Kék mesekönyv

(Székely mese.)

Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren innét, hetedhétországon túl, volt egyszer egy király s annak egy növendék fia.

A király éppen azon járatta az eszét, hogy a fiát megházasítsa, mikor a szomszéd ország királya erősen megsértette, s mit volt mit tenni, abbahagyta a fia házasságát, s rettentő nagy sereggel elindult háborúba. Hanem a fiát otthon hagyta házőrzőnek s erősen a szívére kötötte, nehogy megházasodjék, míg ő a háborúból haza nem kerül.

Elment a király s a fia csakugyan honn maradt, s ahogy tudta, igazgatta az országot, de telt, mult az idő, esztendő esztendő után, s az apja csak nem került haza, még mindig háborúskodott a szomszéd királlyal.

Ő bizony – gondolta magában a királyfi – nem vár ítélet napjáig, talán öreg ember is lesz, mire hazakerül az apja, – elindul leánynézőbe. Nagy sereget gyüjtött s úgy indult világgá, hadd lássák idegen földön, hogy őt sem a gólya költötte. De még az országuk határáig sem érhettek, jő velök szembe a király, akarom mondani: szaladott, mert rútul megverték a seregét.

Bezzeg megörült a király, amikor meglátta, hogy jő a fia elejébe. Azt hitte, hogy híre ment a vereségének s most jő a segítségére. De meg is mérgelődött szörnyen, mikor megtudta, hogy a királyfinak eszeágában sem volt ez, hanem házasságon járt az esze.

– Meghagytam, ugy-e, hogy el ne mozdulj hazulról, míg vissza nem térek, – mondta a király. – Nem fogadtál szót, mehetsz, amerre a szemed lát, de a katonáimat el nem viszed, hallod-e!

Eleget kérlelte a fiú az apját, hogy így s hogy úgy, egyszer csak meg kell hogy házasodjék, de a király nem engesztelődött meg, s elvette tőle az egész ármádiát. Egyes-egyedül egy vadász maradt a királyfi mellett. Ez olyan hűséges embere volt a királyfinak, hogy még a királlyal is szembeszállott, s azt mondta: – Felséges királyom, egy életem, egy halálom, de én a királyfit el nem hagyom!

Elváltak nagy haraggal s a király ment hazafelé, a királyúrfi pedig hűséges vadászával hetedhétország ellen. Búsult erősen, hogy az apja még csak egy jó szót sem adott útravalónak, de még egy hét sem telt belé, elmult a nagy búbánatja. El bizony, mert addig mentek s mendegéltek hegyeken, völgyeken, erdőn, mezőn által, hogy hetedik nap elérkeztek Aranyország aranyvárába, s ott találtak egy aranyvirágot, de olyant, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. (Közbe legyen mondva, s nehogy elfelejtsem, az aranyvárban a király lakott s az aranyvirág a király egyetlen leánya volt.) Éppen az ablakban ült Aranyvirág, mikor a királyfi megérkezett, s mondta magában:

– No, ez bizonyosan érettem jött, de ha jött, bizony el is megyek vele.

Mert szép volt Aranyvirág, de a királyúrfi sem volt ám olyan tedd el s elé se vedd legény: megakadt a szem rajta.

Fölmegy a királyfi a palotába, s nem sokat teketóriázik, elémondja a királynak, hogy ő ki, s mi, s hogy becsületes szándékkal jött. A királynak megtetszett a legény, s azt mondta: – Jól van, fiam, legyen tiéd a leányom, ásó, kapa, s a nagy harang válasszon el, ha szeretitek egymást. Egybe hivatta Aranyvirágot s ez is azt mondta: – Én bizony szívesen megyek a királyfihoz, mert látom a szeméből, hogy igaz szeretettel van hozzám.

Mindjárt papot hivattak, a fiatalokat összeeskették s csaptak olyan lakodalmat, hogy folyt a bor s pálinka Hencidától Boncidáig s még azon is egy sánta arasszal túl.

Mikor a nagy vendégségnek vége volt, befogattak hat szép lovat egy aranyos, gyémántos hintóba, a fiatalok beleültek s elindultak a királyfi hazájába. Még az estére a királyfi országába értek s megszállottak egy fogadóban. A fiatal pár egyszeribe le is feküdt, de a királyfi vadásza kint maradt a fogadó udvarán s le nem húnyta a szemét, nehogy a gazdájának valami bántódása essék. Hát úgy éjféltájban hallja a vadász, hogy a ház tetejére száll három varjú s ott csak elkezdenek diskurálni.

