Kék mesekönyv

A bölcs Visnusármán így szólt a három királyfihoz:

– Ne bízzatok az ellenségben, ha barát lett is belőle: gondoljatok arra, hogy a varjak lángbaborítottak egy barlangot, melyben baglyok tanyáztak.

– Ugyan hogy esett az? – kérdezte a három királyfi, Vasusakti, Ugrasakti és Anantasakti.

Visnusármán mesélni kezdett.

– Volt egyszer, messze délvidéken, egy rengeteg nagy, ágas-bogas fügefa. Ennek az ágain lakott Meghavarna, a varjak királya, udvarával együtt. A fa közelében Arimardána, a baglyok királya ütött tanyát rengeteg népével. Egy barlang volt a baglyok királyának a vára; onnan ütött rajta minden istenáldott éjjel a szegény varjakon. Régen gyűlölte már egész nemzetségüket, s aki az útjába került, kegyetlenül meggyilkolta. A varjak királya egyszerre csak azon vette észre magát, hogy alig maradt egy-két katonája. De hát így is van az: aki ellenséggel, betegséggel nem gondol, martaléka lesz neki.

Most aztán összehivatta Meghavarna a minisztereit és így szólt hozzájuk:

– Hűséges szolgáim, a mi hatalmas ellenségünk, a baglyok királya, idestova egész nemzetségünket elpusztítja. Mi éjszaka nem látunk, de fényes nappal sem találjuk meg az ő tanyáját. Mondjátok hát, mitévők legyünk? Hiszen én azt sem tudom, miért van ez a gyűlölködés a varjak és baglyok között?

Megszólalt Stirajívin, a legöregebb miniszter:

– Hallgass ide, felséges királyom, elmondom én ennek a történetét.

Első mese:
A madarak királyválasztása.

– Egyszer, régesrégen, elhatározták a madarak, hogy királyt választanak maguknak. Volt ugyan királyuk, Vináta isten fia, de az nem sokat gondolt velük, nem óvta meg őket bajtól, veszedelemtől, kígyók torkától, madarászok hálójától. Soká tanakodtak, hogy kit kellene a helyébe választani. Egyszerre csak meglátták a baglyot, megtetszett nekik tudós képe, s egy szívvel-lélekkel mondták: legyen a bagoly a királyunk!

Kezdtek is már készülődni a koronázásra, hoztak vizet a szent forrásból, trónust állítottak fel, tigrisbőrt terítettek a földre, aranyos korsókat raktak tele ággal, virággal, gabonával; ajándékokat hoztak a királynak, a költők szavaltak, leányok énekeltek – s a bagoly épen fel akart röppenni a trónusra, mikor egyszerre csak rémítő károgás hallatszott. Előkerült valahonnét a varju s azt kérdezte:

– Ugyan, minek gyűltetek itt össze ennyien?

Mikor a madarak a varjut meglátták, összebújtak s azt mondták egymásnak:

– Híres, okos egy madár ez, jó volna tanácsot kérni tőle.

Oda is mentek a varjuhoz s azt mondták neki:

– Hallod-e, mi madarak királyt választunk. Eddig nem törődött velünk senki, ezentúl a bagoly lesz gondviselőnk, őt fogjuk királlyá koronázni. No, mondd meg, mit szólsz hozzá? Épen jókor jöttél.

Elnevette magát a varju s azt mondta:

– Bolondul cselekesztek. Ugyan mért lenne ez a vaksi a mi királyunk, mikor annyi más derék madár van itt: tarvarju, galamb, kacsa, liba, páva, meg a többi. Hiszen a görbeorrú, kancsalszemű, komorképű bagoly még akkor is utálatos, ha jókedvében van. Hát még milyen lehet, ha megharagszik!

Aztán itt van a Vináta isten fia. Még ha ez a madár igazán királynak való volna is – akkor se tanácsolnám, hogy megválasszuk melléje. Egy király áldás az országra, sok király átok. Mi lenne velünk, ha sok nap ragyogna az égen? Elég ez az egy király, elég még a neve is, hogy minden bajtól megkíméljen. Aki hatalmas úr nevére hivatkozik, annak minden dolga sikerül: a nyulak is vígan élnek most, mert a holdra hivatkoztak.

– Ugyan hogy esett az? – kérdezték a madarak. A varju mesélni kezdett.

Második mese:
A nyúl és az elefánt.

– Valahol messze, egy nagy erdő mélyén lakott az elefántok királya, Csaturdanta, tengernyi népével. Gond nélkül uralkodott felettük, amíg csak egy szörnyű csapás nem látogatta meg azt a vidéket, ahol éltek. Tizenkét álló esztendeig egy csöpp eső sem esett. Kiszáradt minden tó, patak, forrás messze földön. Szenvedtek a szomjuságtól a szegény elefántok s egyszer csak így szóltak a királyukhoz:

– Felséges királyunk, a gyermekeink sorra hullanak már a szomjuságtól. Találj ki valamit, mert nem nézhetjük tovább a pusztulásukat.

A király szolgákat küldött szét mindenfelé, hogy vizet keressenek. Az egyik csapat talált is egy tavat, tele mindenféle vizimadarakkal, állatokkal. Partján csodás gazdagságban nőttek fák, virágok, a vize tiszta volt – a mennyország nem lehetett szebb, mint ez a tó meg a környéke. Úgy hítták, hogy a Hold tava.

Megvitték a szolgák a gyönyörű tó hírét, útra kerekedett Csaturdanta egész népével együtt, s a hatalmas elefántok minden oldalról csak úgy rohantak belé a tóba. Csakhogy eközben halálra tapostak egy sereg kis nyulat. Azok szegények régesrégen ott tanyáztak már a tó partján, s most keserves jajveszékeléssel látták, ki fiát, ki lányát, ki feleségét szétroppanni az elefántok lába alatt.

