A juhász és a sárkány.
(Szerb mese.)
Hol volt, hol nem volt, volt egy magas hegy, magas hegynek a tetején lakott egy szegény juhász, aki télen-nyáron ott legeltette a nyáját. Egyszer, mikor már erősen őszre járt az idő, a juhász ott hevert a földön, a nyája közepén, mellette a kutyája, s hol az eget, hol a tengert nézegette, majd meg a nyájat számolgatta, aztán közben erősen elúnta magát. Eszébe jutott, hogy vele egész életében semmi különös nem történt, egész nap itt ül a hegyen, délben kihozza a felesége az ebédet, aztán megint nincs egyéb dolga, csak nézi, nézi az eget, meg a tengert. Amint így ezen tépelődik, megakad a szeme valami csúszó-mászó, csillogó holmin, kiváncsian közelébe megy, hát egy nagy-nagy, ragyogó testű kigyó csúszik ott, a szájában hagymát tart, s egy szempillantás alatt eltűnik a szeme elől egy sziklahasadékon. Alig, hogy ez a kígyó bebújt, rögtön csúszott utána a második, utána megint egy, sok, sok egymásután. Mind hagymát vittek a szájukban, s mind azon a lyukon bújtak be. Kiváncsi lett a juhász, hogy ugyan, hova is mennek ezek olyan szépen egymásután. Utánuk sompolygott, s azon a nyíláson, ahol a kígyók bebújtak, ő is szépen bebújt. Hej, de szeme-szája elállott nagy csodálkozásában, amint a kígyók után egy széles, mély barlangba jutott! Óriás oszlopok voltak a barlangban, a barlang talpától a tetejéig, s ezek az oszlopok végesvégig ki voltak rakva arannyal s mindenféle drágakövekkel. Az oszlopok alján ott tekeregtek a kígyók, a barlang közepén pedig egy gyönyörű aranytrónuson ült a kígyók királya.
Amint a juhász rápillantott a kígyókirályra, az behunyta a szemét, utána a többi kígyó is csendesen összetekeredett, behunyta a szemét, s egy perc múlva aludtak mind, a hányan voltak. A juhász szép lassan sétálgatott közöttük, s próbálta mindenképpen, hogy az oszlopokról valami drágakövet letörjön, de bárhogy erőlködött is, még csak egy szetemnyit sem bírt letörni. Na, gondolta magában, ha egyet sem tudok letörni, megyek vissza a juhaimhoz, mert eddig vár rám a feleségem az ebéddel. Megy is ahhoz a nyíláshoz, amelyiken bejött, de azt bizony egy nagy ajtó zárta el, akkora, hogy még csak meg sem tudta mozdítani. Nagy mérgében mit tehetett egyebet? Ő is lefeküdt a kígyók mellé, s gondolta magában, majd ha azok felkelnek s kimennek, ő is megy majd utánuk. Csakhamar mély álomba is merült. Egyszer csak nagy sürgés-forgásra ébred fel, hát a kígyók mind ott tekeregnek, sziszegnek körülötte. Mikor kinyitotta a szemét, odafordult a trónon ülő királyhoz, s azt kérdezte tőle.
– Itt van-e már az ideje, felséges királyunk?
A király letekerődzött a trónról, s szörnyű haragosan sziszegte:
– Itt. – Azzal kinyitotta a rettentő nagy ajtót. A kígyók egymásután csúsztak, tekerőztek kifelé, a juhász is iparkodott előre, hogy kijusson, de mikor az ajtóhoz ért, megszólította a király:
– Hová akarsz menni?
– Engedj ki engem, kegyelmes királyom, – könyörgött a kígyónak a juhász, – ott hagytam őrizetlen a juhaimat, s a feleségem is rég kivitte már nekem az ebédet.
– Ohó! te betörtél a mi alvóhelyünkre, ezért meg kell halnod! – mondta haraggal a kígyókirály.
De a juhász olyan szívéből könyörgött neki, hogy a kígyókirály azt mondta neki:
– No, nem öllek meg ez egyszer, de fogadd meg, hogy senkinek el nem árulod, hogy hol lakunk, mert akkor nem menekedel előlem!
Igérte, fogadta a juhász, hogy belőle ugyan senki ki nem veszi, hogy hol járt, s a király kieresztette az ajtón. Aztán futott lélekszakadva a nyája felé. Az ám, nem volt ott a nyájból egy sem, még csak egy bárány sem! Néz erre, néz arra, s egyszerre csak majd a földbe gyökerezik a lába a nagy csodálkozástól: az a tölgyfa, a mely éppen hullatta a makkját, amikor bement a kígyók barlangjába, most duzzadó rügyekkel volt tele, a többi bokrok is rügyedzettek, lombosodtak is. Szalad hamar haza a feleségéhez, hát amikor odaér az ajtóhoz, éppen egy idegen ember áll ott, s kopogtat rajta.
– Itthon van-e a férjed? – kérdezte az idegen.
Az asszony ijedten nyitotta ki az ajtót az idegennek és sírva felelte:
– Dehogy van itthon, dehogy, már ősz óta nem láttam szegény uramat. Bizonyosan megölték a farkasok.
