A két Iván.
(Orosz mese.)
Volt egyszer egy paraszt s annak felesége. Szegények voltak, mint a templom egere, de azért jól éltek, mert fiatalok voltak, szerették egymást igaz szeretettel. Dolgoztak reggeltől estélig s Isten megáldotta a munkájukat. Egyszer azonban szomoruság érte őket: jött a parancsolat a czártól, hogy induljon azonnal, mert kiütött a háború. Hej, búsult a paraszt, majd felvetette a nagy bú-bánat! Hogyne, mikor éppen azon örült, örvendezett, hogy két hónap mulva Isten megáldja házasságukat gyermekkel s neki éppen most kell menni háborúba!
– Hát, feleség, – búcsuzott a paraszt – csak ügyelj a házunkra s kicsi gazdaságunkra; élj a szomszédokkal barátságban. Talán az Isten velem lesz s visszakerülök még. Ha nem kerülnék vissza, itt van 50 rubel, tedd el. Ha az Isten leánygyermekkel áld meg: jó lesz hozománynak, mikor férjhez viszik; ha pedig fiúval áld meg, akkor is jó lesz majd!
Azzal elbúcsuzott s elment.
Három hónap mulva az Isten két fiugyermekkel áldotta meg az asszonyt. A két fiunak egyforma nevet adtak: Iván lett a neve mind a kettőnek. A falusiak ugy hívták: a »két Iván«. A »katonagyerekek«. Nőttek, növekedtek a gyermekek, de az apa csak nem jött haza. Már tíz esztendősek voltak, iskolába kerültek, ott szorgalmasan tanultak, olyan szorgalmasan, hogy megszégyenítették a gazdag bojár úrfiakat. De irígykedtek is rájuk a fiuk, folytonosan gúnyolták, csipkedték, lökdösték őket. Hanem egyszer a fiúk megsokallották az örökös gúnyolódást, az örökös csipkedést, rugdosást, mondta az egyik a másiknak:
– Testvér, meddig türjük mi ezt? Hát azért varrja nekünk az édesanyánk a ruhát, hogy ezek széjjelszaggassák? Ne hagyjuk magunkat!
Másnap aztán mikor ismét rájuk támadtak a fiúk, a két testvér közéjük vágott, ütötték, rugták a fiukat, egy pillanat alatt széjjelverték valamennyit. Lett szörnyű bőgés, jajgatás, lett nagy riadalom, csődület, mert egyik-másik fiunak még a karját is eltörték. Bezzeg, hogy a nagy csődületre jöttek a rendőrök is, megfogták a két testvért és vitték a tömlöczbe.
Fülébe ment a czárnak is ez a dolog s mikor meghallotta, hogy s mint történt, megparancsolta, hogy azonnal eresszék szabadon azt a két fiut: hiszen azok csak védték magukat, ártatlanul szenvednek. Hát bezzeg hogy szabadon eresztették a fiukat, azok meg tovább jártak az iskolába, nőttek, növekedtek, s ahogy telt-mult az idő, deli szép legényekké serdültek. Mondják egyszer az édesanyjuknak:
– Anyácskám, adj nekünk pénzt! Szeretnénk a vásárra menni s lovat venni!
Az asszony odaadta nekik az 50 rubelt; 25-öt az egyiknek, 25-öt a másiknak s mondotta:
– Hát csak eredjetek, fiaim! Hanem azt mondom, hogy amerre jártok, minden embernek köszönjetek, a kivel találkoztok.
– Úgy lesz, anyácskám! – mondották a fiuk s azzal bementek a városba, egyenesen a vásárra. Volt ott ló rengeteg sok, a szemük alig győzte belepni. Hanem a fiuknak egyik ló sem tetszett.
– Na, – mondogatták, – ide rossz helyre jutottunk. Úgy látszik, nem találunk magunknak való lovat!
Hanem, amint jártak-keltek a vásárban, egyszerre csak látják, hogy a piacz tulsó felén rettenetes nagy csődület van. Vajjon mi lehet ott? Odamentek, hadd lássák. Hiszen láttak is ott csudát! Ott állott a vásár szélén két nagy oszlop. Ahhoz volt kötve két csikó. Az egyik hat, a másik tizenkét lánccal. Ágaskodtak a csikók, rugták a port, fújtak, tüszköltek, nem volt ember, aki közelükbe merjen menni.