Az elefántok királya pedig, mintha semmi sem történt volna, megvárta, amíg az egész népe eloltotta a szomjuságát és megfürdött a tó vizében, aztán visszavezette őket az erdőbe.

Az életben maradt nyulak rémülten dugták össze a fejüket.

– Mitévők legyünk? – kérdezték egymástól – az elefántok megtalálták ezt a tavat, most már mindennap visszajönnek ide s egy szálig agyontaposnak minket. Ki kellene találni valamit, amivel elijesszük őket.

Soká tanakodtak, de hiába, semmi okos dolog nem jutott eszükbe. Egyszerre csak megszólalt egy Vijája nevű nyúl.

– Ne féljetek, én megigérem, hogy egy sem jön ide többet. Küldjetek csak engem követségbe az elefántok királyához.

El is küldték Vijáját, s az még akkor nap megjelent az elefántok tanyáján. Megtalálta a királyt is, de nem ment a közelébe, mert tudta, hogy az elefántnak az érintése is öl. Felmászott egy sziklás halom tetejére, ahová az elefánt nem mehetett utána s onnan szólította meg:

– Elefántok királya, hogy szolgál az egészséged?

A király csodálkozva nézett föl erre a hangra és így szólt:

– Ki vagy te, hé?

A nyúl azt felelte:

– Követ vagyok!

– Ki küldött? – kérdezte a király.

– Engem bizony senki más, mint maga a Hold, – felelte a nyúl.

– Ugyan miért?

– Elmondom, de elébb jegyezd meg jól, hogy akármit beszéljek is: a követet nem szabad bántani! Hát, amint mondom, engem a Hold küldött ide. Azt üzeni neked a Hold: te meggyaláztad azt a tavat, melyet énrólam neveztek el a Hold tavának. Megöltél egy sereg nyulat, pedig azokat én védelmezem. Úgy is hívnak engem, hogy a nyulak fejedelme. Egy szó mint száz: ha ezentúl is oda mered vinni népedet a Hold tavához, megbüntetlek érte; ha nem viszed oda többet, hasznát látod. Ha engedelmeskedel, járhatsz-kelhetsz vígan ebben az erdőben, testedet körülözönlik az én bűvös sugaraim. De ha nem, elpusztulsz minden nemzetségeddel együtt, mert nem engedem le rátok a sugaraimat és megöl a forróság benneteket.

Megijedt az elefántok királya s azt felelte a nyúlnak:

– Édes fiam, belátom, hogy vétettem a Hold ellen, adj tanácsot, hogyan békíthetném meg. Nem szeretném, ha megharagudnék rám.

– Kövess engem egyesegyedül, majd hozzávezetlek, – szólt a nyúl.

Elvezette a Hold tavához és megmutatta neki a tó mozdulatlan vízében a Hold ragyogó képét, csillagokkal körülvéve. Az elefánt meghajolt a kép előtt, hosszú orrmánya beleért a tóba, felzavarta a vizet, s a Hold képe ugrálni kezdett, széjjelszakadt: az elefánt ezer holdat is látott egyszerre.

Előugrott Vijája, úgy tett, mintha megrémült volna, rákiáltott az elefántra:

– Jaj, mit tettél, szerencsétlen, most még százszor jobban megharagudott rád a Hold!

A szegény elefánt földig meghajolt s úgy kérte Vijáját:

– Édes fiam, soha életemben nem jövök ide többet, csak könyörögj a Holdnak, hogy bocsásson meg nekem! – Azzal elment, vissza se fordult.

– Azért mondom, – fejezte be elbeszélését a varju – hogy aki hatalmas úr nevére hivatkozik, annak minden dolga sikerül. És aztán a bagoly különben is kegyetlen, rosszakaratú állat, ha tudna sem akarna minket megvédeni. Én igazán félek tőle. Azt mondják: hogy járhatnának jól a pörlekedők, mikor rossz bíróra találnak? A macska is elpusztította a nyulat meg a gyöngytyúkot.

– Ugyan mondd el, hogy esett az? – kérdezték a madarak.

A varju mesélni kezdett:

Harmadik mese:
A gyöngytyúk, a nyúl, meg a róka.

– Valamikor régen, egy nagy fügefa tetején laktam. A fa alján tanyázott egy gyöngytyúk. Mert hogy együtt laktunk, össze is barátkoztunk, minden nap bölcs dolgokról beszélgettünk egymással. Egyszer aztán a gyöngytyúk elment a maga fajtájabeli madarakkal messze vidékre, ahol sok rizs termett, s nem jött vissza a szokott időben. Én elszomorodtam, s elkezdtem gondolkozni.

– Ejnye, ejnye, hol maradhat az én derék gyöngytyúk barátom? Talán bizony hálóba került, vagy meg is ölték valahol?

Teltek, múltak a napok egymásután, s a gyöngytyúk elhagyott odujába egy nyúl költözött be. Én nem is szóltam neki egy szót sem, mert nem hittem már, hogy hazajön valaha. Hát másnap megjött a gyöngytyúk, jól meggömbölyödve a sok rizsevéstől. Hazajött, mert hát jól mondják, hogy a mennyországban sincs olyan jó dolga az embernek, mint otthon, a maga házában, még ha szegényen kell is élnie.

Amikor a gyöngytyúk meglátta a házába tolakodott nyulat, haragosan rákiáltott, hogy takarodjék onnan.

– Hohó, – mondta a nyúl – nem addig van az. Lehet, hogy a tiéd volt ez az odu, de én a távollétedben elfoglaltam, most már törvény szerint az enyém.

