Kék mesekönyv

(Spanyol mese.)

Messze-messze, túl az Óperenciákon, élt négy testvér, akik igen nagyon szerették egymást. Egyszer csak mi jutott, mi nem a legidősebb fiú eszébe, így szólt a két öccséhez, meg a hugához:

– No halljátok-e, én meguntam már ezt a sok lustálkodást, henyélést, azt mondom én nektek, hogy fogjunk neki, amilyen kemény munkának csak tudunk. Egy-két év alatt meggazdagodunk, építsünk magunknak egy gyönyörű palotát s nem kell ebben a rongyos házikóban laknunk!

– Igazad van, édes bátyám, – mondották a testvérei, – belefogunk akármilyen munkába is, csakhogy szép palotában lakhassunk!

Úgy is tettek, ahogy mondták, s nem telt bele egy esztendő, olyan hatalmas palotát építettek, hogy messze földről csodájára jártak az emberek. Nem akadt egy sem a tenger nagy sokaságban, aki valami hibát talált volna a palotában, míg egyszer csak jött egy töpörödött anyóka s az nézte végig a rengeteg sok szobát.

– Szép, szép ez a palota, de valami mégis hiányzik belőle, – mondotta.

– Mi hiányzik? – kérdezték a testvérek.

– Egy templom, – felelte az öreg asszony.

Ahogy meghallották a testvérek az asszony válaszát, kora reggeltől késő estig ismét munkában álltak, s addig dolgoztak, amíg éppen olyan szép templomot nem építettek, mint a milyen szép a palota volt.

Persze hogy csak úgy özönlöttek az emberek a templom nézésére s dícsérték, hogy ez még szebb, mint a palota. De jött egyszer egy öreg ember, s igy szólt, mikor meglátta a templomot:

– Szép, szép ez a templom is, de valami mégis hiányzik belőle.

– Mi hiányozhatik még innen? – kérdezték csodálkozva a testvérek.

– Hát bizony hiányzik egy korsó víz az élet vizéből, egy ág az örök szépséget adó bűvös fából, s a beszélő madár! – mondotta az öreg ember.

– S hol találhatjuk meg ezeket?

– Menjetek az alá a nagy hegy alá, – mutatott egy hegyre az ember – s majd meglátjátok, mit tegyetek.

Azzal szépen meghajolt az öreg ember a négy testvér előtt és elment.

– No, én megyek, egy perc nyugtom sem lesz, amíg meg nem találom az élet vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat! – mondotta a legidősebb testvér s mindjárt fel is készülődött a nagy útra.

– De mi lesz veled, édes bátyám, ha valami baj ér, hiszen még az sem lesz, akitől megüzenjed nekünk? – kérdezte szomorúan a húga.

– Igazad van, édes húgom, nem is gondoltam biz’ én erre!

No, a leány hamar elszaladt az öreg ember után, hogy megkérdezze tőle, mit csináljanak, s utól is érte nemsokára.

– Kérlek szivesen, te öreg ember, mondd meg, hogy tudjuk meg, ha a bátyánkat valami baj érné, mialatt keresi az élet vizét, meg a szépség fáját s a beszélő madarat?

Az öreg ember elővett a zsebéből egy kést, odanyujtotta a leánynak s így szólt:

– Őrizzétek meg jól ezt a kést, leányom. Ha az éle ilyen szép fényes lesz, mint most, semmi baja sincs a bátyátoknak, de ha azt látjátok, hogy véres lett, akkor menjetek segítségére, mert nagy bajba jutott.

Megköszönte a leány a kést, hazafutott vele s hát a bátyja már búcsuzóban volt s indult is a nagy hegy felé.

Ment, ment a legény s hát egyszerre csak a hegy lábánál egy nagy óriást lát. Köszönt neki illendően s megkérdezte tőle:

– Ugyan bizony, bátyámuram, hogy juthatnék fel ennek a hegynek a tetejére?

– Mit keresel te ezen a hegyen?

– Az élet vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat, édes bátyám!

