Kék mesekönyv

(Török mese.)

Mikor még Kis-Ázsia tartományaiban derebejek uralkodtak, Bolu tartománynak volt egy derebeje, akinek messze földön rettegett volt a neve. Nemcsak a maga népét adóztatta, zsarolta ez a derebej, hanem az idegeneket is, akik az ő tartományán átutaztak. Különösen sok lócsiszár utazott által Bolu tartományán s minden lócsiszártól egy-egy lovat vett el adóba.

Egyszer egy nagy karaván utazott által Bolu tartományán s a derebejnek jelentették, hogy ebben a karavánban szebbnél szebb lovak vannak. Mindjárt küldötte a lovászmesterét, hogy válassza ki a legszebbik lovat. A lovászmester ment is azonnal, megnézte a ménest, kiválasztotta a legszebbik paripát, aztán felpattant rá s vágtatott hazafelé, de amint vágtatott és a jácint-kúthoz ért, a ló egyszerre megállott s hiába vágta, ütötte, szabdalta, egy lépést sem ment tovább. Nagy szégyenszemre vissza kellett fordulnia a lóval. Kiválasztott egy másikat, elvágtatott vele, de a jácint-kútnál ez a ló is megállott. Ezzel is vissza kellett fordulnia. Harmadszor a lovászmester egy szörnyű sovány lovat választott ki. Olyan sovány volt, mint az őszi falevél. Bezzeg ez a ló nem állott meg a jácint-kútnál! Szép csendesen elügetett mellette, be a derebej udvarába. A derebej ott állott a palota tornácán s ahogy meglátta a sovány gebét, szörnyű haragra gerjedt. Magán kívül kiáltotta:

– Fogjátok meg a gazfickót, szúrjátok ki mind a két szemét, aztán kötözzétek arra a gebére: hadd menjen rajta, ha olyan nagyon tetszett neki az a ló!

A szolgák megfogták a lovászmestert, kiszúrták a szemét, aztán felkötötték a lóra: eredj Isten hírével!

– Óh, hatalmas Allah, – imádkozott a szegény vak ember – mutasd meg nekem az utat, amely az én falumba visz, az én feleségemhez s az én egyetlen fiamhoz.

Mert a lovászmesternek volt felesége is és fia is, de már elmult tíz, vagy tizenöt esztendeje, hogy eljött a falujából s azóta nem látta sem feleségét, sem kicsi fiát. Azalatt pedig a gyermekből derék nagy szál legény lett, olyan erős, hogy híre járt messze földön. Olyan erős, hogy a fákat gyökerestől szaggatta ki. Allah meghallgatta a szegény, vak ember imádságát s szerencsésen megérkezett a falujába, a házához. Épen kint állott az udvaron a fia, a felesége s hogy meglátták a vak embert, keserves sírásba tört ki mind a kettő. Lesegítették a lóról, leoldozták, aztán a vak ember megcsókolta a gyermekének a kezét, a szemét, bementek a házba, sírtak együtt keservesen sokáig…

Aztán telt, mult az idő. Egyszer azt mondja a lovászmester a fiának:

– Fiam, az istállónak a fedelét, a falát, még a hídlását is húzd be jó vastag bőrrel, hogy még a szellő se tudjon bejutni, aztán egy esztendeig csak ápold, kúráld a lovat, ahogy csak tudod.

A fiú úgy tett, amint az apja parancsolta: behúzta jó vastag bőrrel az istálló falát, aztán kúrálta a lovat, adott neki mindenféle jó takarmányt, abrakot. Mikor aztán elmult az esztendő, mondotta az apja:

– No, most, fiam, három nap s három éjjel folyton öntözd az udvart vízzel, addig öntözd, amíg térdig érő sár lesz. Akkor aztán vezesd ki a lovat, ülj fel rá s háromszor vágtass végig az udvaron.

A fiú három nap s három éjjel öntözte az udvart, lett rajta térdig érő sár; akkor felült a lóra, háromszor körülvágtatott az udvaron s megállott az ajtó előtt. A vak ember megtapogatta a lónak a patáját s mondotta:

– No, fiam, egy kicsit sáros a lónak a lába; még egy esztendeig kúráld csak jól.