– Mi az ára ennek a két lónak? – kérdezték a legények.
A lovak gazdája gúnyosan mérte végig a legényeket:
– Nem nektek való ez a ló!
– Már hogy nekünk való-e vagy sem, azt nem kend ítéli meg! – mondották a legények. – Majd megnézzük s ha megtetszik, megvesszük. Előbb hadd lássuk a fogát!
– Hát csak nézzétek meg a fogát! – mondotta nevetve a gazda.
Azzal a két legény odament nagy bátran a lovakhoz; az egyik megfogta az egyiknek a láncát, a másik a másiknak a láncát. Abban a pillanatban mind a két ló felágaskodott, felállott a hátulsó lábára, fújt, tüszkölt, nyerített, aztán ismét levágott a földre a két előlábával, felkavarta a port, hogy elsötétedett a hely belé. De a legények nem törődtek vele, eloldották a láncokat, aztán felpattantak a lovakra, hatalmasan megsarkantyuzták és elvágtattak, mint a sebes szél. Elvágtattak vagy öt mértföldnyire, onnan meg vissza. Mikor meg visszakerekedtek, mind a két ló összeesett. Akkor aztán azt mondották a gazdának:
– Hát ezek is lovak? Nem nekünk valók ezek!
Otthagyták a gazda nyakán a lovakat, azzal elindultak haza. Búsultak, hogy ló nélkül kell hazamenniök, de hát mit csináljanak?
– Amint kiértek a városból s mentek, mendegéltek az országúton, szembe jött velük egy öreg, fehérhajú ember. Elmentek mellette, nem köszöntek neki. De alig haladtak egy-két lépést, eszükbe jutott, hogy mit mondott az édesanyjuk. Hiszen nekik üdvözölni kellett volna azt az öreget! Egyszeribe visszafordultak az öreg ember után siettek, illedelmesen levették a sapkájukat, szépen meghajoltak s mondták:
– Bocsáss meg, nagyapácskám, hogy köszönés nélkül haladtunk el melletted. Pedig az édesanyánk ugyan meghagyta, hogy mindenkit üdvözöljünk, akit az úton látunk!
– Nagyon szép, nagyon szép! – mondotta az öreg ember, – helyre fiuk vagytok. Hát honnan jöttök?
– Mi bizony, öreg apácskám, a vásárból jövünk. Lovat szerettünk volna venni, de bizony nem találtunk magunknak valót.
– Nem találtatok? Nem baj, édes fiaim, majd adok én nektek!
– Hej, nagyapácskánk, de megköszönnők azt! – mondották a legények.
– Hát csak gyertek velem!
Elindultak az öreg emberrel, mentek, mendegéltek, egyszer aztán egy nagy, magas hegyre értek. Annak a magas hegynek az oldalán volt egy vaskapu. Azt a vaskaput kinyitotta az öreg ember s ím a következő pillanatban két hatalmas, erős, szép lovat vezetett ki onnét.
– Itt vannak a lovak, fiuk! Üljetek rá! Legyen a tiétek! Ajándékba adom nektek.
Megköszönték a fiuk a szép ajándékot, illendően elbúcsuztak az öreg embertől, azután, felpattantak a lóra, elvágtattak, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Aztán, hogy haza értek, az udvaron egy-egy oszlophoz megkötötték a lovakat. Közben kijött az édesanyjuk, nézte, csudálkozva nézte, hogy milyen szép lovakat hoztak a fiuk.
– Hol vettétek ezeket a lovakat, édes fiaim?
– Nem vettük mi ezt, édesanyám, mert a vásáron nem találtunk magunknak valót. Egy öreg ember ajándékozta nekünk.
– Jaj de szépek, jaj de szépek! Csak el ne lopná valaki!
– Ne féljen, édes anyám, nem lopja el ezeket senki! Nincs az az ember, ki közelükbe merjen lépni!
Hanem az asszony egyszerre csak elkezdett könnyezni. A fiuk csodálkozva néztek rá.
