VIII.
Sháma.
Khéllán és Attulinok országa.
Míg Sháma kétségbeesetten jajveszékelve könyezett, a nemtő lábaihoz helyezé málik Efrah merev testét, mit az ifju hölgy megpillantván, ijedten ugrott hátra; mert atyját halottnak hivé. De Szaif mindjárt észrevette, hogy a málik részint az iszonyu percz ijedelme, részint a szokatlan sebes útazás miatt csak kimerülve és elájulva van. A gyorsan nyujtott segély csakhamar helyre is hozta az aggastyánt. Midőn felébredt, fogadott fia és leánya karjai közt találta magát.
A szegény atya szeretteinek nyájaskodását sokáig szemlélte a nélkül, hogy magát az örömnek átengedte volna. Végre midőn megérté, hogy mindez valóság, hogy ő a földi életet nem hagyta el, akkor felüdült lélekkel visszánozta gyermekeinek gyöngédségét s keblére szoritva őket, áldá Istenét.
– Atyám! kivánsz-é még egyebet nászajándékul? – kérdé Szaif.
– A mindenható Isten nevére, Szaif! nem én, hanem álnok vezérem Szkárdis volt, a ki tőled lehetetlenségeket kivánt; a mi engem illet, már rég szivemből beléegyeztem a ti egyesüléstekbe; de hogy én nem voltam otthon, annak ma szomoru példáját látók. Reménylem s meg vagyok győződve, hogy reám nem neheztelsz s engem nem kárhoztatsz.
Még azon a napon Szaif Züliázánnak Sháma herczegnővel való nősülése hivatalosan közzététetett, birák és bizonyságok hivattak s Szaif anyja rendezte a menyegzői előkészületeket.
Nem sokára a fényesen öltöztetett Shámát a menyegzői sátorba vitték s a boldog Szaif Züliázánnak mint nejét mutatták be.
Kamaria a legnagyobb készséggel s szivességgel játszotta az anya szerepét, mert neki tervei készen voltak, s hogy azokat kivihesse, szüksége volt Szaif bizalmára és vonzalmára; Szaiftól a jól játszott anyai szerelem alapján a Lueh titkát kicsalta s e percztől fogva tervét megállitá s a menyegzői ünnepélyre következett estve mondá fiának:
– Íme, gyermekem! te már ma estve a házasság oltárán áldozol. Ily körülmények között nem illő, hogy talizmánodat, melyen Isten neve van bevésve, magadnál tartsd.
– Az igaz, – mond Szaif – én nem is gondoltam arra s most már szobámba, hol nőm vár, nem mehetek bé ezen Lueh-vel; letenni sem merem, félve nehogy eltévedjen.
– Bizd reám, majd vigyázok én reá ez éjjel, holnap reggel aztán átadom – monda Kamaria.
Szaif átadta a Lueh-t anyjának, mondván, hogy magánál tartsa, s azután belépett nejéhez, hol az annyi szenvedés árán nyert s oly epedve várt boldogság özöne áradott reá és neki nem tetszett ez a percz drágán megvásároltnak; elaludt egy tiszta lélek boldogsága-, bizalma- és békéjével.
Kamaria pedig ördögi kárörvendő mosolylyal tért szobájába s elévevén a Lueht, élénken megdörzsölte, s ekkor a kis hangocska mondá:
– Lábik ya száttár!
Kamaria ekkor mondá a nemtőnek:
– Airud! melyik földünk legveszedelmesebb országa, a hol legvadabb nép lakik s beszéld el, hogy mit lehet ottan szenvedni?
Airud elésorolta a föld legfélelmesebb városait, s Khéllán tartományról értekezvén mondá, hogy ott ember alaku lények laknak, de a melyek megesznek minden oda tévedő idegent, azután megemlité az attulin nép által lakott országot is, melynek lakói elégetik az idegent, a kit szerencsétlen sorsa közéjök vezet.
– Készülj! – mond Kamaria – ragadd fel fiamat és nejét; hagyd fiamat a Khéllán tartományban, a herczegnőt pedig az attulinok országában. Igyekezz akkor ragadni el őket, midőn mindketten elaludtak!
