IX.
Abuttai málik.
Oroszlánvadászat. A boszorkányok hegye. A hit győzelme.
Akisza sebesen emelkedett fel, hogy Szaifot megkimélje Khailuna meggyilkoltatásának szomoru látványától, de nem sokára megállapodott egy magas hegyen, hol letevé útasait.
– Régóta nem örülhettem látásodnak, Akisza! – mond Szaif – ki értesitett, hogy nekünk szükségünk van védelmedre?
– Airud jött értesiteni engem, hogy te minő vészes helyzetben vagy, ő maga nem tehete semmit értetek, mivel Kamaria hatalmában van, de legalább engem megkért, hogy segélyetekre siessek.
Szaif háláját nyilvánitá s kérte, hogy nejével és gyermekével együtt vigye vissza honába.
Én elviszlek oly messze, mennyire csak tehetem, de mi roppant távolságra vagyunk a te városodtól s én Szulejmán látnokkal egyezményre léptem, melynek értelmében én csak 8 napig szolgálhatom ugyanazon személyt; mi tehát hét napig együtt útazandunk, s akkor az út hátra levő részét nálam nélkül kell hogy megtegyétek.
A 8-dik nap reggelén, midőn egy szép hajlatu zöld hegy felett haladnának el, Szaif mondá a nemtőnek:
– Akisza! tégy le minket itt; ez igen szép nyugvó hely; s mivel te még estvéig segitségünkre lehetsz, kérlek, menj és nézd meg mi történik Kamarianál, hogy mit tett a mi atyánk- málik Efráhval és barátom- Szádunnal s végre, ha lehet, hozd el Ham-ben-Noeh (Hám, Noé fia) kardját, melyet anyámnál hagytam volt.
A nagy útaztató örömmel elvállalta ezen megbizásokat, eltünt s nehány óra mulva visszatérvén mondá:
– Kamaria annyira el van foglalva visszanyert hatalma örömeivel, hogy semmi figyelmet nem forditott sem a málikra, sem Szádunra, kik tisztelnek s visszatértedet epedve várják; Hám kardja pedig itt van; van-e még valamire szükséged, hogy útadat bevégezhesd?
– De igen – mond Szaif – két jó lóra s egy kevés eleségre.
Akisza megszerzé a kérteket s azután búcsut véve, távozott. Szaif és neje lóra ültek kis fiok- Dumárral, s így útaztak hegyen, völgyön és pusztákon át egy hónapig. Útjok 31-dik napján a mint egy magaslatra értek, az alattok elterülő térségen egy habesh-i málikot pillantának meg, ki fegyvereseivel egy iszonyatos nagyságu oroszlánt űzött, de valahányszor a harcznokok megközeliték, a büszke állat visszafordult s megrázván hatalmas serényét, rájok szegzé lángoló tekintetét s oly iszonyatos orditást hallatott, hogy az űzők bár mind bátor harcznokok valának, ijjedve hátráltak. Midőn Szaif a habesh-iek ezen habozását látná, bátorsága és hősiessége nem engedé, hogy habozzon, elhagyta nejét és gyermekét, mondván, hogy hamar visszatérend s levágtatott a hegyről, a megállapodott oroszlánnak intézvén lépteit, hiában kiálták a habesh-i harcznokok, hogy vigyázzon s egyedűl ne közeledjék a félelmes állathoz; őt ezen félénk kiáltások nem tartóztatták fel, ő egyenesen az oroszlánnak tartott, mely megpillantván a közelgő Szaifot, összehuzta magát, s midőn tíz lépésnyire ért hozzá, oly erővel szökött reá, hogy ha egy fal lett volna is, ledöntötte volna; de Szaif el volt e rohamra készülve s kardjával felfogta, az oroszlán visszahanyatlott s halva terült a földre.
Ezt látva a málik, kit Abuttainak hivtak, magához kéreté Szaifot s mondá neki:
– Idegen! te bátor hős vagy s gyakorlott harcznok; reménylem, hogy el fogsz szerályomba kisérni, hol én szerencsés leszek téged érdemed szerint fogadhatni.
