MÁSODIK FELVONÁS.
(Az első felvonás szobája. Másnap este. Már alkonyodik.)
Cecile, Pál.
Cecile (a kanapén gubbaszkodik, cigarettázik és sötéten bámul maga elé.)
Pál (keresztülmegy a szobán, az óráját nézi): Bámulatosak az emberek… Nem tudnak pontosak lenni… Igazán bámulatosak… (Cecilere néz, meghökken, halkan és gyöngéden.) Valami baja van?
Cecile (tagadólag rázza a fejét.)
Pál: A feje? Nem csoda! Egész nap cigarettázik – egyiket a másik után… Most meg könyes a szeme is!
Cecile (némán könyörög, hogy hagyja békén.)
Pál: Nézze, drágám, én nem szoktam tolakodni, még a feleségem bizalmába se szoktam tolakodni… de ezt most még sem hagyhatom ennyibe… Maga sír és én nem tudom, hogy miért? Hát mégis a férje volnék, vagy mi! Itt valami hiba van és a hibáért – én vagyok felelős.
Cecile (szinte mulat a naivságán, de nem szól, nehogy a hangja elárulja a felindulását.)
Pál: Ugy látszik, a tudományos munka is szenvedéllyé lesz… rossz szenvedéllyé, mint a kártya vagy az alkohol… Tudja, vannak napok, mikor úgy megyek a dolgozószobámba, mint a részeges ember a csapszékbe… Ha valaki ilyenkor megzavar, azt hidegvérrel meg tudnám gyilkolni… Néha álmomban is meduzák úszkálnak körülöttem – szivárványszínű új speciesek – akkorák, mint egy kofaernyő… Én a meduzák után megyek és maga másfelé megy… És most azon veszem észre magam, hogy már nagyon messzire elkerültünk egymástól… Mondja őszintén: nagyon boldogtalanná teszem én magát?
Cecile: Nézze, öreg Paulusz, ha nem tudná még, hát megmondom: maga mindig azt szokta tenni, amit én akarok… Ha én úgy akartam volna, akkor az összes meduzák megpukkadhattak volna a féltékenységtől – maga még sem nézett volna feléjük… Mindenért, ami a házasságunkban történt, engem illett a felelősség…
Pál: Ugy?
Cecile: És ha nem leszek többé –
Pál (szavába vág): Pardon! Nem lesz többé? Hogy érti azt?
Cecile: Barátom, nemcsak a meduza, az asszony is mulandó. Hanem azért ne féljen, az ilyen jó anyagot nem hagyják parlagon az asszonyok. Ha én egyszer útra kelek innen, akkor majd megszólal az előszoba-csengő, megnyílik az ajtó és mosolyogva belép „az új nő“ – ő, aki majd tovább fűzi a maga sorsát. (Csöngetés az előszobában.)
Pál: Jönnek. Kérem, legalább mossa meg a szemét, még azt fogják hinni, megvertem magát!
Cecile (jobbra el.)
Pál, Lencsi.
Lencsi (balról jön, egyik kezében kis hálóban jókora harcsát, a másikban festékes ládát hoz, hozzácsatolt palettával): Jó estét!
Pál: No végre!
Lencsi: Ketten jöttünk… (Orra alá tartja a halat.) Ez aztán harcsa – mi?
Pál: Ez már aztán harcsa!
Lencsi: Kilójáért 6 koronát kért a bandita – de én jól megmondtam neki a véleményemet – így aztán ideadta 5 kilencvenért… Elhozták a kufferemet?
Pál: Már régen fenn van a toronyszobában… Holnap reggel aztán munkának látunk ám, Lencsi!
Lencsi: Nem is képzeli, milyen jót tesz velem… Milyen nagyszerű az, ha az ember érzi, hogy valahová tartozik – valakihez… Ez a nő sorsa és – hivatása: szolgálni!
Pál: Dehogy is! A nő született királynő – mondta valaki.
Lencsi: Születet királynő, ha egy királyt szolgálhat!
Pál: Furcsa, hogy mi még soha sem beszéltünk ilyenekről – pedig a gyámja vagyok… Mondja, volt már a maga szívében királykoronázás?
Lencsi (pirulva): Oh – mit kérdez, bácsi!
Pál: Én azt hiszem, talán kötelességem is – mint gyámja…
Lencsi: Minden hívő léleknek van egy királya, egy istene, akire hódolattal és hűséggel gondol… De az csak álom, csak vallásos kultusz, mert oceánok választják el tőlem, felhők magasságában jár fölöttem…
Pál: Kérem, a mai fejlett közlekedési eszközök mellett…
Lencsi (szavába vág): De én nem is akarom, hogy ő tudjon rólam, nem akarom, hogy az én szomorú kis árnyékom ráessen az ő tündöklő útjára… Ő boldog és nincs rám szüksége… Ő boldog és a boldogság önzővé tesz… (Rajongva égfelé emeli a harcsát.) De ha egyszer szerencsétlenség érné, ha boldogtalan lenne, ha egyedül maradna – akkor, óh, akkor hozzá sietnék és azt mondanám neki: – (Megpillantja a belépő Cecilet, minden átmenet nélkül.) Óh, drága Cecile, csókolom a szép kezedet!
Előbbiek, Cecile.
Cecile (jobbról belépett.)
Lencsi: Mit szólsz a vakmerőségemhez? Bekvártélyoztam magam a házadba… Olyan boldog vagyok, hogy a te közeledben lehetek – hiszen tudod, te nekem ideálom vagy… Te vagy a legszebb, a legelegánsabb, a legszellemesebb. (Észreveszi, hogy a fecsegése idegessé teszi Cecilet, Pálhoz fordul.) Láttam ám Sándor urat… A villamos kocsiból láttam… Fiakkeren jön, de a villamos elhagyta…
Cecile (figyelmessé lett): Egyeül volt a kocsiban?
