A két kérő.
(Zsidó mese.)
Élt egyszer egy kis városkában egy öreg rabbi a feleségével s gyönyörű leányával. Olyan öregek voltak már mind a ketten, a rabbi is, meg a felesége is, hogy mindenképen azon törték a fejüket, hogy minél hamarább férjhez adhassák a leányukat, nehogy aztán itt maradjon egyedül, szomorú árvaságra.
Volt a rabbinak egy öccse, gazdag, írástudó ember, s szerette volna, ha a fiatalokból egy pár lenne. Mondta is a feleségének, de bizony annak is volt egy öccse, igaz, hogy szegény legény volt az Istenadta, de olyan sokat tudott, hogy a másik elbujhatott volna mellette. Semmiképen sem tudott a két öreg megegyezni abban, hogy melyikhez lenne jobb adni a leányt, a rabbi hát azt gondolta magában: ő bizony meghívja az ismerőseit s rokonait, meg a két legényt is, s tanácsot kér, hogy melyikhez adja a kettő közül.
Igy is tett az öreg rabbi. Másnap estére nagy vendégsereget hívott a házához. Ettek, ittak, vígan voltak. Vacsora végén a két legényt kiküldi a rabbi a szobából, s mondja a vendégeknek:
– Látjátok, kedves barátaim, hogy én, meg a feleségem megőszültünk, megöregedtünk már, s ideje, hogy gondoskodjunk egyetlen leányunkról halálunk napja előtt. Sokat tanakodtunk a feleségemmel, hogy kihez adjuk feleségül. Én nekem az én öcsém tetszik legjobban, neki az övé, megegyezni sehogyse tudunk, ti most mind a kettőt szemtől szembe láttátok, ítéljetek, melyikhez adjuk?
Sokáig törték a fejüket a vendégek, végre azt mondta egyik vendég:
– Mind a két ifju megérdemelné, hogy a te vőd lehessen, rabbi, dehát, hogy választhass kettejük közül, íme, a tanácsom: adj mind a kettőnek kétszáz forintot, s küld el őket, hogy vásároljanak rajta portékákat. Amelyik jobb s finomabb dolgokkal tér haza, az legyen a leányod férje.
Tetszett ez a tanács a rabbinak, be is hívta a két legényt, előadta a dolgot nekik, odaadta a pénzt, s azok másnap hajnalban el is indultak nagy örömmel, mert szó, ami szó, mind a kettőnek tetszett a leány. Mentek, mentek, mendegéltek, s nem sok idő mulva egy nagy kereskedővárosba értek, ott elváltak, s mind a kettő indult a maga dolgára, hogy mentől szebb dolgot vásárolhasson a kétszáz forinttal.
Még dél sem mult el, mind a ketten készen voltak a vásárral. A rabbi öccse ragyogó ruhákat s egyéb drága portékákat vett a pénzén, a másik fiú csupa drágakövet.
El is indultak mindjárt hazafelé, nem akartak egy perc időt is elvesztegetni, s éjszakára megháltak egy erdőben, óriási fa tövében.
No bizony, ha elaludtak, az erdei rablók sem voltak restek, előbujtak a sűrü bokrok mögül, s egy perc alatt elszedték az összes drágakövet az egyik fiútól, a ruhafélét s a többi portékát pedig ott hagyták, mert nem tudták elcipelni.
Hej, volt szomoruság, mikor reggel felébredtek! Hiába keresgélte mindenütt a szegény fiú a drágaköveket, bizony még magnak sem hagytak ott egy szemet sem a rablók! A másik fiú annál boldogabb volt, hogy neki semmije sem veszett el, hamarosan felpakolódott, s hívta a másikat, hogy menjenek már haza. De bizony nem volt annak egy csepp kedve sem üres kézzel hazaállítani, hanem azt mondotta nagy szomorusággal:
– Menj csak egyedül, én így üres kézzel nem állíthatok haza; megyek tovább, amerre a szemem lát.
Haza is ment a gazdag fiú, s mert a másikról még hírt sem hallottak, elhatározták, hogy a kitűzött napig várnak rá, aztán megtartják a lakodalmat a visszatért legénnyel.
A szegény legény ezalatt ment, mendegélt, s elhatározta, hogy ismét a tanulásra adja a fejét, s meg sem áll Babylon városáig, ahol akkor a legbölcsebb emberek tanítottak.
A nagy útban szerterongyolódott a ruhája, azon rongyosan állított be Naszi rabbi iskolájába, ott behúzódott egy kuckóba s onnan hallgatta a rabbi tanításait. Egy nap olyan nehéz dolgot tanított a rabbi az ifjaknak, hogy egyetlen egy sem volt közöttük, aki meg tudta volna érteni, úgy mentek haza nagy gondolkozás, fejtörés között. Csak a szegény legény maradt ott a kuckóban, s mikor mindenki elment onnan, elévette a könyvet, s addig-addig gondolkozott, olvasgatott, amíg csak megértette, hogy mit magyarázott a rabbi. Hamar fogta a krétát s felírta a táblára a magyarázatot, azzal elment haza.