A fiú visszavezette a lovat az istállóba, még egy esztendeig kúrálta; akkor aztán, mikor a második esztendő is eltelt, mondotta az apja:

– Most, fiam, úgy öntözd meg az udvart, hogy ember ne tudjon járni rajta a nagy sár miatt.

A fiú három nap s három éjjel folyton öntözte az udvart s lett is akkora sár, hogy ember azon nem tudott járni: derékig ért az. Akkor aztán felpattant a lóra, háromszor körülnyargalt rajta, megállott az ajtó előtt. Az apja megtapogatta a lónak a lábát s íme, a sárnak nyoma sem volt rajta. Mondotta ekkor a vak ember:

– No, édes fiam, Allah legyen a te védelmeződ s Körolu legyen a te neved. Menj a világba, meg se állj addig, amíg el nem érsz Bolu városába, ottan boszuld meg az én szemem világát a derebejen. Ne kíméld a népet, ne kímélj senkit; öljed, vágjad, pusztítsad az embereket, hogy ne legyen, akiket megadóztasson; hogy ne legyen, akiket megraboljon, s ha a kezedre kaphatod őt, bánj el vele is kutyául.

A fiú felült a lóra, elbúcsuzott apjától, anyjától, s azzal elvágtatott.

Meg sem állott, amíg Bolu tartományba nem ért. Ottan, szemben a derebej konakjával volt egy magas hegy, amelynek Csamlibel volt a neve: ott vert sátort Körolu. De bizony jaj volt Bolu tartomány népének, öregének, ifjának, férfiának, asszonyának, mindazoknak, akik arra jártak, mert Körolu nem kegyelmezett, nem irgalmazott senkinek. Ölt, rabolt kegyetlenül s egyszerre csak nem mert senki az ő sátra felé járni: messze elkerülték a vidékét. Mikor aztán nem volt már semmi dolga Körolunak, akkor épített egy nagy várat a Csamlibel tetejére. Negyven arsin (rőf) volt a várnak a magassága s abban volt három terem. A falaknak három arsin volt a vastagsága. Aztán volt a várnak a tetején egy magas torony is. Annak a toronynak az ablakából nézte, leste Körolu, hogy ki vetődik arrafelé.

Egyszer aztán történt, hogy kurdok jöttek Bolu tartományába: egy sereg ember, férfiak, asszonyok, gyermekek. Ott telepedtek le épen a vár környékén, a végtelen nagy síkságon. Körolu lenézett a torony ablakából s amint nézte, nézte őket, meglátott közöttük egy leányt, de nagyon szépet, amilyent még világon való életében nem látott. Egyszeribe lovára pattant, levágtatott a kurdok táborába, ment egyenesen a leánynak az apjához s megkérte a leány kezét. Az öreg kurd jól ismerte már híréből Körolut, bizony nem adta volna jó szívvel a leányát neki. Hümmögött, beszélt erre, beszélt arra, hogy így, meg úgy, nem neked való az a leány, minek házasodol te, csak bajt viszel magaddal a váradba. Jobb volna ahelyett, ha egy jó cimborát tartanál magadnak, sokkal több hasznod lenne belőle.

– De hát ha nincs cimborám, – mondotta Körolu.

– Hallgass ide, – mondotta az öreg kurd – mondok valamit. Van Sztambulban egy mészáros, annak egy fia: Ajvász a neve. Az arca olyan szép, mint a holdé; szemöldöke fekete, mint a korom; haja olyan, mint a jácint; az anyajegye pedig hasonlatos a borsóvirághoz. Ezt a fiut rabold el. Adok neked egy sereg juhot, hajtsd el ezt az üszküdári vásárra. Ott lesz a mészáros is a fiával s amíg veled egyezkedik, alkudozik a juhokra, kapd fel a fiut a nyeregkápába s vágtass el vele!