– Málik! – mond Szaif – én szives meghivásodat elösmerés érzetével s a leghálásabban fogadnám, de nőm és fiacskám a hegyen várnak reám s én megigértem nekik, hogy hamar vissza fogok térni.
Ekkor a málik érettök küldött s mindnyájokat az onnan nem messze levő városába vezeté.
Abuttai saját palotájába szállásolta s mindenféle kitüntetéssel elhalmozta, s nem sokára oly vonzalom- s rokonszenvvel viseltetett vendégei iránt, hogy Szaif gondolá, hogy a véletlen egy valódi barátot szerzett neki. De a málik Shámát mindennap látva s bámulva hasonlithatlan szépségét, – mely mindenkire, ki őt megközelité, bűvölőleg hatott, – nem tuda ellentállani, hogy szerelmes ne legyen új barátjának nejébe; hasztalan igyekezett magától ez érzést eltávolitani s magát meggyőzni, hogy a szent vendégszeretet törvényei tiltják azt; de a miként erőlködött önmaga által is kárhoztatott szerelmét legyőzni, az ellenkezőleg még nagyobbodott, szenvedélyesebbé lett s szivét és képzeletét elragadva, az ész hatalmát ledöntve, nem volt más gondolata, mint Sháma s más vágya, mint annak birhatása. Midőn e reménytelen szerelem egészen elgyötörte s életét elkeseritné, magához hivatá vezérét s mondá neki:
– Vezér! mit mondasz szerencsétlenségemhez? én veszetten szerelmes vagyok ama fehér nejébe; ez a szerelem elrabolta nyugalmam, álmaim és étvágyomat s éltemet szenvedés és gyötrelemmé változtatta át. Mondd, nem ismersz-é védszert ezen öldöklő betegség ellen?
A vezér nehány perczig gondolkozott s a málikra tekintvén, mondá:
– Já, málik! e betegségnek csak egy gyógyszere van s csak az a nő, a ki téged szenvedtet, képes meg is gyógyitni; akarod-é uram, hogy szolgáljalak? Van nekem egy hatalmas szerem, melyet ha étel- vagy italba béveszen valaki, a legmélyebb álomba meriti. Ha ohajtod, elaltatom nehány órára a két vendéget s akkor semmi nem állja útját vágyaidnak.
Abuttai először visszaútasitá ezen eszközt, de később szerelmétől gyötörve, elfogadá s vezére által elhozatván az álomport, az azon estve Szaifnak és nejének küldött minden ételre hintett. De szerencsére a máliknak addig kedvelt neje észrevette a máliknak Sháma iránti szerelmét s rögtön értesitette Szaifot s nejét a cselről, kérve, hogy ezután semmit ne egyenek a málik küldötte eledelből, kérvén őket, hogy engednék meg, hogy ezután ő gondoskodjék asztalukról.
Estve a málik elküldé vezérét, meggyőződést szerezni, ha az álompor hatása bekövetkezett-é?
De mily nagy volt meglepetése, midőn hallaná, hogy a tökéletesen éber aráb kérdi tőle:
– Vezér! mit keressz itten?
– Jöttem – mond ez zavarodtan – tudakolni, ha vacsorátokkal meg voltatok-é elégedve?
– Más napokon soha eszedbe nem jutott ily tudakolást tenni; itt valami lappang s én valójában, vezér! azt hiszem, hogy te pirulsz s hogy okod is van viseleted miatt elpirulni.
A vezér látogatását nagyon megrövidité s visszatérve a málikhoz, monda neki: Én azt hiszem, hogy az idegenek értesülve voltak terveinkről, mert ők egy cseppet sem alusznak, sőt a fiatal ember nekem kevéssé hizelgően beszéle; de nem vagy-é te uralkodó, határtalan úr városodban, ki merne a te akaratoddal daczolni? Kérd egyszerüen, hogy rövid időre engedje át neked nejét, s ha nem akarna beléegyezni, akkor is el fogod tőle venni; annál roszabb reá nézve, ha téged erőszak alkalmazására kényszerit.
A málik újból visszaútasitá ezen módot, de később elfogadta; mert a nehézségekkel tépelődő szenvedély benne a jó és rosz érzetét egybezavarta volt; mert a józan itélettől megfosztá a vak szenvedély.