Másnap reggel ott találta Naszi rabbi a táblán a magyarázatot, s igen elcsodálkozott, hogy ilyen bölcs tanítványa van, aki ilyen szépen megértette a tegnapi nehéz leckét. Rögtön meg is kérdezte:
– Ki volt az, aki ezt a magyarázatot ide írta?
De senki sem szólott, a szegény legény még jobban behúzódott a vackába, s meg sem mukkant, a többi pedig semmit sem tudott a dologról.
Másnap megint olyan nehéz leckét adott Naszi rabbi a tanítványainak, hogy azok ugyan törhették rajta a fejüket, nem tudtak semmi okosat kigondolni. Végre is nagy mérgesen hazamentek, csak a szegény legény kuporgott még ott a sarokban. Alig várta, hogy elmenjenek a tanulók, elővette megint a könyvet, s addig-addig törte a fejét, gondolkozott, amíg ezt a kérdést is megfejtette, s felírta szépen a táblára.
No, volt másnap megint csudálkozás! Hiába faggatta Naszi rabbi a fiukat, hogy melyik találta el a kérdést, azok csak néztek egymásra, de bizony egyik sem tudott semmit. Hát ez ennyiben maradt, de Naszi rabbi most egy olyan nehéz kérdést tett fel a tanítványainak, hogy azok szédültek még a hallatára is. Nem is gondolkoztak soká rajta, úgy is tudták, hogy megfejteni nem fogják, szépen hazamentek. Ezt várta csak a szegény legény, előbujt a sarokból, hozzákezdett a munkához, s egy-két perc mulva már meg is fejtette a nehéz kérdést, fel is írta a táblára.
De Naszi rabbit is ölte a kiváncsiság, hogy ki tudja az ő kérdéseit olyan ügyesen megfejteni, visszalopózkodott, mikor már mindenki elment, s leselkedett a kulcslyukon. Hát a szegény legény épen akkor írta fel a kérdés megfejtését a táblára! A rabbinak sem kellett több, egy árva szót sem szólt, hazament olyan csendesen, ahogy jött.
Másnap megint olyan nehéz kérdést tett fel a tanítványainak, hogy azok bárhogy törték is a fejüket, semmit sem tudtak kisütni. Végre a rabbi eléhivatta a szegény legényt a sarokból, s tőle kérdezte meg. De ez csak azt mondta:
– Semmit sem értek én ebből, bölcs rabbi!
De addig faggatta, nógatta a rabbi a legényt, hogy végre is megfelelt a kérdésre, még pedig olyan okosan, hogy a többinek a szeme, szája elállott bámulatában. No, lám, ilyen rongyos koldustól mekkora bölcsesség telik!
Bezzeg lett becsülete ezután a tanítványok között. A rabbi még a leányát is odaigérte neki feleségül, ha ott marad örökre nála. De a legény megköszönte a jóságát, s hazaindult, mert nagyon vágyakozott már a szülei után, no meg a kitűzött napra ő is haza akart érkezni a bátyja házához. Hiába is marasztották, elindult hazafelé. A rabbi, meg a tanítványok elkísérték egy jó darabon, aztán elbúcsuztak nagy szomoruan tőle.
Ment, mendegélt a szegény legény, erdőkön, mezőkön át, s egyszerre csak úgy megszomjazott, hogy azt hitte, rögtön halálnak halálával hal meg. Azért csak ment tovább, s hát egyszerre csak egy gyönyörű almafát talál az útjában. Hiszen ha talált, le is szakított egy almát róla, s megette.
Hej, szomoruságra fordult az öröme, mert olyan irtózatos sebekkel lett tele a teste, hogy láttára még a hideg is kirázta. Na, most mit csináljon? Tovább indult nagy szomorusággal, szakadt a könny a szeméből s majd felvetette a bánat, hogy őt Isten úgy meglátogatta! Már három napja ment s akkor ismét úgy megszomjazott, hogy csak úgy vánszorgott elébb, elébb szegény feje. S lám, megint egy olyan gyönyörű almafa áll előtte, mint az a másik! Gondolja magában, ő bizony eszik belőle, ennél már nagyobb nyomoruság úgy sem érheti, mint amilyenbe esett, legfeljebb elpusztul, úgysem ér így sokat az élete. Nem is töprenkedik sokat, hanem leszakít egy almát s nagy mohón megeszi. S halljátok csak, mi történt! Amint megette az almát, egyszerre csak látja, hogy úgy elmultak a testéről a sebek, mintha letörölték volna. Hej, azt a boldogságot ki nem lehet mondani, amit a szegény legény érzett akkor! Hamar visszament a másik almafához, jól megtöltötte a zsebét a gyümölcséből, s visszafelé pedig a másikból is rakott egy jó csomót a másik zsebébe. Gondolta, jó hasznát veheti még valahol ennek is.
