Kék mesekönyv

(Arab mese.)

Réges-régen, sok száz, talán ezer esztendővel is ennek előtte, élt egy szegény arab ember, akinek Dzsuha volt a neve. Hej, nagy huncut volt ez a Dzsuha! Éjjel-nappal azon járt az esze, hogy s mint tréfáljon meg másokat. Csinált is annyi tréfát, hogy esztendeig sem tudnám elbeszélni valamennyit. Csak egy-két tréfáját mondom el, hallgassatok ide.

Amint mondám, Dzsuha szegény ember volt, az atyafiainak a teheneit őrizte, így tengett-lengett szegény feje. No de őt is megsegítette Isten: valahonnét szerzett egy borjat. Mit csinált, mit nem Dzsuha, elég az, hogy a tehenek olyan soványak voltak, mint a hét sovány esztendő, az ő borja meg majd kihasadt a kövérségtől. Látták ezt az atyafiak, mérgelődtek, bosszankodtak, egyszer aztán összesugtak-búgtak s azt határozták, hogy megölik a Dzsuha borját. Amit határoztak, meg is cselekedték az atyafiak: éjjel, míg Dzsuha aludott, megütötték a borjat, s mikor reggel Dzsuha ki akarta hajtani a csordát, hát volt borjú, nincs borjú!

– Hm, gondolja magában Dzsuha, ennek fele sem tréfa. Hova lett a borjam?

Elindul a falú között, benéz ehhez az atyafiához is, be ahhoz is s hát az egyiknek az udvarán összecsődültek mind az atyafiak s épen akkor nyúzzák az ő borját.

– Mi dolog ez, atyafiak? – kérdi Dzsuha. Miért nyúztátok meg a borjamat?

– Ezt biz azért, mert a magad borját kövérre hizlaltad, a mi drága teheneinket pedig úgy eléheztetted, hogy zörög a csontjuk!

Azzal sem szó, sem beszéd, a borju husát egymás közt elosztották s még csak egy falat húst sem vetettek oda szegény Dzsuhának.

– Legalább a bőrét visszaadhatnátok, mondotta Dzsuha.

– No, nesze itt van, s odalökték a borjubőrt.

Dzsuha elvitte a bőrt, s mikor az megszáradott, vitte a vásárra, ott eladta egy ezüsttallérért. Ennél többet nem adtak érte.

– Már most ezzel az egy tallérral mit kezdjek? – kérdezte magában Dzsuha. Akár van, akár nincs.

Mit gondolt, mit nem, a tallért kilyukasztotta, egy szál veres cérnát húzott át rajta, annál fogva lógatta a tallért s úgy ment hazafelé. Amint menne, mendegélne, látja, hogy két ember kuporog a földön s nagy igyekezettel osztanak kétfelé egy halom aranyat. Dzsuha szépen a hátuk mögé sompolygott s tallérját olyan ügyesen dobta az aranyak közé, hogy az osztozkodó emberek észre sem vették. Akkor aztán köszönt nekik: áldjon isten, atyafiak.

A két ember hirtelen megfordult, látszott rajtuk, hogy megijedtek erősen, merthogy nem jártak igaz uton.

– Mit akarsz? – kérdezték Dzsuhát.

– Azt én kérdem tőletek, hogy ti mit akartok? Miféle pénzen osztozkodtok? – kérdezte Dzsuha keményen.

– Isten ajándékozta nekünk, feleltek az emberek, igaz uton jutottunk hozzá.

– Hazudtok! rivalt rájok Dzsuha, ez mind az enyém!

– Hogy volna a tied?

– Majd mindjárt bebizonyitom: enyém-e, nem-e. Ha van az aranyak közt egy veres cérnával megjegyzett tallér, akkor az enyém, ha nincs, mehettek Isten hirével.

Bezzeg hogy ott volt az aranyak közt a verescérnás tallér.

– Igazad van, – mondták az emberek. – De lásd, szegények vagyunk, juttass ebből a tenger kincsből valamit.

– No, jó, legyen a fele tiétek, – mondotta Dzsuha nagylelküen – s kétfelé osztotta az aranyat.

Annyi volt a fele is, hogy alig birta haza.