Azt mondja az első varjú: – No, halljátok, ilyen szép egy pár ember sem hált még ebben a fogadóban. Kár, kár, kár, hogy ilyen fiatalon el kell pusztulni szegény fejöknek.

Mondja a második:

– Hogyne pusztulnának el, mikor holnap leszakad alattuk az aranyhíd.

Mondja a harmadik varjú: – Hej, gonosz lelke lehet a királyfi apjának! Azt hallottam, hogy a király fűrészeltette be a hídlábat. Kár, kár, kár! De, hé, halljátok-e, aki ezt a mi beszélgetésünket elárulja – térdig sóbálvánnyá változik, akár állat, akár ember légyen.

– Nem bánom én, hadd változzak, mégis elárulom mondta hangos szóval a vadász, hogy a varjak jól hallották.

– Kár! kár! kár! – kárrogtak a varjak s elrepültek a ház tetejéről.

De még egy jó hajításnyira sem repülhettek három galamb szállott a ház tetejére, s halljatok csudát ezek is beszélgetni kezdettek.

Azt mondja az első: – Hej, szegény fiatal pár! Hiába menekedtek meg a hídnál, még is el kell pusztulnotok.

– El bizony, – mondá a második, – mert a király megboszorkányozott hintót küld elejökbe.

– Csak belé ne ülnének, – mondta a harmadik, – mert ha beléülnek, rettentő forgószél kerekedik, felkapja az égig hintóstól, lovastól, mindenestől s úgy lesuppannak a földre, hogy a hetvenhetedik porcikájuk is izzé-porrá törik. Csak aztán ezt a mi beszélgetésünket el ne árulja valaki, mert egyszeribe derékig sóbálvánnyá változik.

– Nem bánom én, mégis elárulom, – mondta a vadász fenszóval, hogy a galambok is jól hallották.

Tovább is rebbentek a ház tetejéről nagy ijedten.

De nézz csak oda! Ahogy a galambok elröppentek, három sas szállott a ház tetejére. Bezzeg, hogy ezek is diskuráltak.

Mondja az első:

– Attól a hídtól s a hintótól még csak megmenekedhetnék ez a fiatal pár, de már azután nem tudom, mi lesz velük.

– No, azt én sem, – mondá a második sas, – mert azt hallám a városban, hogy a király egy pár arany- s ezüsthímes köntöst küld a fiának s a menyének is, hogy vegyék fel mindjárt.

– Hiszen csak – mondá a harmadik – valahogy megsejdítenék, hogy amint felveszik a köntöst, egyszeribe porrá égeti őket. De mi meg nem mondhatjuk s úgy árulja el a mi beszélgetésünket valaki, hogy merős-merejében sóbálvánnyá változik.

– Nem bánom én, akármi történjék velem, – mondta a vadász hangos szóval, – de nem hagyom elpusztulni a gazdámat.

Reggel, mikor indulóba voltak, megszólítja a vadász a királyfit s mondja neki: – Az éjjel álmomban olyan álmot láttam, felséges királyfi, hogy ha rám nem hallgat, bizony elpusztulunk. Meginstálom, felséges királyfi, tegye mindig, amit én mondok, amíg haza érünk s nem bánja meg.

Kacagott a királyfi s a felesége is: ó te bolond, te, álom s esős idő.

– Már akár esős, akár napos, hallgasson rám, felséges királyfi, – esenkedett a vadász.

Nem hagyott békét addig a királyfinak, mig meg nem ígérte, hogy mindent úgy tesz, ahogy ő elémondja.

Na, elindulnak s megérkeznek az aranyhídhoz. Azt mondja a vadász: – Ezt a hintót hagyjuk itt!

– Hát ezt már hogy hagynók itt? – kérdezte a királyfi.

– Ezt bizony úgy, hogy egy szeg sem jó ebben a hintóban: letörik a hídon. Szégyen egy királyfinak ilyen hintóban vinni a feleségét.

Leszállottak a hintóról, körülnézték, vizsgálták, még a tengely alá is bebujt a királyfi, de még a felesége is utána, hanem csak úgy ragyogott még a kerékkenő is, mert hát folyó színarany volt az is.

– Hm, – mondá a királyfi, én nem látok ezen a hintón semmi hibát, de szavamat adtam, hogy hallgatok rád, hát hagyjuk itt. Ott hagyták a hintót, szépen átsétáltak a hídon, a vadász meg a lovakkal általusztatott a vízen. Gyalog mentek be a városba, ott hintót vettek s úgy mentek tovább.