– Hej, sokan keresték azt már, édes fiam, de még egyet sem láttam onnan visszafordulni s te is ott maradsz, ha nem fogadod meg a tanácsomat. Indulj el ezen az ösvényen s menj egyenesen fel a hegyre. Jobbra és balra tőled rengeteg kő fog heverni, de te semerre se nézz, csak előre. Egyszer csak azt hallod, hogy gúnyolódnak, csúfolódnak veled, de te ne törődj semmit se velük, hanem menj s vissza se fordulj, mert különben te is éppen olyan kővé válsz, mint a többi!

A legény megköszönte a tanácsot, s ment, ment felfelé a hegyen. Hát csakugyan egyszerre olyan lárma, nevetgélés, gúnyolódás hallatszott mindenfelől, hogy azt sem tudta nagy mérgében, mit csináljon. Egy ideig csak ment, ment előre, sem jobbra, sem balra nem nézett, de a gúnyolódás, nevetgélés egyre nőtt s ő bizony elfeledte az óriás tanácsát, felkapott egy nagy követ s arrafelé hajította, ahonnan a legnagyobb lármát hallotta. No, ha odahajította, úgy is maradt a keze kinyujtva s ő is olyan kő volt, akár csak a többi.

Ezalatt a leány azt gondolja, hogy ő bizony megnézi a kést, nem látszik-e vér rajta, mert már nagyon rég oda volt a bátyja, s ideje lett volna, hogy hazatérjen. Eléveszi a kést s hát csak úgy vereslik a vér rajta! Nagy sírva, sikoltva kiszalad a második bátyjához, mutatja a véres kést s bezzeg hogy az indult egyszeribe a bátyja után.

Ment, mendegélt s ő is találkozott az óriással. Illendően köszönt neki s megkérdezte:

– Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott erre menni egy fiatal legényt?

– Láttam biz’ én, de vissza bizony nem tért, úgy látszik, nem fogadta meg a tanácsomat s elvarázsolták őt is!

– Hát mit tehetnék, hogy megszabadítsam őt s megtaláljam az élet vizét, a szépség fáját és a beszélő madarat? – kérdezte a legény.

– Menj egyenesen ezen az ösvényen, édes fiam, – mondotta az óriás – s amint mégy, melletted jobbra-balra a sok heverő kő közül szitkozódást, csúfolódást fogsz egész útadon hallani. De ne ügyelj semmire, csak menj, menj egész a hegy tetejére, ott aztán meglátod, hogy mi a dolgod!

Ment, ment a legény, s neki ugyan mondhattak akármit, ő bizony meg nem fordult. Nemsokára elérte a bátyját is, elhagyta s hát egyszerre a nagy ordítozás között, mintha a bátyja hangját hallotta volna. Megfordult hamar – s hát ő is ott maradt kővé válva.

Telt, mult az idő, a leány százszor is elévette a kést, hogy nincs-e valami baja a bátyjának s hát estefelé, mikor már gondolta, hogy szerencsésen hazajőnek, elkezd pirosodni a kés éle s egy szempillantás alatt égő pirossá lesz a vértől. Hej, megijedt a szegény leány, mutatja nagy sírva a kést a legkisebb bátyjának, az is vette hamar a tarisznyáját s útnak indult, hogy segítsen a testvérein.

Ő is ugyanazon az úton haladt, ahol a testvérei s ő is találkozott az óriással.

– Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott-e errefelé menni két fiatal legényt? – kérdezte tőle.

– Láttam biz’ én, de vissza egyik sem jött közülök. Úgy látszik, nem fogadták meg az én tanácsomat s elvarázsolták őket.

– Nem tudná-e megmondani, édes bátyámuram, hogy s mint szabadíthatnám meg őket s hozhatnám el az élet vizét, a szépségfáját s a beszélő madarat?

– Menj, fiam, ezen az ösvényen egyenesen, – mondotta az óriás a legénynek – s amint a hegyen mégy mind feljebb, feljebb, folyton gúnyolódást, nevetgélést hallassz magad körül. De te ne ügyelj semmire, ne fordulj semerre, hanem menj fel a hegy tetejére, ott aztán meglátod, mit tégy!