Szaif más nap reggel, mint szokása volt, a málikhoz ment, de nem hozott semmit neki elé; azonban Abuttai maga vitte e tárgyra a társalgást, mondván:
– Szaif! hozzád egy kérésem van, mely megmutatja, ha te valójában barátom vagy-é: kölcsönözd nekem nődet rövid időre; mert ha nem teszed, iránta való szerelmemben megbolondulok, meghalok.
Szaif azt hivé, hogy roszul értette a mondottat s kérte a málikot, hogy ismételné, s midőn azt a málik újból elmondá, nehány perczig a bámulat és harag miatt nem tudott hanghoz jutni; de végre visszanyervén beszélőtehetségét, mondá:
– Hogyan, tőlem mersz ily dolgot kérni, Abuttai! tőlem, ki vendéged vagyok; hát hol születtél te? melyik országban látád, hogy a férj nejét kikölcsönözze s azután újból visszavegye?
Ingerültsége gátlá, hogy tovább folytassa; fölkelt, mintegy láztól ragadtatva, átfutott a termen, szobájába ment és mondá Shámának:
– Nőm, kelj fel! mi itt becsület és hit nélküli emberek közt vagyunk.
Sháma gyorsan készült s mindketten gyereköket sem feledve el, kimentek a szerályból s nem sokára azután a városból is.
S míg így haladnának, lódobogást hallottak hátok mögött s egy lovag elélovagolván, hamar utólérte az útasokat s mondá nekik:
– Hová futtok ilyeténképpen, s te nő, ki nélkül élni nem tudok, miért távozol?
E szavakat maga Abuttai hallatta, ki vezérétől ingereltetve, a menekülők űzésére indult seregeivel.
Szaif ekkor megállott s mondá neki:
– Mit mondasz, szemérem- és bátorság nélküli férfiu? közöttünk most már csak a küzdtér határozhat s te meg fogod tudni, hogy én Szaif Züliázán, az emberek- és nemtők legyőzője vagyok.
Azon perczben, midőn a málik utolérte az útasokat, azok egy dombon haladtak ki. Szaif egy nehány fát látott ott, melyek árnyába nejét és gyerekét elhelyezvén, lement Abuttaival a hegy aljába; ekkor a málik harczrendbe állitá seregeit s felszólita egy hőst, hogy lépjen síkra Szaif Züliázán ellen; egy vasoszlophoz hasonló harcznok kilépett s Szaifra rohant; de ez úgy fogadta őt, miként a pusztai oroszlán fogad egy gyenge juhot; egyetlen egy csapással két részre osztá ellenfelét; egy más hős követé ezt s hasonló sorsban részesült; azután egy 3-dik, 4-dik s így egész estvéig. Szaif ekkor visszatért neje- és gyermekéhez.
A málik pedig összegyüjté sergeit s monda nekik: – Én nem hivém eddig, hogy egy idegen is veletek megmérkőzhetnék s íme, egy sem vala képes ezt az idegent legyőzni!
De a katonák fennen igérék, hogy holnap megmentik ellenségétől.
Más nap a hajnallal Szaif újból megjelent s kiáltá:
– Ki akar velem megmérközni?
Egy habeshi harcznok bé sem engedé e szavakat végezni, Szaifra rohant, de a fiatal aráb fölemelte Hám kardját s egyenlő két részre hasitotta a hábeshi hőst Egy második jött hasonló sorsban részesülni s ez így tartott újból estig; ekkor Szaif visszatért a hegyre; a málik pedig szitkokba fakadott ki katonái ellen, de ezek azt felelték neki:
– Já, málik! ezen emberhez férni nem lehet; arról mi már akkor meggyőződhettünk volna, mikor az oroszlánt megölte. S másfelől miért vívnánk mi tovább vele? Ha te ez ember nejét szereted s el akarod tőle venni, menj magad s küzdjél ellene; de arra jogod nincs, hogy minket mind a halál szájába űzz csupán csak azért, mert te szerelmes vagy.
Abuttai átlátá, hogy harcznokainak igazuk van; de azt is érezte, hogy ő azon nőről s annak birhatási reményéről lemondani nem tud.