Lencsi: Egyedül… (Pálhoz.) Az előszobából benéztem az ebédlőbe… Öt teríték… Ki az ötödik?
Pál (szárazon): Trill báró…
Lencsi: Trill? (Hirtelen Cecile felé fordul és mereven nézi.)
Pál (némi zavarral): Sándor akarta mindenáron.
Lencsi (hirtelen Pál felé fordul): Sándor akarta? (Észreveszi, hogy ügyetlen volt, szünet után gyerekes hangon): Jaj, úgy drukkolok, úgy drukkolok a hal miatt! Istenem, csak sikerüljön… Még az államvizsgán sem drukkoltam így… Megyek beadom a halat a konyhába… (Jobbra el.)
Pál, Cecile.
Cecile (indulatosan): Meddig marad a házunkban ez a leány?
Pál (az ablakban): Miért?
Cecile (meggondolja magát): Különben maradjon, amíg magának jól esik!
Pál (az ablakban): Jön már! Most fordul be a fasorba… (Előre.) Magukra hagyom magukat… Beszéljen vele, hanem kérem: ne irónikusan! Maga vele mindig irónikusan beszél! Neki most melegségre, barátságra van szüksége… Ugy látszik, a szegény fiú tényleg valami bestia karmaiba került… (Jobbra el.)
Cecile, Sándor.
Cecile (az ablakhoz megy.)
Sándor (balról jön, elhalad Cecile mellett, anélkül, hogy észrevenné, keresve néz körül.)
Cecile: Sándor!
Sándor (hidegen bólint.)
Cecile: Köszönöm, Sándor.
Sándor: Mit köszön?
Cecile: Köszönöm, hogy egyedül jött, hogy nem hozta magával azt az embert, azt az urat… Igy jobb, így méltóbb…
Sándor: Tévedés. Trill a sarkomban van. Szavát vettem, hogy eljön és ő beváltja a szavát, a fickó gentleman. (Jobbra indul.) Paulusz odabenn van?
Cecile: Maradjon. Beszélnem kell magával. De kérem, könyörgök: ne folytassuk ott, ahol tegnap elhagytuk. Én ma már nem vagyok az, aki tegnap voltam. Nincs bennem semmi büszkeség, semmi, de semmi harciasság. Csak szomorúság van bennem. Lágy és édes szomorúság. Mondja, Sándor, nincs rá mód, hogy mi megint azok legyünk, akik voltunk?
Sándor: Ezt jól adja! Tegnap földrengés volt. Széttört, agyonvert és porba lökött mindent, ami értékes volt a világon. Az egész világ ma sivatag, szemétóceán, hullahegy és maga azt mondja: tegyük meg nem történtté! Nem, csodák nem történnek már.
Cecile: Csodák is történnek, ha meg van a hit.
Sándor: Én nem hiszek semmit, nem is akarom, hogy velem elhitessenek valamit. Abban sem hiszek, hogy a megalázkodása őszinte legyen. Maga gőgös asszony, ha most mégis féket tesz a nyelvére, ez annak a jele, hogy megijedt, nagyon fél valakitől, vagy valamitől…
Cecile: Ugyan, nem hallott még asszonyokról, gőgös asszonyokról, akik egy embertől a durvaságot is szivesen eltürték?
Sándor: Durván bántak magával a Török-utcában?
Cecile: A Török-utcában? Hát mondjuk, ott voltam! Én a Török-utcában voltam, én egy rossz asszony vagyok. Rendben van, de maga nem az uram, nem is a kedvesem! Soha nem is akart az lenni. Maga nem a nőt szerette bennem, hanem az embert. A barátom volt. Magát nem csaltam meg. A barátságunkat érintetlenül és tisztán hoztam vissza a Török-utcából, ha ugyan ott voltam. Miért löki el mégis magától? Miért beszél velem a gyűlölet, a megvetés hangján?
Sándor: Nézze, kérem, én egy közönséges ember vagyok. Olyan, mint a többi: gyönge és ingatag. Én ebben a nagy vurstliban, melyet életnek neveznek, csak úgy tudok exisztálni, ha van egy-két szilárd pont, amibe belekapaszkodhatom. Ilyen szilárd pont volt az erény, a női erény, maga, mert maga volt nekem a nő és az erény. De most maga is felült az ördöghintára, az erény forogni és bukfencezni kezd, én elvesztettem minden támaszomat, én tegnap óta belezuhantam a végtelen semmibe… Hát ezért gyűlölöm magát, ezért vetem meg!
Cecile (hozzálép, a karjára teszi a kezét, szeliden): Kegyetlenkedjék velem, ha jól esik, én szívesen eltűröm, de hallgasson meg! Maga azt hiszi, hogy én mindent elvesztettem. Mindent – a Török-utcában… De mit tud maga arról, ami az enyém? A fejemben, a szivemben, a véremben a mi van… Annyi minden van, annyi, hogy dúsgazdaggá tehetnék valakit! Ezt mind felajánlom magának, olyan őszintén, olyan fentartás nélkül, ahogyan soha még ember nem ajándékozta meg barátját… Tegnap én még nem tudtam, mi a barátság… Talán nem is hittem benne… Nem tudtam, hogy mi maga nekem… A földrengésnek kellett jönnie, hogy ledüljenek mind a falak és hogy mi meglássuk egymást!
Sándor: Nézze Cecile, amit maga most csinál, azt nálunk otthon kacérkodásnak nevezik… Közönséges kacérkodásnak… Az asszonyok azt hiszik, mindenkit meg lehet fizetni ugyanavval a bankóval… Hát vegye tudomásul, kérem, én nem vagyok olyan olcsó legény!