Airud távozott, vigasztalan levén, hogy ezen fertelmes nő hatalmába esett s a szobába ment, a hol Szaif és Sháma nyugodtan aludtak, és felvevén őket, sötét fellegek között ég felé emelkedett velök.
Szaif nem sokára fölébredt, midőn a nap első sugarai még alig tünedeztek a láthatár keleti párkányzatán. Elébb azt hivé, hogy álmodik, de szemeit az őt vivőre vetvén, megösmeré, hogy az Airud s mondá neki:
– Já, Airud!
– Szerencsétlen fia az aráboknak! – felelt ez.
– Mit mondasz? hová viszel minket? – kérdé Szaif.
– Hogyan, ábrándos lélek! te egy oly elvetemedett nőre, mint anyád, bizod azt a megbecsülhetetlen kincset, a melyet soha egy málik sem birt előtted? hogyan feledhetéd, hogy az a nő születésedkor kidobott a pusztára s alig nehány hónapja, áruló módon és gyáván meggyilkolt? Most mégis az ő gonoszsága és ördögi ravaszsága által magadat rászedetni engedéd, Szaif? Hát nem ismered sem saját becsedet, sem az én értékemet?
Szaif ezen korholó szavakat hallván, édesen alvó nejére tekintett s könyezni kezdett.
– Istenem! – mondá – egy napi boldogságot ki tudja mennyi szenvedés- és szerencsétlenséggel kell megfizetnem. Hová viszel minket, Airud?
– Téged Khéllán tartományban hagylak – felelé a nemtő, egyszersmind megismertetve vele ez iszonyatos országot.
– S hatalmas Isten! Shámával mi fog történni? – kérdi kétségbeesetten Szaif!
– Rendeletet kaptam, hogy a herczegnőt válasszam el tőled s hagyjam az attulinok országában.
– Oh kegyelem! – mond ijedten Szaif – oh irgalom Airud! legalább ne válassz el szeretett nőmtől; hagyj minket ugyanazon országban!
– Jól tudod – mond Airud – hogy az lehetetlen; hogy vakon kell engedelmeskednem a Lueh birtokosának s ha ezt nem tenném, azonnal megemésztetném a tűz által. Szót se többé erről! Nem méltánylád hatalmamat, s gyerek módjára cselekvél.
– Istenem! hát lehetséges-é, hogy az ember még anyjában se bizzék? – nyögé Szaif keserüen.
S azután elhallgatott. Csakhamar meg is érkeztek Khéllán tartományba, Szaif egy búcsucsókot adott mindig alvó nejének, s azután fájdalomtól dúlt szívvel távozott. A nemtő újra felszállt a fellegek közé s nehány óra mulva újból leereszkedett, hogy Shámát az attulinok tartományában letegye.
Málik Efrah leánya mélyen aludt, midőn ezen vad földre letétetett, s fölébredvén átfagyva érzé magát a reggel hidege által. Fiatal férjét keresvén, nem talált egyebet ismeretlen s kietlen vidéknél. Ő is, miként Szaif, azt hivé hogy egy rosz álom hatása alatt van. Felkelt a nedves földről s fejét kezébe vevén, igyekezett rendezni eszméit; de nem kételkedheték tovább, egyedül elhagyatva volt ezen sivatag vidéken s növekedő kétségbeeséssel kezdé Szaifot kiabálni, de szavai viszhang nélkül hangzottak el ez iszonyatos néma tájékon.
S míg kétségbeesetten álla ott, háta megett feléje közelgő lovasok zaját hallá, a kik gyorsan haladtak, s midőn megpillanták a herczegnőt, meglepetve mondák egymásnak:
– Ki ez idegen? minő rosz sors hozá őt a mi távoli hazánkba?
Azután magukkal vivén, városukba málikjokhoz vezették.
– Já, málik! – mondának ezek – íme egy nő, a kit mi a szabadban találtunk s a ki nem tudja vagy nem akarja tudni, honnan s miért jött.
– Hát – mond a málik – nem tudod a mi törvényeinket; nem tudod, hogy veszélyes reánk, ha mi egy országunkba jövő idegent élni hagyunk! Ezen nőnek, miként a többi idegeneknek, meg kell halnia. Készitsétek a máglyát, s fegyveres emberek vezeték az ámulat miatt szólni nem tudó herczegnőt egy nagy piaczra, ott egy nagy fahalmazt raktak s a herczegnőnek kezeit összekötvén, felhágatták ezen máglyára.