– Hát miért sír, édes anyám?
– Hogyne sírnék, édes fiaim! Látom már, hogy nem sokáig lesz rám szükségetek!
A fiuk nem szóltak erre semmit, de másnap azt mondották az édesanyjuknak:
– Anyácskám, bemegyunk a városba, szeretnénk kardot venni.
– Vegyetek, édes fiaim, Isten hírével!
Bementek a városba, ottan is egy kovácshoz s mondották neki:
– Csinálj nekünk két kardot, kovács!
– Hát minek csináljak? – mondotta a kovács. – Van itt készen elég: válogathattok belőle.
– De nincs ezek között egy sem nekünk való! Nekünk olyan kard kell, hogy legalább harminc fontos legyen!
– Ugyan mit gondoltok? Hát azt azután hogyan forgatjátok? Nincs olyan kard az egész világon!
Elég az, hogy a kovács nem csinálta meg a kardot, a legények meg nagy búsan hazaindultak kard nélkül. De alig értek ki a városból, már megint találkoztak azzal az öreg emberrel.
– Isten jónap, fiaim!
– Jónapot, öregapácskám!
– Honnan, honnan?
– A városból jövünk, nagyapácskám, kardot akartunk venni, de nem találtunk magunknak valót.
– Bizony, ha nem találtatok, majd adok én nektek! Csak gyertek velem!
Mentek az öreg emberrel, mentek arra a nagy hegyre; ott az öreg ember kinyitotta a vasajtót és kihozott mind a két fiunak egy-egy hatalmas nagy kardot. Azt a fiuk szépen megköszönték, aztán elbúcsuztak az öregtől és nagy vidáman mentek hazafelé. Ott a kardot be sem vitték a házba, hanem letámasztották a fal mellé.
– Hát hol a kard, fiaim? – kérdezte az édesanyjuk. Vettetek-e?
– Nem vettünk, mert nem találtunk. De adott nekünk az öreg ember kardot is.
– Hol van?
– Kint van az udvaron, megtámasztottuk a ház oldalához.
Kimegy az asszony, nézi, nézi a kardot:
– Jaj de szép nagy kardok, lelkeim fiaim! Csak el ne lopná valaki!
– Nem lopja el azt senki, ne féljen, édesanyám, nagyon nehéz mind a kettő!
Hát csakugyan nehéz is volt a két kard, olyan nehéz, hogy a háznak az oldala már kezdett is recsegni-ropogni. Nézte, nézte az asszony a kardot s egyszerre csak könnybe lábadt a szeme:
– Hát miért sír, édesanyám?
– Hogyne sírnék, mikor látom, hogy nem lesz többet szükségetek én reám! – Másnap reggel a legények fölnyergelték a lovakat, fölkötötték a kardjukat, imádkoztak, aztán elbúcsuztak az édesanyjuktól.
– Anyácskám, édes anyácskám, add reánk áldásodat.
– Édes fiaim, kísérjen mindenütt, a merre jártok, az én áldásom. Isten vezéreljen, baj sehol se érjen! Senkibe bele ne kössetek ok nélkül! Válogassátok meg, akivel barátkoztok!
Ezt mondotta az asszony és azzal útnak eresztette a fiait.
Elindult a két fiú, mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át. Aztán egyszerre egy keresztúthoz értek. Azon a keresztúton állott két oszlop. Mind a két oszlopon írás volt. Az egyik oszlopon az volt: »Aki jobbra tér, cár lesz abból.« A másik oszlopon az volt: »Aki balra tér, azt megölik.« A legények nézték, nézték az írást s tanakodtak, tusakodtak, hogy most már merre induljanak. Mind a ketten nem mehettek jobbra, mert attól tartottak, hogy majd versengeni fognak egymással; ha pedig balra mennek, mind a kettő halál fia. Végre aztán azt mondotta az egyik fiú:
– Testvér, én erősebb vagyok, mint te. Te indulj jobbra, én meg megyek balra. Nem tudom, hogy mi lesz velem. Belőled, ha igaz, amit ez az írás mond, úgy látszik, cár lesz. Hanem minekelőtte elválnánk, cseréljük el a kardjainkat. Amelyik majd véresnek látja a kardot, abból tudni fogja, hogy a másikkal nagy szerencsétlenség történt s induljon utánna!