Hiszen egy óra sem telt belé, megtudták az atyafiak, hogy mi tenger aranyat hozott Dzsuha. Egyszeribe összecsődültek s százan is kérdezték tőle egyszerre, hogy hol kapta azt a sok aranyat.

– Hol? Hát hol kaptam volna? Eladtam a borjú bőrét s ezt mind azért adták.

– Az lehetetlen! – kiabáltak össze-vissza az atyafiak, – s majd felvetette a csudálkozás.

– Nem hiszitek? Próbáljátok meg. Vágjátok le a teheneket, vigyétek vásárra a bőrt, tudom, annyi pénzetek lesz, hogy holtig sem költitek el.

Összedugták a fejüket az atyafiak, vajjon nem csinál-e bolondot belőlük Dzsuha, de addig hányták-vetették a dolgot, hogy a vége mégis az lett: mind levágták a teheneket. Hej, bezzeg hogy volt tehénhús annyi, hogy egy hétig a kutyák is azt ettek! Hanem Dzsuha nem elégedett meg azzal, hogy levágatta a sok tehenet, még egyéb tanácsot is adott az atyafiainak:

– Halljátok-e, a bőröket be ne sózzátok s addig tartsátok, míg jól megszagosodik. Akkor fizetik meg csak igazán a timárok meg a csizmadiák. Én is úgy tettem s lám, meg sem is bántam.

Úgy tettek az atyafiak, ahogy Dzsuha tanácsolta, hagyták a bőröket, míg jól megszagosodtak s a nyüvek csak úgy nyüzsögtek rajtuk. Akkor aztán mentek a vásárra, nagy büszkén kiteregették a bőröket a piacon. Hát hiszen jöttek is a timárok, a csizmadiák, de csak úgy szédelegtek, támolyogtak a rettenetes bűztől. A hányan voltak, mind befogták az orrukat, mintha csak komandó szóra fogták volna be.

No, ez még csak így megjárta volna, de szörnyen felbőszültek azon, hogy ilyen bűzös bőrökkel rontják a levegőt, nosza, nekiestek az atyafiaknak, supp-supp! ütötték, verték számolatlan, azok meg szaladtak haza, mintha szemüket vették volna.

– Megcsalt a tolvaj Dzsuha! – kiabálták az atyafiak hazafelé szaladtukban. – Koldussá tett! Megöljük még ma éjjel!

Mentek egyenest a Dzsuha házához, kihuzták az utcára, kezét, lábát összekötözték, beledugták egy zsákba, annak a száját jó erősen bekötötték, aztán fellódították egy taligára s vitték a tenger partjára. Az volt a határozat, hogy beledobják a tengerbe.

Na, el is indultak mind a hányan voltak, vitték Dzsuhát, de messze volt a tenger, alkonyodott, esteledett, mire odaértek. Majd leverte lábukról a szomjuság s az éhség, no meg a fáradság. Áldott szerencséjükre, éppen a tenger partja felé legeltette a juhait egy juhász. Mondja az egyik:

– Hagyjuk itt egy kicsit a taligát, kérjünk tejet a juhásztól, vacsoráljunk, pihenjünk s azután messzibbre tudjuk bedobni Dzsuhát.

Helybehagyták mind a tanácsot, mentek a juhászhoz, tejet kértek tőle, s az adott is annyit, amennyi beléjük fért.

Az ám, de közben elálmosodtak, ott szépen leheveredtek, s elaludtak. A juhász azonban tovább eregélt a juhaival meglátta a zsákot s megbökte a botjával hadd lám, mi lehet benne.

– Hagyj békében! – szólalt meg Dzsuha.

Megijedt a juhász szörnyen, s kérdi:

– Ki vagy, mi vagy te? Ember-e vagy ördög? Hogy kerültél a zsákba?

Felelt Dzsuha:

– Hej, barátom, nagy oka van annak. Van valahol egy világhires bölcs ember. Ahhoz akarnak vinni engem az atyámfiai, hogy kitanuljam nála a bölcsességet. Aki ennél a bölcs embernél tanul, annak mindig nyitva a sors könyve, kiolvashatja belőle magának s az embereknek a jövendőt s abból aztán annyi pénzt szerez, amennyi a szultánnak sincs!

