Az ostoba Tempó.2)
(Japán mese.)
Élt egy faluban egy fiatal házaspár. Az asszony nagyon okos volt, tudott olvasni, írni. A férfi azonban szörnyű ostoba volt s azért az emberek Tempónak hívták. Azt mondja egyszer az asszony az urának:
– Hallod-e, Tempó, már te is dolgozhatnál valamit. Nézd, majd holnap elmegyek a vásárra, veszek neked két kosarat s egy pálcát. A kosárba veszek halat; azzal aztán elmégy s eladod.
– Biz a’ jó lesz, – mondotta Tempó – csakugyan szeretnék valamit dolgozni – s nagyon örült annak, hogy egyszer már reá is bíz valamit a felesége.
Az asszony csakugyan el is ment másnap a vásárba, vett két kosarat, vett egy pálcát; a kosarat televásárolta hallal, aztán a nyakába kötötte az urának s mondotta:
– Eredj Isten hirével, add el a halat!
Jókor reggel elindult Tempó, járt-kelt egész nap, de mind olyan helyeken járt, hegyeken, völgyeken, ahol egy emberrel sem találkozott. Bezzeg, hogy nem is adott el egy halat se. Este a halat mind egy szálig hazavitte.
– Hát te hol, merre jártál? – kérdezte az asszony.
Tempó elmondotta tövéről hegyére, hol, merre járt, hogy egy élő lélek nem sok, annyival sem találkozott.
– Ej, ej, – mondotta az asszony – hát menj olyan helyre, ahol emberek laknak. Menj faluba, meg városba.
– Jól van, – mondotta Tempó – úgy lesz.
Másnap csakugyan el is ment s addig ment, mendegélt, amíg egy faluba nem ért. Egy halat, kettőt el is adott, aztán ment tovább. Ért egy másik faluba, ott is eladott egy halat, hettőt, de már a nap lefelé járt s még mindig sok hala volt Tempónak. Nagy szomoruan visszafordult. Amint hazafelé ment s egy falun keresztül haladott, látja, hogy az emberek összecsődültek egy ház körül. Ugyan mi történhetett itt? – gondolta magában Tempó. – Ott bizony az történt, hogy egy ház égett javában, az emberek meg körülvették, hordották a vizet, öntözték a tüzet, de Tempó, a boldogtalan nem tudta, hogy mire való a tűz tulajdonképen s mintha semmi se történt volna, kiabált torkaszakadtából:
– Szakana, Szakana! (Halat, halat!).
Hej, megbotránkoztak az emberek! Hát ez miféle hitvány ember lehet, – gondolták magukban – hogy ilyenkor halat árul, mikor ég a ház? Ahányan voltak, mind nekiestek, ütötték, pofozták, verték, szegény Tempó alig tudott kiszabadulni a kezük közül. Hazament nagy búsan, elpanaszolta a feleségének, hogy mi történt vele.
– Óh, te boldogtalan, te, – mondotta az asszony – máskor hogyha ilyen helyre találsz vetődni, ne kiabáld, hogy halat, halat, – hanem kiáltsd azt, hogy: én is segítek! Menj oda és segíts, majd meglátod, hogy másként bánnak veled az emberek.
Másnap ismét elindult Tempó, vitte a hátán a maga kosár halát s amerre ment, mindenfelé kiabálta: Halat, halat! Aztán befordult egy kovácsműhelybe. A kovács épen javába verte a vasat, a kemencében égett a tűz. Ahogy ezt látta Tempó, egyszeribe eszébe jutott, hogy mit tanácsolt neki a felesége. Volt a sarokban egy nagy dézsa víz, fogta a dézsát s a vizet beleöntötte a kemencébe. Bezzeg, hogy egyszeribe elaludott a tűz. A kovács ránéz, nem tudja, mit gondoljon. Hát miféle bolond ember lehet ez, hogy eloltja az ő tüzét? Szörnyen megmérgelődik s úgy felpofozza Tempót, hogy szikrát hányt a szeme. Nagyon elszomorodott Tempó, feje, füle lekonyult, úgy mendegélt haza s elpanaszolta a feleségének, hogy már megint hogy megjárta. Lám, ő azt tette, amit a felesége tanácsolt s mégis megverték.
– Ejnye, Tempó, ejnye, – mondotta az asszony – bolondot cselekedtél, nem lett volna szabad vizet öntened a kemencébe. Ha megint ilyen házba találsz bevetődni, akkor inkább segíts te is ütni.
Na, ezt jól megjegyezte magának Tempó s másnap nagy örömmel nekiindult, vitte a két kosár halat. Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által s amint ment az úton, látja, hogy egy ház előtt rengeteg sok ember csődült össze. Vajjon mit csinálnak ezek itt, – gondolta magában Tempó. – Odafurakodott az emberek közé, aztán bekukkintott a házba. Ott bizony az volt, hogy egy ember meg a felesége szörnyen ütötték, verték egymást.
– Ahá, – gondolta magában Tempó, – most már tudom, hogy mit csináljak. Azt mondotta a feleségem, hogyha valahol ütni látok valakit, akkor üssek én is. Odaszaladott a verekedő házaspárhoz, a halaskosarat letette s ahogy csak győzte, ütötte őket. Közbe mindazt kiabálta:
– Segítek kendteknek, ütök én is!
Na, ’iszen, egyéb sem kellett a verekedőknek! Egyszeribe nekiestek Tempónak, ketten közrefogták s úgy elagyabugyálták szegény Tempót, hogy alig tudott kivánszorogni a házból. Nagy nehezen hazavánszorgott szegény feje s keservesen elpanaszolta a feleségének:
– Látod, látod, feleség, a tanácsodat megfogadtam. Láttam, egy ember meg a felesége hogy ütötték egymást; odamentem, én is ütöttem őket, úgy ahogy te mondtad s mi lett a vége? Az lett a vége, hogy jól megvertek.
– Óh te boldogtalan, te, – mondotta az asszony – nem azt kellett volna neked tenned, hanem nyájas szavakkal békítened kellett volna őket. El kellett volna választanod szépen.
– Na, jó, – mondotta az ember – majd ezután úgy csinálok.
Másnap reggel ismét elment Tempó. Ment, mendegélt s amint ment az úton, látja, hogy két ökör ott áll az út közepén, nekimennek egymásnak az ökrök, öklelőznek szörnyen.
– Ohó, ezek valami verekedő házastársak, – gondolta magában Tempó. Na majd mindjárt odamegyek, közéjük állok, szép, nyájas szavakkal kibékítem őket.
Ahogy a két ökör egy kissé visszahőkölt azzal a szándékkal, hogy ismét összeöklelőzzenek, Tempó közéjük szaladott s kiáltotta nekik:
– Ne verekedjetek, béküljetek ki! Hát mire való ez? Éljetek békességben, amint jó házastársakhoz illik!
Abban a pillanatban a két ökör egymásnak szaladt s szegény Tempót úgy keresztülszúrták a szarvukkal, hogy egyszeribe kiadta a lelkét. Igy lett vége a szegény, ostoba Tempónak.