– Bizony az enyém, – erősködött a gyöngytyúk – a szomszédaimmal is bizonyíthatom!

– Hiába bizonyítod, – mondta a nyúl – elfoglaltam, enyém, a törvény is nekem ád igazat.

– No ha úgy bízol a törvényben, – felelt a gyöngytyúk – hát gyere velem, majd megkérdezünk valakit, aki ért hozzá. Annak az ítéletében megnyugszunk mind a ketten.

Elindultak bírót keresni. Én is utánuk mentem gyalogszerrel, hadd lássam, mi lesz a vége a pörnek. Útközben megkérdezte a nyúl a gyöngytyúkot:

– Mondd, ki fog hát dönteni a pörünkben?

– Egy Dadhikarna nevű róka, – felelte a gyöngytyúk – az részvétet érez minden ügyes-bajos ember iránt, áhítatoskodásban, imában tölti az életét a szent Ganges folyó partján, remete módjára.

Mikor a nyúl meglátta ezt a rókát, megremegett az ijedtségtől és azt mondta a gyöngytyúknak:

– Ne forduljunk ehhez a gonosz lélekhez! Látszik rajta, hogy csak színleli ezt a nagy jámborságot!

Dadhikarna, aki igazán csak azért öltözött remetének, hogy könnyebben jusson ennivalóhoz, meghallotta a nyúl beszédét. Hogy megszerezze a két pörlekedőnek a bizalmát, a nap felé fordította az arcát, összetette a két első lábát, behúnyta a szemét és álszenteskedő módon prédikálni kezdett:

– Hiábavalóság a földi élet, egy pillantás alatt odavan; álom a jóbarátok társasága, káprázat a szerető család – minden elmúlik, csak a jóság örök.

Igy beszélt még tovább is, s erre már a nyúl is elhitte, hogy igazi remetévé lett. Hívta a gyöngytyúkot, hogy adják elő az ügyüket a jámbor remetének.

Most meg a gyöngytyúk volt okosabb, s azt mondta:

– Jó, de nekünk a róka természettől fogva ellenségünk, hát csak messziről szóljunk hozzá. – Úgy is tettek, s odakiáltottak neki:

– Hallod-e, jámbor remete, pörös ügyben jöttünk eléd. Itélj fölöttünk. Amelyikünknek nincs igaza, azt megeheted.

– Dehogy eszem, dehogy eszem, – szenteskedett a róka. – Nem akarok pokolba jutni! Az is kegyetlen és pokolba jut, a ki kártevő állatokat öl meg; hát még az, aki hasznos állatokat mer bántani! Nem, nem eszem meg egyikőtöket sem. Hanem én már öreg vagyok és messziről nem értem jól a szavatokat. Igy nem ítélhetek az ügyetekben, hiszen pokolba jut minden ember, aki hamis ítéletet mond. Bízzatok bennem és beszéljetek hangosan a fülembe.

A két állat el is hitte, amit a róka mondott; odamentek hozzá, s abban a pillanatban meg is ragadta mind a kettőt. Megette a nyulat is, a gyöngytyúkot is. Azért mondom én: hogy járhatnának jól a pörlekedők, mikor rossz bíróra találnak? Ha ti ezt a nappal vak, éjjel rabló madarat királlyá teszítek, épen úgy jártok, mint a gyöngytyúk meg a nyúl, hiszen ti éjjel vakok vagytok. Gondoljátok meg ezt és aszerint cselekedjetek.

– Ennek bizony igaza van, – mondták a madarak – majd máskor választunk királyt, ha jobban meggondoltuk a dolgot. – Azzal elrepültek mind, ki erre, ki arra. A bagoly meg csak várta, várta a trónuson, hogy mikor kezdődik már a koronázás. El is küldötte egy szolgálóját körülnézni. A szolga visszajött és azt mondta neki:

– Uram, a varju csalárd módon megakadályozta a koronázást, s a madarak szétrepültek mindenfelé, épen csak ő maradt itt. Jerünk innét, uram, engedd, hogy a hajlékodba vezesselek.

Haragosan felelte a bagoly:

– Ó te gaz varju, mivel bántottalak meg, hogy megakadályoztad a koronázásomat? Ezért ellenséged leszek halálig! Mert a nyíl ütötte seb beheged, a levágott erdő újra nő, – de a rossz szó gyűlöletes; az a seb, amit a nyelvvel ütnek, sohasem heged be.

Azzal a bagoly a szolgájával együtt hazarepült, a varju pedig gondolkozni kezdett. Ugyan minek bántotta ő meg a baglyot? Hiszen senkiről sem szabad rosszat beszélni, még az igazat sem kell megmondani, ha fájdalmat okoz valakinek. Dehát segíteni már nem lehetett a bajon, hazament ő is – s azóta van háboruság a varjak és a baglyok között.

Mikor a miniszter elhallgatott, megszólalt Meghavarna, a varjak királya:

– Mondd hát, öreg szolgám, mitévők legyünk most?

– Azt tanácsolom, – felelte Stirajívin – hogy ne fegyverrel, hanem ravaszsággal próbáljuk legyőzni a baglyokat. Majd én magam megyek közéjük és fogadom, hogy legyőzöm őket. Többet ésszel, mint erővel! A három csavargó is az eszével csalta el a paptól a bakkecskéjét.

– Ugyan, hogy esett az? – kérdezte a király. A miniszter mesélni kezdett.

Negyedik mese:
A megcsalt pap.