De bezzeg előbújt a juhász az idegen mellől s odafutott a feleségéhez.
– Itt vagyok, édes feleségem, bizony nem ettek meg engem a farkasok.
Na, örült az asszony, de hamar elmúlt az öröme, s az jutott az eszébe, hogy ugyan, hol is lehetett az ő ura egész télen át.
– Hát te gézengúz, – támadott az urára – hol töltötted az egész telet? Míg én itthon sanyarogtam, te bizonyosan jól éltél!
Szegény juhász csak hümmögött, huzakodott, de semmiképpen sem akarta elmondani a feleségének, hogy hol járt, nehogy a Kígyókirály bosszút álljon rajta. De az asszonynak nem állott meg a szája, szidta, mint a bokrot, meg az idegen ember is, aki nem volt más, mint afféle varázsló, szintén faggatta, hogy ugyan hol is alhatott az egész télen át? Végre egy zacskó aranyat igért neki, ha megmondja a titkot. Nagyot fohászkodott a juhász, félt ugyan a Kígyókirálytól erősen, de a pénz is csábította, hát végre is kibökkentette:
– Én bízony a kígyók barlangjában aludtam egész télen át.
Az öreg varázsló nagyot kacagott erre a beszédre, s gúnyosan mondta neki:
– Azt hiszed, olyan könnyű bolonddá tenni engem? Ha ott voltál, hát mutasd is meg, hogy hol laknak?
Megmérgelődött a szegény juhász, hogy nem hisz az idegen neki, s indult a kígyók barlangja felé, hogy lesz, ami lesz, mégis megmutatja neki, hogy ott volt, s nem egyebütt. Amint a barlanghoz érnek, egy hagymát találtak, avval megkoppintotta a varázsló a kaput, s egyszeribe bent termettek a kígyók birodalmában.
Hej, csodálkozott ám a varázsló! Szeme-szája elállott nagy gyönyörködésében, mikor a rengeteg drágakövet ragyogni, csillogni látta az oszlopokon. Le akart ő is törni belőlük, de bizony ő neki sem sikerült, de búját sem mondta, hamar elévette a varázskönyvet, abban lapozgatni kezdett, s nemsokára nagy örömmel kiáltott fel:
– Meg van, amit kerestem! Egy embernek a szívére van szükségem, hogy minden kincset elvihessek innét, s veled, te jó ember, megosztom majd igazságosan.
Alig mondta ki a varázsló ezeket a szavakat, hirtelen, nagy sziszegéssel, ott termett mögöttük a kígyók királya, aki csak megrázta magát, s egy pillanat alatt óriás zöld sárkánnyá változott. Rettenetes haraggal fordult a remegő juhászhoz:
– Hát így tartottad meg a szavadat, te emberizink!? Nem megmondtam, hogy halállal fizetsz ezért?
A varázsló, mialatt a sárkány ordított, hirtelen egy kötelet csúsztatott a juhász kezébe, s azt súgta neki:
– Dobd a fejére!
Dobta volna szegény juhász jó szívvel, de úgy remegett, reszketett a keze nagy félelmében, hogy csak a nyakára dobta a sárkánynak, s ő maga úgy belegombolyodott, hogy egyszerre csak azon vette észre magát, ott ül a sárkány hátán. Hamar emelkedni kezdett a sárkány vele, s szédítő sebességgel repült mind feljebb, feljebb a levegőégbe. Szegény juhász alig pihegett, a szél olyan erősen fújt oda fent, s ha letekintett a földre, amelyen hegyeket, völgyeket, tengereket hagytak el egy szempillantás alatt, a haja égnek állt a rémülettől. Aztán nagy síkság felett repültek el, ahol kis patakok csörgedeztek, s e felett oly magasra emelkedett a sárkány, hogy a juhász behúnyta szemét, s várta, hogy mikor bukik már le a hátáról. Egyszerre csak madárdalt hall, kinyitni nem tudta már a szemét, de halkan, hogy csak a madárka hallhatta, így szólt:
– Édes madárkám, röppenj fel az Égbe a jó Istenhez, s kérd meg, hogy segítsen meg nagy szorongattatásomban!
A kis madár igen megsajnálta a halálra vált juhászt, felröppent az égbe, s csakugyan, a jó Isten küldött vele a Paradicsomból egy zöld levelet. A madárka ráejtette a levelet a sárkány fejére, s abban a pillanatban leereszkedett a sárkány a földre, s kicsi, gyenge kígyócska lett belőle.
Mikor a juhász magához tért, ott feküdt juhai mellett a földön, lábánál hű kutyája hevert. A fák sárga levelekkel voltak borítva, őszi szél fújt, s zörgette az ágakat. A juhász felesége jött az ebéddel, s jókedvűen ült le az ura mellé. Az meg csodálkozva nézett szerteszét, s azt motyogta magában:
– Hát biz én álmodtam az egészet!
Sokáig élt boldogságban és nyugalomban a juhász, és sohasem jutott többet eszébe, hogy valami különöset tapasztaljon az életében.