Ebben megegyeztek, aztán megölelték egymást, keserves könnyhullatással elbúcsuztak, felültek a lovukra, az egyik ment jobbra, a másik ment balra.
Amelyik jobbra ment, nem is sokáig ment, gyönyörű szép országba ért, gyönyörű szép országnak még gyönyörűbb városába. Abban lakott a cár. Egyenesen ment a cár szine elé Iván. Köszönt illedelmesen, a cár meg kérdezte:
– Mi jóban jársz, édes fiam?
– Azért jöttem, felséges cár, hogy végy fel engem a te vitézeid közé!
Tetőtől-talpig mérte a czár a legényt: megtetszett neki erősen.
– Hát csak maradj itt fiam, tetszel nekem!
Az ám, de abban a pillanatban belépett a cár leánya is, az is megnézte a dali szép legényt: megtetszett neki erősen.
Telt-mult az idő, de bizony nem sok idő mult el, a cárnak annyira megtetszett a dali, szép legény, de még inkább a cár leányának, hogy mit mondjak? – egyszerre csak azt mondotta a cár:
– Hallod-e, fiam, Iván! Szeret a leányom. Tetszel nekem is: fiammá fogadlak. Még ma megtartjuk a lakodalmat. Tied lesz a fele királyságom.
Hát ez így jó volt, ahogy volt, hanem most már lássuk: mi történt a másik Ivánnal? A másik Iván ment balra. Ment folyton, éjjel-nappal, szakadatlan, három teljes nap meg sem állott. Akkor aztán egy idegen országba ért, idegen országnak a fővárosába. Hát Uram Teremtőm, mit látott ott? Az a város csupa gyászfeketébe volt borítva. Minden házon fekete kendő, az emberek csupa gyászruhába jártak. Nem tudta elgondolni Iván, mi történhetett itten. Bement egy kicsi házikóba, abban egy öreg asszony lakott, szállást kért attól. Kapott is szállást s még le sem ült, az volt az első kérdése:
– Mondjad, anyácskám, miért gyászol itt az egész város?
– Hej, édes fiam, nagy oka van annak! Látod-e, itt a város mellett, itt van a Kék tenger. Ebből a Kék tengerből mindennap kiszáll a tizenkétfejű sárkány. Mindennap megeszik egy embert. Most már a cár családja van soron. A cárnak van három szép leánya, ma viszik oda a legidősebbet.
Iván éppen eleget hallott. Azonnal nyeregbe pattant, elvágtatott a Kék tenger partjára. A Kék tenger partján volt egy nagy kő. Azon állott a cárevna lánccal megkötözve. Ott várta szegény, hogy mikor jön érte a sárkány. Mikor a cárevna megpillantotta Ivánt, szomorúan mondotta neki:
– Menj innen, vitéz, nem elég az, hogy megöl engem a sárkány? Te is el akarod veszíteni szép fiatal életedet?
– Ne félj semmit, szép leány, – mondotta Iván. – Hátha én győzöm le a sárkányt?
Azzal leszállott a lováról, rálépett a kőre, megfogta a láncot és úgy széjjel szakította, mintha váslott kötél lett volna. Azt mondotta most a cárevnának:
– Hallod-e, szép cárevna, engedd meg, hogy a fejemet az öledbe hajtsam s aludjam egy kicsit. Simogasd a fejemet, de a szemed folyton a tengeren legyen, nézzed, mikor jön a sárkány, akkor ébressz föl engem!
A leány leült, Iván meg az ölébe hajtotta fejét s szép csendesen elaludott. Hát egyszerre, alig aludott el, zúgni, búgni, háborogni kezdett a tenger, nagy fekete felleg kerekedett felette. Jött a tizenkétfejű sárkány, csakúgy szakadott mind a tizenkét torkából a láng. A cárevna egyszeribe fölébresztette Ivánt, az meg felszökött, szaladott a lovához, felpattant rá, de abban a pillanatban ott termett a tizenkétfejű sárkány is.