Körolunak tetszett a tanács, a juhokat elhajtotta az üszküdári vásárra s hát csakugyan találkozott is ott a mészárossal s a fiával. Nagyon megtetszett neki a fiú. Ilyen szép, derék szál fiut soha nem látott. A mészáros csakugyan odament hozzá, nézegette, vizsgálta a juhokat s ahogy nézte, nézte, se szó, se beszéd, Körolu megragadta a fiut, felkapta a nyergébe s elvágtatott vele, mint a sebes szélvész.

Hej, sírt a szegény fiú! Mint a zápor, úgy szakadt szeméből a könny, de Körolu nemcsak a kardot tudta ám forgatni, értett ő a lant pengetéséhez is. Elévette a lantját, pengette s énekelt hozzá, úgy vigasztalta a az ifjut:

Eközben a mészáros észrevette, hogy mi történt. Szörnyen kétségbe esett, tépte a haját, szaladott erre, szaladott arra, aztán felszaladott a város basájához, annak elpanaszolta a dolgot, hogy segítsen rajta. A basa csak ümgetett, csóválta a fejét, mondta neki:

– Hej, fiam, ez nagy baj. Csak egy embert ismerek, a ki letudná győzni Körolut, ez a Timur-Lenk fia, az arab Kenán, ezt majd utána küldöm.

Egyszeribe hívatta Kenánt a basa s mondta neki:

– No, fiam Kenán, most itt a jó alkalom, megmutathatod, hogy mit tudsz. Ennek az embernek a fiát elrabolta Körolu, a híres rabló, kapj a lovadra s nyargalj utána. Ha visszahozod a fiut, gazdagon megjutalmazlak.

Kenán nem mondatta magának kétszer, egyszeribe a lovára pattant, sebes szélnél sebesebben elvágtatott s nem messze a várostól még utól is érte Körolut. Ahogy a nyomába ért, Körolu megfordult, kirántotta a kardját. Kenán is. Nézték, nézték egymást, aztán Kenan is, Körolu is leeresztette a kardját. Körolu elévette a lantját, elkezdette pengetni s énekelt:

Kenan kezet adott Körolunak s mondta énekszóval:

Ezzel aztán megpecsételték a barátságot s hárman mentek vissza a csamlibeli várba. Most már hárman csaptak ki a várból a vidékre: még nagyobb lett a rémület. A derebej ki sem mert mozdulni a konakjából. Dúlt-fúlt magában, de nem tudott semmit tenni a három híres vitéz ellen

Telt, múlt az idő. Történt egyszer aztán, hogy Körolu egyedül csatangolt az úton céltalanul. Maga sem tudta, hova, merre megy. Addig csatangolt, barangolt, hogy egyszer csak egy városba ért. Amint a városon lovagolt keresztül, egy forrás mellett megpillant egy leányt. Épen akkor merítette bele korsaját a vízbe. De ez a leány olyan szép volt, hogy Körolu egyszeribe megállította lovát. Nézte, nézte s nem tudta levenni róla a szemét. Mikor a leány megmerítette korsaját s visszafordult, ő is meglátta Körolut. Nagy hirtelen a fátyolával eltakarta az arcát, aztán futva futott haza. De ment utána Körolu, mindenütt a nyomában. A leány bement a házba, bezárta maga után az ajtót, Körolu meg megállott s kopogott. Kiszólt a leány:

– Ki az, ki kopogtat?

Felelte Körolu:

– Fogadjatok Allah vendége gyanánt engem. Engedjétek meg, hogy átlépjem a küszöbötöket.

A leány beszaladt az apja szobájába, jelentette neki, hogy egy idegen bebocsáttatást kér, aztán hirtelen vissza is fordult s kinyitotta az ajtót. Körolu belépett a szobába, ottan leült egy sarokba. A leánynak a szülei háttal ültek az ajtónak s nem látták őt. Süket volt mind a kettő, nem hallották, hogy mit beszél. Akkor aztán Körolu elévette a lantját s szép csendesen, halkan elkezdette pengetni s dalolt hozzá következőképen:

Mikor a dalnak vége volt, akkor Körolu odalépett a leány apjához, megcsókolta a kezét s hangos szóval kérte, olyan szépen kérte:

– Add nekem a leányodat!

Felelte az öreg ember:

– Ha Allahnak ez a parancsolatja: ám legyen tiéd a leányom.