S más nap, mihelyt Szaif mutatkozott, a málik felölté fegyverzetét, leereszté sisakrostélyát s vashegyként jelent meg Szaif előtt.
Abuttai egyike volt a legelhirhedtebb hősöknek Habesh-ben s Szaifhoz érvén, mondá neki:
– Most már játékod nem lesz oly könnyü, mert én Abuttai málik vagyok!
Szaif értesülvén, hogy vetélytársával lesz dolga, megedzé szivét s örömmel mondá:
– Légy nyugodt, Abuttai! te egy hőshöz és egy málikhoz méltó vágást fogsz kapni!
Ekkor összeütöttek s egy iszonyatosan dühös harcz kezdődött el; nagy porfelleg takarta őket el csakhamar a nézők szemei elől; csak a fegyverek dörgő csattogása hallott s néha villámként átfénylett a sűrü porfellegen a fegyverek sebesen forgó éle s az összekoczczanásuk alatt sarjadzó szikrakalászok.
Végre több órai elszánt harcz után Szaif oly közel férkőzött ellenéhez, hogy sisakjaik csaknem összeértek s kiáltván:
– Allah veh akhber (Allah hatalmas)!
Megragadá egy kézzel s lekapva lováról, felnyargalt vele a hegyre, hol Sháma herczegnő várt reá s ott egy fához megkötvén, a csekély távolra levő nejéhez és gyerekéhez ült le, míg előttök Abuttai fájdalom-, szégyen- és szerelemtől könyezett.
S míg Szaif így boldogságát és dicsőségét élvezé, az alatt valamely mozdulatot vett észre feje fölött s feltekintve megismeré, hogy az Airud. Nevénél szólitá őt, de ez búsan kiáltá:
– Szerencsétlenség száll rád, aráboknak fia!
– Mi történt s miért jösz? – kérdé ijedten Szaif.
– A te kegyes anyád küld újból – mond ez.
– S honnan tudhatá ő, hogy én a khéllánok közül megszabadultam?
Hát nem te igyekeztél-é ezt vele tudatni? nem te küldötted-é Akiszát Hám kardja után? nehány nappal azután Kamaria keresé ezen kardot s nem találván, engemet hivott s kikérdezett. S mivel én köteles vagyok mindig igazat szólani, megmondám, hogy azt te vitetéd el Akiszával.
„Hát fiam életben van?“ kiálta ő s ezután engem hosszadalmasan kikérdezvén, kéntelenitve voltam elmondani mindazt, mi veled történt Khéllán- és Attulin országokban. Ekkor ő felkiálta: „Airud, indulj e perczben; vedd fiamat s szállitsd át őt egyedül a tűzimádók- vagy a boszorkányok hegyére!“ S most itt vagyok hogy elvigyelek oda, hová nekem parancsoltatott.
– Hatalmas Isten! – felkiált Szaif Züliázán – miként hagyhatom én szeretett Shámámat ezen megveszett málik mellett, a ki kezeim közül akará kiragadni s ha jelenlétemben így tett, mit teend, ha majd én nem leendek ott!
– Mit tehetek én? mindez nem a te hibád-e? nem te valál-e oly nagylelkü, hogy szeretetre méltó anyádnak azon kétélü fegyvert adád, melyet ő hatályosan felhasznál ellened; most már segiteni nem lehet azon; nincs más mód, mint az önmegadás, mert mennünk kell!
E szavak után Airud felragadta Szaif Züliázánt, ki könytelt szemekkel tekintett alá s Isten védelmébe ajánlá szeretett nejét s kicsiny magzatját.
Sháma egyedül s vigasztalatlanul maradott ott Abuttai málikkal, ki búsongó elmerengésében Airud ott létét észre sem vette; de Szaif távolléte felötölvén neki, kérdé Shámától, hogy férje hol van?
Ez, ki már régóta azon törte fejét, hogy miként távozhatna a nélkül azonban, hogy a málikot kötve hagyja, hogy még gondolkozási időt nyerhessen, így felelt:
– Én nem tudom, hogy hová ment; de azt hiszem, rögtön vissza fog térni.
