Kék mesekönyv

(Cseh mese.)

Prága város közelében élt egy igen-igen gazdag bérlő s annak volt egy szépséges szép leánya: Teréza volt a neve. Merthogy szép is volt, gazdag is volt a leány, a kérők egymásnak adták az ajtót, de adhatták, mert a bérlő nagyralátó ember volt, szóba sem állott akárki fiával. Egyszer aztán mit gondoltak, mit nem a prágai diákok, elég az, hogy a nyári vakáción beállítottak a bérlőhöz s felajánlkoztak cselédnek. Úgy okoskodtak a hamis diákok: hátha az a szép lány valamelyikre ráveti a szemét! De hiszen a bérlő sem esett a feje lágyára, tudta, honnét fuj a szél.

– Jól van, – mondotta a diákoknak – de én bért nem fizetek ám. Hajnaltól késő estig kell dolgoznotok, mikor kaptok enni, mikor nem (többször nem, mint igen) s azt is kikötöm, hogy aki csak egyszer is rossz kedvet mutat, annak az orrát levágom. Viszont én sem bánom, vágjátok le az orromat, ha meg tudtok haragítani.

Tetszett a diákoknak ez az egyesség, hogyne tetszett volna. Gondolták, majd túljárnak az öreg eszén: dolgoznak is, nem is, enni azonban esznek, amennyi beléjük fér, ők ugyan rossz kedvet nem mutatnak, akármi történjék, de már arra lesz gondjuk, hogy a kapzsi bérlő orra nélkül maradjon.

Hiszen ezt így elég jól elgondolták, de egy hét sem telt belé, a szemük zöldet, vereset látott a sok éhezéstől s egy éjjel a hányan voltak, mind visszaszöktek Prágába.

– Ej, ej, hát már visszajöttetek, – mondotta egy diák, kinek Koranda volt a neve s ki híres volt az ő huncfutságairól. – No, majd én próbálok szerencsét. Rajtam ugyan ki nem fog a vén pénzeszsák.

Azzal többet se szó, se beszéd, beállított a bérlőhöz s mondta, amint következik:

– Adj Isten, gazduram. Hallom, hogy a diákpajtásaim megugrottak. No hát én mégis idejöttem: fogadjon fel szógálatba.

– Jól van, fiam, felfogadlak, de nem ám úgy, hogy csak a vakációra. Itt maradsz jövő tavaszig, éppen addig, amíg a kakuk megszólal. Akkor aztán mehetsz Isten hírével, viheted a nagy semmit. Mert bért nem fizetek ám. Ellenben csak egyszer lássam rossz kedvedet, lenyisszentem az orrodat.

– Hát én a kendét lenyisszenthetem-e? – kérdezte Koranda.

– Le, fiam, le, ha meg tudsz haragítani. De azt várhatod ítéletnapig.

Kezet csaptak, Koranda beállott s várta, hogy enni adjanak, mert hát étlen csak nem kezdhet munkába. Hiszen várhatta, sem a gazda, sem a lánya nem törődött vele, azaz hogy mit mondok: a leány úgy nevetett, hogy csengett belé a ház, az udvar. Az ám, nevetett Korandán, ki egész nap étlen dolgozott. De Koranda, oda se neki, jókedvű volt, dolgozott serényen, közben jól körülnézett a ház tájékán, aztán mikor senki sem látta, hirtelen beosont a kamarába, ott levágott egy nagy darab szalonnát, a kenyérkosárból kivett egy kenyeret egészen, szép nyugodtan leült a ház elé s jóízűen falatozott.

Hát egyszer csak jő a gazda, látja, hogy Koranda csak úgy nyeli a jó puha kenyeret s a füstölt szalonnát.

– Ki adta neked a kenyeret s a szalonnát? – förmedt Korandára.

– Magad, uram, ha szolgád nincs, – felelt Koranda nevetve. – Nem adtak, hát gondoskodtam magamról.

– Ej, ilyen, olyan!

– Nini! Talán bizony haragszik kend? Ide az orrát!

Bezzeg hogy megszeppent a bérlő. Jó képet vágott s mondta:

– Ó, dehogy haragszom, kedves fiam, dehogy haragszom, csak egyél, igyál, amennyi beléd fér.

– No azért!

Telt, múlt az idő, hét, hét után, Koranda csak lógott előre, hátra, dolgozni nem dolgozott, a bérlőt ette a méreg, de valahányszor ráförmedt Korandára, ez csak annyit kérdezett: talán bizony haragszik kend? – s bezzeg hogy mindjárt elmúlt a haragos kedve.

Történt egyszer, egy vasárnap, hogy a bérlő a feleségével meg a leányával templomba ment s megparancsolta Korandának, hogy maradjon a konyhán, készítse el az ebédet, de ugyan jól elkészítse, a levesből ki ne felejtse a zellert, sárgarépát, petrezselymet, s aztán, ha jó lesz az ebéd, megengedi, hogy egy asztalnál ebédeljen vele.

Hej, hogy örült Koranda! Egy asztalnál ebédelhet a szép Terézával! Na, ugyancsak utána nézett az ebédnek. Kiszaladott a kertbe, egy szempillantás alatt összeszedte a zellert, a sárgarépát s a – – az ám, hiába tette tűvé a veteményest, egy szál petrezselyem nem sok, annyit sem talált. Amint ott keresgélt, folyton mellette lábatlankodott egy kis kutya, a gazdájának a kutyája.

