Kék mesekönyv

(Albán mese.)

Volt egyszer egy herceg s annak három eladó leánya. Fia nem volt, pedig bizony jó lett volna, ha van legalább egy, mert éppen jött a staféta a királytól, hogy a szomszéd ország királya háborút üzent s csak készüljön a herceg is minden emberével a háboruba. Erősen elszomorodott a herceg erre az üzenetre, mert amióta a felesége meghalt, soha ki nem mozdult a palotájából: mindig vigyázta, őrizte, gondozta a leányait. Nagy bújában-bánatában behúzódott a szobájába, ott ült, üldögélt magában s három napig ki sem mozdult. A leányok nem tudták, hogy mi történhetett az édesapjukkal, mert ők nem tudták, hogy ott járt nála a király stafétája. Mikor aztán harmadnap sem jött ki a szobájából a herceg, a legidősebb leánya bement hozzá s megkérdezte:

– Édes apám, miért vagy olyan szomorú?

– Ó, leányom, ne is kérdezd, – felelt a herceg – a szomszéd király háborut üzent a mi királyunknak s nekem is el kell mennem a háboruba.

Mondotta a leány nagy nyersen:

– Eredj és vissza se jöjj többet! No lám azt hittem, azon gondolkozol, hogy kinek adj feleségül engem s te meg azon szomorkodol, hogy háboruba kell menned.

Azzal sarkonfordult a leány, kiment a szobából, becsapta maga után az ajtót nagy mérgesen. Egy kevés idő mulva jött a középső leány is. Az is megkérdezte:

– Ugyan bizony, édes apám, miért vagy olyan szomorú?

– Minek kérded, – mondotta a herceg – a nénéd is megkérdezte, feleltem is neki s ő még kicsúfolt, nemhogy megvígasztalt volna. Hagyj békében! Eredj!

– Nem, édesapám, nekem tudnom kell, hogy miért vagy olyan szomorú. Csak mondd meg bátran. Ne félj, én nem gúnyollak ki.

– Azt mondotta a nénéd is, hogy nem gúnyol ki és mégis kigúnyolt.

– Nem, édesapám, ne félj, csak mondjad.

– Hát jó, halljad, hogy miért vagyok olyan szomorú. A királyunknak háborut üzent a szomszéd király s üzent nekem, hogy menjek én is háboruba s most nem tudom, hogy kire bízzalak titeket. Mi lesz veletek; amíg én távol leszek?

Mondotta a leány:

– Hát csak eredj s vissza se fordulj. Na, lám, azt hittem, azért vagy olyan szomorú, hogy nem találsz férjet nekem.

Azzal sarkonfordult, nagy dérrel-dúrral kiszaladott a szobából. Otthagyta az apját nagy szomorúságban. Alig ment ki, bejött a harmadik leány is. Az is megkérdezte:

– Miért vagy olyan szomorú, édesapám?

– Eredj, – kiáltott rá a herczeg mordul – elég ostoba voltam, hogy megmondottam a nénéidnek. Ki is gúnyoltak a gyalázatosak! Neked már nem mondom meg a szomorúságom okát.

– Ó, édesapácskám, csak beszélj, ne félj, én nem gúnyollak ki.

– Hiszen a másik kettő is azt mondotta, mégis kigúnyolt.

– Ugyan mit gondolsz rólam, édesapám, hogyan gúnyolnálak én ki téged? Hát nem vagy te az én apám s nem vagyok én a te édes leányod?

– Jól van, hát elmondom neked is. Királyunknak a szomszéd ország királya háborut üzent s nekem el kell mennem a háboruba. Mi lesz veletek, amíg én távol leszek tőletek?

Mondotta a leány:

– Egyet se búsulj, édesapám! Add rám áldásodat, majd elmegyek én helyetted a háboruba.

– Mit gondolsz? – mondotta a herceg. – Hogy mennél te leány létedre háboruba?

– Te csak azzal ne törődj, édesapám. Adj nekem övet, három férfiruhát, a többit bízd rám.