Megköszönte a legény is a jó tanácsot s ment, ment felfelé a hegyen, nem nézett semerre, elment mind a két bátyja mellett, azokra sem tekintett, de mikor már alig egy-két lépésnyire volt tőle a hegytető, a nagy zajban úgy hallotta, mintha a két bátyja szólana hozzá. Hirtelen megfordult s bezzeg hogy ő is kővé változott, akárcsak a bátyjai.

A leány ezalatt folyton járt-kelt nagy búsan a palotában, vette elé, s megint eltette a kést, s hát amint úgy estefelé kiveszi, csak úgy csorog a vér a hegyéről. No, nem kellett neki egyéb, felöltözött s ment a bátyjai után. Ment, mendegélt s ő is találkozott az óriással, köszönt neki szép hangosan s kérdezte tőle:

– Édes bátyámuram, nem látott-e errefelé menni három fiatal legényt?

– Láttam biz’ én, édes húgom, – felelte az óriás, – erre ment mind a három, de vissza bizony egy sem tért közülök. Ugy látom, hogy nem fogadták meg az én szavamat, s elvarázsolták őket!

– Jaj Istenem, hát vajjon én megmenthetném-e őket, édes bátyámuram, s el tudnám-e hozni az élet vizét, a szépségfáját s a beszélő madarat?

– Ha megfogadod a tanácsomat, mindent jól elvégezhetsz, de ha nem, te is ott maradsz, mint a bátyáid, – mondotta az óriás, s elmondta a leánynak azt, amit a bátyjainak is szívükre kötött. A leány megköszönte a tanácsot, s elindult nagy bátran a hegy felé.

Ment, ment felfelé, s hát a heverő kövek vele még jobban gúnyolódtak, csúfolódtak, mint a bátyjaival, de ő sem látott, sem hallott, ment csak előre, egymásután hagyta el kővé vált bátyjait, s mikor majdnem a tetőn volt már, a többi hang közül kihallatszott a három bátyja bús kiáltozása. Még erre sem fordult vissza, eszébe jutott az óriás szava, hamar felfutott a tetőre, s hát ott rögtön egy nagy barlangot lát: tele volt az az élet vizével. Boldogan merítette meg szinültig a korsaját, aztán feltekintett, s hát épp a forrás felett látja a szépség fáját s annak az egyik ágán himbálózott a beszélő madár. Letört egy ágat a fáról, a madarat szép gyengéden beletette egy kalitkába, a karjára vette s indult azonnal visszafelé. Amint ment nagynehezen lefelé, a korsajára nem tudott jól vigyázni s az élet vize csurgott-csöpögött utána. Hát lássatok csudát, amint egy-egy csepp lehullott a kövekre, mind feléledtek s fiatal leányok, legények lettek belőlük. De hálálkodtak is ám a szép leánynak, hogy megmentette őket a varázslattól! Örült a leány is, hogyne örült volna, szaladt a bátyjaihoz, leloccsintotta őket, s abban a percben ezek is megelevenedtek. Aztán mentek nagy boldogan haza, vitték a kincsüket, s amint hazaértek, elültette a leány a szépség fájáról törött ágat, öntözgette az élet vizével, abból egyszeribe óriás fa lett, a beszélő madár meg vidám csicsergéssel felrepült az ágára s ott csinált fészket magának.

No, jártak is csudájára az emberek a testvérek kincsének, s nem győzték dicsérni, magasztalni az ügyes leányt. A király fia is meghallotta a hírét, hogy mi minden van a négy testvér palotájában, felkerekedett, s elment, hogy megnézze. Hát mikor meglátta a sok kincs mellett a szép leányt is, aki megszerezte, úgy rajta feledte a szemét, hogy le sem tudta venni többet róla. Abban a helyben megkérte a kezét, a templomban meg is tartották mindjárt az esküvőt, s még talán ma is élnek, ha meg nem haltak.