérdezősködöm fenségedtől, de már két éjszaka olyan szomorú éneket hallok a fenséged hálószobájából, hogy nem tudok aludni miána! Ugyan ki dalolhat odabent?

– Az én szobámban? Ott ugyan senkise! Egész éjjel álom nélkül aludtam, fent se voltam, egy pisszenést se hallottam!

A vén vadász megcsóválta a fejét:

– Én akkor csak azt tanácsolom fenségednek, ne igyon ma este a vénasszony italából, majd meghallja akkor azt az éneket!

A herceg szót is fogadott hűséges vadászának, s mikor este odahozta a vénasszony az altatót, kiküldte a konyhába, hogy hozzon be cukrot, mert keserű. No, alig hogy kifordult a vén banya a konyhába, fogta az egész kotyvalékot s kiöntötte az ablakon. Mikor az asszony visszajött, azt mondta neki, hogy lehajtotta úgy, ahogy volt. Este hamar lefeküdt, behúnyta a szemét, s abban a pillanatban belibbent a királykisasszony, szelíd, zokogó hangon énekelni kezd:

De bezzeg felszökött a királyfi az ágyból, ölelte, csókolta a leányt, s kérdezte, faggatta, hol s merre barangolt ilyen sokáig. A királyleány elmondta sok bujdosását, búslakodását. No, de most nem volt ideje a szomorúságnak, egymásé lettek, a Fekete herceg fényes palotájába költöztek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.