Addig beszélt, addig könyörgött, hogy az apja beleegyezett. Csináltatott neki három szép vitézi ruhát, odaadta legszebb paripáját, aztán a leány felöltözött vitéznek, felült a lovára, elbúcsúzott az édesapjától s elvágtatott a király városába. De, hogy szavamat össze ne keverjem, volt a leánynak, akinek Teodorula volt a neve, egy kis kutyácskája is. Táltos volt ez a kutyácska. Ez is velement. Utánaszaladott. Mikor Teodorula a király palotája elé ért, a kapu előtt állott egy öreg asszony s ahogy meglátta Teodorulát, szaladott egyenesen a király fiához.

– Gyere, gyere, királyfi, nézd meg ezt a vitézt. Ilyen szép legényt nem láttál még világéletedben. Hanem úgy tudd meg, hogy nem férfi ám, hanem leány. Én mondom ezt neked. Ha nem igaz, amit mondok, nem bánom, vedd a fejemet.

Odaszaladott a királyfi, nézte a vitézt, ámult-bámult: csakugyan nem látott világéletében ilyen szép legényt. Aközben Teodorula felment a királyhoz s jelente te:

– Felséges királyom, eljöttem a te parancsolatodra, hogy én is menjek a te seregeddel a háboruba.

– Jól van, fiam, – mondotta a király – de hát hallom a nevedet. Hogy hívnak?

Felelt a leány:

– Az én nevem Tódor.

A király legyintett a kezével s mondotta:

– Mehetsz, fiam. Majd meglátjuk a háboruban, mit érsz.

Azzal Teodorula kiment a palotából, de ahogy kiment, nyomában belépett a királyfi s mondotta az apjának:

– Édesapám, ez a vitéz, ki nálad járt, nem Tódor, hanem Teodorula. Nem férfi az, hanem leány. S úgy tudd meg, hogy amint ránéztem, megszerettem, soha el sem is felejtem s addig nem nyugszom, míg ez a leány feleségem nem lesz.

– Ugyan mit beszélsz? – mondotta a király. – Nem leány az.

De mondhatott akármit, a fia váltig erősítette, hogy bizony leány az.

– Jól van fiam, hiszen próbát tehetsz. Megtudhatod, hogy fiu-e vagy leány. Eredj, szólj neki, hívd el egy boltba, ahol mindenféle fegyvereket árulnak. Nemcsak fegyvereket, hanem gyűrűket, fülönfüggőket s mindenféle ékszereket. Abban a boltban a fegyverek a jobboldalon vannak felaggatva, az ékszerek a baloldalon. Majd csak figyeld meg azt a vitézt. Ha, amikor beléptek a boltba, az ékszereket nézi, akkor bizonyosan leány; ha pedig a fegyvereket, akkor bizonyosan fiú.

Az ám, csakhogy a kutyácska valahogyan ott maradott a szobában, jól hallotta, hogy mit beszélt a király meg a királyfi. Uccu, kiosont a szobából s meg sem állott, amíg a gazdájához nem ért s el nem mondotta neki, hogy mit hallott.

Másnap reggel a királyfi elment a leányhoz s mondotta neki:

– Hallod-e, Tódor, jer velem ebbe s ebbe a boltba; van ott fegyver szebbnél-szebb, különbnél-különb, válogassunk belőlük.

Elmentek a boltba, de ahogy beléptek, a leány egyszeribe arra a falra nézett, ahol a fegyverek lógtak.

– Hát a másik falra mért nem nézel? – kérdezte a királyfi. – Bizony megérdemelné, hogy odanézz. Drágábbnál-drágább ékszerek vannak ottan.

– Mi közöm nekem az ékszerekhez, – mondotta a leány fitymálva – nem vitéznek való az!

Nem is nézett arra. Megvett két ezüstveretű pisztolyt. Vett kettőt a királyfi is s azzal szépen kimentek a boltból. Ottkint elváltak. A királyfi visszament az apjához s elmondotta neki, mi történt a boltban.

– Látod, látod, – nevetett a király – úgy-e; megmondottam, hogy nem leány?!