Cecile: De kár, de kár, hogy a férfiak mindig az öregapjuk fejével gondolkoznak, soha a magukéval.
Sándor: Ha maga az öreganyja fejével gondolkozik, akkor soha nem jut el a Török-utcába!
Cecile (csendesen mosolyog maga elé): Milyen furcsa ez tulajdonképen! Mi itt beszélünk, beszélünk, de nekem úgy tetszik, egyikünk sem mondja azt, amit kellene… Maga szavakat mond, szavakat: erény, női erény, ördöghinta és azt várja, hogy összetörjek a súlyuk alatt. De hát ezek a szavak üresek és pehelykönnyűek, én legalább nem érzem a súlyukat… Mondok magának valamit, Sándor! Én talán nem voltam a Török-utcában, de elképzelek olyan esetet, amikor el tudnék oda menni… Attól függ csak, ki lakik ott… Hát én nem vagyok erényes asszony, akkor sem, ha nem is járok a Török-utcába. De mindez nem is fontos. Fontos nekem az, hogy magától el kell szakadnom. Lássa, mi most úgy állunk szemben egymással, ahogyan férfi és nő talán még soha nem állott. Ez a mi óránk, Sándor! Ne mondja, hogy kacér vagyok, hanem nézzen rám, ismerjen meg… Ugye, mi most már nem szakadhatunk el egymástól?
Sándor (fölvett a zongoráról egy képes francia divatlapot és a borítékon levő női arcképet nézi.)
Cecile: Lealázkodtam maga előtt. Porig alázkodtam. Amennyire egy asszony le tud alázkodni. De most már emeljen föl! Ez kötelessége. Maga erős és okos, hát ne hagyjon magamra!
Sándor (a lapot nézi, elneveti magát): Xénia nagyhercegnő… (Megmutatja Cecilenek a lap cimképét.) Kérem, ne felejtse el ezt a nevet: Xénia nagyhercegnő!
Cecile: (meghökkenve néz rá.)
Sándor: No ne féljen, nem hibbantam meg, csak – Xénia nagyhercegnő! Egy császár huga volt… ez a szépséges princessz meghalt, (A füzetet nézi.) meghalt öt esztendővel ezelőtt! Ne felejtse el: meghalt öt esztendővel ezelőtt. Folytatása következik. (A füzetet visszadobja a helyére. Az ámuló Cecilere néz, hangosan nevet.) Haha!
Előbbiek, Pál.
Pál (balról jön, meghallja Sándor nevetését, vidáman kezet fog vele.) Bravó! Csakhogy megjött megint a régi kedved! Ezt már szeretem! Hanem most vágd magad haptákba, maga pedig, oh Cecilia, piruljon el szemérmetesen és öltse dobogó szive fölé az erény páncélját, mert ő jön, ő jön, sőt már itt is van: a sasszárnyú Ikarosz, a nagy asszonyevő, a híres szívdöglesztő…
(Autótülök a szín mögött.)
Sándor (bejelentő hangon): A Ma hercege!
Pál: A Ma hercege?
Cecile (egy bizonytalan lépést tesz, majd hirtelen sarkon fordul, jobbra el.)
Pál (utána néz): Miért ment ki?
Sándor: Talán ki akarja magát csipni, ruhát vált, egy kis pudert az arcára…
Pál (meggyőződés nélkül): Trill kedvéért? No hiszen rosszul ismered az asszonyt… Cili és Trill! Haha!
Előbbiek, Trill.
Trill (csinos és elegáns fiú, oxfordi genre, balról jön): Jó estét! (Nagyon melegen, szinte meghatott komolysággal rázza meg Pál kezét.) Köszönöm a szives meghívást, nagyon köszönöm… igazán megtisztelésnek veszem, direkte megtiszteltetésnek… És örülök, nagyon örülök, hogy megint láthatom… (Némi mágnásos leereszkedéssel.) Szervusz, Sándor! (Körül néz. Cecilet keresi.)
Pál: Hogy van, hogy van, sasszárnyú Ikarosz báró?
Trill (behízelgő szerénységgel): Sasszárnyú? Oh kérem, én még csak a kisebb fajtájú baromfihoz tartozom. Talán csókaszárnyú, legföljebb varjúszárnyú… (Cecilet keresi.)
Pál: Mindig olvassuk a nevét, fenn kóvályog, nem tudom hány ezer méternyire az emberiség feje fölött…
Sándor: Nem unalmas odafenn, túl a kéményeken?
Trill (hüvösen): Nem! Az ember kevés kaszinótaggal találkozik!
Pál (nevet.)
Trill (Pálhoz szivélyesen): A repülés, kérem alássan, épp olyan mulatságos, vagy unalmas, mint minden más hazárdjáték.
Pál: Tét: egy gentleman nyakcsigolyája.
Trill: Ez szellemes! Direkt szellemes! Egy gentleman nyakcsigolyája, megjegyzem magamnak.
Pál: És ha nem indiszkrét a kérdésem: Hány angyalnak csavarta el már odafenn a fejét?
Trill (kedvesen és lelkesen): A magamformájú szegény ember a felhők fölött is csak levegőt talál, üres levegőt… Nem úgy, mint szellemi nagyjaink, a tudósok, azok a föld pocsolyáiban is tündöklő csodákat fedeznek fel… Ilyen szellemi magasságokba mi nem tudunk fölemelkedni, mi szegény repülők, nem, de azért meg van az a jogunk, hogy büszkék legyünk világhírű honfitársainkra!
Sándor (Pálhoz): Hát tessék: ő büszke reád, mint világhírű honfitársára!
Pál: Valljuk be: szép tószt volt!