Csak tüzet kelle adni, már a lángoló szövétnekek készen voltak, midőn a málik leánya átlovagolt ott s mihelyt szemeit a szép idegen nőre veté, kinek a lángok martalékjává kelle lennie, szivét meghatva érezé s rendeletet adott, hogy a kivégeztetés elnapoltassék s magával vivén Shámát, atyjához vezeté, hogy számára kegyelmet esdekeljen.
– Atyám! jövök kérdezni, micsoda bűnt követett el e nő, hogy halálra itéled? s ha nem tett semmi roszat, akkor kérlek add nekem, én felelni fogok róla.
– Leányom! hát elfeledted-é törvényeinket és szokásainkat? Ez egy idegen, s az ilyeneknek köztünk való megjelenése mindig nagy szerencsétlenséget hozott reánk.
– Igen, tudom! de ez egy szégény elhagyatott nő, a ki maga sem tudja miként került ide, s a kinek senkivel egybeköttetése nincs. Minő szerencsétlenséget okozhatna tehát ez a nő? Egyébiránt bezárom őt a templomba, s a mi kegyes és imádandó Istenünk szolgálatjára alkalmazom. Atyám, könyörgök, ezen nőnek érettem kegyelmezz meg!
A málik még egy darabig ellentállott, de leánya oly igen s oly sokáig kérte, hogy végre engedett s a herczegnő visszatért Shámával, a kit nem sokára a kápolnába vezetett.
Ez a kápolna vagy inkább imaház – mely ezután Szaif Züliázán nejének lakása kellett hogy legyen, nagy kiterjedésü s gazdagon ékitett egyház volt. A padolatot gyönyörü szőnyegek boriták, a falak kimetszve s gazdagon aranyozva voltak; nagy mennyiségü arany- és ezüst lámpák csüngtek alá a szép hajlatu kúpról. A herczegnő Shámát ide bévezetvén, monda:
– Íme, a mi Istenünk!
S egy nagy juhra mutatott, melynek szarvai gyémánt gyöngyök- és rubintokkal voltak kirakva, lábai hasonlóan drágakövekkel ékitve, gyapja gazdagon megaranyozva; szóval, egy juhot gazdagabban felöltöztetni lehetetlen lett volna.
A málik leánya monda ekkor:
– Sháma, ez a mi Istenünk, viseld jól gondját, mert az ő jósága mente meg téged a lángoktól és haláltól.
Azután megmutatá az eleség raktárt, mely dió-, mogyoró- és kétszersülttel volt gazdagon ellátva; nagy arany fazékakat, melyekben a szent eledel tartatott, a mit akkor kellett adni, ha az isten-juh megcsömörlik a dió- és mogyorótól, s végre más nagy arany- és ezüst medenczéket, melyekben az Isten itala, rózsa- és jázminviz tartatott, s nagy kristály- és arany gyertyatartókat, melyeket éjjelre meg kell gyujtania, s miután szolgálatának minden részleteit megmagyarázta, távozott, megigérvén, hogy gyakran meg fogja látogatni az imaházat, melynek most ajtaját bezárta.
A szegény templom rabja rögtön papnői kötelességéhez látott, hogy ezen foglalkozás által némileg szomoru s unalmas helyzetének egykedvüségét elűzze és magának szórakozást szerezzen; de az éj bekövetkezvén, gondolkozni kezdett azon, hogy mi volt ő a tegnap és mi ma. Tegnap egy máliknak leánya, egy imádva szeretett férjnek neje, ma pedig egy juhnak szolgálója. S haragra lobbanva egy botot vett elő és jól elverte az attulinok békés és ártatlan istenét.
Nehány hét mulva Sháma észrevette, hogy érdekes állapotban van s kilencz hónap mulva csakugyan anyja lett egy gyönyörü szép fiunak, kit ő Dumárnak (atyátlan) nevezett s fiacskáját a templomban növelte, egyszersmind papnői kötelességéről sem feledkezvén el.
Most a Khéllán tartományba megyünk át, a hol Airud Szaif Züliázánt hagyta.
