Minon-Minette.
(Francia mese.)
Réges-régen élt egy ifju király, úgy hívták, hogy Szuszi. Ezt a szegény királyt, még mikor ici-pici baba volt, az Állhatatlanság tündére vitte ajándékba a szüleinek s bizony nem igen találták örömüket benne. Olyan rendetlen volt, hogy a ruhája csak úgy lógott le róla s olyan lusta volt, hogy még az uralkodást is, mikor reászakadt, a minisztereire bízta, s ő egész nap egyebet sem csinált, csak állt, állt a palota kapujában, s egykedvüen nézegette a dolgozó embereket. De bizony, a minisztereknek is volt jobb dolguk, semhogy ott üljenek egész nap, s dolgozzanak. Gondolták, ha a király nem törődik az országgal, miért törődnének ők? S addig-addig nem törődött senki semmivel, amíg egyszerre csak a népek felzúdultak, elégedetlenkedtek, s egy nap karddal, lándzsával állottak a palota kapuja előtt.
No, de erre már a miniszterek is megijedtek, hamar gyűlést hívtak össze, de bizony egy sem tudott valami okosat kitalálni. Egyszerre csak megjelent az ajtóban egy tündér s így szólt:
– Hát én megmondom, hogy mit tegyetek, nagy okosak! Házasítsátok meg a királyotokat. Majd megjön annak is az esze, ha okos feleséget kap!
Na, megörültek ennek a tanácsnak a miniszterek is, s csakugyan elhatározták, hogy megházasítják a királyukat. A tündér ajánlott is mindjárt egy nekivaló feleséget, Diafana hercegnőt. Rögtön küldtek is követeket a Diafana udvarába, hadd nézzék meg előre, jó lenne-e feleségnek? Nemsokára vissza is jöttek a követek, dicsérték a szépségét, szelídségét, csak egy dolog nem fért a fejükbe sehogysem. Mikor a hercegnő kilovagolt velük, s egy kis szelecske kerekedett valahonnan, abban a szempillantásban leesett a földre, vagy lebegett tovább a levegőben. Az a lovász, a ki mellette lovagolt, nem győzte eleget felkapdosni a földről, meg utána szaladozni örökké, végre is abban egyeztek meg, hogy köveket tettek a hercegnő zsebeibe, s a bokájánál jó erősen a lóhoz kötötték. Igy meg az volt a baj, hogy hamar elfáradt szegényke. Ismét mást gondoltak hát, a derekára hosszú kötelet kötöttek, s úgy őrizte meg a lovász, hogy ne reppenjen el.
Igy ezt eléadták a királyfinak is, az hamar felpakkolt, s nagy kísérettel ment a szép Diafana udvarába. Alig ért el a palota kertjébe, beüzent a hercegnőnek, hogy itt a kertben találkozzanak, mert ő nem szereti a hosszú ceremóniákat. A hercegnő gondolkodott odabenn egy darabig, de mikor látta, hogy egy csöpp szellő sem lengeti a fákat, kiment ő is a királyfi fogadására. Alig jutott közelükbe, egyszerre csak gyenge szél fuvintott végig a kerten, s a király még mélyen bókolt előtte, mikor a lány emelkedni kezdett lassan, s mind messzebbre, messzebbre távolodott előle. Rémülten kiáltott fel a király a távozó leány után:
– Ó szép hercegnő, csak nem akarsz elrepülni előlem?
– Ha egy kissé jobban tudna sietni felséged, meg tudna fogni, s én örökre hálás lennék érte, – mondotta a hercegnő. Ó milyen gondolat is volt, itt a kertben rendezni ezt a találkozást! Hát nem jobb lett volna bent a jó nagy teremben, ahol semmi baj nem ért volna?
Amíg így beszélt, mind repült, repült tovább, a királyfi meg csetlett-botlott utána, nem tudta elérni. Egyszerre odaértek a kert végéhez, ahol egy kis patak folydogált, ott eltűnt a hercegnő a levegőben, s a királyfi még a nyomát sem látta sehol.