Másnap a szomszédokat meghívták vendégségbe s megtartották a lakodalmat, de Körolu lakodalma után csak egy napig maradt ottan. Mikor ez az egy nap elmult, mondotta a feleségének:

– Feleségem, én most elmegyek. Ha a mindenható Allah fiuval áld meg, akkor add neki a Hasszán nevet s ha a kancátok, mely az én paripám mellett áll az istállóban, megcsikódzanék, annak a csikónak legyen Idis a neve.

Azzal általadott a feleségének egy kardot és egy övet s mondá:

– Ezt az övet pedig kösd majd fiadnak a derekára s ha akkorára nőtt, ültesd fel a lovára, add a kezébe a kardot s küldjed, hogy keressen fel engemet.

Ennél többet nem mondott Körolu. Megcsókolta a feleségét, elbúcsuzott tőle, felpattant a lovára s úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Visszament a társaihoz. Megint együtt voltak hárman. Telt, múlt az idő. Egyszer Körolunak a két társa a derebej kertjének közelében járt, kelt s amint ott jártak-keltek, benéztek a kertbe s majd odagyökeredzett a lábuk a csudálkozástól: szebbnél szebb virágok voltak abban a kertben.

– Ezeket a virágokat leszedjük, – mondotta az egyik – gyerünk be.

Átugrottak a kerítésen, szedni kezdették a virágokat, de abban a pillanatban odarohantak a derebej emberei, lefogták őket, megkötözték s mély tömlöcnek a fenekére vetették. Meghallotta ezt Körolu, búsult erősen, tünődött, hogyan szabadítsa ki a társait. Odament a derebej kertjéhez s beüzent:

– Mondjátok meg a derebejnek, adja ki a társaimat.

A derebej visszaüzent:

– Mondjátok meg Körolunak, hogy kiadom a társait, ha nekem adja híres paripáját.

Fájt a szíve erősen Körolunak, de mit volt mit nem tennie, sajnálta nagyon a társait: híres paripáját odaadta a derebejnek. Erre a társait szabadon eresztették. Hanem bezzeg nem sokat ért a híres paripával a derebej, mert az a paripa, hacsak valaki közeledett hozzá, rúgott, harapott, nyerített szörnyen. Majd szét rúgta az istállót. Enni és inni sem tudtak neki másképen adni, csak úgy, hogy a padlásról eresztették le az abrakot, meg a vizet. Ahogy ezt meghallotta Körolu, fogta magát, felöltözött lovászlegénynek, ment a derebej udvarába s jelentkezett nála, hogy ő majd megszelidíti ám azt a lovat. Örült a derebej, felfogadta mindjárt lovászlegényének Körolut s lám, ahogy Körolu bement az istállóba, a ló egyszeribe úgy megszelidült, mint egy bárány: meg sem mozdult. Ahogy ezt látta a derebej s látták az emberek, gyanut fogtak ám. Nem lehet ez az ember más, mint Körolu.

– Ki vagy, mi vagy? – kérdezte a derebej.

– Szegény lovászlegény, – felelte Körolu.

– Hazudsz, mert te az a híres rabló vagy, aki nekem annyi bosszúságot okozott. De most kezem között vagy, cudar!

Lefogatta Körolut, szíjat vágatott a hátából, aztán a sebes hátába gyertyát dugott, azt meggyújtotta, a gyertyát tövéig égette, úgy vallatta, hogy mondja meg a nevét, de Körolu mégsem mondotta meg. Egyszer aztán azt mondotta Körolu a derebejnek:

– Hallod-e, derebej, ne kínozz te engem tovább, mi hasznod van belőle? Látod, a lovad is elpusztul azalatt a sok állásban, mert nincs, aki jártassa. Engedd meg, hogy jártassam meg én.

– Ugyan, ugy-e? – mondotta a derebej – szeretnél megszökni rajta, ugyebár?

– Nem akarok én, – mondotta Körolu. Ha nem bízol bennem, zárasd be minden kapudat, kötözd össze kezemet, lábamat, úgy tegyetek a ló hátára.