Trill (vidám nekilendüléssel): Hát urak, mi ujság a fővárosi társaságban?
Pál és Sándor (összenéznek.)
Sándor: No hallod, ezt te kérdezed tőlünk? Az aszfalt-báró, a zsúrherceg és tenniszkirály?
Trill: Kérlek, én mostanában alig vagyok Pesten… Nagyon sokat utazom… Repülőversenyeket fogunk rendezni a vidéki városokban… Most is három napot kellett izé… – Nagyváradon töltenem… (Pálhoz.) Ma reggel jöttem csak meg Nagyváradról… (Sándorhoz.) Három napig nem is láttam Pestet…
Pál: Tegnap még Aradon volt, báró úr?
Trill: Nagyváradon.
Pál: Akkor ajánlom, fogja fülön a legényét…
Trill: Csinált valamit a lókötő?
Pál: A lókötő Chateau Irat iszik és szobaleányokat kocsikáztat a pecsétviasz-autóban.
Trill (arcátlan hidegvérrel): Ugy-e? Na hát ha így van, akkor direkt el fogom csapni. Őtet is, a soffőrt is… Hogy miket mernek manap a cselédek! (Sándorhoz.) Véletlenül nem tudnál nekem való legényt?
Előbbiek, Cecile.
Cecile (jobbról jön, bólint Trill felé, a továbbiak alatt Sándor közelében marad, mintha védelmet keresne nála.)
Trill: Oh–oh–oh! Nagyságos asszonyom, hát Budapesten van?! Itthon méltóztatik lenni? Na de ilyen meglepetés! Én azt hittem – nekem azt mondták – a Tátrában van… Valaki azt beszélte – egy hölgyismerősöm beszélte – látta Lomnicon – vagy talán Csorbán – nem emlékszem biztosan, hol látta… Valószínűleg összetévesztette valakivel… Mert vannak meglepő hasonlatosságok az életben… Igen, de ha tudtam volna, hogy itthon méltóztatik lenni, ha tudtam volna, akkor már régóta tiszteletemet tettem volna… Én ma is azt hittem, hogy legényvacsorára jövök… Özvegy legények bús vacsorájára… (Megfenyegeti Sándort.) És te nem szóltál nekem egy szót sem! El akartad titkolni a nagyságos asszonyt, direkt elsikkasztani! (Miután fagyos csendben hallgatják, lassankint elveszti biztosságát, – most beleül az antik karosszékbe és új lendülettel beszél, miközben Sándor és Pál, akiket bosszant, hogy a karosszékbe ült, ellenséges szemeket meresztenek reá.) Hanem ragyogó színben van a nagyságos asszony! Amióta szerencsém van ismerni, nem volt még olyan ragyogó színben… Az uraknak nem tűnik fel annyira, mert gyakran látják őnagyságát, de nekem már nagyon régen volt szerencsém… Van már egy hónapja… Ohó, megálljunk csak! Május huszonhetedikén volt a galamblövés – akkor láttam a szigeten – ez stimmel, úgy-e? – tehát másfél hónapja! Majdnem másfél hónapja! Dehogy! (Sándorhoz.) Több, mint másfél hónapja, hogy nem láttam a nagyságos asszonyt! (Pálhoz.) Másfél hónapja! Csodálatos, hogy múlik az idő, oly gyorsan, bár nekem sok volt a másfél hónap, nagyon sok… (Megint megfeneklik, kétségbeesetten néz körül, újabb nekilendüléssel.) Hanem a tisztelt tanár úr is milyen ragyogó színben van! (Sándorhoz.) Direkt ragyogó színben van, na, nincs igazam? Persze, a jó levegő, a csend és a szép kilátás… És a lelki harmónia – az a fő! (A homlokát törli.) Csak körül kell nézni ebben a házban, az ember mindjárt látja: itt harmónia van… Itt van valami, ami tiszta és jó, ami meleg és szent… (Nem bírja tovább.)
Sándor (miután egy ideig élvezte Trill zavarát): Másfél hónapig nem voltál itt? Fogadni mernék, hogy ezalatt valami csinos nő lábainál pengetted a gitárt… (Cecilehez.) Nem is sejti, hogy ennek az úrnak milyen szerencséje van a hölgyeknél… Szédületes szerencséje! És nem ám afféle kis grizetteknél, hanem elsőklasszisú dámáknál, igazi úriasszonyoknál!
Pál: Néha úgy megostromolják a lakását, hogy az inasa számjegyeket osztogat, mint a híres operatöröknél… Ne tessék tolakodni, hölgyeim! Mindenki sorra kerül!
Trill (Pállal szemben adja a jó fiút): Ugy érzem, most már teljesen megértem a vicclap számára. Szabad cigarettára gyújtanom? (Rágyújt.)
Sándor (Cecilehez): A kis ravasz a humor mezejére tereli a dolgot… De az igazság az, hogy mindenki irigyli közülünk – minden férfi… Hanem el kell ismerni, hogy megérdemli a kolosszális szerencséjét… Mert úgy nézzen rá, hogy ő a legdiszkrétebb férfi, akit életemben láttam… Sok diszkrét férfit láttam már életemben, de ilyet egyet sem!
Pál: Egy úriasszony nem is plaszirozhatja előnyösebben a jó hírét, mint Trill báró úrnál.
Trill (akinek e csipkedés igen jól esik, meleg mosollyal honorálja Pál megjegyzését, majd fölényesen fordul Sándor felé): Kérlek alássan, te talán plakátirozni szoktad, ha egy szép asszony rád mosolyog?
Sándor: Rám nem mosolyognak a szép asszonyok, arról már egészen leszoktak… (Lelkes érdeklődés hangján.) Hanem te, jó egypár éve nem láttam már a hajfürtgyűjteményedet… Akviráltál azóta szép új példányokat?