Még a város határán túl sem voltak, hát jön eléjük a hopmester szép aranyos hintón s jelenti a királyfinak, hogy a felséges apjaura küldötte a hintót, hozzája illendőt.

Színarany volt még a kerékszeg is, de a vadász úgy tett, mintha megvizsgálná alúl, felül, kívül, belül, s azt mondta a királyfinak: – Felséges királyfi, belé ne üljön ebbe a hintóba, mert amilyen cifra, éppen olyan rossz. S hogy rá ne ülhessenek, elérántotta a kardját s miszlikbe vágta a drága aranyhintót.

A királyfi csak csóválgatta a fejét, csak hümgetett, de mit csináljon? Szavát adta, hogy engedelmeskedik.

Visszaültek a vett hintóba s úgy értek a király városának a határába. Ott is várta már egy követ, az egyiknek karján királyfinak való köntös, a másiknak karján a feleségének való köntös. Aranytól, ezüsttől ragyogott mind a kettő.

Megörült a királyfi, de még inkább a felesége s egyszeribe föl akarták venni a drága szép köntöst, de a vadász kikapta a követ kezéből s mind a két köntöst diribre-darabra szaggatta.

– Hát ezt ugyan miért tevéd? – békételenkedett a királyfi.

– Ezt azért tettem, hogy még inasnak sem volt való, nemhogy királyfinak.

– De így s de úgy, – mondta a királyfi s erősen haragudott a vadászra. A felesége meg sírt mérgében, hogy nem a királyfi parancsol, hanem a szolgája.

Ezalatt pedig az öreg királyt csakhogy föl nem vetette a bosszúság, hogy nem tudta elpusztítani a fiát, aki dacolni mert vele. Hanem azért úgy tett, mintha erősen örülne, mikor a fia és a menye megérkeztek. De nem volt nyugta, mig ki nem tudja, hogy mi csudálatos módon kerülték ki háromszor a halálos veszedelmet.

Mondta a fiának: – No édes fiam, nem hittem volna, hogy megvesd az apád ajándékát. Tőlem szebb nem telt.

– Ne haragudjék, édes apám, – mondá a királyfi, – tetszett nekünk minden, de a vadászomnak megígértem, hogy az úton mindenben ráhallgatok, s annak a bolondos legénynek sem a hintó, sem a köntös nem tetszett. Azt mondta, hogy elpusztulunk, ha nem hallgatunk a szavára.

– Na megállj, te vadász, – gondolta magában a király – ezt megkeserülöd. Különben is haragudott rá szörnyen, amiért a fiához jobban húzódott s elment vele leánynézőbe.

Egyszeribe összehívatta a törvénybírákat s ezek halált mondtak a vadász fejére. Másnap hajnalban akasztófát ástak az udvar közepére, s a vadászt alája állították. Felolvasták egy nagy lepedő papirosból az ítéletjét s azt is, hogy mivel szolgált az akasztófára.

– Jól van, – mondá a vadász – nem bánom, ha meg is halok, csakhogy a gazdámnak az életét megmentettem!

S elmondotta, hogy mit hallott a varjaktól.

Hát abban a szempillantásban sóbálvánnyá változott térdig.

Mondta tovább, hogy mit hallott a galamboktól, s abban a szempillantásban sóbálvánnyá változott derékig.

Tovább mondotta, hogy mit hallott a sasoktól s hát Uram Jézus, ne hagyj el! – merős-merejében sóbálvánnyá változott.

Búsult a királyfi, helyét sem találta a nagy erős búbánattól. Istenem, istenem, hogy ilyen szomorú vége lett a vadászának miatta, mikor éppen az ő életét mentette meg. Föltette magában, hogy elmegy világgá, s addig vissza sem jön, míg szerit, módját nem találja annak, hogy az a sóbálvány miként változzék vissza lelkes emberi állattá.

Eleget kérte a felesége, hogy maradjon, ne induljon neki bolondjába, de nem tudta lebeszélni a szándékáról. Hallotta ezt egy öreg asszony, aki a királyfinak dajkája volt, az is mondta: – ne menj el, lelkem gyermekem, maradj a feleséged mellett, – de beszélhettek neki, azt mondta: egy életem, egy halálom, nem hagyom sóbálványnak a vadászomat!

– No, ha olyan erősen eltökélted magad, – mondá az öreg asszony, – keresd fel Szerencsének Szerencséjét, ez ha segít rajtad, senki más ezen a világon.

Elbúcsuzott a feleségétől keserves könnyhullatás közt s elindult világgá. Hét nap s hét álló éjjel mindég ment, sok emberrel találkozott, sokat elhagyott, de senki lélek nem tudta megmondani, hogy hol lakik Szerencsének Szerencséje.