Egy óra eltelvén, a málik mondá a herczegnőnek:
– Já, Sháma! könyörgök, mondd meg nekem az igazságot, s ha védelemre lenne szükséged, én azt úgy ajánlom fel mint egy testvérnek. Sháma, mi történt férjeddel?
A könyező Sháma ekkor feloldá a málik kötelékeit s kezét bizalmi zálogként odanyujtván a máliknak, elbeszélte a Szaiffal történteket.
Abuttai Sháma előtt rejtett kárörömmel a herczegnő és kis fia társaságában estve visszatért a városba s ott nagyon kiméletes és érzékeny volt vendége iránt; sok napokig igyekezett rosz eszméit elűzni s megerősitni magát azon elhatározásban, hogy tisztelni fogja ezen nőt, a ki rábizta magát, hitelt adván szavának; de vak szerelme a helyett, hogy fogyna, még lángolóbbá lett ezen áldozat miatt, képzetét a szenvedés még inkább felhevité s egéssége tökéletesen megromlott; nem sokára az elkeseredés még nagyobb fokát érte el, mint a midőn Szaifnak azon szokatlan inditványt tette, mely őket fegyveresen állitá szembe egymással. S nem tudván többé magán uralkodni, magához hivatá a herczegnőt, mondván neki:
– Sháma, szemem világa, bús lelkemnek ragyogó csillaga! te mindig uralgod szivemet és lelkemet, hiában igyekezem neked engedelmeskedni, szeretettem! nézd arczomat s lásd, hogy mit tett velem a szivemben kiolthatatlan érted lángoló szerelem! ha nem vagy gyülölettel irányomban, ne hagyj meghalni!
– Málik – felelt meglepetten s nyugtalanul Sháma – én Szaif Züliázánt szeretem; én az ő neje vagyok s a tiéd nem lehetek, nem leendek.
– Tehát, herczegnő – mond hevesen a málik – annyi szenvedély, annyi szenvedés, annyi áldozat s annyi bátorság az önküzdelemben s annyiszor legyőzött érzelem, – mindez ércz szivedre nincs hatással s te engem szemeid előtt meghalni hagysz – a nélkül, hogy könyörtelen nyugodtságodat elvesztenéd.
S e szavak után Abuttai kiterjeszté kezeit a herczegnő felé, hogy magához vonzza; ekkor Szaif neje fölemelé könytelt szép szemeit az égre s halk hangon eképp imádkozott:
„Oh hatalmas Isten, kit szemeim nem látnak, de kit lelkem szakadatlanul imád: egyedüli ura égnek és földnek! a te hatalmadra, a te igazságodra kérlek könyörület Istene! védjed Szaif Züliázán fiának elhagyatott anyját!“
S midőn a málik az imádkozó herczegnőre tevé kezét, érezte, hogy karja megszáradott s megkeményült, mint a fa, s ez a kar leesett, miként egy holtnak karja s nem tudá többet mozditani.
– Talán boszorkány vagy Sháma?! – kérdi a málik.
– Mentsen Isten! én a varázslathoz semmit sem értek, hanem könyörögtem a mindeneket teremtő hatalmas Istennek, s ő meghallgatá a szegény elhagyatott nő imáját.
– Hát kérd Istenedet – mondá a málik – hogy karomnak erejét adja vissza, s én megbánva, hogy megsértettelek, igérem, hogy többé tenni nem fogom.
– Oh, hatalmas Isten! ha igaz, a mit ez ember mond, akkor kérlek kegyelem és igazság Istene! add vissza neki erejét.
S midőn a herczegnő imáját végezte, a málik karja is visszanyerte erejét.
De következő nap Abuttai málik a herczegnőhez menvén, mondá neki:
Az, a mi tegnap velem történt, csak esetleges elzsibbadás volt, mely elgyengült egészségem természetes következése, s én még inkább ohajtom ma birni szerelmedet, mely egyedül képes erőmet s egésségemet visszaadni, s ekkor is kinyujtá kezét, hogy Shámát magához vonja – –
De az a kéz, az a kar rögtön elveszté erejét és életét; ekkor is megbánta vétkét s jobbulást igért.