– Na, Ivánka, – kiáltott rá a sárkány – miért jöttél ide? Hát nem tudtad, hogy ez az én országom? Na, most búcsuzz el az élettől, mert jössz velem a tenger fenekére. Ott lesz jó helyed neked!
– Átkozott sárkánya! Hiszen majd meglátjuk! – mondotta Iván. Azzal kihúzta nagy, erős kardját, egy csapásra levágta mind a tizenkét fejét. Akkor a követ felemelte, a sárkánynak mind a tizenkét fejét alája tette, a testét pedig beledobta a tengerbe.
Mintha semmi sem történt volna, szépen haza ment a szállására, evett, ivott, lefeküdött, aludott három teljes nap. Eközben a cár az udvari vízhordót kiküldötte a tenger mellé, hogy szedje össze a leányának a csontjait s hozza haza. A vízhordó kiment egy kis talyigával a tenger partjára s hát, Uram Teremtőm, a cárevnának semmi baja. Ott ült épen, elevenen, szépen! Felültette a talyigára, vitte hazafelé. De útközben egy sűrü erdőn kellett keresztül menni, ottan megállott, elővette a kését s elkezdette fenni.
– Hát te mit akarsz? – kérdezte a cárevna.
– Fenem a kést, hogy megöljelek.
– Óh, ne ölj meg! – Óh, ne ölj meg, sírt a cárevna. – Hiszen én nem vétettem semmit ellened!
– Jó, – mondotta az ember, – ha azt mondod az apádnak, hogy én szabadítottalak meg a sárkánytól, meghagyom az életedet!
Hogyne ígérte volna meg a cárevna! Megígérte jó szívvel. Azzal hazamentek. Hej, volt öröm otthon! A cár nagy örömében, mikor meghallotta, hogy a vízhordó mentette meg az ő leányának az életét, mindjárt kapitánnyá tette.
Eközben elmult a három nap, Iván felébredett, pénzt adott az öreg asszonynak s mondta:
– Eredj, anyácskám, a piacra, vásárolj nekem enni és innivalót! Aztán hallgasd meg, hogy mit beszélnek a piacon az emberek. Hátha hallasz valami ujságot?
Az öreg asszony kiment a piacra, vásárolt egy s mást, hallgatódzott, aztán szaladva szaladott haza a nagy hírrel s mondta:
– Hej, nagy ujság van, fiam! A cár palotájában nagy vendégséget csaptak annak az örömére, hogy a cárevnát megszabadították a sárkánytól. Ott voltak mind a szomszéd országokból a királyok, a hercegek, az idegen országoknak a követei, a bojárok, a generálisok s mindenféle nagy urak. Mikor éppen javában folyt a vendégség, egy nyilvessző röppent be az ablakon, azon a nyilvesszőn volt egy cédulácska, azt a cédulácskát a másik tizenkétfejű sárkány küldötte. Az volt abban az írásban: »Hallod-e, cár! Ha el nem küldöd a második leányodat is, felégetem az országodat. Kő kövön nem marad! Még ma küldd ki a Kéktenger partjára!«
Hiszen Ivánnak sem kellett egyéb, azonnal megnyergelte a lovát, elvágtatott a Kéktenger partjára. Hát, amint odaért, ott is ült a második cárevna a kövön s sírt keservesen. De, amint meglátta Ivánt, mondotta neki:
– Eredj innét, vitéz, eredj! Nem elég, hogy én elvesztem ifju életemet? Miért vesztenéd el te is?
– Ne törődj te azzal, szép leány! Majd megverekszem én azzal a sárkánnyal! – Rálépett a kőre, a fejét lehajtotta a cárevna ölébe, az meg szépen, lágyan simogatta. Iván elaludt, de alig aludott el, zúgni, búgni, kavarogni kezdett a tenger. Rettentő nagy felleg kerekedett, jött a sárkány, csakúgy szakadott a láng a tizenkét torkából. A cárevna felköltötte Ivánt, ő meg hirtelen a lován termett, kirántotta a nagy erős kardját s egy csapással levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét. Mind a tizenkét fejét a kő alá temette, a testét pedig beledobta a tengerbe. Aztán szót sem szólt s mintha semmi sem történt volna, otthagyta a cárevnát, hazament a szállására, evet, ivott, lefeküdött, elaludott, három napig fel sem kelt. Ismét jött a vízhordó, hogy vigye haza a cárevna csontját, de lám, ott ült a cárevna épen, elevenen, szépen. Felültette a talyigára, vitte hazafelé. De amint az erdőbe értek, megint megállott, elkezdette fenni a kését:
– Hát te mit csinálsz? – kérdezte a cárevna.