Nemsokára egy nagy városba érkezett, s hát gyászfeketében vannak mind az emberek, s olyan szomoruan járnak-kelnek, mintha mindenkinek halottja lett vona. Megállít egy embert a legény s kérdi, ugyan bizony miért borult ilyen gyászba ez a város?
– Hogyne borult volna, – mondja neki az ember, – mikor a király halálán van, mert olyan irtózatos sebekkel van tele a teste, hogy egy doktor sem tud segíteni rajta.
– No, ha egy sem tud, mondjátok meg a királynak, hogy én kigyógyítom, – mondotta a legény.
Szaladtak is az emberek, ahogy a lábuk birta a fő-fő doktorokhoz, s vitték a legényt is nagy örvendezéssel. Be is engedték a királyhoz, aki ott feküdött aranyos nyoszolyájában s úgy kínlódott, jajgatott, hogy a legénynek megesett a szíve rajta.
– Hát ha te vagy az, aki meg tudsz gyógyítani engem, kezdj hozzá, mondotta a király. Nem hiszem ugyan, hogy segíteni tudnál rajtam, s nagy kínjaimon. De nem bánod meg, ha jobban leszek, mert azt adok neked, amit csak a szíved kiván!
Nem is sokat teketóriázott a legény, hanem megetetett a királlyal egy almát, amit az első fáról szakasztott. Hát még borzasztóbban szenvedett a király, átkozta a legényt, hogy halálát okozta, de az nem igen bánta, csak annyit szólott a királynak:
– Felséges uram, csak tegye meg azt, amit mondok, s ne féljen, mindjárt jobban lesz. Evvel odaadta a másik fáról szedett almát, s hát amint lenyelte az utolsó falatot, mintha letörülték volna róla azokat a rettenetes sebeket, úgy megtisztult a király teste!
Nem győzött eleget hálálkodni a szegény legénynek a király, s kérdezte tőle, hogy mivel jutalmazza meg a bölcsességét.
– Nem kivánok én egyebet, felséges királyom, csak azt, hogy add nekem a szülővárosomat, hogy ott én legyek a legfőbb úr, ameddig élek.
Hiszen odaadta szívesen a király, még többet is adott volna, s mikor a legény hazakészült, még egy nagy csomó pénzt is adott neki, aztán katonákat rendelt melléje s úgy bocsátotta haza.
Bezzeg hogy hire ment ennek jó előre s nagy pompával várta már a város a szegény legényt. A legelső urak jöttek elébe a város végére, vittek neki mindenféle drága ajándékot, s úgy fogadták nagy hódolattal. Kijöttek a zsidók is külön csapatban. A szegény legénynek a bátyja vezette őket, s azok is pártfogást kértek tőle, s gazdag ajándékot nyujtottak át neki. A legény azt felelte a bátyja beszédére:
– Mindegyiteknek jó dolga lesz az én uralkodásom alatt, csak azt kivánom tőletek, hogyha valamelyiteknek a házában esküvő lesz, arról tudósítsatok engem!
– Felséges uram, – felelte az öreg rabbi, – az én házamnál épen a jövő héten lesz, majd megmondom később a napját is.
El is üzent a lakzi napján a rabbi a nagyurnak, s meghivta, hogy legyen jelen, mikor esketik az ifju párt. Az pedig felöltözött gyönyörű selyemruhába, elment a rabbi házához, s elfoglalta az első helyet az asztalnál. Mikor épen kezdődött volna az esküvő, felállott s így szóllott a rabbihoz:
– Nem emlékszel, bölcs rabbi, hogy két öcsédet küldted el portékát vásárolni, s az egyik még mai napig sem érkezett vissza? Ugy-e, azt mondtad, hogy azé lesz a leányod, aki értékesebb holmival fog hazatérni a házadhoz? Nohát, ítéljetek, ki tért drágább portékával haza, én vagy ő? Mert én vagyok a kettő közül az egyik!
Lett erre olyan csudálkozás, zavarodás, senki se tudta, hol a feje, csak amikor még egyszer megkérdezte őket, hogy ki legyen hát a leány vőlegénye, akkor tudtak csak nagynehezen feleletet adni. Persze, őt választották, a lakodalmat mindjárt megtartották, s a fiatal pár sokáig élt nagy boldogságban.