Sháma imája újból meggyógyitá.
De harmadszor is visszaesett bűnébe, s akkor hasonlóan lakolván, mondá Shámának:
– Mit kell tennem, hogy vallásodra áttérjek? mert a te Istened hatalmas és én benne hinni fogok.
A herczegnő ezen rögtöni változás felett örömre gerjedve, megmagyarázá vallásának elveit s málik Abuttai muszulmánná lett, kimondván, hogy „csak egy Isten van s Ábrahám az Isten szeretettje“ – e percztől fogva Sháma a málik testvérévé lett s minden nap hozzá ment, hogy az Iszlámban oktatást nyerjen.
Azonban e vallásváltoztatásról senki sem tudott, s a vezér látva a málik és a herczegnő között uralgó egyetértést, nem gondolhatott egyebet, mint hogy Sháma végre engedett a málik szenvedélyes szerelmének; mivel ez a vezér nagyon erkölcstelen ember volt, maga is előnyt remélt nyerni ezen helyzetből, s egy nap Szaif nejéhez menvén, mondá neki:
– Tudod-é Sháma, hogy én a hadsereg parancsnoka vagyok s állásomnál fogva hatalmasabb magánál a máliknál is, s így én is követelhetem, hogy velem is oly kegyeletesen bánj mint magával a málikkal!
– Tudod-é vezér, hogy mit kérsz tőlem? – felelt Sháma – s arra, hogy te oly gyakran hozzám jöhess mint a málik, azt kellene tenned, mit urad is tett!
– S mit tett olyat a málik, a mit én is tehetek?
– Ő felvette az igaz hitet s a jó útra tért – mond komolyan Efrah málik leánya.
– S a mit te mondasz, az valójában igaz-é? – mond a meglepetett vezér.
– Az igaz s már rég megtörtént – mond Sháma.
A vezér kirohant a szobából s a málikhoz sietett megtudni, ha valójában igaz-é, hogy elhagyta atyáinak hitét.
A málik átlátva a zavarokat, melyeket hitének megváltoztatása előidézend, tagadta elébb, de nem sokára kénytelen volt bevallani.
Ekkor a vezér örülve, hogy nagyravágyásának egy ürügyet kaphat, végig futotta a várost, kiabálván:
„Katonák! menjetek megnézni, hogy málikotok szerelméért miként hagyta el őseinek vallását. Élni hagynátok-é ez embert, a ki titeket is szégyennel tetézend?“
Az ekként felizgatott katonaság és a nép a málik ellen fordult, a ki kénytelen volt a herczegnővel palotájának erkélyére menekülni s ott több napokig védték magukat; de végre erejökkel bátorságuk is hanyatlani kezdett. Ekkor Abuttai Istenhez emelvén lelkét, eként imádkozott:
„Hatalmas Isten! kit alig ismerek még, s kiért most küzdök, ha felvett új hitem az igaz hit: akkor Istenem, védj meg a hitetlenek ellen!“
S alig végzé be ez ima utószavait, egyszerre az égből tűzlándzsák záporzottak le, melyek nehány percz alatt szétkergették a lázangó seregeket és a népet, s még nagyobb volt a málik meglepetése, midőn a Szaif Züliázánt s még egy idegen embert hozó Akisza az erkélyre lecsapott.
Együtt a palotába mentek, mely egészen üres volt; mert a megrémült ostromlók házaikba zárkoztak. Szaif ekkor értesült Abuttai megtéréséről s őszinte örömmel üdvözlé őt, hogy szemeit a világosság előtt felnyitá, s megköszöné Sháma irányábani nemes bánásmódját; azután közakarattal az Iszlámot fölvette a nép és a lázadás vétke elengedtetett nekik.