– Fenem a késemet, hogy megöljelek.
Könyörgött a leány, hogy ne ölje meg s az ember meg is kegyelmezett neki, de azzal a kikötéssel, hogy otthon majd azt mondja, ő szabadította meg a sárkánytól. Hazamentek, fogadták őket otthon nagy örömmel s a cár szertelen jókedvében generálissá tette a vízhordót.
Negyednapra felébredett Iván s mondotta az öreg asszonynak:
– Eredj, édes öreganyám a piacra, vásárolj nekem ennivalót s hallgatódzál, mi ujság a városban?
Alig ment el az öregasszony, már szaladott is vissza.
– Hej, nagy ujság van édes fiam! A harmadik sárkánytól is üzenet jött a cárnak, hogy még ma küldje el a tenger partjára a legkisebb cárevnát is.
Egyszeribe nyeregbe pattant Iván, elvágtatott a Kéktenger partjára. Már ott ült a kicsi cárevna, vasláncokkal megkötözve, sírt keservesen. Aztán odaszólt Ivánnak:
– Eredj, vitéz, eredj. Elég, ha én elvesztem ifju életemet, legalább maradjon meg a tiéd!
De hiába, Iván nem hallgatott rá, odaszökött a kőre, szerteszaggatta a láncokat, akkor aztán a fejét a kicsi cárevna ölébe hajtotta s kérte:
– Csak simogasd a fejemet, hadd aludjam el egy kicsit. De a szemed mindig a tengeren legyen s ha jön a sárkány, ébressz fel!
Még alig aludott el, megmozdult a tenger, háborgott, kavargott, zúgott, zengett a levegő, rettentő felleg kerekedett: jött a sárkány. A kicsi cárevna pedig költötte, ébresztgette Ivánt, de hiába, Iván nem ébredett fel. Akkor a kicsi cárevna elkezdett sírni keservesen, a könnye csakúgy szakadott, mint a záporeső, lehullott az Iván arcára, ettől Iván felébredett. Nagy hirtelen felugrott, szaladt a lovához, egy szempillantásra a hátán termett, kirántotta nagy, erős kardját és szembeszállott a sárkánnyal. A sárkánynak mind a tizenkét torkából csakúgy szakadott ki a láng s nagy kevélyen szólott Ivánnak:
– Szép legény vagy, vitéz, hanem azért ez a nap az utolsó napod. Szőröstől-bőröstől felfallak.
– Átkozott sárkánya, ne járjon a szád! Én öllek meg téged!
Azzal összecsaptak, hogy a föld is megrengett alattuk. De bezzeg, hogy a harmadik sárkánnyal nehezebb dolga akadott Ivánnak. Csakúgy csurgott róla a verejték s még mind a tizenkét feje megvolt. Akkor odakiáltott Iván a cárevnának:
– Szép cárevna, áztasd meg a kendődet a vízben s hozd ide, hadd csavarom a kardom markolatjára! – A cárevna hirtelen belemerítette a kendőjét a Kéktengerbe, aztán szaladott Ivánhoz. Az meg a vizes kendőt rácsavarta a kardja markolatjára, most aztán egyet vágott, s mind a tizenkét feje leesett a sárkánynak. Ennek is a fejét a kő alá temette, a testét meg beledobta a tengerbe, aztán se szó, se beszéd, szépen haza ment a szállására. A cár pedig harmadszor is elküldötte a vízhordót, hogy hozza haza a cárevna csontjait. De lám, a kicsi cárevna is ott ült a kövön, épen, elevenen, szépen. Semmi baja sem volt. Felültette a talyigára s vitte hazafelé. De mikor az erdőbe ért, ezt is meg akarta ölni.
– Ne ölj meg, mondotta a leány! – Hagyd meg életemet, bizony nem bánod meg!
