Mi a Pancsatantra?
Ez a különös indiai szó annyit jelent magyarul, mint: Ötös-könyv, vagyis öt részből álló könyv. Ebben az ötös-könyvben, amelynek sem íróját, sem iratása pontos idejét nem ismerjük, a világ legrégibb meséi, indiai állatmesék vannak. Ezek az állatmesék már régesrégen, kevéssel Krisztus születése után, elterjedtek az egész világon, minden népnek ajkára elkerültek, minden nép változtatott rajtuk a maga lelkének megfelelő módon, s a mesélgető magyar pásztorlegény nem is sejti, hogy az a mese, amit ő elmond, valójában a messze Indiából származik.
Hogy az indiai mesék mind állatmesék, vagy, ha emberekről szólnak is, a történetet beszélő állatok mondják el, annak az az oka, hogy India lakói egészen más szemmel nézték az állatokat, mint mi. Az ő vallásuk a lélekvándorlást tanította, vagyis e vallás szerint az ember életében elkövetett bűneiért új életben bűnhödik meg, s aki mint ember meghalt, mint állat újra meg újra feltámadhat. Ezért az állatok iránt, még a veszedelmes és kártékony állatok iránt is kímélettel és gyöngédséggel viseltettek, hiszen átváltozott rokonaikat látták bennük. És így meséikben sem találták olyan különösnek, hihetetlennek, mint mi, hogy az állatok úgy beszélnek, gondolkoznak és bölcselkednek, mint az emberek.
Ezeknek az állatmeséknek mindig van valami tanító céljuk. Hol erkölcsre, hol életbölcsességre tanítanak. Bölcs mondásokkal szinte csordultig meg vannak tömve az indiai mesegyüjtemények, sőt egyéb költői művek is. A Pancsatantra öt könyvében több mint ezer ilyen mondás van. Nagy részük az akkori élet viszonyaival függ össze. Az olvasó az itt következő mesékben csak az általános, ma is értékes gondolatokat találja majd.
Az Ötös-könyv, mint bevezetése mondja, voltaképen iskolakönyvül íródott. A bevezetés maga is mese, amely keretképen foglalja magába az egész könyvet. Az van elmondva benne, hogy egy Amarasakti nevű királynak volt három ostoba fia, Vasusakti, Ugrasakti és Anantasakti, akiket a világ minden tudósa sem tudott semmire megtanítani. A kétségbeesett királynál egyszer megjelent egy Visnusármán nevű bölcs, s vállalkozott arra, hogy okos, jó királyokká neveli a fiúkat. A király rá is bízta a fiait, s a bölcs állott a szavának. Nem könyvekből tanította a fiúkat, hanem történeteket mondott el nekik, s az azokba szőtt bölcs mondásokból tanulhattak meg mindent, amire szükségük volt. Ezeknek a történeteknek a gyüjteménye a Pancsatantra, az Ötös-könyv.
De a történetek, melyeket a bevezetés szerint Visnusármán mondott, nem függetlenek egymástól. Amint a bevezetés maga keretet ád e történeteknek, ezek maguk is körülfogják egymást, mint az egymásba rakott skatulyák. Az öt könyv öt önálló történet, ezeket csak a bevezetés tartja össze. De az egyes történetek már összefüggnek egymással. Elkezdődik egy történet, valamelyik szereplője egyszerre csak belekezd valami új történet elmondásába; ebben a történetben sokszor előfordul, hogy valamelyik szereplő mesélni kezd – aztán a könyv végén valamennyi történet befejeződik szép sorjában. Ha tíz skatulyát egymásba rakunk, nem vehetjük addig hasznát az elsőnek, amíg a többit sorban ki nem vettük.
Az öt könyv közül a harmadikat, a varjak és baglyok harcáról szólót találja itt az olvasó, kissé megrövidítve, néhány mese és a mai ember számára érdektelenebb bölcs mondások elhagyásával.