A rend ekkor helyreállván a palotában, a málik és Sháma kérték Szaifot, hogy beszélné el a tűzimádó boszorkányok hegyén vele történt dolgokat. S a fiatal aráb örömmel elégité ki kivánságukat:
„Midőn Airud engem mellőletek elragadott, egy igen magas kúp alaku magas hegyre vezetett; e hegy oldalsziklái oly fényesek és síkok voltak, hogy a reá való felmászást tökéletesen lehetlenné tették; a hogy tetejéről füst és felleg emelkedett föl. Airud engem a sziklák párkányzatára tett le. Én nem sokára több embert láttam a térségen a hegy felé közeliteni. Megérkezvén pedig annak aljába, egyik közülök kivált a többitől s valamit egy papirosból olvasni kezdett, s én láttam őt forogva fölemelkedni a légbe, e módon ért ő a hegy tetejébe, hol az onnan kitörő lángok felé irányzá lépteit, leborulván ott nehány perczig, fölkelt s hozzám jövén, mondá:
„‚Idegen, istenünk értesitett, hogy téged azért hozatott ide, miszerint neki feláldoztassál!‘“
„S ezen szavakat mondván, kezébe egy kevés földet vett, nehány érthetetlen szót mondott reá s azután reám szórta; én éreztem, hogy abban a perczben az erő és mozgástehetség elhagyott s élettelen test voltam, csak a látás és hallás tehetsége maradván birtokomban. Ekkor láttam a többi boszorkányokat mind feljőni a hegyre ugyanazon módon, mint az elsőt; kört csináltak a tűz körül s együtt és egyszerre leborultak imádására. Ezen imádkozási műtétel sokáig tartott; már a csillagok fénylettek az égen s a sötét éjben csak a hegy tüze világitott, rémes veres színt vetve a tárgyakra; minden csendes volt, semmi mozdulatot nem hallottam; úgy tetszett, hogy elfeledtek szenvedéseim közepette s szomoru helyzetemben Istenhez folyamodtam s az ima malasztjában kerestem vigasztalást. Midőn imámat végezném, látám, hogy egyik boszorkány fölkelvén elhagyta a kört s jobbra és balra nézve, mintha valamit keresne, egyszerre egyenesen felém jött s engem megtalálván, mondá nekem:
– Hozott Isten, Szaif Züliázán!
S még inkább megközelitvén engem, egy edénybe vizet tett s nehány érthetlen szót mondván, a víz magától főni kezdett s azt reám szórván, az erő és mozgás visszatért testembe.
Honnan ismersz engem? s honnan ismered nevemet? – kérdém én.
– Já, Szaif Züliázán! tudd meg, hogy engem Barnokh-Assahir-nak hivnak, s hogy én ezen boszorkányok főnöke vagyok. A mint ma estve leborulánk, én egy fénykörbe burkolt öreget pillanték meg, ki kezében egy tűzvesszőt tarta s mondá nekem: „Já, Barnokh! meddig leendesz te még bálványimádó? menj, keresd fel az itt közeledben levő Szaif Züliázánt s vedd fel az ő hitét, mert az az igaz hit, mely tégedet a jövő élet örök boldogságára vezetend.“ S most Szaif! – mondá Barnokh – mit kell tennem, hogy hitedre térjek át?
Én megmondám neki s Barnokh muszulmánná lett.
Ekkor megfogá kezemet, valamit egy perczig olvasott és én forogni kezdettem magam körül s lementünk a hegyről azon a módon, miként feljőni látám mindazon személyeket.
Nem sokára sivatag kietlen földre értünk; alig haladtunk negyed órát, midőn visszatekintve nagy porfelleget láttunk felénk közeledni. A boszorkányok voltak, kik minket üldöztek, kiáltván: Já, Barnokh, hová futsz és hová viszed a mi istenünknek szánt áldozatot?
Megállapodtunk és láttuk, hogy ezek az emberek a feljövő nap sugárainál apró üvegeket fényleltetnek, melyekre bizonyos s jeles szavakat mondván, tűzlándzsák törtek ki s repültek felénk, melyekből azonban egy sem ért minket. Ekkor Barnokh egy darab papirost vett elé, melyet ember alaku szeletre metszvén, egy vízzel tölt korsóra helyezte; nehány bűvszavat mondván, mindenfelől emberek emelkedtek fel, kik kifogták s eloltották az ellenünk szórt tűzlándzsákat, míg a korsóból Barnokh által kiöntött víz sebes folyammá változott át, mely a tűzimádók felé folyt iszonyu zúgással, s ezek – hihetőleg úgy félvén a víztől mint a tűztől – elkárhozottakként kezdettek orditozni; de egyszerre mindeniknek lába között egy kút méjjült el s kényszerité őket, hogy lábaikat szétvetve oly állásba tegyék magukat, melyben semmi mozdulatot tenni nem tudtak; ekkor a folyam apró patakokra oszlott szét, melyek mind megannyi moslékgödrökbe vesztek el.