– Hát mondd az apádnak, hogy én mentettem meg az életedet s légy a feleségem!
Mit tehetett a kicsi cárevna, mindent megígért. Hazamentek, fogadták otthon nagy örömmel. Ott elmondotta a kicsi cárevna, hogy ez az ember mentette meg az ő életét s hogy neki is ígérte a kezét.
– Jól van, mondotta a cár, ha megígérted, legyen úgy. Meg is érdemli. – Mindjárt el is határozták, hogy még az nap megtartják a lakodalmat.
Egyszeribe híre ment ennek a városban. Meghallotta Iván is, hogy lakodalom készül a cár palotájában. De bezzeg nem volt maradása, lovára pattant s elvágtatott a cár udvarába, ott megkötötte a lovát egy oszlophoz és felment egyenesen a palotába. Éppen akkor lépett be, mikor javában folyt a vendégség, a dinom-dánom. Ahogy a kicsi cárevna meglátta Ivánt, felszökött az asztal mellől s kiáltotta:
– Apácskám, édes apácskám, nézd meg ezt a vitézt, ez mentette meg az én életemet!
Elmondotta, hogy halállal fenyegette a vízhordó, csak azért ígérte neki a kezét. Iszonyú haragra gerjedt a cár. De hiszen hamar is végeztek a vízhordóval. Fogták, vitték, felakasztották. S folyt tovább a lakodalom. Az Iván felesége lett a kicsi cárevna.
* * *
Hát azalatt a másik Ivánnal mi történt? A másik Iván is boldog volt, jól folyt a dolga. Mindennap eljárt vadászni. Egyszer azonban, amint egy nagy pusztaságon átlovagolt, gyönyörű szép szarvas került elébe. Szerette volna elfogni ezt a szarvast. De ez szaladott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Iván megeresztette a lova kantárát, vágtatott utána, de hiába, nem tudta utólérni a szarvast: egyszerre csak eltünt, mintha a föld nyelte volna el.
Vágtatás közben egy kicsiny patakhoz ért s hát látja, hogy abban két kacsa uszkál. Bosszankodott erősen s gondolta magában: ha már a szarvast utól nem érhette, lelövi ezt a két kacsát. Fogta nyilát, megcélozta a kacsákat, s egy lövéssel meglőtte mind a kettőt. Azzal szépen kivette a vízből, a tarisznyájába tette, elindult tovább. Ment, mendegélt céltalanul a pusztaságban, addig ment, mendegélt, amíg egyszerre csak egy nagy fehér márványpalota elé ért. Sohasem látta ezt a palotát. Nem tudta, kié lehet, miféle palota lehet. Bement az udvarra, ott a lovát megkötötte egy oszlophoz és felment a palotába. Ment az egyik szobából a másikba: egy élő lelket sem talált sehol. Olyan csöndesség volt a palotában, mint a temetőben. Aztán egyszerre csak egy olyan szobába ért, amelyikben kemence volt. Abban égett a tűz erősen. A tűz előtt volt egy lábas. Mit gondolt, mit nem, hirtelen megkoppasztotta a kacsákat, beletette a lábasba, megsütötte. Volt a szobában egy terített asztal is, tál, tányér, kés, villa. Leült melléje s elkezdett falatozni. A mint falatozott, a jó Isten tudja, honnét, honnét nem, egyszerre csak belépett egy szép leány. De olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Mosolygott a leány, amint belépett és ránézett Ivánra: köszönt szépen, kedvesen.
– No te szép leány, nem akarsz velem enni? – kérdezte Iván.
– Enném jó szívvel, – mondotta a leány, – de félek tőled, mert neked táltos lovad van.
– Ó, dehogy, te szép leány, – mondotta Iván, – otthon van a táltos lovam. Most csak közönséges lóval vagyok.
Ahogy ezt a leány hallotta, egyszerre csak elkezdette fújni magát, nőtt, nőtt, növekedett s hát Uram Teremtőm, egy szörnyű nagy oroszlán lett belőle. Akkor aztán rávetette magát Ivánra és bekapta a torkába. Volt Iván, nincs Iván!