– Élt valahol egy Mitrasármán nevű pap, aki azzal töltötte az életét, hogy barmokat áldozott Bráma istennek. Ez egyszer elment a szomszéd faluba, hogy áldozati állatot kérjen valakitől. Kapott is egy kövér bakkecskét. Elindult vele az erdőn keresztül hazafelé, de mert a kecske folytonosan ugrándozott, a hátára vette s úgy cipelte hazafelé. Útközben meglátta három éhes csavargó. Megkívánták a kövér bakkecskét, de mert a papot nem merték bántani, elhatározták, hogy elcsalják tőle.

Az egyik elébe került a papnak s így szólt hozzá:

– Ejnye, ejnye, nem szégyelled magad, hogy pap létedre kutyát viszel a válladon? Tudhatnád, hogy a kutya érintése beszennyezi az embert.

– Talán bizony megvakultál, – szólott haragosan a pap – hogy a kecskebakot kutyának nézed?

– Bocsáss meg, rosszul láttam, menj békével, – szólt a csavargó.

Alig ment tovább a pap, elébe került a második csavargó és nagy fejcsóválva azt mondta:

– Hüm, hüm, szent atyám, akármennyire kedves volt is neked életében ez a borjú, mégsem illik, hogy most a válladra veszed. Hiszen te tudod legjobban, hogy a mi vallásunk szerint holttestet, dögöt érinteni nem szabad.

Erre már éktelenül megharagudott a pap. Rákiáltott a csavargóra:

– Megvakultál, hogy a kecskebakot döglött borjunak nézed?

– Bocsáss meg, kérlek, – felelt a csavargó – nem tudtam, mit beszélek. Eredj békével.

Ment is a pap, de alig ment egy hajításnyira, elébe került a harmadik csavargó is, s megszólította:

– Az már mégsem járja, hogy szamarat viszel a válladon. Aki ezt teszi, annak ruhástul kell megfürdeni, különben rosszul jár. Dobd le gyorsan, azt tanácslom, amíg más valaki meg nem látja.

No, erre már megijedt a pap szörnyűségesen. Azt hitte, a gonosz lélek szállt a bakkecskébe, az mutogatta magát annyiféle alakban. Ledobta a válláról és futott haza, vissza se nézett. A három csavargó meg fölvette a bakkecskét s megették jó étvággyal. Azért mondom, hogy: többet ésszel, mint erővel.

– Mondd hát, mi a terved? – kérdezte a király, mikor Stirajívin bevégezte a mesét.

– Az, felséges királyom, – felelte az öreg miniszter – hogy bánj most úgy velem, mintha ellenséged volnék, kiálts rám haragosan, verj meg, keríts elő vért valahonnét, vérezd össze a tollamat. Hadd higyjék a baglyok kémei, hogy összevesztünk. Aztán taszíts le az ágról és menj egész népeddel együtt a hegyek közé. Várj ott, amíg én ügyesen megnyerem a bizalmukat, kiismerem a barlangjuk belsejét és elpusztítom őket. Azt tudom, hogy a váruknak nincs kijárata, ahol menekülhetnének. Már pedig kijárás nélkül nem vár a vár, hanem börtön. – No rajta, felséges királyom, ne kimélj engem: békében bánj jól a szolgáddal, de háboruban áldozd fel őket a nép javáért.

Ezzel rátámadt a királyra és úgy tett, mintha komolyan harcolna vele. A többiek rá akartak rohanni, de a király azt kiáltotta feléjük, hogy ő maga is elbánik az árulóval. Azzal úgy tett, mintha eldöngette volna, bevérezte a tollát, lelökte az ágról és egész népével együtt a hegyek közé szállott.

Ezalatt a baglyok kéme megvitte a királyhoz a verekedés hírét, s azt is, hogy a varjak a hegyek közé menekültek. A baglyok megörültek ennek a diadalnak, s a király büszkén kiáltotta el magát:

– Ez a mi érdemünk! Mondtam, hogy megijednek tőlünk! Most aztán rajta, utánuk, pusztítsuk el őket!

Naplementekor elindultak és legelőször is a varjak elhagyott tanyájára, a fügefára szálltak. Odavoltak a büszkeségtől és boldogságtól, hogy egy árva varjut sem találtak. A költőbaglyok verseket is mondtak már a király dicsőségéről.

– De már most ki tudja, merre menekültek? – kérdezte a király. – Meg kell találnunk őket, hogy egyet se hagyjunk életben!

Hallotta ezt Stirajívin a fa tövében s így gondolkozott:

– Ha az ellenség elmegy, úgy amint jött, anélkül, hogy a történetemet meghallotta volna, az egész munkám nem ér semmit. Inkább ne is kezdjen az ember semmibe, mintsem hogy abbahagyja, amit kezdett. Megszólalok hát, hadd vegyenek észre. – Azzal meg is szólalt, gyöngén, fájdalmas hangon. A baglyok tüstént körülvették és meg akarták ölni. De Stirajívin így szólt hozzájuk:

– Jaj, jaj, hallgassatok reám! Meghavarna király minisztere vagyok, Stirajívin a nevem, s a király maga köpült vérbe ilyen csúfosan. Hívjátok ide a királyotokat, fontos beszédem volna vele.

Hírül vitték a királynak, hogy mi történt, s az oda is ment Stirajívinhez.

– Hát veled mi történt? – kérdezte a király.

– Hallgasd meg, uram, – szólt nyögve Stirajívin. Tegnap, mikor annak a szörnyetegnek jelentették, hogy hány szolgája pusztult el, haragjában tüstént harcba akart vonulni ellened. Én azt tanácsoltam neki, hogy maradjon nyugton, hiszen ti erősebbek vagytok nálunk, már pedig a gyönge ne kezdjen harcolni az erőssel, mert úgy jár, mint a lángba repülő bogár. Fizessen hadisarcot és kérjen kegyelmet, az a legokosabb. Ezt mondtam neki; ő meg rám kiáltott, hogy alávaló áruló vagyok, s vérbefagyva hagyott ezen a helyen. Királyom, amint repülni tudok, megmutatom neked, hová repült a népével együtt – kívánom, hogy irtsad ki az egész fajzatot.