Cecile (a hajfürt szónál egy alig észrevehető, ideges mozdulatot tesz.)
Trill (akinek láthatólag rettenetesen kellemetlen a téma, magától kikelten): No, de kérlek! Hát csak nem fogod – (Cecilere nézve, hirtelen elhallgat.) Azt hiszem, ez a hely nem az a hely…
Sándor: Sőt ellenkezőleg: éppen a tisztességes nőket érdeklik az ilyen dolgok… (Cecilehez.) Nincs is ebben semmi! Az egyik képeslapokat gyűjt, a másik hajfürtöket… Egészen poétikus ötlet: „A szerelem elmúlik, de a hajtincs megmarad!“ Fekete, barna, szőke fürtök – bársony kazettában – kulcs alatt! (Trillhez.) Ugy-e, vörös is van? (Cecilehez, szakszerűen magyarázva.) A tincsek sorszámmal vannak ellátva – az adományozók neve katalogizálva lesz – a könyvelés persze szigorúan titkos… (Cecilehez, aki cigarettára akart gyújtani, de fordítva fogta a gyújtót.) Kicsit ideges ma – no majd én! (Tüzet ad neki.)
Trill (már egyszer félbe akarta szakítani Sándort): Bocsánat, hát ez a dolog magyarázatra szorul… Mert nem úgy van, nem egészen úgy, ahogyan ő mondja… Őt néha kissé elragadja a fantáziája, mert ő egy Mikszáth Kálmán, kérem! Hát lehet, kérem, hogy régen, fiatal koromban, eltettem egypár emléket… Az ember végre is csak egyszer fiatal és én sohasem szerettem a kártyát, meg a léhaságokat… De ma már nincs semmiféle gyűjteményem… Régen túl vagyok az ilyeneken, amióta megismertem az élet komolyságát… (Komolyan, némi férfias megindulással.) S ha ma egy hölgy megtisztelne egy emlékkel – (Szárazon.) ezt csak úgy mondom, mert direkt ki van zárva – (Lendülettel.) azt egyedül őrizném, teljesen elkülönítve, mint valami ereklyekincset, mint egy drága szentséget! (Sándorhoz epésen.) Hogy mért kellett ezt szóba hozni –
Sándor (Cecilehez): Talán el sem hiszi, pedig úgy van: Trill gyűjteményében olyan hajfürt is van, amely koronás főn termett…
Trill: Koronás főn? Jó lesz a mentőkért telefonálni!
Sándor: Egy nevet mondok, csak egy nevet és te hallgatni fogsz: Xénia!
Cecile (figyelmessé lesz a név hallatára.)
Trill: Xénia? Soha sem hallottam!
Sándor (sugalló hangon): Xénia nagyhercegnő!
Trill: Nagyhercegnő? (A cím láthatólag imponál neki.)
Sándor (Cecilehez): Ez a rossz csont tavaly Scheveningenben nyaralt… Ugyanakkor megjelent ott Xénia nagyhercegnő is – de senki sem gyanította, hogy a kettejük sejourja közt valami összefüggés van…
Trill: Összefüggés? Jaj de jó! Tizezer ember fürdött ott – és ő összefüggésről beszél!
Sándor (nem törődik Trillel, mindig Cecile felé fordulva): Magam nem voltam ott, de a kaszinóban ma is beszélnek még róla – persze csak a Trill háta mögött…
Trill: Miről?
Sándor (Cecilehez): A nyilvánosság előtt kerülték egymást – Trill és a nagyhercegnő… De egyszer egy nagy orkán után – sötét este – egy párocskát láttak a néptelen homokbuckák közt… A háborgó tengert nézték és a hold előtt vágtató felhőket… Egy társaság megleste őket… A gavallér Trill volt – ezt egyhangulag megállapították… Az istennőre vonatkozólag megoszlanak a vélemények… Némelyek azt állítják: elárúsítónő a nagyárúházból…
Trill (dühösen): Igazi budapesti traccs!
Sándor: Mások följebb keresgélnek – sokkal feljebb. Azt mondják: azon az estén egy fejedelmi hölgy repülő leckét vett – propeller nélkül – a híres gyűjtemény pedig egy oroszosan szőke fürttel gazdagodott…
Trill (akinek igen tetszik ez a fordulat): Tagadom! Direkt tagadom!
Sándor: Azt is mered tagadni, hogy ismerted a nagyhercegnőt, mi?
Trill (kis szünet után): Pardon! Csak helyesen kell disztingválni! Hajfürtadás –
Pál (közbevág): Hajfürtadományozás! Egy nagyhercegnő adományoz…
Trill: Hajfürtadományozás és egyszerű ismeretség között van különbség! Igen nagy különbség! Végre: ha mondjuk, abban a szerencsében részesültem volna, hogy bemutattak volna őfenségének, aki mondjuk érdeklődik az aviatika iránt, abban még igazán nem volna semmi… És én nem is tűrném, hogy erről valaki tiszteletlenül nyilatkozzék!
Pál: Jó, jó, de őfenségének legmagasabb mászkálása éjnek idején a homokbuckák közt –
Sándor: Vagy mégis az elárúsítóleány volt a nagyárúházból?
Trill (lojálisan): Egy fiatal hercegnő, aki bizonyos fokig fölötte áll az emberek ítéletének, megengedhet magának ilyen kis ártatlan romantikát…
Sándor: Ugy-e, nem mered tagadni, hogy vele sétáltál?
Trill: Nem merem? Nevetséges! A dologban nincs semmi tagadni való…
Előbbiek, Lencsi.