– Már pedig én mégis azt állítom, – mondotta a királyfi – hogy leány az s most is azt mondom, hogy szeretem, soha, míg a világ világ el sem is felejtem s addig meg nem nyugszom, míg feleségem nem lesz.

– Jól van, – mondotta a király – hát tégy még egy próbát. Eredj el vele s vezesd fel abba a palotába, amelyiknek hétszáz lépcsője van. Ha leány, akkor, amíg felmegy azon a hétszáz lépcsőn, három vércsepp fog cseppenni a testéből. Ha pedig fiú, akkor egy csepp sem fog cseppenni.

De ott volt a kis kutyácska. Most is hallotta, hogy mit beszélt a király. Uccu, gyorsan szaladott a gazdájához s elmondotta neki, hogy mire készülődik a királyfi. Másnap reggel mondta a királyfi a leánynak:

– Hallod-e, Tódor, gyere, nézzük meg azt a palotát, tudom, nem jártál még ottan! Csak lépcsője hétszáz van. – El is indultak mindjárt. Mentek fel a lépcsőn, de a leány előrebocsájtotta a férfit. Azt mondotta:

– Neked előre kell menned, mert te királyfi vagy.

Ment is a királyfi elől, a leány meg utána s ím; csakugyan, amíg haladtak a hétszáz lépcsőn, három csepp vér kicseppent a testéből. De ott volt a kis kutyácska, rögtön fel is nyalta, aztán nézhetett a fiú, vizsgálódhatott erre, arra, mindenfelé. A vérnek még csak a nyomát sem látta a lépcsőkön. Mikor lefelé jöttek a lépcsőn, akkor is előrebocsájtotta a királyfit. Akkor is kicseppent három csepp a testéből, de a kutyácska ezt is felnyalta s hiába nézett vissza újra meg újra a királyfi, hiába vizsgálta a lépcsőket, nyoma sem volt a vérnek. Ment a királyfi az apjához s jelentette:

– Na, édesapám, felmentünk a hétszáz lépcsőn, de bizony vérnek én nyomát sem láttam.

– Hát bizony, ha nem láttad, édes fiam, – nevetett a király – akkor a te bajtársad mégis csak fiú s nem leány!

– Már pedig én azt mondom, most is azt állítom, – mondotta a királyfi – hogy leány ő s nem fiú. Most is csak azt mondom, hogy szeretem őt és el sem is felejtem s meghalok, ha nem lesz az én feleségem.

Na, de most már elszomorodott a király! Látta; hogy fele sem tréfa ennek. Mondotta a fiának:

– Hátha csakugyan azt hiszed, hogy leány, próbálj szerencsét harmadszor is. Hívd el holnap magaddal fürdőbe, ottan majd megtudod, fiu-e vagy leány.

De a kutyácska ezt a beszédet is hallotta s egyszeribe szaladott a gazdájához, mondotta neki, hogy mi készül. Ahogy ezt hallotta a leány, ment egyenesen egy szabóhoz s mondotta neki:

– Hallod-e, szabó, csinálj nekem egy kabátot, de olyan kabátot, hogy azon kétféle gomb legyen, hogy, amikor az egyik sor gombot kigombolom, a másik magától begombolódjék.

El is hozta másnap a szabó a kabátot, aztán csakhamar jött a királyfi is. Hítta a leányt:

– Hallod-e, Tódor, nem jönnél-e velem fürdeni?

– Hogyne mennék, – mondotta a leány.

Azzal felpattant a lovára s a királyfival elvágtatott a tenger partjára. Ott a tenger partján leszállottak a lóról s ahogy leszállottak, mondotta a királyfi:

– Na, most vetkőzz le, Tódor.

– Csak vetkőzz, – mondotta a leány – mindjárt én is készen leszek. – És kezdette gombolni a kabátját, de míg egy sor gombot kigombolt, a másik sor gomb rá begombolódott. Azalatt, amíg ő a gombokkal kínlódott, a királyfi levetkőzött, bele is ugrott a tengerbe. A leány pedig fogta magát, felpattant a lovára s elvágtatott. Ám a királyfi hirtelen lehúzta ujjáról a gyűrűjét s a leány után dobta. Úgy találta dobni a gyűrűt, hogy a leánynak éppen a fogát találta, kitörött belőle egy darabocska, ami pedig megmaradott a fogából, azt a gyűrű egy kicsit megezüstözte. Aztán megfürdött a királyfi, felöltözött, hazament az apjához s elbeszélt neki mindent úgy, amint történt.

– Most már hiszed-e, édesapám, hogy leány s nem fiú?

– Én elhiszem, – nevetett az apja – de hát mit tudjak csinálni? Ha szereted, eredj s keresd fel s vedd feleségül.

Hiszen nem is sokáig gondolkozott a királyfi. Elindult abba a városba, ahol a leány lakott. Amint ment, mendegélt, útközben találkozott egy juhásszal s mondotta neki:

– Hallod-e, juhász, add nekem a gúnyádat, én meg neked adom az enyémet.

Ámult, bámult a juhász, mondotta a királyfinak:

– Hát te ugyan mit gondoltál? Mért adnád nekem a te drága, fényes ruhádat? S mit csinálnál az én ruhámmal?

– Ahhoz neked semmi közöd, – mondotta a királyfi – hamar cseréljünk ruhát.

– Hát jól van, – mondotta a juhász – csere: csere.

Hamarosan ruhát cseréltek, aztán tovább ment a királyfi. Ment, mendegélt, ért egy faluba, ott vásárolt egy csomó orsót, úgy ment Teodorula városába. Mikor aztán Teodorula palotája elé ért, torkaszakadtából elkezdett kiabálni:

– Orsót vegyenek, orsót!

Egyszeribe kiszaladott az utcára mind a három leány, hogy orsót vegyenek.

– Hogy adod az orsót? – kérdezték a leányok.

– Nem adom pénzért, – mondotta a juhász – adjatok kölest érette, azért szívesen adom, pénzért nem.

– Jól van, bolond juhász, – nevettek a leányok – hiszen ha köles kell, van az nekünk elég.

Mindjárt hozattak egy zsák kölest s odaadták neki. De hiszen a királyfinak csak az kellett, hogy nevessenek a leányok, egyszeribe tudta, hogy a három leány közül melyik az, akit ő úgy megszeretett. Megismerte a fogáról, amelyikről hiányzott egy darabocska s amelyiket az ő gyürűje egy kicsit megezüstözött. Na, de nem szólt semmit, hanem szépen letelepedett a földre s mintha csak véletlenségből történt volna, a zsák kölest kiöntötte a földre, aztán elkezdette szemenként; egyenként szemelgetni a kölest.

– Hát te, mit csinálsz, te juhászlegény? – kérdezték a leányok. – Minek szemelgeted egyenként, hiszen mi egy pillanatra összeseperjük.

– Ó, azt nem lehet, – mondotta a juhász – a sors azt úgy rendelte, hogy egyenként számoljam össze. Nem szabad ezt összeseperni.

Hát jól van. A leányok bementek a palotába, a juhász meg ott maradott, számolgatta, szemelgette egyenként a kölest s addig számolgatta, addig szemelgette, amíg szépen beesteledett. Hiszen csak azt akarta; hogy beesteledjék, akkor aztán felment a palotába; körülnézett. Megtudta, hogy melyik szobában alszik a legkisebb leány. Szépen besompolygott a szobájába, a subájával betakarta, szép gyengén a karjába emelte s kisompolygott vele a palotából. Aztán ment egész éjjel s meg sem állott addig, amíg az apjának a palotájához nem ért. A leány még mindig aludott, akkor kezdett ébredezni.

– Haj, de szépen kukorékolnak a kakasok! – mondotta félálmosan a leány. – Ezek bizonyosan a király kakasai!

– Eltaláltad, – mondotta a királyfi – ezek a király kakasai. Ez a palota a királyé, én pedig a király fia vagyok, te pedig mától fogva az én feleségem.

Azzal szépen felvitte a palotába, még aznap megtartották a lakodalmat.

Máig is élnek, ha meg nem haltak.