– Hopp! megvan! – kiáltott fel nagy örömmel. – Óh, én bolond, még keresem a petrezselymet, mikor itt van mellettem.

Az ám, Petrezselyem volt a kis kutya neve. Nosza fülöncsipte a kis kutyát, a nyakát elnyisszentette s úgy ahogy volt, beletette a fazékba. No most van petrezselyem is!

Mire hazajöttek, szépen kitálalta az ebédet, de haj Istenem, lett ne mulass, mikor kisült, hogy megfőzte a Petrezselyem kutyát!

– Ki a házamból, te cudar! – ordított a bérlő s előrántott egy husángot, hogy elnáspágolja Korandát.

De Koranda a szeme közé nevetett a gazdájának s kérdezte nagy szemtelenül:

– Mi baj, gazduram? Talán csak nem haragszik?

Elé is vette a bicskáját, hogy lenyisszentse a gazdája orrát.

– No, no, fiam, nono, – hőkölt meg a bérlő – mit gondolsz rólam. Dehogy haragszom! Sohasem volt ilyen virágos jókedvem!

– Úgy legyen!

Telt, múlt az idő, jó dolga volt Korandának, de milyen jó, a gazdája meg dúlt, fúlt magában, ám a haragját nem merte mutatni, s ha mutatta is, mindjárt lecsöndesült, mert féltette ám az orrát.

Egyszer aztán bement a bérlő a városba, de magával vitte a feleségét is, a leányát is, merthogy gyanakodott már a leányára, hogy jó szemmel nézi a huncfut diákot. Mielőtt azonban útnak indult volna, megkérdezte Koranda:

– Mit dolgozzak ma, gazduram?

– Tudsz is te dolgozni – legyintett kicsinylően a gazda. – Eredj különben, nézd meg, mit csinálnak a többi cselédek, csináld azt te is.

Na, elment a gazda, Koranda pedig kiment a tanyára, ott őgyelgett egész nap s nézte, mit csinálnak a többiek. Hát egyszer látja, hogy a cselédek egy régi csűrnek a fedeléről szedik le a zsindelyt. Nosza, Koranda se rest, visszafordul a gazdája házához, felmászik létrán a fedelére s a drága szép új cserepeket ledobálja róla, hogy mind ahány volt, darabokra törött.

Hej, Uram, Teremtőm, mi volt, mikor este hazajött a gazda s meglátta a nagy pusztulást! Szaladt fel s alá az udvaron, haját tépte, ordított: hol az a gazember, hogy ölöm meg! – de bezzeg, hogy megjuhászodott, amint Koranda eléje perdült s megmutatta élesre fent bicskáját.

– Nini, mintha haragudnék kend?

– Én!? Eszembe sincs, édes fiam. Jól tetted, hogy ledobáltad a cserepeket. Úgyis s ebbet, jobbat akartam tétetni a házamra.

– Az már más.

No de a szegény bérlőnek nem volt sem éjjele, sem nappala. Hej de szerette volna, ha már megszólalna a kakuk! De szép meleg nyár volt, hol van a tavasz? Hiszen lehet ezen segíteni, okoskodott a gazda. Hopp! megvan! ütött a fejére. Behívta a szobájába a szép Terézát s mondta neki:

– Hallgass ide, lányom. Ez a gaz Koranda elevenen sírba visz engem, ha valahogy meg nem szabadulok tőle. Mondok neked valamit. Eredj ki a kertbe, mássz fel ott egy fára s utánozd a kakuk hangját. Azzal kitelik Koranda esztendeje, mehet Isten hírével.

Mit volt, mit nem tenni, bár nem szívesen tette, Teréza kiment a kertbe, ott felmászott egy almafára s egyszerre csak elkezdett kakukolni: Kakukk! kakukk!

– Hé, Koranda! – kiáltott a gazda. – Hallod? Megszólalt a kakuk! Kitelt az esztendőd.

Nagyot nevetett Koranda:

– Ej, gazduram, gazduram, nem szól ilyenkor az igazi kakuk. Rosszba sántikál kend.

– Hát nem hallod?

És csakugyan újra megszólalt Teréza, s olyan ügyesen kakukolt, akárcsak egy igazi kakuk.

– De már ezt a kakukot megnézem, – mondta Koranda s szaladt a kertbe, mint a szél. Hát csakugyan ott volt a kakuk, már mint hogy Teréza. Nosza, jól megrázta az almafát, hullott az alma, mint a záporeső, de bizony lehullott Teréza is.

– Te az enyém, én a tiéd! – mondotta Koranda lelkes szóval.

Éppen ebben a percben ért oda a gazda s ahogy ezt hallotta, elfutotta a méreg:

– Mit! Az én lányomra mered vetni a szemedet, te sehonnai! Mindjárt elereszted!

– Jól van, – mondta Koranda – eleresztem, de akkor meg ide az orral. Vagy a lányát vagy az orrát.

– Ejnye, ilyen olyan, hamis diákja, – morgolódott a gazda, de most már nem merte mutatni a haragját – hát akkor csak inkább a lányom.

S merthogy látta, hogy a lánya is szereti a hamis diákot, egészen megjuhászodott s még aznap megtartották a lakodalmat.