Lencsi (jobbról jön, kötény, feltűrt ruhaujjak, nyitott szakácskönyv a kezében): Bácsi, kérem. (Megpillantja Trillt.) Óh, bocsánat…
Pál: Maguk még nem ismerik egymást? (Bemutatás.) Trill báró, nagyhercegi kamarai aviatikus…
Lencsi (nevetve meghajlik, aztán komolyan): Bácsi kérem, a gombát egészben, vagy vagdalva? A szakácskönyv utasítása homályos… (Megmutatja neki a passzust a könyvben.)
Sándor: Vagdalva?! Rémület fog el! (Pálhoz.) Jó volna helyszíni szemlét tartani!
Pál (a könyvben böngész): Az ügy kezd tényleg aggasztó fordulatot venni… Lássuk azt a harcsát!
Lencsi: Jaj, én úgy drukkolok! Ugy druk – (Elharapja a szót, Trillt nézi, majd Cecilet, aztán kiegészíti.) – kolok! (Pállal jobbra el.)
Cecile, Sándor, Trill.
Sándor (fölveszi a füzetet Xénia arcképével és szó nélkül Cecile kezébe adja.)
Cecile (földre ejti.)
Trill (udvariasan fölemeli, egy pillantást vet a képre, elolvassa az aláírást, ijedten nézi hol Cecilet, hol Sándort.)
Sándor: Szegény, jó Xénia nagyhercegnő! Milyen tragikus sors jutott neked osztályrészül! Meghaltál, négy esztendővel a tengerparti séta előtt.
Trill: Tessék? (A képet, majd Sándort nézi, egyszerre elkezd nevetni.) Nahát téged jól felültettelek! Téged lóvá tettelek! (Cecilehez közeledik.)
Cecile: Kérem, én nem akarom magát megbántani, nem is haragszom, de kérem: menjen el! Ne nézzen így reám, kérem, hanem menjen el!
Trill: No de nagyságos asszonyom igazán nem értem…
Cecile (megvadulva): Én most már nem bánom, akármi lesz is – én most már semmit sem bánok!
Sándor (Trillhez bizalmasan): Ideges szeszély! De azt hiszem, őnagyságának – éppen őnagyságának – nem lehet olyan szeszélye, amit neked – éppen neked – vakon nem kellene teljesítened.
Trill: Nagyon sértő szeszély!
Sándor: Ugyan! Megsérthet egy szép hölgy egy gentlemant?
Trill (vállat von): Jól van, mehetek… Hanem hogy a tanár mit fog gondolni, azt már nem tudom… (Durván.) Különben bánom is én! Gondoljon, amit akar! (Föltesz egy monoklit, amelyet eddig még nem használt.) Direkt nevetséges! (Balra el.)
Sándor, Cecile.
Sándor (cigarettára gyújt, kaján jókedvvel): Maga a férfitől nem látta az embert. Most bemutattam magának az embert, már amennyiben ez a kétlábú izé a homo sapiens családba sorozható. Mégis inkább szarvasmarha. Arra született, hogy szarvakat viseljen, méteres szarvakat… Ha ő akar másokat felszarvazni, az természetrajzi szemtelenség. Még csak vére sincs a fajankónak! Csak hiúsága van. Nem kell neki az asszony szépsége – csak a hírneve…
Cecile: Az élet egy szemétdomb!
Sándor (kellemes meglepetéssel): Igen? Hiszen akkor rendben vagyunk… Miután sikerült ennek a hitvallásnak egy új apostolnőt szereznem, itt már be is fejeztem volna a küldetésemet. (Készülődik.) Jó mulatást, szépasszony!
Cecile (ijedten): Elmegy?
Sándor: Hogyne! csak meg muszáj néznem a Rhone-gleccsert!
Cecile (a halántékát fogja): Elhagy… És mi lesz velem? Mit tegyek? Mit mondjak az uramnak?
Sándor: Az urának? Jókor jut eszébe. Hát mondok magának valamit, szép asszony: ne féljen semmit, legyen egészen nyugodt, nem lesz itt semmi baj, maga szépen ki fogja magát vágni… Hogyan? Azt nem tudom… De ki fogja magát vágni… Az olyan házasság, ahol a férj gazdag és az asszony szegény, az olyan házasság az én megfigyelésem szerint tartós szokott lenni… Magukat erős kötelék fűzi egymáshoz: a kék róka! Gondoljon a kék rókára, az erőt fog magának adni, hogy megvédje a családi boldogságot.
Cecile: Hiszen lehet, hogy rossz asszony vagyok, de olcsó én nem vagyok…
Sándor: Olcsó – drága? Relativ fogalom.
Előbbiek, Pál.
Pál (jobbról): Türelem, gyerekek, mindjárt tálalnak. Hol van Trill?
Pál: Mit csinált?
Sándor: Majd Cecile megmagyarázza… ő mindent megmagyaráz…
Pál: Történt valami?
Sándor (miután Cecile makacsul hallgat): Semmi különös. Telefonon kérették, jőjjön azonnal a városba… Köztünk maradjon a szó: én azt hiszem, Xénia nagyhercegnő…
Pál: No de ilyen szélkakas! Öt perccel a vacsora előtt ő startol. Különben bánom is én! Igy négyesbe kedélyesebb lesz.
Sándor: Hármasba még kedélyesebb lesz, mert én is startolok.
Pál: Te –? Megint rád jött a dühöngő ürület?
Sándor: Dehogy, kérlek, a dolog nagyon egyszerű… Én tudniillik – (Cecilere néz, hirtelen elhallgat.) Majd Cecile lesz olyan szíves, megmagyaráz mindent…
Pál: Most már dosztig vagyok a rébuszokkal… (Kiabál.) Mi történik itt?