Igy tetszett a dolog a derebejnek, összekötözték kezét-lábát Körolunak, úgy tették a ló hátára. Körolu egyszer-kétszer körülnyargalta az udvart s aztán fülébe súgta a lónak:

A ló egyet nagyot szökött, keresztül a kapu tetején s úgy eltünt, hogy emberi szem többet nem látta. El a derbendi szorosba, ittak a jácint-kútból s estére már otthon volt Körolu a társainál, a csamlibeli várban.

Ám a Körolu feleségével mi történt? Allah csudát mívelt s kilenc hónap s tiz nap mulva az asszonynak született egy fia, akinek az asszony Hasszán nevet adott. A kancának is lett egy csikaja, annak Idis lett a neve. Napok multak, hetek multak, hónap, hónap után, esztendő, esztendő után, nőtt, növekedett Hasszán, gyönyörű szép szál legény lett belőle. Akkor aztán egyszer éjjel álmában megjelent Hasszánnak egy pir (jó szellem) s mondá neki a következőket:

– Hasszán, hallgass rám. Kérd el az anyádtól a kardot s övet, amit a te apád, Körolu hagyott rád. Ülj fel a te lovadra s keresd meg az apádat a csamlibeli várban, Bolu tartományban. Aztán az apádtól menj Kara vezír derebej istállajába, akinek van egy csudaszép leánya, Benli az ő neve. Ihol meg is mutatom neked. S a jó szellem az alvó fiunak megmutatta a csudaszép leányt. És ugyanazon éjjel álmot látott Benli is, neki is megmutatta a jó szellem Hasszánt. Reggel, mikor felébredett az ifju, érezte, hogy tele van a szíve szerelemmel. Elmondotta az álmát az anyjának:

– Add ide a kardomat s a lovamat, édes anyám. Nekem nincs itthon maradásom, megyek az édes apámhoz, az édes apámtól ahhoz a leányhoz.

Sírt a szegény asszony, de hiába, Hasszánnak nem volt otthon maradása. Elbúcsúztak egymástól keserves könnyhullás között. Hasszán felpattant a lovára s meg sem állott, míg apjának a várához nem ért. Mikor a vár elé ért, épen akkor nézett ki az ablakon Ajvász.

– Gyertek, gyertek, – mondotta társainak – nézzetek ide, de gyönyörű lova van ennek a fickónak. Épen olyan, mint a te lovad, Körolu.

Körolu pedig meg sem mozdult a helyéből; mondotta Ajvásznak:

– Hátha olyan szép az a ló, vedd el tőle.

Ajvász kihajolt az ablakon s énekelve leszólt Hasszánnak:

Szörnyű haragra gyulladt Hasszán s felelt a következőképen:

Akkor Ajvász szelídebb hangra fogta s dalolt a következőképen:

De Hasszán nem szelídült meg, szörnyű nagy volt az ő haragja s visszaénekelt:

Most már Körolu is megmozdult.

– Micsoda vakmerő fickó lehet ez? – mondotta. Most ő kiáltott le az ablakból:

Ahogy hallotta Hasszán az apja nevét, leugrott a paripájáról s felkiáltott a várba:

Aztán felszaladott a várba. Volt ölelés, volt csókolás. Nézték hosszan, sokáig egymást. Alig tudták levenni a szemüket egymásról az apa és fiú, de amint elmult egy nap, két nap, Hasszán nyugtalankodni kezdett, az apja várában sem volt maradása.

– Mi bajod van, édes fiam? Mért vagy oly szomorú? Hasszán elbeszélte az álmát.

– Hát, édes fiam, – mondotta Körolu – ne menj te oda Kara vezír várába, mert Kara vezírnek megszámlálhatatlan sok a katonája s amellett van hat olyan fia, hogy mindegyik felér külön-külön ezer vitézzel.

De hiába beszélt Körolu, nem tudta eltéríteni szándékától Hasszánt. Mégis beleegyezett, aztán adott három szálat a hajából s mondotta a fiának:

– Ha nagy veszedelemben leszel, fiam, égess el egy szálat, abból megérzem, hogy bajban vagy és segítségedre sietek.