Arimardána meghányta-vetette a dolgot a minisztereivel: elfogadják-e vezetőül a varjat? A legidősebb miniszter így szólt:

– Ne is gondolkozzál, felséges királyom, hanem ölesd meg ezt a varjut. Akkor kell megölni az ellenséget, mikor gyönge; ha erőre kapott, nehéz elbánni vele. Meg aztán a szerencse egyszer nyujt valamit felénk; ha érte nem nyúlunk, tovább viszi, sohase hozza vissza. És ne higyj az ellenségnek, ha baráttá vedlett is. Tudok egy történetet, abból az látszik, hogy az egyszer elszakított barátságot hiába forrasztod össze, nem tud tovább nőni.

– Mondd el azt a történetet, – szólt a király.

A miniszter mesélni kezdett.

Ötödik mese:
A pap meg a kígyó.

Volt egyszer egy szegény pap, Kopikeli volt a neve. Egész esztendőn keresztül szorgalmasan művelte a földjeit, mégsem termett rajtuk semmi. Egyszer, meleg nyári időben, tikkadtan hevert egy fa alatt, s észrevett egy hangyaboly tetején egy óriás kígyót.

– Ez bizonyosan ennek a földnek az istene, – gondolta magában a pap – s azért nem teremnek a földjeim semmit, mert eddig sohasem áldoztam neki.

Kért valahol egy kis tejet, tálba töltve odavitte a kígyónak s így szólt hozzá:

– Uram, a mai napig nem tudtam, hogy itt lakol, azért nem áldoztam neked. Bocsásd meg a hibámat. – Otthagyta a tejet és hazament. Mikor másnap arra felé járt, egy aranyat talált a tejestálban. Ettől fogvást minden nap tejet vitt a hangyabolyban lakó kígyónak, s mindennap ott találta az aranyat a tálban.

Egyszer aztán másfelé volt útja s a fiára bízta, hogy a tejet vigye el a kígyónak. A fiú el is vitte, de mikor másnap az aranyat megtalálta a tálban, úgy gondolkozott:

– Ez a hangyaboly bizonyosan arannyal van tele. Megölöm a kígyót s enyém lesz a sok arany! – A következő napon, mikor újra tejet vitt a kígyónak, egy bottal a fejére vágott. Hanem az ütés nem ölte meg a kígyót, beleharapott a fiú lábába, s az tüstént halva esett össze. A holttestét megtalálták, a vallás parancsai szerint elégették a rokonok, s az apját, aki másnap került haza, halála hírével fogadták.

Elszomorodott a pap, de mert igazságos ember volt, azt mondta: a fiam saját bűne miatt halt meg! És elment a kígyóhoz, újra tejet vitt neki.

Ámde a kígyó nem fogadta el az áldozatot. Azt mondta: nézz a füstölgő máglyára, melyen a fiad holtteste elégett – az egyszer elszakított barátságot hiába forrasztod össze, nem tud tovább nőni.

– Egyszóval, – fejezte be a miniszter meséjét – ölesd meg, királyom, ezt a varjut, akkor semmitől sem kell tartanod.

De Arimardána még nem tudott határozni. Megkérdezte a másik minisztert is, mitévő legyen a varjuval? Az így felelt:

– Felséges uram, kegyetlenség az, amit ő tanácsol. Aki menedéket keres nálad, azt nem szabad megölni. Nem hallottad a vadgalamb történetét? Az befogadta az ellenségét, mikor hozzá menekült, s mert egyebe nem volt, saját húsát adta neki ételül.

– Ugyan hogy esett az? – kérdezte Arimardána.

A miniszter mesélni kezdett.

Hatodik mese:
A vadgalamb.1)

Mikor a király ezt a mesét meghallgatta, a harmadik miniszterhez fordult tanácsért. Az így felelt:

Felség, nem kell megölni a varjut. Az ellenség is segítségünkre lehet, ha összevész egymás között. Egy tolvaj az életét mentette meg valakinek, egy rossz szellem pedig egy pár tehenét.

– Ugyan hogy esett az? – kérdezte Arimardána. A miniszter mesélni kezdett.

Hetedik mese:
A pap, a tolvaj, meg a rossz szellem.

– Élt valahol egy szegény papi ember, aki a mások alamizsnájából tengette az életét. Drona volt a neve. Rongyos ruhában járt, sokat éhezett, szomjazott, haja, körme gondozatlanul nőtt. Ennek a szegény papi embernek adott egyszer valaki egy pár tehénborjut, s addig koldulgatott össze füvet, szénát a számukra, míg föl nem nevelte őket. Mikor aztán hasznukat is láthatta volna már, megtudta egy tolvaj, hogy a papnak két kövér tehene van s el akarta lopni. A mint beesteledett, el is indult a tolvaj a pap háza felé.

Útközben egy szörnyűséges alakkal találkozott. Szájából hegyes, hosszú agyarak lógtak ki, az orra fölfelé állt, egyik szeme magasabban volt, mint a másik, a teste csupa meztelen ín volt; az arca kiaszott; haja, szakálla vörös, mint a tűz. Megrémült a tolvaj, remegve kérdezte:

– Ki vagy te? mi vagy te?

– Rossz szellem vagyok, Satiavacsána a nevem. Hát te ki vagy?