Cecile (cigarettát vesz az asztalról): Az történt, hogy én megcsaltam magát.
Pál (ijedten, szelíden): Mit csinált, drágám?
Cecile (eldobja a cigarettát, idegesen kiabál): Megcsaltam magát!
Pál (szünet után, sápadtan): Hogy maga engem, hogy maga engem megcsalt?
Cecile (Sándorra mutat): Ott a vádló.
Sándor (meg akar ugrani, a főbejáratig sompolyog): Azt hiszem, ennél a családi jelenetnél felesleges vagyok…
Cecile: Dehogy felesleges! (Karon csípi.) Az erény tűzbe ugrott… Maga követelte a tragédiát… Tessék itt van! Hívják a szerzőt, hát ne bújjon el, kérem! (Előrevezeti.)
Pál (Sándorhoz): Ez komoly?
Sándor (egy kézmozdulattal Cecilre hárítja a szólást.)
Cecile: Nem, kedves uram! Én megteszem azt, hogy a fejemet oda hajtom a bárd alá, de én nem nyakazom le magamat. Az a hóhér kötelessége és én tartok a rendre… (Irónikus páthosszal.) Teljesítse a kötelességét! (Jobbra el.)
Pál, Sándor.
Sándor (fel, alá jár): Azt hiszi, nem merek rá vallani! Mert hiszen belénk nevelték, minden úgynevezett gentlemanbe: hogy a léha nők alfonzai, a kicsapongás orgazdái legyünk… Az asszony kilopja az ura zsebéből a becsületét, én pedig, a gentleman, azalatt másfelé terelem a férj figyelmét… „Falazni“, mondják tolvaj nyelven… Hát én nem kérek az ilyen lovagiasságból! Én nem falazok! Ha nekem a becsület és a becstelenség közt kell választanom, akkor én a becsület mellé állok, akár nadrágot, akár szoknyát visel… (Megáll Pál előtt, megfogja a kabátját.) Megmondom neked, igenis megmondom: Cecile megcsalt, megcsalt, megcsalt!
Sándor: Kivel? A kitünő báróval, a repülő szarvasmarhával…
Pál (ijedten): Trillel –? Hát mégis Trillel! Ajajaj! Baj, nagy baj! Szegény Cili.
Sándor: Micsoda, még sajnálod, mikor így eldobta magát? Hát értsd meg, ember: Cecile egy bukott nő, eldobta magát!
Pál: Hiszen éppen azért sajnálom, mert eldobta magát… Egy ilyen asszony bizony különb sorsot érdemelt volna! (Felfortyan.) Hanem mindennek te vagy az oka! Nem vigyáztál rá!
Sándor: Én –? Megbolondultál? Hát ki az ura: te vagy én?
Pál: Én vagyok, de éppen azért! Mit ér a férj vigyázása? A férj a kilencedik szomszédtól tudja meg, mi történik a házában… Hanem veled jó barátságban volt. Te imponáltál neki. Rád hallgatott. Igazán úgy viselkedtél, mint egy – – szóval: nagyon ostobán viselkedtél! Rettenetes ostobán! Mi az ördögöt kerestél te Svácjban? Egy ilyen asszonyt nem hanyagol el az ember! Egy ilyen asszonyt, aki a körme hegyéig csupa fantázia, azt nem hagyja magára az ember!
Sándor: Óriási! Hát én vagyok az oka, mindennek én vagyok az oka! Mit szándékozol most tenni?
Pál: Először beszélnem kell vele.
Sándor: Hazudni fog valamit.
Pál: Nekem nem. Nekem sohasem hazudik. Olyan hiszékeny férj vagyok, nem vicc és nem élvezet engem becsapni.
Sándor: Ki fogod kergetni a házadból! El fogsz tőle válni! Ezzel tartozol a nevednek és a barátaidnak.
Pál: Ugy látom, a barátaim igen türelmetlen hitelezők…
Sándor: Paulusz, csak nem gondolsz arra, hogy megbocsáss neki?!
Pál: Az ember nem azt teszi, amit gondol, hanem amit muszáj.
Sándor: Ami pedig azt az alávaló gazembert illeti, azt a Trillt –
Pál: Miért volna gazember?
Sándor: No hallod, nem csábította el a feleségedet?
Pál: Azt én nem tudom, nem voltam ott. Alkalmasint te sem voltál ott. Én csak azt tudom: Ha egy fiatal fickó ilyen bájos asszony közelébe férhet, akkor igazán szomorú öszvérnek kellene lennie – na! (Leinti önmagát.)
Sándor: Szép elveid vannak. Nagyon szép elveid.
Pál: Asszonyi dolgokban nekem egyáltalán nincsenek elveim… Visszaemlékszem azonban a múltra, főleg a te múltadra, na! (Leinti magát.)
Sándor: Föltétlenül meg fogsz verekedni, Trillel!
Pál (gúnyosan): Fogok –?
Sándor (meghökken): Paulusz, te nem vagy gyáva ember!
Pál: Dehogy nem! Nagyon is gyáva vagyok. Száz dolog van, amitől félek. A haláltól véletlenül nem félek. De ha szembe találom magam az emberek ítéletével, akkor libabőrös lesz a hátam… Te azt mondod nekem, duellálnom kell Trillel? Hát én csupa gyávaságból duellálni fogok… Hogy én mellékesen mit gondolok magamról, rólad és a párbajról, mint olyanról, azt inkább nem mondom meg… (Meghajlik.) Kérlek, vállald el az ügyem intézését, gondolom, így szokták mondani?
Sándor: A gazember holnap a pisztolyod előtt fog állani.
Pál (vigyorogva): Pisztolyra fogunk menni?
Sándor: Föltétlenül!
Pál: Hogy gyűlölöd te azt az embert!
