Az alamizsna.
(Angol mese.)
Öreg koldusasszony álldogált az országút szélén, majd megvette az Isten hidege. Fújt a szél, kavarogtak a hópelyhek, de ő csak állott, állott egy helyben s várta, ha valaki arra vetődnék. Hát jött is gyalogosan egy úriember. Nehéz prémes bunda volt rajta, vastag meleg keztyű a kezén. Amint elhaladt a koldusasszony mellett, egy pillanatra megállott: alamizsnát akart adni, de meggondolta a dolgot. Félt lehúzni a keztyűjét, anélkül pedig nem adhatott alamizsnát, de részvéttel nézett a koldusasszonyra s mondta:
– Ó szegény öreg asszony, de szomorú a te sorsod, hogy ebben a rettentő időben kell itt alamizsnára várnod!
A koldusasszony semmit se szólt, de jól esett szívének az a néhány jó szó is, hálásan nézett az úriemberre, ki még jobban beburkolódzott bundájába s haza sietett.
Alig távozott el ez az úriember, pompás úri hintó közeledett a koldusasszony felé. Gazdag uraság ült a hintóban s ez ahogy meglátta a didergő asszonyt, megállíttatta hintaját, előkereste kis pénzestárcáját, kivett belőle egy pénzdarabot, aztán hirtelen kinyitotta a hintó üveges ajtaját s merthogy besüvített a hideg szél, gyorsan kidobta a pénzdarabot a hóba. Amint a pénz kirepült az ablakon, akkor vette észre, hogy tévedésből aranyat dobott az asszonynak.
– Ejnye, ejnye, – mondta magában – kevesebb is elég lett volna. No de nem baj, elég gazdag vagyok, néhanapján aranyat is adhatok a koldusoknak.
Aztán mikor hazaért palotájába s ott ült a gazdagon terített asztal mellett, a jó meleg szobában, eszébe jutott a koldusasszony s megint csak hüm getett:
– Ejnye, ejnye, mégis csak igen sokat adtam annak a koldusasszonynak. No, mindegy, – vigasztalta magát, – Isten majd visszafizeti.
Közben hazaért a gyalogos úriember is, ő is ott ült gazdagon terített asztal mellett, de neki már sehogysem izlett az ebéd. Folyton a koldusasszonyra gondolt s igen szégyellette, hogy semmit sem adott neki. Hirtelen felugrott az asztal mellől s becsöngette a szobaleányt.
– Teríts még egy személyre, – szólt a szobaleánynak s azzal elsietett, egyenest oda, hol a koldusasszonyt látta.
Az, szegény, most is ott volt. Kereste a hóban az aranyat, turkált mindenfelé, de bizony nem találta. Rongyos ruhájában csak úgy didergett szegény, szeméből folyt a könny.
– Mit csinálsz, szegény koldusasszony?
– Óh, ne is kérdezze uram. Egy jólelkű úr egy aranyat dobott nekem s nem találom.
– Ne is keresd, úgy sem találod meg, – mondotta az úriember. – Jere velem, az én házamba.
Azzal karonfogta az öreg koldus asszonyt, elvezette a házába, leültette maga mellé, gazdagon megvendégelte s ebéd után meg is ajándékozta.
Mikor aznap este az angyalok az égben az ő aranykönyvükbe beírták mindazt a jó cselekedetet, amit aznap láttak, nem jegyezték fel a hintós úriember aranyát, de első helyen írták be a gyalogos úriember nevét, ki megbánta s jóvátette hibáját.