Bezzeg nem mert hazudni a tolvaj, így felelt a rossz szellemnek:

– Tolvaj vagyok, egy szegény paphoz megyek, el akarom lopni a teheneit.

– Helyes, – mondta a rossz szellem, – akkor egy úton járunk. Én minden harmadik nap estéjén szoktam enni. Ma este a papot akarom fölfalni.

Azzal együtt folytatták az útjukat és a pap házának fala mellett meglapulva várták az alkalmas időt. Mikor a pap elaludt és a rossz szellem fölkerekedett, hogy végezzen vele, a tolvaj megállította:

– Hohó, barátom, az így nincs rendjén! Majd ha én elloptam a teheneket, akkor fölfalhatod a papot, előbb nem.

– Az ám, – felelt a rossz szellem, – hátha fölébred a lármától, amit te csinálsz és én nem bánhatok el vele?

– De hátha te nem tudod megölni – erősködött a tolvaj, – felébred és elkerget minket?

Addig veszekedtek az elsőségen, hogy a pap fölébredt s észrevette őket. Akkor a két gonosz árulkodni kezdett egymásra.

– Ez a rossz szellem meg akar téged ölni, – szólt a tolvaj.

– Ez pedig el akarja lopni a teheneidet, – kiáltott a szellem.

A pap kimondta Isten nevét s a rossz szellem tüstént elfutott; a tolvajt pedig bottal kergette el. Azért mondom hát – fejezte be a meséjét a miniszter, – hogy az ellenség is segítségünkre lehet, ha összevész egymás között. Én azt tanácslom, ne bántsuk a varjut.

A király most a negyedik minisztert kérdezte meg. Az így felelt:

– Ne ölesd meg, felség, hasznunkra lehet még. Akik az egymás titkát meg nem őrzik, elpusztulnak, mint az a két kígyó, amely a hangyabolyban meg a királyfi testében lakott. Igy járnak majd a varjak is.

– Mi történt azokkal a kígyókkal? – kérdezte a király. A miniszter mesélni kezdett.

Nyolcadik mese:
A királyleány meg a testében kígyót hordó királyfi.

– Élt egyszer egy király, Devasakti volt a neve. Volt a királynak egy fia, aki napról-napra sorvadt, gyengült, mert egy kígyó lakott a gyomrában. Szegény királyfi elindult vándorolni, hátha megszabadulhatna valahol a kígyótól. Eljutott egy városba, ahol rendesen a templomban töltötte az idejét.

Ennek a városnak a királyát Balinak hivták. Két leánya volt a királynak. A nagyobbik mindennap az apja lába elé borult és azt mondta neki: légy győzelmes, felséges királyom! – a kisebbik pedig azt: örülj annak, amit az Isten rendel, felséges királyom! – Egyszer csak megúnta a király a kisebbik leány mondását, megharagudott rá, s megparancsolta a miniszterének, hogy ezt a gonosz leányt adja akármelyik jöttment embernek feleségül – hadd örüljön ő annak, amit az Isten rendel. A miniszter a templomba vitte a leányt, s mert éppen az idegen királyfit találta ott, neki adta feleségül. Boldog volt a szegény leány, úgy nézett a királyfira, mint valami istenre, s elindult vele vándorolni. Egy pár hűséges cselédje követte a királyleányt vándorlásában.

Egyszer, mikor már messzeföldön jártak, letelepedtek egy tó partján, valami idegen városnak a környékén. A királyleány meg a cselédei bementek a városba, hogy egy s mást vásároljanak, a királyfi pedig egyedül maradt otthon. Lefeküdt aludni s véletlenül egy hangyabolyra tette a fejét. Amint elaludt, a testében lakó kígyó kidugta a fejét a királyfi száján, hogy egy kis levegőt szippantson. Abban a pillanatban a hangyabolyból is előbujt egy kígyó. A két kígyó dühösen nézegette egymást s a hangyabolyban lakó rákiáltott a másikra:

– Te nyomorult, minek kínozod ezt a szépséges királyfit?

– Nyomorult vagy te magad, – felelt a kígyó, – hát te minek őrzöl két arannyal töltött korsót?

Nagy hangon veszekedtek tovább. Egyszerre csak azt mondja a hangyabolybeli kígyó:

– Te nyomorult, nem tudja talán senki, hogy mustárral kevert rizsből olyan orvosságot lehet főzni, amitől rögtön meghalsz?

– Hát azt nem tudja minden ember, hogy téged forró vízzel vagy olajjal meg lehet ölni? – kérdezte dühöngve a király testében lakó kígyó.

Eközben hazajött a királyleány a városból s egy fa mögött állva végighallgatta, hogy árulják el a kígyók az egymás titkait. Rögtön elkészítette az orvosságot is, a forró olajat is, megölte mind a két kígyót, – a királyfi százszor szebb lett mint addig volt, s a hangyabolyban annyi kincset találtak, hogy holtuk napjáig sem tudták elkölteni. Boldogan mentek vissza a királyleány apjához, aki most bezzeg elhitte, hogy örülni kell annak, amit az Isten rendel.

Láttad hát, uram, királyom, – szólt a miniszter – hogy akik az egymás titkát meg nem őrzik, elpusztulnak. Nyugodtan élve hagyhatod hát a varjút.

A király el is határozta, hogy megkegyelmez Stirajívinnek. A szolgák fölemelték a varjú-minisztert, hogy a baglyok várába vigyék. Útközben így szólt Stirajívin a királyhoz:

– Felséges királyom, mi hasznomat veheted ilyen állapotban? Engedd meg, hogy tűzbe ugorjam. Érted szenvedtem, királyom, azt akarom, hogy meghaljak és mint bagoly támadjak fel ujra.