Az ifju aráb sokáig járt ezen ismeretlen hazában. Végre egy nagy erdőre találván, ott menhelyet igyekezett találni, hogy a khéllánok már általa ismert vad kegyetlensége elől magát mentesitse. Nem sokára egy szikla alá mélyülő barlangot fedezett föl, a mely annyira el volt rejtve, hogy esetlegesen vagy igen fürkészve lehetett megtalálni. Szaif itt ütötte fel tanyáját, melyet nehány szikladarabnak a torkolat elébe hengeritése által könnyen eltorlaszolhatott; csak ritkán ment ki az erdőbe eledelt keresni, mi gyökerekből s esővízből állott. Ez az élet kilencz hónapig tartott. De ekkor veszteni kezdé béketürését, tettereje fölébredett s az ily életmód elviselhetetlen lett előtte. Másfelől Szaif csak távolról látta ezen ország lakóit s azt vette észre, hogy azok kevesen vannak s ritkán hagyják el lakjaikat. Egy reggel tehát elindult s mikor az erdőből kiért, bár béestveledett volt, mégis megpillanta a távolban egy nagy csapat feléje közeledő khéllánt. Az egyedüli rejték, melyet hamarjában fölfedezhetett, egy lombdús fa volt, melyre felhágott s elrejtődzött. Nem sokára a vadak megérkeztek ezen fa alá s esetlegesen vagy ösztönböl felnéztek és megpillanták Szaifot, kit a fa ágai csak részben takartak el. Ezek az emberek feketék voltak, de közöttük egy fehér is volt, kinek oly hosszu hajzata volt, hogy csaknem földig ért. Szaif megérteni hitte, hogy a fehér vitatkozik a feketékkel s hogy megakadályozni igyekezett, hogy ezek az idegent levonják a fáról s valójában a csapat visszatekintés nélkül távozott is, de kevés idő mulva a fehér visszatért társai nélkül s a fára emelvén szemeit, monda:
– Szerencse hozott, Szaif Züliázán!
Szaif leszállott, kérdve a khéllántól, hogy honnan ismeri őt.
– Tudd meg Szaif! – felelé az – hogy én nő vagyok s hogy a khéllán nők nem eszik meg az idegeneket. Azért kegyetlenkednek s roszul bánnak velök ezen elfajult nép férfiai. Én elhatároztam, hogy nemünket felszabaditsam s megmentsem ezen barbár lények zsarnoksága alól, kiknek miként megjegyezhetéd, arczuk igen hasonlatos a kutyákéhoz; annak oka pedig az, hogy ezen ország egy málikjának két idétlen gyereke született, kiknek arczuk a kutyáéhoz hasonlitott; elébb meg akarta őket öletni, de megszánván őket, a hakiméhket hivatta, hogy azok jövője iránt megkérdezze őket. A bűvészek azt felelék, hogy azok egy szomszéd tartományban nagyon megsokasodnak, de végre meg fognak semmisittetni egy Szaif Züliázán nevü hős által A málik ekkor a hakiméhktől egy Talszamét kért, a ki gyerekeinek utódait ezen ellenség megérkeztéről értesitse.
A hakiméhk – miként szokásuk, bezárkóztak titkos műtételök végrehajtására s negyven nap mulva a máliknak egy csudaszerü kakast adtak, melynek tollazatához van a khéllánok élete kötve s őket csak is ezen állat tollával lehet megölni; annak érintése nélkül ők nem halnak meg s ez az oka, hogy oly annyira megsokasodtak; egyedül én ismerem ezen talszámé titkát és én téged arra a helyre foglak vezetni, a hol ezen kakast hatalmadba keritheted. Ily módon aztán kiirthatod e nemtelen s veszedelmes fajt.
Szaif követé a nőt, a kit Khailunának hivtak, s csakhamar egy hegy aljához értek, a melynek keblében mély bánya volt vésve. Bémentek ezen földalatti üregbe s Khailuna egy lépcsőzetet mutatott Szaifnak, mondván:
– Hágj fel e sziklák között mind addig, míg egy kis térre jutsz; ezen tér közepén egy nagy fát találsz, melyen ül a kakas; aludni látszik, de azért óvatosan közeledj hozzá s így csak akkor fog észrevenni, mikor közelében leszesz; kiáltani akarand, de te gyorsan kapd el a körmei közt levő erszényt s gyöngytartalmát öntsd ki a földre; a kakas feledve minden egyebet a földre fog szökni, hogy gyöngyeit felszedje, s te ekkor könnyen hatalmadba keritheted a khéllánok éber őrét.