Egyszer egy malomnál esteledett meg s bement a molnárhoz, szállást kért tőle.

– Istené a szállás, – mondá a molnár, s adott neki vacsorát s szállást. Vacsora közben elmondta a királyfi, hogy ki s mi ő, s miben jár. Azt mondja a molnár: – Hej, felséges királyfi, ha megtalálod Szerencsének Szerencséjét, kérdezd meg tőle, mi az oka, hogy az én malmom két kőre jár, van neki posztóványolója, kásatörője is, s még sem tudok boldogulni.

Megígérte a királyfi, hogy megkérdezi, csak feltalálja Szerencsének Szerencséjét.

Tovább ment reggel s estére egy faluba ért, de már mindenütt lenyugodtak, csak egy kicsi házban látott gyertyavilágot. Bement oda s hát három lány ül a kemence előtt s fonnak nagy serényen. Ezek is adtak szállást szívesen, s mikor megtudták, hogy mi járatban van, a szívére kötötték, kérdezze meg Szerencsének Szerencséjét, hogy mért nem viszik őket férjhez, pedig minden este fölfonnak egy-egy guzsaly csepűt.

A királyfi megigérte, hogy szívesen megkérdezi, csak rátaláljon.

Tovább ment reggel a királyfi, ment hegyeken, völgyeken át, s egy nagy rengeteg erdőbe ért. Három nap s három éjjel kóborgott a rengetegben, s mikor egy kicsit rítkulni, nyiladozni kezdett, csak elejébe kanyarodik egy patak, megáll a folyásában s megszólítja: – Ugyan bizony, hol jársz itt, ahol a madár sem jár? Amióta a világ világ lett, még nem járt erre ember.

Mondja a királyfi, hogy mi járatban van.

– Ejnye, te királyfi, – szólt a patak – kérdezd meg Szerencsének Szerencséjét, hogy mért nincs bennem sem hal, sem rák, pedig olyan tiszta a vizem, mint a kristály.

– Jól van, – mondta a királyfi, – megkérdezem, ha kétfelé nyílsz, s száraz lábbal átmehetek rajtad.

A patak egyszeribe kétfelé nyílott s a királyfi szépen, száraz lábbal átsétált rajta.

– Ne búsulj, – mondta a királyfi, – csak megtaláljam Szerencsének Szerencséjét, megkérdem tőle, amire kértél.

Kiért a rengeteg erdőből, s egy szép virágos földön folytatta az útját. Nem volt ennek sem széle, sem hossza. Ment, mendegélt s estére egy kicsi házacskához ért. Bement, hogy szállást kérjen.

Egy öreg asszony ült a góc alatt, de olyan öreg, hogy az orra a földet verte. Köszönt illendőképpen: – Adjon Isten jó estét, öreganyám!

– Adj’ Isten, fiam! Hát te mi jóban jársz erre mifelénk?

Mondja a királyfi, hogy Szerencsének Szerencséjét keresi.

– No bizony, ha őt keresed, hát jó helyen jársz, mert én az anyja vagyok.

Hej, megörült a királyfi, s mindjárt elémondta, hogy mit akar tőle.

Mondta az öreg asszony: – Jól van, édes fiam, csakhogy az én leányom most kint van a szőlőben, még éjjelre sem jő haza. Reggel menj ki hozzá, vígy magaddal egy kapát s ne szólj hozzá semmit, csak állj mellé s kapálj te is. De jegyezd meg jól, hogy, még ha kérdez, akkor se felelj neki déli tizenkét óráig. Délben én majd ebédet viszek nektek, s mikor leül az ebédhez, ülj le te is és egyél vele. Ebéd után megkérdi: mi bajod, akkor aztán mondd meg s majd segít rajtad.

Megköszönte a királyfi a jó tanácsot, s reggel kiment a szőlőbe. Úgy tett, ahogy az öreg asszony mondotta. Oda állott Szerencsének Szerencséje mellé, nem szólt egy szót sem, csak kapált hűségesen. Délbe kijött az öreg asszony az ebéddel, leültek, ettek. Ebéd után megszólal Szerencsének Szerencséje:

– No, hallod-e, sok embert láttam, de még ilyent nem, amilyen te vagy. Talán bizony néma vagy, hogy nem szóltál eddig?

– Nem vagyok én néma, – mondá a királyfi, – de nagy bánat van a szívemen.

S elmondta, hogy mi bánat nyomja a szívét.