Megszólalt egyik Raktáksa nevű miniszter, akinek nem tetszett hogy Stirajívin életben maradt:

– Hiába ravaszkodol, barátom. Még ha bagoly lennél is, akkor is büszke lennél rá, hogy varjú voltál azelőtt. Nehéz ám a fajtáját elfelejteni valakinek. Azt mondják, hogy az egér megvetette a napistent, az esőistent, a szelet és a hegyet, s visszatért a maga fajtájához.

– Ugyan, hogy esett az? – kérdezte a varjú. Raktáksa mesélni kezdett.

Kilencedik mese:
Az egérből lett leány.

– Élt egyszer egy szent remete a Ganges folyó partján. Mikor ez egy nap a folyóban fürdött, a parton elébe hullott egy kis egér valami ragadozó madárnak a csőréből. Az egér élt még. A remete fügefalevélre fektette az egeret, ápolta, gyógyította s mert Isten csodatevő hatalommal áldotta meg, leánnyá változtatta. A kis leányt azután becsületesen fölnevelte a feleségével. Mikor aztán a leány tizenkét esztendős lett, az asszony eszébe juttatta a férjének, hogy itt az idő, férjhez kell adni.

A remete elhívta a napistent, hogy hozzáadja a leányt feleségül. A napisten meg is jelent a remete szavára s az megkérdezte a leányt:

– Gyermekem, tetszik-e neked a napisten, aki fényével az egész világot besugározza?

– Apám, – felelt a leány, – nagyon is forró, nem tetszik nekem. Hozz valaki mást, kedvemrevalóbbat.

A remete megkérdezte a napistent:

– Uram, van-e valaki, aki nálad hatalmasabb?

– Az esőisten hatalmasabb nálam, – felelte, – mert ha az elémbe áll a felhőivel, láthatatlan vagyok.

Most elhívta a remete az esőistent s azt mondta a leányának:

– No leányom, ehhez adlak hát feleségül.

– Nekem bizony nem kell, – felelte a leány, – hiszen sötét, mint az éjszaka s még hozzá buta, vízfejű. Hozz valaki mást, kedvemrevalóbbat.

Megkérdezte a jámbor remete az esőistent is:

– Uram, van-e valaki, aki nálad hatalmasabb?

– A szél hatalmasabb nálam, – volt a válasz, – mert elkergeti a felhőt.

Elhívta a remete a szelet is, megkérdezte a leányt, akar-e hozzámenni?

– Nem én, – szólt a leány, – nagyon állhatatlan. Hozz mást, hatalmasabbat helyette.

– Ki hatalmasabb nálad? – kérdezte a remete a széltől.

– A hegy, – felelte a szél, – mert megakaszt a futásomban.

A remete most a hegyet hívta el, de a leánynak az sem tetszett.

– Ez keménynyakú és megingathatatlan, – mondta a leány, – mit csináljak én ilyen férjjel? Adj máshoz engem!

– Hegyek királya, van-e, aki nálad hatalmasabb? kérdezte a remete.

– Az egér hatalmasabb nálam, – felelte a hegy – mert ki meri vájni az oldalamat.

A remete fogott valahol egy egeret, odavitte a leány elé és azt mondta neki:

– Hát tessék, menj ehhez feleségül.

A lány ugrálni, tapsolni kezdett örömében s azt felelte:

– Hozzámegyek, édesapám! Kérlek, változtass engem vissza egérré, hadd éljek úgy, amint a természetem kívánja!

A remete vissza is változtatta s az egér boldogan élt tovább. Azért mondom én, – fejezte be a meséjét Raktáksa – hogy nehéz fajtáját elfelejteni valakinek.

De nem hallgatott senki Raktáksa szavára, diadallal vitték be Stirajívint a baglyok várába s a király megparancsolta, hogy olyan lakást adjanak neki, amilyent csak kíván.

Mikor ezt Stirajívin meghallotta, így gondolkozott:

– Ki kell valami módot találnom, hogy megöljem őket; de hiába találok ki akármit, ha én is benn lakom a várban. Mind énrám fognak figyelni s előbb-utóbb elárulom magam. Jobb lesz, ha künn maradok. Azzal így szólt a baglyok királyához:

– Köszönöm a kegyedet, felséges királyom, de nem illet meg engem ez a nagy tisztesség. Azért, ha megengeded, kinn maradok a bejárás körül.

A király ezt is megengedte és megparancsolta, hogy hússal és minden jóval bőven ellássák Stirajívint, amíg csak föl nem gyógyul egészen. Úgy is lett, a varjú hízott, erősödött napról-napra. Olyan volt már mint egy hordó, hiszen azelőtt sem volt kutyabaja sem. Csak Raktáksa nézte komoran a gömbölyödését s egyre morgolódott:

– Uram, királyom, bolondul cselekesztek, te is, meg a minisztereid is! Majd azt mondod te is, amit a mesében mondanak: előbb én voltam bolond, aztán a madarász, aztán a király meg a miniszter: igazán, bolondok vagyunk valamennyien!

– Mondd el azt a mesét, – szólt a király. Raktáksa mesélni kezdett:

Tizedik mese:
Az aranytojó madár.

Volt valahol a világon egy nagy fa, azon a fán fészkelt egy aranytojó madár. Egyszer, mikor a madár otthagyta a fészkét, arra ment egy madarász és meglátta benne az arany tojást.

– No, megöregedtem, de még aranytojó madarat nem láttam életemben, – mondta a madarász. – Azzal hurkot tett a fészek nyilására s a fák mögé bujva várta, hogy visszajöjjön a madár.

Jött is az nemsokára, s a bolond nem vette észre a hurkot, belelépett s a vadász megfogta, hazavitte.