Szaif útasitása értelmében fölment a lépcsőzeten, megtalálta a tért s az ott levő fán megpillantá a csudálatos kakast. Lassan közeledett, de midőn kezét kinyujtá feléje, az kiterjeszté szárnyait s kiáltani akart; azonban Szaif elkapván erszényét, tartalmát elszórta a földön; ekkor az állat leszállott s míg gyöngyeit gyüjtögetné, Szaif rárohant, fejét szárnya alá nyomta, hogy ne kiálthasson s gyorsan ment a lépcsőzeten le az őtet váró Khailunához.
Khailuna és Szaif egész éjen mentek s hajnal feltüntével egy sebesen feléjök közeledő porfelleget pillantának meg. Nem sokára vad hangok zaja üté meg füleiket és Khailuna monda a fiatal arábnak:
– Íme, egy nagy csapatja a khéllánoknak tör ellenünk, végy egy tollat s nyilvesszőként dobd ezen emberek ellen.
Szaif akként tett, s midőn a tollat ellöké, az egy tűzlándzsává változott, mely a khéllánok egy egész sorát átdöfte; Szaif ezen módon kilöké a kakas minden tollait egyet kivévé, s a vad csapat egészen meg volt semmisitve. Szaif ekkor kérdé vezetőjétől, hogy mit csináljon ezen utolsó tollal?
– Lökd ki mint a többit – mond ez – mert a még élő khéllánok élete mind ezen egy tollhoz van kötve s mihelyt te azt kidobod, mind azok, kik a mezőkön el vannak széledve vagy lakásaikba bezárva, mind meg fognak halni abban a perczben. Szaif kitépte az utolsó tollat is, a kakas egy fájdalmas kiáltással megdöglött s Khéllán minden lakói kimultak vele egyetemben.
Khailuna búcsut vett az ifjutól, de ez visszatartóztatván kérdé tőle, hogy hová megy, mit akar csinálni e puszta vidéken?
– Te, úgy mond – megmentél ezen vadaktól s társam leendesz a halálig.
A nő elfogadta Szaif barátságát s elindultak a nélkül, hogy tudnák hová vezetendi az isteni gondviselés.
Térjünk most vissza az imaházba, a hol Sháma gyerekét növelte kötelességei közepette, melyek inkább fogolylyá mint papnővé tevék őt.
A juh-isten, melylyel néha keményen bánt, félt tőle s közeledtekor védelmi állást szokott venni. Egy estve midőn Sháma egyik kezében kétszersültet s másikban a szent szövétneket tartva közelitene hozzá s visszataszitaná türelmetlenül, a szegény juh végre szelid jellemétől eltérőleg haragosan szökött neki. A meglepetett Sháma ezen váratlan s szokatlan támadás elől visszahökkenvén egyensulyt vesztve leesett s a kezében tartott szövétnek az imaház alatt levő elefánt istállóba esett, a mely meggyuladván, csakhamar nagy tűzvész támadott. A málik megjelent sergeivel a minden perczben tovább terjedő tűz eloltására, de az – mintha valamely rosz akaratu nemtő élesztené, minden perczben dühösebben terjedett s csak három nap mulva sikerült kioltása.
A málik ekkor összegyüjté vezéreit s monda nekik:
– Már régóta nem ért ily csapás. Vajjon nincs-é városunkban valamely idegen, a kinek jelenléte ezen szerencsétlenséget ránk vonta?
– Já, málik! – feleltek a vezérek – idegen nincs városunkban, hanem mi azt hisszük, hogy istenünknek valami oka van a haragra. Meg kellene néznünk, ha a templomi szolgálatban nincsen-é valami hanyagság?
A málik vezéreitől kisérve elindult a templom látogatásra.