– Hej, de szeretnék a helyedben lenni! sóhajtott a juhász.

– Meghiszem azt, – mondotta Dzsuha.

Szóból szó kerekedett, a juhász addig s addig kunyorált, könyörgött, hogy így meg úgy, addig fogadkozott, hogy ha ő kitanulja a bölcsességet, megosztja vele becsületesen a vagyonát – no, minek szaporítsam a szót: Dzsuha nagy nehezen ráállott, megengedte, hogy a juhász bújjon be a zsákba.

Nosza, egy szempillantás alatt kioldotta a juhász a zsákot, aztán nagy hirtelen még gunyát is cseréltek, azzal a juhász bebujt a zsákba, Dzsuha jó erősen bekötötte a száját, s ugyancsak lelkére kötötte a juhásznak, hogy meg se mukkanjon, mert ha az ő atyafiai megtudják, hogy más van a zsákban, bizonyosan a tengerbe dobják.

Mire az atyafiak ébredezni kezdtek, Dzsuha már rég túl járt árkon-bokron, de nem egyedül ment ám: hajtotta a juhokat, terelgette hazafelé. Közben az atyafiak felébredtek, mentek egyenest a zsákhoz, felkapták s jó messzire behajították a tengerbe.

– No, végre megszabadultunk a tolvaj Dzsuhától, – mondották az atyafiak nagy megelégedetten – s ők is elindultak hazafelé, de mert hogy egy ösvényen utat rövidítettek, jóval hamarább értek haza, mint Dzsuha. Már messziről kiabálták: meghalt Dzsuha! Többet senkit sem csal meg!

Az asszonyok, a gyermekek mind kiszaladtak a nagy kiabálásra s bezzeg volt öröm!

No, nem sokáig tartott a nagy öröm. Mikor épen legjavában örvendeznek, hát jön Dzsuha, előtte meg egy rengeteg nagy juhnyáj.

– Ne te ne! Dzsuha él! – kiabálták az asszonyok.

– Dehogy él, mit beszéltek, – mondták a férfiak. Hiszen a tengerbe dobtuk.

– De bizony él, itt jő ni! S mennyi juha van!

Mind ahányan voltak, szörnyű álmélkodással vették közre Dzsuhát, kérdezték, faggatták:

– Hol szerezted ezeket a juhokat, Dzsuha?

– Hol? Hát a tengerben! Mert úgy van az, tudjátok-e, hogy a tenger függ az égen s a juhok alatta szépen legelésznek.

– Ugyan bizony?

– Úgy van bizony! – erősítette Dzsuha.

– S van-e még ott sok juh?

– Haj, haj! Több mint amennyi csillag az égen, fűszál a réten.

– Ugyan bizony?

– Úgy van bizony, ha mondom.

– Ejnye, ejnye, kedves Dzsuha, hát mi hogy kaphatnánk azokból a juhokból?

– Azokból bizony igen könnyen. Kinek ami juha van, kösse zsákba, dobja a tengerbe s mire esteledik, minden juhra kijő száz juh a tengerből, ha nem ezer.

– Úgyan bizony?

– Úgy van bizony.

Nosza, szaladtak mind. Kinek ami juha volt, zsákba dugta, vitték, hordták a tenger partjára, hajigálták egymásután a tengerbe. Ott volt egy szegény özvegy asszony is, akinek nem volt juha, s kesergett emiatt szegény feje.

– Hát én mit csináljak? – kérdezte Dzsuhát. – Nekem nincs juhom.

– Van-e kutyája? – kérdezte Dzsuha.

– Az van egy.

– No hát dobja belé, az majd annyi juhot hajt ki a tengerből, hogy esztendeig sem számolja meg.

– Ugyan bizony?

– Ugy van bizony!

Épen ott farkalt a kutya az özvegy asszony mellett, ez megfogta s belélódította a tengerbe. De a kutya nem értette a tréfát, egyszeribe visszaúszott a tenger partjára.

– Kössön kend követ a nyakára, – tanácsolta Dzsuha.

Kötött követ a nyakára, úgy dobta be a kutyát, bezzeg hogy az is alámerült.