Hej, az egész udvar rohant a hercegnő után, mintha a szemüket vették volna, ki gyalog, ki lóháton, kiabáltak utána, hogy csak úgy zengett belé a kert! A király nézett, nézett egy ideig az ide-odaszaladgálók után, de aztán visszafordult a kíséretéhez. Elhatározták, hogy amint megtalálják a hercegnőt, egy percig sem maradnak tovább, hanem itt hagyják az udvart. Csak nem visznek olyan asszonyt haza, – mondották – akit könnyebben felkap a szél, mint a papiros-sárkányt!
Hozták is nemsokára a hercegnőt, szerencsére, megakadt egy szénaboglyában, s úgy tudták elfogni. A király be sem várta, amíg odaértek hozzá, beült a kocsijába és haza hajtatott.
Otthon még szomorúbb és bosszúsabb volt, mint azelőtt s jó ideig senkit sem eresztett magához. Az egész udvar suttogott, nevetgélt a háta mögött, hogy milyen csúfosan szökött meg a hercegnőtől. Végre úgy megunta magát otthon, hogy egyetlen egy lovásszal útnak indult, hátat fordított az országának.
Mentek, mendegéltek, egyszerre csak egy nagy erdőbe értek. Leugrottak a lovaikról, elcsapták, hadd legeljenek, s ők meg szépen lefeküdtek egy fa alá. Amint elaludt a király, egyszerre csak kilépett a fa mögül a tündér, aki Szuszi királyt szerette volna megházasítani. Szép lassan odalopózkodott a lovászhoz s azt súgta neki:
– Menj, fiam, vidd haza a gazdád lovát is, meg a magadét is, de még egy szál kardot se hagyj itt. Majd én szerzek mindent, ami kell a királyodnak.
Amint ezt mondta, el is tűnt ismét.
No, a legény sem mondatta kétszer magának, hogy haza menjen, egy-kettőre otthagyta a királyt s vágtatott haza. Mikor aztán jó sok idő multán felébredt a király, keresi a lovászát, keresi a lovát, a fegyverét s hát híre-pora sincs sem lovásznak, sem lónak, sem fegyvernek. Hej, megrémült Szuszi, hogy most már mi lesz vele! Éhes is volt, hát igyekezett előre, ki az erdőből, hogy valami házat találjon. Ment, mendegélt, s egyszerre csak meglátja a tündért öreg asszony képében, amint egy nagy nyaláb rőzsével kínlódik. Vitte, vitte egy darabig a vénasszony, de mire Szuszihoz ért, leejtette a lábához s ahány fadarab, annyi felé esett. Szuszi összeszedte, odarakta a vénasszony lába elé, de az bosszúsan kiáltott rá:
– Hát csak ennyit tudsz, te legény, hogy a lábam elé rakod a fát? Szép udvariasság, mondhatom. Mit gondolsz, hát így kell viselkedni egy öreg asszonnyal?
– Nem gondolok én semmit! – mormogta Szuszi magában, mert szentül hitte, hogy ennél udvariasabb nem is lehetett volna.
– No, azt elhiszem, hogy nem gondolsz semmit, te nagy okos! Gyere csak közelebb, majd megmutatom én neked, hogy kell felemelni ezt a fát s a hátamra tenni!
Szuszi megszégyelte erre magát, odament, felemelte a fát és felsegítette a hátára. Most már nyájasabban mosolygott reá a tündér, s elkezdett sántikálva tovább baktatni. Szuszi ment mindég utána, s csak mikor egy jó darabon mentek már, akkor kérdezte meg tőle:
– Hová is megyünk mi errefelé, jó öreg asszony?
– Mi bizony a Fehér Sátán palotájába megyünk, fiam. Ha munkát akarsz, ott kaphatsz annyit, amennyit csak akarsz!
– De hiszen én semmihez sem értek, legföljebb fát tudnék csomókba rakosgatni, s azzal ugyan nem tudnék pénzt szerezni! – mondotta szomorúan Szuszi.