Sháma, ki nem tudta a kosnak megengedni az okozott bajt, éppen egy ráemelt vesszővel állott a kos mellett, midőn a málik kiséretével belépett; ki is látva, hogy mi történik, dűhvel kiálta fel:
– Semmi kétség többé, istenünk azért küldé ránk a nagy csapást, mert roszul bánnak vele; fogjátok rögtön ez átkozott idegent s a máglyára vele!
A málik és kisérői leborultak s kérték bálványukat, hogy engedjen meg a büntetését nyerendő rosz bánásmódért, s Shámát megkötve, az imaház egyik sötét szegletébe, gyerekét pedig a szemben levő szegletbe helyezvén, kimentek az imaházból.
Míg a málik emberei buzgalommal dolgoztak a máglyán, azt hivén, hogy szent müvet tesznek, mely által megharagudott istenöket megengesztelik, egy arra közelgő férfit és nőt vettek észre.
Szaif és Khailuna volt, kiket a gondviselés ezen országba vezetett éppen azon perczben, midőn Shámának a lángok martalékjává kelle áldozatul esnie.
A két idegen rögtön elfogatott s a málik rendeletet adott, hogy vigyék őket az imaházba s mindhármok számára készitsék a máglyát.
Midőn Szaifot és társát az imaházba vezették, már sötét volt, lábaikat és kezeiket erősen lekötötték s azután az ajtót bezárva az őrök távoztak.
Rab volt, a máglyát készitették számára, s mégis nem helyzetének iszonyatossága, nem a közel halál miatti félelem volt az, mi Szaif figyelmét hánykódtatá, hanem egy éhséggel küzdő gyerek kínfacsarta sirása volt az, mi lelkét kifejezhetlen aggálylyal tölté el; többször kisérté meg köteleinek elszakitását, de azok szilárdak voltak, nem engedtek s a szegény teremtés hörgése mind gyengébbé és fájdalmasabbá vált. Ekkor Szaifnak sikerült természet feletti erőmegfeszitéssel köteleit elszakitani. A gyerekhez rohant s azt felvéve és keblére szoritva igyekezett fölmelegitni, s mivel egy más nyögdécselést s fájdalmas sirást is hallott, megkerülte az imaházat s csakhamar fölfedezett a sötétben egy siró és zilált haju nőt, Szaif közeledett feléje, s mihelyt a nő gyereke hangját meghallá, könyörgő hangon kiáltá:
– Oh fiam, oh idegen add ide haldokló gyermekemet!
Szaif elszabaditá a nőt s átadta neki a gyermeket, kit a nő szeretettel szoritott kebléhez; de a gyerek ekkor nem sirt, életet talált ott.
Egy kialudni készülő szövétnek fellobbanó lángja világot vetett a sötétbe burkolt nőre s Szaif megismeré halál angyalaként halványan reszkető szép Shámáját. Ő is ugyanazon perczben Szaifra veté szemeit s két összeolvadó kiáltás hangzott el. Szaif Shámához közelitett, de azután önkénytelen visszalépett.
– Sháma – kiálta fel – miféle gyerek ez? hol találtad?
– Ez a gyerek az enyim és a tiéd Szaif Züliázán!
– Az kevéssé valószinü! – felelt Szaif fájdalmas mosolylyal; de málik Efrah leánya nem engedte bevégezni gondolatát.
– Szaif Züliázán – monda ő a meggyőződés hangján – nehány percze, hogy gyermekem szemeim előtt haldoklott. – Azt hivém akkor, hogy a fájdalom eltépi szivemet, s íme a te szavaid újból s még fájdalmasabban szaggatják szivemet, mert akkor, midőn éretted szorong szivem, te akkor mersz kétkedni nődben. Nem tudod-é Szaif! hogy én téged inkább szeretlek életemnél!, s miként lehetne az, hogy ez a gyerek ne legyen a te fiad?
A herczegnő oly fájdalommal, az igazság oly meggyőző hangján s oly bensőséggel mondá e szavakat, hogy a gyanakodásáért elpiruló Szaif karjaiba ölelé szeretett nejét, csók- és könyzáporral boritá el őt s elsőszülött gyermekét.
Ekkor a két házastárs Khailunát is elszabaditva, elbeszélék kölcsönösen szerencsétlenségöket.