Na, most aztán csak álltak, álltak az atyafiak, várták a juhokat. Eltelt egy óra, el kettő, elmult dél, szállott a nap alább, alább, egyszer csak elbujt, lefeküdt – setétedni kezdett, de a juhok csak nem jöttek a tengerből.

– Mi dolog ez, Dzsuha? – kérdezték az atyafiak. Nem jönnek a juhok.

Nagyot kacagott erre Dzsuha, de akkorát, hogy a föld ekhót vetett a kacagásától.

– Hát ti azt hittétek, hogy van juh a tengerben? Eddig a tieteket is megették a halak!

Hej, Uram, Teremtőm, lett erre szörnyű sírás, kiabálás, ordítozás, aztán lefülelték Dzsuhát, ismét megkötözték, de most nem dobták a tengerbe (minek dobnák, mikor onnét úgy is kijön az ebadta), hanem vitték egy végtelen nagy pusztaságnak a közepére, ahol állott egy olajfa, ahhoz kötözték s ott hagyták, hadd szaggassák szét az oroszlánok.

No, szegény Dzsuha, volt eddig, ahogy volt, de most, tudom, nem kerülöd el a halált.

Hát jó, ott maradt Dzsuha, készült is szegény feje a halálra, nézett erre, nézett arra, mikor jön feléje oroszlán. Most már csakugyan hitte, hogy meghal szörnyű halálnak halálával. Hanem oroszlán az csak nem jött, de jött helyette lóháton egy öreg ember, valami gazdag nagy úr. Ez ahogy meglátta Dzsuhát, megállította a lovát s köszönt neki:

– Béke veled.

– Béke veled is, – fogadta Dzsuha, de csak úgy foghegyről.

– Miért kötöztek meg? – kérdezte az öreg ember.

– Hagyj engem békében, ne alkalmatlankodjál, – vetette oda kurtán Dzsuha.

– No, no, de hát mégis. Bűnt követtél el s azért kötöztek meg? Vagy igazságtalanság történt veled?

– Hát ha épen tudni akarod, – felelt Dzsuha – sem bűnt nem követtem el, sem igazságtalanság nem történt velem, hanem az történt, amit kivántam. Tudod-e, mi voltam én néhány nappal elébb? Öreg ember, sokkal öregebb, mint te. Kerek száz esztendős. Most pedig idekötöttek ehhez a fához, amely Sidi Abd-El-káder fája, s egyszerre hetven esztendőt fiatalodtam: kerek harminc esztendős vagyok most.

Ámult, bámult az öreg, szeme-szája tátva maradt a csudálkozástól. Aztán mégis megszólalt, hitetlenül rázta a fejét:

– Ugyan bizony?

– Úgy van bizony!

– Engedd meg, hogy foglaljam el a helyedet, – kérte Dzsuhát az öreg.

– Jó szívvel, – mondta Dzsuha – miért ne fiatalodjék meg más is. Oldd el hát a kezemet.

Az öreg eloldotta.

– Most meg vesd le a ruhádat, épen csak az ing maradjon rajtad, – mondta Dzsuha.

Az öreg szót fogadott, hogyne fogadott volna, mikor meg akart fiatalodni?

Akkor aztán Dzsuha a fához kötötte az öreget, magára húzta a szép selyemruhát, melynek minden zsebje tele volt arannyal, felpattant a paripára, istennek ajánlotta az öreget s úgy elvágtatott, mint a sebes szél: meg sem állott hazáig.

Bezzeg, hogy az atyafiai mind kicsődültek az utcára csudalátni.

– Ne te, ni! Megint nem halt meg Dzsuha! – kiabáltak az atyafiak.

– Hát ezt a szép paripát hol szerezted? – kérdezték, faggatták.

– Hol találtam? Hát a pusztán! Annyi van ott, hogy verik le egymást. Csak úgy szaladgálnak gazdátlanul. Eredjetek, fogdossátok össze.

– Hej, Dzsuha, Dzsuha, tolvaj Dzsuha! Kit csaptál be megint?

– Azt, akit, – vetette oda foghegyről Dzsuha – s úgy elvágtatott, hogy többet soha színét sem látták az atyafiak.