Hasszán felült a lovára, elbúcsuzott apjától, el a társaitól s meg sem állott, míg Kara vezír városába nem ért. Ment egyenesen a vezír palotája mellé. Épen, amikor odaért, akkor nézett ki az ablakon Benli, a világszép leány. Mert annak sem volt nyugta, maradása, amióta azt az álmot látta. Folyton űzte, hajtotta, kergette a szerelem. Mindegyre kinézett az ablakon, vajjon nem jön-e az a deli szép vitéz, akit a jó szellem neki álmában mutatott. Ihol megjött, itt van, ő az, nem lehet más, – gondolta a leány és megszólalt halkan, csendesen:

Elszomorodott az ifju s felelt a leánynak:

De a leány csak félt, félt erősen, mert féltette a vitézt s mondá neki:

De mondhatott akármit, Körolunak a fia nem ijedt meg. Elmondotta a leánynak az álmát. A jó szellem neki szánta őt, nem mehet el ő innét, amíg övé nem lesz.

Most már a leány sem tudott ellenállni:

Mikor a dal elhangzott, akkor aztán szépen megbeszélték, hogy este Hasszán jöjjön a várkertnek a kapujához, ott majd várjon rá. A mondott időre ott is volt Hasszán, ott volt a leány is, hanem Hasszán szörnyen el volt fáradva a sok utazástól, ledült a lova nyakára s mikor a leány kilépett a kapun, aludt mélyen.

– Ébredj, ébredj, Hasszán, – mondotta halkan, csendesen a leány – de Hasszán meg sem mozdult. Aztán dalolni kezdett. Hasszán arra sem mozdult meg. Akkor a paripája nagyot nyerített. Erre Hasszán hirtelen felébredt, meglátta a leányt, megfogta, a karjánál fogva szép gyengén felemelte a nyergébe s elvágtatott, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Három nap s három éjjel folyton vágtatott, vissza sem nézett. Akkor aztán megállottak pihenni. Leszállottak a lóról, a leány leült a gyepre, Hasszán meg az ölébe hajtotta a fejét s elaludott. De alig aludott el Hasszán, egyszerre csak mit lát a leány! Rettenetes nagy porfelleg kerekedett, szállott a porfelleg, gomolygott arrafelé. Aztán egyszerre csak elkezdett oszladozni-foszladozni, lett világosság s abban a világosságban a leány meglátta az apját, a hat testvérét, utánnuk kétezer vitézt. Sírt a leány keservesen, szakadott a könny a szeméből mint a zápor s ahogy lehullott a könnye Hasszánnak az arcára, Hasszán felnyitotta a szemét:

– Miért sírsz, édes mátkám?

– Óh nézd, óh nézd, – mondotta a leány olyan szomoruan, hogy szomorusága a világ nagy tükrét gyászfeketével borította be. Abban a pillanatban felugrott Hasszán, hirtelen az erdőbe nyargalt a leánnyal, ottan elrejtette, aztán ismét visszafordult az erdőből, várta a leány apját, testvéreit, várta a vitézeket. Ime, jöttek is azok. Jött először a leánynak a legidősebb bátyja. Összecsaptak keményen, láng csapott ki mindkettőnek kardjából, kettétörött mindkettőnek kardja. Akkor láncsára kaptak, összecsaptak. A láncsából is láng csapott ki, kettétörött az is. Mostan leszállott a lóról mindakettő, derékon ragadták egymást, de Hasszán olyan keményen szorította meg a vitézt, hogy kiesett a kezéből a kettétörött láncsa, elterült a földön.

Aztán jött a második fiú, a második után a harmadik. Mind a hármat legyőzte Hasszán. De eltartott a viadal estig, az vetett véget a szörnyű viadalnak. Hét mély sebből vérzett Hasszánnak a teste, úgy ment vissza mátkájához. Ez bekötözte sebeit, aztán behúzódtak egy barlangba, ottan töltötték az éjszakát. Reggel, mikor felébredtek, már ott állottak a barlangszáda előtt mind a vitézek. És jött Hasszán, újra kezdődött a viadal. Eltartott estélig, de nem tudták legyőzni Hasszánt, hanem sebet, azt kapott tizenkettőt. Még a lováról sem tudott leszállani, a leány segítette le a lóról, aztán bevezette a barlangba, bekötötte a sebeit s ráborult és siratta keservesen. Reggel kelt volna fel szegény Hasszán: nem tudott. Mondta a leánynak:

– Adj ki engemet az édesapádnak, ne törődj velem, hadd mentse meg Allah a te életedet.