– Ne búsulj, – mondá Szerencsének Szerencséje – segítek rajtad, mert megérdemeled te is, meg a vadászod is. Csak menj haza békességgel. Mire haza érsz, a feleségednek egy kicsi fia lesz, annak a kicsi újjából eressz egy pálinkás pohárba három csepp vért, azzal a vérrel kend meg a sóbálványnak a térdét, a derekát s a homlokát: egyszeribe az lesz belőle, ami volt.

– Ó, hogy az Isten áldjon s szenteljen meg! – hálálkodott a királyfi s indulni akart nagy örömmel hazafelé.

Az ám, de eszébe jutott, hogy még három dolgot meg kell kérdezni Szerencsének Szerencséjétől.

– Ugyan bizony, ha meg nem haragudnál, megkérdeznék tőled még három dolgot.

– Csak kérdezd, – mondá Szerencsének Szerencséje, – válaszolok rá, ha tudok.

– Nem messze innét, a rengetegben, van egy patak. Mi az oka, hogy abban sohasem volt rák, sem hal?

– Mert még senki sem halt belé, – mondá Szerencsének Szerencséje. – Te se mondd meg ezt neki, míg által nem jöttél rajta, s akkor is, ha felmásztál a legmagasabb fának a tetejére, mert különben halál fia vagy.

– Hát annak mi az oka, hogy van ebbe s ebbe a faluba három szép lány, mind a három szorgalmas, s még sem viszik férjhez?

– Mert a szemetet a nappal szembe öntik.

– Nem értem, – mondá a királyfi – hogy s mint lehet ez?

– Úgy, hogy későn kelnek s a nap már régen fennt van, amikor kisöprik a házokat.

– No még egyet. Mi az oka annak, hogy itt s itt ez a molnár nem boldogodik, pedig két kőre jár a malma, van posztóványolója, kásaőrlője?

– Mert a molnár nem jár a templomba s nem ád a szegényeknek Isten nevében. Neked is csak azért adott szállást, mert látta, hogy gazdag vagy, s remélt valamit tőled.

Megköszönte a királyfi a feleletet, elbúcsuzott szépen s elindult vissza azon az úton, amelyen jött.

Először a patakhoz ért.

– No, mit szólt Szerencsének Szerencséje? – kérdezte a patak.

– Eressz által s megmondom.

A patak kétfelé nyílott, a királyfi pedig hirtelen felmászott a legmagasabb fára, annak is a tetős-tetejébe. Onnan kiáltotta le, amit Szerencsének Szerencséje mondott.

Hej, láss csudát! Nekifortyan a patak, ahogy ezt hallja, elkezd dagadni, nőni, mind magasabbra, hogy már annak a fának is a derekát mosta, amelyiken a királyfi kucorgott. De hiába pezderkedett, erőlködött, a királyfinak csak a lábaszáráig loccsant fel s nagy mérgesen visszahúzódott a medrébe.

A királyfi leszállott a fáról s ment tovább békességgel.

Útközben beszólt a leányokhoz is, a molnárhoz is, s elmondta nekik, amit hallott.

A leányok megfogadták a szót, többet nem öntötték a nappal szembe a szemetet s mind a háromnak szerencséje akadt.

A molnár is ezután hűségesen eljárt a templomba, adott a szegényeknek s szemlátomást gyarapodott.

A patakban is volt csakhamar hal is, rák is dögivel, mert egy lókötő a lopott lóval át akart menni rajta, a patak pedig hirtelen megáradott s a lókötő belefulladott.

Na, most már csak az ő hűséges vadásza volt hátra. Kérte az Istent, hogy csak legyen fiacskája, mire hazaér.

Volt is, de még milyen szép aranyhajú fiú! Fájt a szívének, de Isten neki, hirtelen megcsippentette a penecélus bicskájával a fiának a kicsi ujjacskáját, kibuggyant a három csepp vér, s azzal uccu, szaladt a sóbálványhoz, megkente térdét, derekát, homlokát – s hát csakugyan egyszeribe megelevenedett hűséges vadásza.

Az öreg király éppen az ablakban pipázott s mikor látta, hogy a vadász megelevenedik, úgy megijedt, hogy a pipa kiesett a szájából, miszlikbe törött. Ettől még jobban megijedt: hanyotég esett s azt sem mondta: szervusz, világ! – »elment Földvárra deszkát árulni.«

No bizony, ha úgy, hát eltemették nagy pompával, ott volt a fia helyette. Ezt mindenki szerette, mert ez fáin ember volt. Még ma is él, ha meg nem halt.