De a vadász sem örült sokáig a zsákmányának. Elkezdett tünődni: hiába van nekem aranytojó madaram, a szomszédaim észreveszik, elmondják a királynak s a király megölet, hogy hozzájusson. Inkább elviszem neki én magam.

El is vitte a bolond. A király megörült az ajándéknak, kalitkába záratta a madarat s megparancsolta, hogy lássák el bőven étellel-itallal. De egyszerre csak megszólalt egyik minisztere:

– Ugyan, királyom, miért tartatsz el ingyen egy madarat, amelyről csak egy rongyos madarász fecsegte, hogy aranyat tojik? Hát van aranytojó madár a világon? Eresztesd el, az lesz a legokosabb!

Hallgatott a király a miniszter tanácsára, eleresztette a madarat. Az meg boldogan fölszállt a kapu tetejére, lepottyantott egy arany tojást s azt mondta, amihez hasonlót te is mondasz majd, királyom, attól félek.

– Előbb én voltam bolond, aztán a madarász, aztán a király, meg a miniszter: igazán, bolondok vagyunk valamennyien!

De hiába beszélt Raktáksa, a sors könyvében úgy volt megírva, hogy a baglyoknak el kellett pusztulni, s ők csak tartották tovább is Stirajívint mindenféle jóval. Most aztán Raktáksa összegyüjtötte minden kedves atyjafiát és titokban így szólt hozzájuk:

– Nem hallgattak rám ezek a szerencsétlenek, el fognak pusztulni mind egy szálig. Én megtettem a kötelességemet és most menekülök. Gyertek ti is velem. Jól jár, a ki gondol a jövendőre, de jaj annak, aki megfeledkezik róla. Megvénültem, de barlangot még nem hallottam beszélni.

– Mit jelent ez? – kérdezték a rokonai. Raktáksa mesélni kezdett:

Tizenegyedik mese:
A beszélő barlang.

– Lakott egyszer valamelyik rengeteg erdőben egy oroszlán. Ölte, pusztította az erdő vadjait, de egyszer megtörtént, hogy napokon keresztül nem tudott egyet sem a körme közé kaparítani. Egy este, mikor már alig látott az éhségtől, betévedt egy barlangba. Azt gondolta magában, bizonyosan betér ide valami vad éjszakára; megvárom, nem mozdulok egy tapodtat sem.

Csakugyan volt is lakója a barlangnak, még pedig egy ravasz kis sakál. Amint ez hazafelé tartott, észrevette a barlangba vezető oroszlánnyomokat. Gondolkozni kezdett.

– Vajjon itt van-e még az az oroszlán? Ha benn találom, vége az életemnek. Meg kéne tudni valahogy.

A ravasz sakál elkezdett hát lármázni a barlangszáda előtt.

– Hahó, barlang! Hahó, barlang! – Hallgatózott egy kicsit, azután így folytatta: – No, talán nem emlékszel az ígéretedre, hogy mikor hazajövet megszólítalak, felelni fogsz és behívsz engem? Hát jó, ha ma nem hívsz, más barlangot keresek magamnak!

Hallotta ezt az oroszlán s azt hitte, hogy a barlang igazán hívni szokta a sakált, csak most úgy megijedt őtőle, hogy a szava is elállt a rémülettől. Azt gondolta hát, hogy majd beszél ő a barlang helyett, – mert semmiképpen nem akarta elszalasztani a sakált. Meg is szólalt, de a bömböléséből nemcsak a sakál, hanem az erdő minden vadja megtudta, hogy hol van, mert a barlang ezerszeres erővel visszhangoztatta az oroszlán szavát. A sakál elfutott és azt mondta, amit én is mondtam az előbb.

– Jól jár, aki gondol a jövendőre, de jaj annak, aki megfeledkezik róla. Megvénültem, de barlangot még nem hallottam beszélni.

Azzal Raktáksa és atyjafiai elszálltak a baglyok várából, sorsukra hagyván a többieket. Azok pedig hamar megbánták a vakságukat. Mert Stirajívin most már, hogy az utolsó okos bagoly is elköltözött a várból, bátran tehetett, amit akart. Fészket kezdett rakni a bagolyvár nyilásánál, s a bolondok nem vették észre, hogy nőtt, növekedett a fészek napról-napra, hogy tömte meg Stirajívin mind jobban száraz gallyal a fészkét is, az odu nyilását is. Aztán egy napon, mikor a baglyok javában aludtak, Stirajívin elszált a varjak táborába, Meghavarna királyhoz.

Volt nagy öröm a varjak között, akik már régen halottnak hitték az öreg Stirajívint! A király nagy tisztességgel fogadta, megkérdezte tőle, hogy menekült meg, hogy élt a baglyok között?

– Nincs most idő a mesélésre, felséges királyom, – felelte gyorsan Stirajívin, – hanem, kérlek, parancsold meg azonnal a katonáidnak, hogy vegyen mindegyik egy égő gallyat a csőrébe s jőjjön velem a baglyok oduja elé. Ott én már elzártam száraz gallyakkal a kijárást s ha azokat meggyujtjuk, odavész az egész nemzetség, a pokolban sem sülhet meg jobban.

Úgy is lett, a gallyakat meggyujtották s az ostoba baglyok egy szálig bennégtek az oduban. Igy lett vége a baglyok és varjak híres háborújának. Stirajívint diadallal vitték haza, elejétől végig elmondattak vele mindent; a mi történt, s az öreg miniszter így végezte be a beszédét:

– Királyom, ebből is láthatod, milyen forgandó a a szerencse. Elpusztul a leghatalmasabb király is, a legvitézebb harcos is. Jusson ez eszedbe uralkodásod minden pillanatában s aszerint cselekedjél.