Sándor: Te, mi van veled? Miféle lé folyik a te ereidben? Mert vér semmiesetre sem!
Pál: Hát én nem tagadom: Nincs meg bennem a megcsalt férj tüzes és becsületes haragja… Talán azért nem, mert a mi házasságunk nem is volt igazi házasság… Csak félreértés volt, egy félreértés, amit az anyakönyvvezető hitelesített… Cili gondolatai künn röpködtek, a dúcon kívül, mit tudom én hol? De az én gondolataim sem ültek otthon… nem tiszta a lelkiismeretem, hát hogy dobáljam kövekkel? Én inkább sajnálom. Régóta sajnálom. Fél szemmel nézem az íróasztalom mellől és sajnálom.
Sándor: Ravasz asszony az, nincs azon mit sajnálni!
Pál: Ravasz, persze ravasz, de ne feledd, nekünk ravaszkodik: értünk ravaszkodik, szegény. Ravasz, mint a selyembundás, titokzatos kis állat, a kék róka, amely olyan nagyon ingerli a fantáziáját… A parányi kis lábaival fáradhatatlanul trapol a hómezőkön, az éjféli nap alatt, egyik jéghegytől a másikhoz oson, mindig ravaszkodik, mindig keres valamit, én azt hiszem: végeredményben egy kis melegségért ravaszkodik. És az egész játék az ő bőrére megy. Én különben régóta tudom, hogy egyszer meg fog csalni, de mégis máskép képzeltem a dolgot, egészen máskép…
Sándor: Hogy képzelted?
Pál (egyszerűen): Ugy, hogy veled fog megcsalni.
Sándor: Mi az –? Velem –? Megőrültél?
Pál: Az egész világ azt hitte!
Sándor (növekedő izgalommal): Velem! Hát engedj meg, igazán nem értelek… És te ezt ilyen könnyen veszed? Neked nem is lett volna ellene kifogásod?
Pál: Mivel úgy is túl kellett rajta esnem, inkább te, mint más! Te tisztességes ember vagy, jó barátom, te kímélted volna a nevemet. Azonkívül gazdag vagy, feleségül vehetted volna Cecilet és ő mindenképen nyert volna a cserén. Most már tudod, hogy én mért nem haragszom. És most elmondom neked azt is, hogy te miért haragszol olyan nagyon!
Sándor (méltósággal): A te házad nekem quasi templom volt… Ami az életemben tiszta és becsületes –
Pál (a szavába vág): Jó, jó, csak kérlek: ne szavalj! Neked egészen jó ötleted volt, mikor azt a Trillt a Ma hercegének nevezted… Egy ember ment, mendegélt, peckesen és előkelően, a vadgesztenyefasorban… Aztán bömbölve jött a vörös autó – elütötte, legázolta. Aki az autóban ül, az a Ma hercege. Aki a földön fekszik: a Tegnap lovagja. Barátom, te is voltál herceg, a Holnap királya is lehettél volna, de te nem éltél a hatalmaddal, hát meghaltál!
Sándor (dühösen nevet): Meghaltam?
Pál: És én azt tartom, aki meghalt, az feküdjék szép csendesen. Jó nevelésű hulla egyáltalában nem csinál skandalumot.
Előbbiek, Cecile.
Cecile (útra készen, kalappal, nyári kabáttal, keztyűvel.) Isten vele, öreg Paulusz!
Pál: Elmegy?
Cecile: El.
Pál: Hová?
Cecile: A városba, Erna nénémhez.
Pál: Ugy! És aztán –?
Cecile: Aztán el fogunk válni, Paulusz! A mi házasságunk – (Legyint a kezével.)
Pál: Na persze. (Utánozza a gesztust.) Muszáj válni?
Cecile: Muszáj.
Pál: És mi legyen a válóok?
Cecile: Arról Sándor úr fog gondoskodni – szivességből…
Pál: Nem, – majd az ügyvédem talál valami tisztességes okot… Hanem mivel most már itt tartunk és mivel most már ugyis mindegy: mégis szeretném tudni, igaz-e, amit Sándor mond?
Cecile (megigazítja Pál nyakkendőjét): Nézze, drágám, mi most már szétmegyünk, hát nem is fontos, hogy mit gondolunk egymásról… De maguk ketten együtt maradnak és azért nem szabad összeveszniök… Hát legjobb lesz, ha maga mindent elhisz, amit az az úr mond… De most már szeretnék indulni.
Pál: De hogyan fog bejutni? (Sándorhoz.) Kölcsön adhatnád a kocsidat?
Sándor (némán bólint.)
Cecile: Ha egy asszony olyan útra indul, mint én, akkor meg szokta kérni egy tiszteletreméltó barátját, hogy kisérje el… nehogy úgy lássék, mintha kidobták volna… Nekem van itt egy tiszteletreméltó barátom (Pálhoz.) – kérem, kisérjen el Erna nénihez.
Pál: Szivesen drágám, csak a kalapomért megyek. (Jobbra el.)
Cecile, Sándor.
Cecile (miután jó ideig mozdulatlanul állottak, halk hangon): Irgalmatlan vágás volt, megsebesültem, de az én sebemből maga fog elvérezni.
Előbbiek, Pál.
Pál (jobbról jön, nyári felöltőben, kalappal a kezében): Hát ha úgy tetszik…
Cecile: Paulusz kérem, ha Messingertől doboz jön, azt majd küldje Erna nénihez.
Pál (bólint): A kék róka! (Karját nyújtja, körülnéz, mintha ő búcsúznék, meghatottan.) Azért, valljuk meg, sok jó órát eltöltöttünk itt – mi hárman!
Sándor (az antik székre támaszkodik és megsemmisülten néz maga elé.)