– Majd megtanulod, fiam, a magad kárán, – mondotta a tündér.
De Szuszi nem is igen hallgatott már reá, szomorúan és fáradtan ballagott előre. Amint így ment, mendegélt, egyszerre csak szembe jő velük egy leány, olyan szép, mint a kelő nap maga. Drágakövek ragyogtak rajta, de olyan fényes drágakövek, hogy a királyfi hirtelen lehunyta a szemét, nehogy megvakuljon a szertelen ragyogástól. A szép leány odafutott az öreg tündérhez s mondta neki:
– Ó, te szegény öreg asszony, annyit szaladtam utánad, hogy valahogy segítségedre lehessek!
– Itt van egy derék legény, – mondta a tündér, – majd az felsegíti a hátadra a fát!
– Kérem, uram, tegye hát fel, – kérte a szép leány, de bizony Szuszi úgy megrestelte magát, hogy inkább a saját hátára vette fel, s úgy mentek aztán tovább. Mentek, mentek, mendegéltek, s egyszerre csak egy szép kastély elé értek.
– Na, – mondta az öreg asszony – itt volnánk a Fehér Sátán udvarában, menjünk be!
A fiatal leány, akit Minon-Minette hercegnőnek hívtak, nem is kérette sokáig magát, hanem bement. Nem úgy Szuszi, aki úgy félt az idegen emberektől, mint a tűztől. Ott kóborgott, lézengett sokáig egymagában az udvaron, végre egy inast küldtek le utána s azzal aztán felment. Hát tele volt a kastély emberekkel, azok hangosan beszélgettek, muzsikáltak, énekeltek, s nagy jókedvben voltak. Szuszi is megbátorodott lassankint, beszélgetni kezdett Minon-Minette-el s addig beszélgetett, hogy olyan szerelmes lett belé, azt se tudta, mit csináljon. Minon-Minette kedves volt hozzája, de a többihez is az volt, amiért szegény Szuszi nagy elkeseredéssel kiment a szobából, úgy megfájdult a szive.
Ment egyik szobából a másikba, egyszerre csak egy kis szobában ott találta a vén tündért, amint font egy kis széken. Nagy szomorúan így szólt a tündérhez Szuszi:
– Te vénasszony, – szólt nagy búsan Szuszi – mondd meg nekem, szeret-e engem ez a szépséges hercegnő? Úgy mosolyog mindenkire, olyan kedves mindenkihez, hogy a szivem majd meghasad!
Felelt a tündér:
– Ne hidd azt, te király, hogy elég Minon-Minette-nek, hogy királynak születtél. Annak, akinek ő a felesége lesz, olyan embernek kell lennie, akinek a hűségét kipróbálta, s akit az egész népe szeret. Úgy ám!
– Nem bánom, akárhogy is, akármint is, de a hercegnőt feleségül akarom venni, – mondotta a király. Ugyan bizony, nem tudnál segíteni rajtam valahogy? Meglátod, én se leszek hálátlan hozzád, ha segítesz, akár örökké hordom helyetted a rőzsecsomókat!
A tündér kihúzott egy fonalat az orsóról, odaadta Szuszinak s mondta:
– Tedd el ezt a fonalat, tudom, nagy hasznát veszed még.
– Talán az életem fonala ez?
– Nem, hanem azt hiszem, a szerelmed fonala, – mondta a tündér.
Ezzel a tündér magára hagyta Szuszit, aki gondosan elrejtette a zsebében a fonalat. Mikor leért az udvarra, ott találta a lovát is, meg a kardját is, amelyeket a jó tündér szerzett meg neki, de bizony ez sem vígasztalta meg nagyon, mert nem tudott egyébre gondolni, csak arra, hogy el kell hagynia Minon-Minette-et, hogy valamiképen megmutathassa neki, milyen hűségesen szereti. Fel is kapott a lovára és ment, ment sokáig előre.