– Nem, azt nem teszem, – mondotta a leány, – azzal kardot ragadott a kezébe, kiment a barlang elé. S hiába kérte az apja, hiába csalogatta, hiába igért neki minden szépet, minden jót, hogy csak hagyja ott a mátkáját.

– Nem, nem!

Kardot húztak a vitézek, rárohantak a leányra, de ez vágott jobra-balra, estélig tartott a viadal, nem tudták legyőzni. Este a leány is sebektől borítva támolygott be a barlangba, lefeküdött a mátkája mellé, ráborult, siratta a mátkáját, siratta magát. Reggel, mikor felébredtek, sem Hasszánnak, sem Benlinek nem volt ereje. Mi lesz most velük? Hasszán alig tudta felnyitni a szemét, alig tudott egy szót szólni. Csendesen, halkan mondotta:

– Van a zsebemben három hajszál, végy ki egyet, égesd el, majd eljön az én apám, ne sírj.

Ahogy a hajszálat elégette Benli, abban a pillanatban szörnyű erős fájdalmat érzett Körolu egész testében, mintha tüzzel égették volna.

– Bajba van a fiam! – ordított Körolu – bajtársaim, lóra! Én előre vágtatok, ti jöjjetek utánam s útközben szerezzetek annyi vitézt, amennyit tudtok.

Vágtatott Körolu sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Aztán egyszerre ott volt az erdőben, ott a barlang előtt, ahol az ő édes fia feküdött s a csudaszép leány. Bement a barlangba. Eszméletlenül feküdött a fia, de amint ő megszólalt, felnyitotta a szemét, aztán ismét lecsukódott szemepillája. Megkente a homlokát valami csudaírrel, azután végig minden sebet a testén, szépen bekötözte a fiának a sebjeit, azután a leánynak is minden sebét. Reggel megérkezett Ajvász és Kenán is, jött a nyomukban vagy ezer vitéz és ott voltak már a vezír vitézei is mind. Hej, lett szörnyű viadal! Összecsapott a két sereg, patakokban ömlött a vér, de mikor esteledett-alkonyodott, vége lett a viadalnak, Kara vezír esze nélkül menekült, utána sebektől borítva a fiai, mind a vitézek, akik még életben maradtak. Akkor Körolu visszament a barlangba, szépen fejér lepedőbe göngyölgette a fiát, leült melléje s hallgatott sokáig szomoruan. Aztán egyszer megszólalt: (gondolta magába, próbára teszi a leányt, vajjon igazán szereti-e fiát).

– Benli – mondotta Körolu – Hasszán nem él sokáig, ő meg fog halni, légy az én feleségem.

Mondotta Benli:

– Én csak addig élek, amíg Hasszán él, – azzal sírva borult Hasszánnak a testére.

Elmosolyodott erre Körolu, arca, szeme ragyogott az örömtől s mondotta a leánynak:

– Ne sírj, édes leányom, én csak próbára akartalak tenni. Tíz nap mulva egészséges lesz újra Hasszán s élhettek boldogan.

Még aznap szép gyengén a lovára emelték Hasszánt, hazavitték az apja várába s ott csakugyan tíz nap mulva ismét talpraállott. Akkor aztán mind felkerekedtek, mind ahányan voltak, mentek abba a városba, ahol Hasszánnak az anyja lakott s ottan megtartották a vendégséget. Negyven nap s negyven éjjel szakadatlanul tartott a lakodalom. Akkor Körolu elbúcsuzott a fiától, menyétől, feleségétől, visszament ismét a Csamlibeli várba. Ott élt azután is s mikor már erősen leöregedett, még akkor is rettegték messze földön Körolunak a nevét. Körolu neve megmaradott, még ma is fel-felcsendül Kis-Ázsiának tartományaiban Körolu dala: