János király és az apát.
(Angol monda.)
Híres lovas volt János király s ha csak az ország dolga, gondja engedte, felkapott legjobb paripájára s lovagolt hegyen-völgyön, erdőn, mezőn átal, céltalan. Ebben tellett a legnagyobb kedve, aztán közbe-közbe meg is állapodott itt-ott, falun, városon, tanyán: hadd lássa, mi ujság az országában. Hogy megy a sora a szegény népnek. Hát a gazdagok, az urak mit csinálnak? Nem sanyargatják-e a népet?
Egy alkalommal éppen a canterbury-i apátság mellett lovagolt el. Gyönyörű nagy kert vette körül az apátság palotáját, s ahogy bepillantott a kertbe, megpillantotta az apátot. Egymagában sétálgatott az apát s gömbölyű, jóságos arcán látszott, hogy mennyire meg van elégedve a sorsával. Ragyogott az arca, mosolygott a szeme.
– Ej, de boldog ember ez az apát, – mondotta magában a király. – Sokkal jobb dolga van, mint nekem. Az ország dolgára nincs gondja, csak sétál fel s alá ebben a szép kertben. No várj csak, majd adok én neked gondot!
Leszállott a lováról, rábízta egy ott őgyelgő legényre s bement a kertbe, egyenest az apáthoz, nyájasan üdvözölte, aztán beszédbe elegyedett vele. De most már csakugyan boldog volt az apát! Álmodni se merte volna, hogy ekkora szerencse érje. Ime, leereszkedett hozzá a király s mily nyájasan, mily kegyesen beszélget vele. Beszéltek erről, beszéltek arról, ország dolgáról, sok mindenféléről s látva látta a beszélgetés során a király, hogy nincs ember a világon, kinek még ilyen könnyű élete volna, mint ennek az apátnak. Mi tagadás benne, a király szörnyen megirígyelte az apátot s egyszerre csak fordított egyet a beszéd fonalán és mondta neki, amint következik:
– Na látom, hogy igen jó dolgod van, nincs semmi gondod. Már pedig gond nélkül nem élet az élet. Azért hát, hogy neked is legyen gondod, három kérdést adok fel. Ha mind a háromra megfelelsz, továbbra is apát maradsz, de ha nem, szamárháton kell körüljárnod a várost, még pedig háttal ülsz a szamár fejének s a szamár farkát fogod kantár szára helyett.
Hej, édes jó Istenem, hogy elfehéredett szegény apát! Reszketett, mint a falevél, hideg verejték gyöngyözött gömbölyű, jóságos arcán, hát még mikor a király szép sorjába fel is adta neki a három kérdést!
– Hát csak figyelj jól ide, – mondotta a király. – Első kérdésem az, hogy mennyi idő alatt kerülhetem meg a világot? Második kérdés: hány penny az értékem koronástul, királyi pálcástul és ruhástul? Harmadik kérdés: nemcsak azt kell megmondanod, mire gondolok abban a pillanatban, mikor a következő alkalommal újra felteszem a kérdéseket, hanem azt is ki kell találnod, hogy milyen hibát követek el. Adok pedig neked a három kérdésre három hónapot, – akkor jelentkezzél királyi palotámban.
Elment a király, ott maradt az apát, de, haj, e pillanattól kezdve nem volt sem éjjele, sem nappala. Nem evett, nem ivott, nem aludott, folyton gondolkozott, törte a fejét, de hiába törte, nem talált feleletet a király kérdéseire. Fordult ehhez, fordult ahhoz a soktudó emberhez, de hiába fordult, egy sem tudott megfelelni. Mikor aztán eltelt két hónap, nem volt otthon maradása, bolyongott erdőn, mezőn, nem találta helyét sehol. Egyszer aztán, amint egy réten bolyongott, találkozott egy pásztoremberrel, aki jól ismerte az apátot. Köszönt a pásztor illendően s merthogy látta az apát arcának színeváltozását, kérdezte:
– Ugyan bizony mi baja van, apát úr, hogy a színében úgy megváltozott?
– Óh, ne is kérdezd, fiam, – felelt az apát. – Nagy az én gondom s bánatom.
– Hátha tudnék segíteni rajta? Az apát úr is sokszor megsegített engem az én szegénységemben, hátha én is meg tudnám segíteni nagy gondjában, bánatjában. Volt már arra eset, hogy a kis egér segített a hatalmas oroszlánon.
– Igazad van, fiam, – mondotta az apát. – Hát halljad az én bajomat.
És elmondotta, hogy micsoda három kérdést adott fel neki a király.
– Hát csak ennyi az egész? – mondotta a pásztor. Adja ide a ruháját, apát úr, hadd öltsem magamra. Majd én elmegyek a királyhoz s válaszolok kigyelmed helyett a kérdésekre.
Az apát – mit tehetett szegény feje? – odaadta a ruháját, a pásztor meg ment egyenest a király palotájába. Ott mindjárt a király színe elé vezették s az, ahogy ránézett a pásztorra, mosolyogva mondta: Ej, de megfogytál, apát úr! No de hadd hallom a feleletet az én három kérdésemre.
– Hány nap alatt utazom körül a világot?
Felelt a pásztor:
– Ha felséged oly gyorsan jár, mint a Nap, 24 óra alatt.
– Jól van, apát úr. Meg vagyok elégedve ezzel a felelettel. Most arra felelj: hány pennyt érek én koronástul, királyi pálcástul, ruhástul?
Felelt a pásztor:
– A Megváltót 30 ezüst pénzért adták el, felséged egy ezüst pénzzel kevesebbet ér.
– Nagyon jó! Hát most azt mondd meg, hogy mit gondolok én e pillanatban?
Felelt a pásztor:
– Felséged azt gondolja, hogy a canterbury-i apáttal beszél…
– Persze, hogy azt gondolom!
– Már pedig nem jól gondolja, mert én szegény pásztorember vagyok.
– Bizony ha az vagy, nem leszel az többet, – mondotta a király. – Ez órától folyvást te vagy a canterbury-i apát, az pedig, aki helyett megfeleltél a kérdésekre, szamárháton járja körül a várost.
– Óh, ne tegye azt felséged, – könyörgött a pásztor. – Nem vagyok én apátnak való, hadd maradok továbbra is a nyájam mellett. Az apát úr pedig csak maradjon a helyén. Megérdemli: sok jót tett a szegény emberekkel.
– Jól van, – mondá a király – hát teljesüljön a kívánságod, maradj te a nyájad mellett, az apát meg maradjon apátnak.
Annyi aranyat adott a juhásznak, hogy alig bírta el, az apát pedig megmaradott apátnak s ezután még jobban istápolta a szegényeket.