Míg Szuszi messze járt Minon-Minettől, egy másik tündér, Fintarka hozta el Fekete ország hercegét, hogy próbálkozzék, s szerezze meg Szuszi elől a hercegnőt, mert boszantotta erősen a gonosz lelkét, hogy a Szuszi tündére miért akarja megszerezni azt a hercegnőt, akit ő Fekete ország hercegének választott. Szép volt, ügyes volt a Fekete herceg, de Minon-Minette nem sokat törődött vele, mert úgy vette észre, hogy nem áll erős lábon a bátorsága. Meg is üzente Fintarkával, mikor az megkérte a herceg számára a kezét, hogy csak annak lesz a felesége, aki talál egy tollatlan madarat s megszerzi neki. No, a hercegnek sem kellett több, rögtön hazaszaladt.
Szuszi meg ment, ment szomorúan, s ím, ahogy harmadnap egy nagy országba ér, alig ért oda, abban a pillanatban megragadta négy markos legény, kezét-lábát láncra fűzték, s vitték szó nélkül előre.
– Hát legalább azt mondjátok meg, mit vétettem, hogy így megtámadtok? – kérdezte Szuszi.
De azok csak ennyit válaszoltak:
– Hát nem tudod, hogy a keményszivű király országába kerültél?
Nem tudta bizony szegény Szuszi, honnan is tudta volna?
Nemsokára beértek a palotába, hát egy fekete teremben, fekete trónuson ült a keményszivű király. Kegyetlen hangon rivalt Szuszira:
– Hogy mertél belépni az én országomba?
– Véletlenül jöttem ide, de ha ki tudtam volna szabadítani magam a katonáid keze közül, bizony mondom, megmutattam volna neked, hogy ki a különb ember kettőnk közül?
– Feleselni mersz velem a saját országomban? – kiáltott nagy haraggal a király, – hát hurcoljátok el a Kis Szigetre, ott majd megtanulja a tisztességet!
El is vitték szegény Szuszit, s egy olyan kis börtönbe zárták, hogy sem állni, sem ülni, sem feküdni nem lehetett benne. Százszoros zárral volt lelakatolva, ott aztán gondolkodhatott eleget szomorú sorsa felett. De nem azért volt a jóságos tündér a világon, hogy elhagyja csúfosan veszni Szuszit. Egyszer, mikor szomorúan üldögélt a helyén, suttogást hall, s ezt vette ki a suttogásból:
– Hát a fonál mire való?
Szuszi engedelmesen elővette a fonalat, de fogalma sem volt, arról, hogy mit csináljon vele, csak úgy szórakozásból rá-rátekergette a börtön zárára. Hát egyszer csak mi történt?
Amint a fonalat egészen rátekerte az ajtó zárára, csirr-csörr, egyszerre ezer darabban hullott a lába elé. Hej, boldog volt most Szuszi! Ismét szabad volt, s hálálkodott csendesen a tündérnek, hogy ilyen könnyen megszabadulhatott. De nem tartott soká a boldogsága, mert amint kiért az udvarra, óriás falat látott maga előtt. Hát ezen hogy tudjon keresztül menni, édes Istenem? Fohászkodott ismét a tündér segítségéért, s az megsajnálta ismét Szuszit, láttatlanul oda rebbent, kezébe nyomta a fonalszálat s nagyot lökött rajta. S ím emelkedni kezdett lassan s amint emelkedett, boldogan sóhajtott fel:
– Mégis csak jobb ezen a vékony fonalon függeni, mint a keményszivű király börtönében ülni! Lebegett, emelkedett mind feljebb és feljebb Szuszi, s egyszerre csak a fal másik oldalán ereszkedett le. Gondosan feltekerte a fonalat ismét s belédugta a zsebébe.