– S most – mond Sháma – midőn a máglya vár mindnyájunkra, mit tegyünk?
– Van-é itt élelmed? – kérdé Szaif.
– Igen, van a kos készlete; elég leend nekünk három napra.
Szaif Züliázán azonnal keményen eltorlaszolta az egyedüli ajtót, mely az imaházba vezetett, s midőn reggel eljöttek, hogy a rabokat a kivégeztetés helyére vezessék, nem tudván az ajtót kinyitni, a málikhoz mentek engedélyt kérendők, hogy az ajtót betörjék; de a málik félvén, hogy ez erőszaktétel által a szent kost újból felharagitja, megtagadta azt.
– Midőn az eleség elfogyott – mond a málik – fel fogják magukat adni.
S valójában az eleség nehány nap alatt elfogyván, Szaif magát a kost ragadta meg s felvitte a kúp felett levő s az egész várost uralgó erkélyre, hová az imaház belsejéből egy szűk lépcsőzet vezetett. Szaif innen látta a piaczon számukra fölemelt máglyákat s a népet, mely türelmetlenűl zajgott, hogy az átkozott idegenek még élnek. Szaif akkor vállára emelte a kost s hangjának egész erejével kiáltá:
– Lakói e városnak! élelmünk már elfogyott s ha ti nekünk nem hoztok, én meg fogom ölni s mi meg fogjuk enni azt, a kit ti isteneteknek hisztek!
A nép ezen szavak hallására igen megijedett; de a málik monda nekik:
– Ne féljetek! hát egy istent meg lehet-é ölni? ez az idegen csak meg akar ijeszteni s minket rászedni, hogy őket tápláljuk; de abból nem lesz semmi, s azután az imaház felé fordulván, Szaifnak kiálta:
– Mi nem félünk a te fenyegetésedtől; talán egy oly elátkozott, mint te – tudná a mi istenünket bántani! Te s társaid azok, kiket mi engesztelő áldozatul fogunk megégetni nem sokára.
– Még egyszer, málik! kérlek – kiálta Szaif – hogy ez a te utolsó szavad-é?
A málik nem felelt semmit s Szaif megragadván a kost, megölte a népség szeme láttára, s az áldozat vére lecsorgott az imaház falain.
Akkor egy iszonyatos általános kiáltás reszketteté meg az egész várost, betörték az imaház ajtaját s a nép és katonaság berohant oda; de a két nő a gyerekkel az erkélyre menekült volt, hová mint fennebb megjegyzők, csak egy igen keskeny lépcsőzet vezetett, melyen egyszerre csak egy ember mehetett fel. Szaif a lépcsőfőhez állott s valahányszor egy harcznok fel akart jőni, megölte s a nők kidobták a piaczra.
S ez így tartott három napon és három éjen át. Szaif el volt fáradva s először életében kezdett félelmet érezni, mert először küzdött életében nejéért és gyermekéért, kit végtelenűl kezdett szeretni. S e szeretet varázshatalma volt az, mi bátorságát és erejét három nap és három éjen át fentartotta; de háromszor 24 órát nyugalom- és táplálkozás nélkül tölteni, szakadatlan küzdésben, végre kifáraszták. Kétségbeesetten érezte lankadni karját, midőn egy régi barátnéja leszállott az erkélyre; ez pedig nem volt más mint Akisza, ki már egyszer megszabaditá a mély kútból. Egy percz alatt Akisza vállaira emelte Szaifot, nejét s gyermekét és felszállott velök. Szaif látva, hogy Khailuna ott maradt, mondá a nemtőnek:
– Akisza! kérlek vedd fel azt a nőt, a ki engem nagy veszélyből szabaditott ki, s a ki nyomorultan fog elveszni, ha mi az attulinok kezei közt hagyjuk.
– Lehetetlen – mond Akisza – ha én őt is felvenném, akkor mind az ötön menthetetlenűl elvesznénk.
S míg ezt mondá, több katona tolult volt már fel az erkélyre, s az ott egyedül talált szegény szerencsétlennek esve, azt darabokra vagdalták s ledobták vérző tagjait a népnek.
Szaif elforditá szemeit ez iszonyu látványtól s az ég felé emelkedvén, imádkozott a szegény vad nőért.