Ki volt ez a leány, aki oroszlánná változott? Ez a leány bizony a három sárkánynak a testvére volt. Megboszulta magát most a testvérein. Amikor ez történt Ivánnal, a másik Iván történetesen ránézett a kardjára s hát látta, hogy ez csupa vér. Hej Istenem, hogy elszomorodott!
– Vajjon mi történhetett az én testvéremmel? Hogy lehet ez? Hiszen ő ment jobbra! Azt mondotta az az írás, hogy cár lesz belőle. Az én oszlopomon volt az az írás, hogy engem megölnek. S íme, úgylátszik, ő halt meg. – Elmondotta a feleségének, hogy bizonyosan nagy bajba került Iván, neki nincsen itthon maradása, elmegy, meglátja, hogy mi történt vele. Azzal elbúcsuzott a feleségétől, el az apósától, felpattant a táltos lovára, elvágtatott szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben s addig meg sem állott, amíg arra a pusztára nem ért, ahol a testvére vadászni járt. Ahogy a puszta közepére ért, hát ő előtte is csak felpattant az a csudaszép szarvas, ő neki is nagy kedve kerekedett, hogy elfogja. Vágtatott utána, de a szarvas egyszerre csak eltünt, mintha föld nyelte volna el. Aztán elért ahhoz a kicsi patakhoz, abban a kicsi patakban ő is látott két kacsát, nagy boszúságában lelőtte mind a kettőt, tarisznyájába tette s ment tovább. Egyszerre csak ott állott az előtt a szép, fehér márványpalota előtt. Bement a palotába, ment szobáról-szobára, egy élő lelket sem talált sehol. Aztán bement abba a szobába, amelyikben a kemence volt, ott a tűznél megsütötte a két kacsát, aztán kiment az udvarra, leült, elkezdett falatozni. Alig kezdett falatozni, jött egy szép leány.
– Jó napot, vitéz! Hát te miért hoztad az ételedet ki az udvarra?
– Azért, mert itt jobban esik nekem, – felelte Iván. Egyél velem, szép leány.
– Szívesen enném, de félek, mert neked táltos lovad van!
– Ugyan mit gondolsz! Hiszen közönséges lóval vagyok. Nincs is nekem táltos lovam!
Pedig dehogy közönséges lóval volt itt. A táltos lovával jött ide. De a szép leány ezt nem tudta. Azzal leült a leány Iván mellé, elkezdett ő is falatozni, de egyszerre csak fújta, fújta magát s ím szörnyű nagy oroszlán lett belőle. De Iván nem ijedt meg, kirántotta nagy, erős kardját s rákiáltott az oroszlánra: Megállj, átkozott! Te megölted az én testvéremet, de vissza is adod, különben szörnyű halálnak halálával halsz meg!
Akár hiszitek, akár nem, egyszerre csak az oroszlán kitátotta a száját és kilökte magából a másik Ivánt. De meg volt halva szegény, a teste megmerevedett. Ám Ivánnál volt mindenféle gyógyító fű, azzal megkenegette testét a testvérének. Volt vele élővíz is, azzal meglocsolta az arcát s ím egyszerre csak felnyitotta szemét a halott. Nagyot sóhajtott:
– Hej de sokáig aludtam!
– Bizony sokáig, testvér, s aludtál is volna az örökkévalóságig, hogyha én el nem jövök érted. Akkor aztán ujra kirántotta a kardját, meg akarta ölni az oroszlánt. De az ismét visszaváltozott leánnyá, oly csudaszép leánnyá, hogy azt emberi szó nem tudja elémondani. És sírt keservesen és könyörgött alázatosan, hogy kegyelmezzenek ifju életének. A testvérek összenéztek: mit tegyenek? Megkegyelmeztek a szép leánynak.
– Eredj Isten hírével, nem bántunk.
Erre aztán fölkerekedtek mind a ketten, elvágtattak a cár palotájába, ott lett aztán nagy vígasság, dinom-dánom annak az örömére, hogy a fiatal cárevics megszabadult. Hét nap s éjjel állott a dinom-dánom, akkor a testvérek elbúcsuztak egymástól, az egyik ott maradott, a másik pedig elment a hazájába, s éltek míg a világ s még két nap boldogan.