Minon-Minette is meghallotta a jó tündértől, hogy mi történt Szuszival, megharagudott borzasztóan a Keményszivű királyra, hogy így bánt vele, s szép csendben, hogy neszét ne vegyék a dolognak, felkészülődött, összeszedte katonáit, s ő maga is felült hófehér lovára, s ment a sereg élén. Mentek, mentek a Keményszivű király országa felé, s hát egyszer csak egy csúnya kis házikó elé értek. Minon-Minette szeretett volna bemenni, de nem mert, mert a Szuszi jó tündére előre figyelmeztette, hogy sehova, senki hívására be ne menjen, mert Fintarka, a gonosz tündér mindenütt leselkedik reá, mióta a Fekete hercegnek ajtót mutatott. Minon-Minette erősen elfáradt, leszállott hát lováról, s leült a ház elé, egy nagy fa alá. Abban a percben kilépett az ajtón Fintarka, nagy hirtelen megragadta a hercegnő kezét, s húzta be maga után a házba. Szegény Minon-Minette próbálta kirántani a karját, de hiába, becsapódott az ajtó, s ő ott volt Fintarka hatalmában. Akkor Fintarka gonoszul rámosolygott s mondta neki:
– Hát végre nálam vagy, Minon-Minette kisasszony! Majd megismersz engem jobban is, amíg a szolgálóm leszel! Tudod-e? Mert az én szolgálóm leszel ezután! Fogsz te még térden állva könyörögni a Fekete hercegnek, hogy vegyen el feleségül, de már nem kellesz neki!
Ettől a naptól kezdve Minon-Minette a legdurvább, legkeményebb munkát végezte és semmit sem kapott egyebet fekete kenyérnél. Mikor a nap legjobban sütött, akkor küldte ki libát őrzeni a mezőre Fintarka, hadd süsse a nap feketére gyenge, finom arcát. Minon-Minette pedig amint ment, mendegélt a libák után, szedte össze az elhullott tollakat, szép fehér legyezőt csinált magának belőle, azzal védte magát a nap erős sugarától, s legyezte magát, ha nagy meleg volt. Fintarka nem győzött eleget csudálkozni rajta, hogy Minon-Minette nap-nap után kint ült a mezőn, mégis olyan hófehér maradt az arca, mint azelőtt. Egyszer, mikor ismét elküldte, ő is utána lopózkodott, s majd elájult mérgében, amikor meglátta, hogy a hercegnő legyezőt tart a kezében. Nagy mérgesen előugrott, s kapott a legyező után:
– Add ide ezt a legyezőt!
– Amíg élek, ezt el nem veszed! – felelte nagy bátran Minon-Minette, nem gondolván arra, hogy Fintarka hogy meg fogja büntetni az engedetlenségéért. Kapkodott Fintarka a legyező után nagy haraggal, de egyszer mi s mi nem jut eszébe a hercegnőnek, a talpa alá csapta a legyezőt. Hát lássatok csudát! Egyszerre csak megmozdult a legyező, emelkedni, röpülni kezdett! Fintarkának még a szava is elállott bámulatában, aztán ugy megijedt, hogy mindjárt kirázta a hideg.
Ezalatt Szuszi ment, vándorolt mindenfelé, hűségesen keresve Minon-Minettet. Egyszer-egyszer úgy érezte, hogy már nemsokára megtalálja, aztán ismét elcsüggedett. Amint ment nagy búsan egy erdőn keresztül, így gondolkodott magában:
– Én soha, míg a világ s még két nap, meg nem találom az én elveszett hercegnőmet itt a földön, szerencsét próbálok, hátha a levegőben lesz. Elévette a fonalat, magára kötötte s fellibbent a levegőbe. Sok, sok napig repkedett ott, amikor messziről meglát egy repülő leányt. Hát amint közelébe ér, ezt mondja a leány:
– Itt van a tollatlan madár!
Feltekintett Szuszi, hát kit látnak szemei? Ott volt az ő szépséges hercegnője! No, volt boldogság. Mindjárt leröppentek a Minon-Minette országába, s megtartották az esküvőt. Míg Minon-Minette a gonosz Fintarka házában volt, a katonái elfoglalták a Keményszivű király országát, s ott volt a király is a foglyok között. Szuszi felhozatta, szabadon eresztette, de az országából örökre kitiltotta. Boldogan uralkodtak ezután a három országon Szuszi és Minon-Minette, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.