De a lefolyt vizek iszapot, sárt hagytak maguk után, melyből nagy mennyiségü kigyó s más veszedelmes állatok születtek; Barnokh ezen csuszó állatok közé skorpiókat dobott, kik a többieket megtámadták s összemardosták; ekkor egy iszonyatos harcz, egy pokoli, hihetlenül undok boszorkánytáncz kezdődött, mely fölkeveré s megmozgatá mindazt, mi utálatos s eldobott piszok van a természetben s a tisztátalanság ezen pokla környezte a boszorkányokat.
Hogy mi történt velök, nem tudom; mert én iszonynyal forditám el arczomat az undoritó látványtól s megpillantám Akiszát, ki Airud által értesittetve segitségemre jött; kértem, hogy nőmhöz vigyen új barátom s hitsorsosom- Barnokh-al együtt.
Ez elbeszélés után Szaif Züliázán még nehány napig Abuttainál maradt; egy hajó fölszerelésével foglalkozott, tengeren térendő vissza szülővárosába, – midőn egy napon Barnokh hozzá menvén, mondá neki:
– Já, Szaif! nekem elbeszélték anyádnak irányodban való nemtelen viseletét, s hogy te miként estél hatalmába a tőled kicsalt talizmán ereje által. Engedd meg, hogy én téged megelőzőleg Kamariához mehessek: én tudományomat s a bűvészetbeni jártasságomat arra forditom, hogy tőle a Lueh-t elsajátitva, neked átadjam, midőn szülővárosodba megérkezel!
Szaif örömmel egyezett ezen tervbe s Akiszát eléhiva, mondá neki:
– Légy szives az én barátomat, Barnokh-ot országomba vezetni; úgy nőmet és gyermekemet is vidd el atyjához, málik Efráh-hoz, elővigyázattal azonban, hogy Kamaria, városábani jelenlétekről semmit se sejtsen.
Akisza megigérte kérésének teljesitését s csakhamar elindult útasaival, míg Szaif Abuttaival a már egészen fölszerelt s indulásra készen álló hajóra ment.
Ez időkben csak a phöniciaiak és az égyiptomiak értették a hajókázást, a többi nemzeteknél ez a tudomány igen fejletlen s gyerek póláiban tengődő volt, s így Abuttai hajója nem evezvén mindennap, csak lassan haladott; egy hét óta voltak már útban, midőn az idő gyönyörű s a szél kedvező volt. Szaif leült a hajó fedélzetére s a máliknak élete eseményeit kezdette elbeszélnie midőn, a léget mozogni érezvén, visszafordult s a lecsapó Airudot pillantá meg, ki újból mondá hogy: szerencsétlenség reád!
– Újból! kiálta Szaif:
– Honnan jösz? ki küld?
– Hát nem tudod; nem te adtál-é át kedves anyádnak, hogy az ő rendeleteinek legyek hív végrehajtója?
– De miként értesült az én visszatértemről? – kérdé Szaif.
– Hát ki más, mint tenmagad által? Nem te küldéd-e hozzá Barnokh-ot?
– Hát mit tett Barnokh? – kérdé Szaif sohajtva.
(Nehány percz óta Abuttai eltávozván, ezen beszélgetésből senki semmit sem hallott; mert a nemtők rendszerint csak azok által láthatók, a kikkel beszélnek.)
– Tudd meg – mond Airud – hogy Barnokh-Assahir megérkezvén, egy a városhoz közel levő hegytetőre telepedett, honnan Kamaria palotájára oly bűvsorsot vetett, hogy az egyszerre tökéletes sötétségben volt és pedig olyan sötétségben, hogy lehetetlen volt gyertyát vagy tüzet éleszteni; ugyanakkor anyádat oly idegrángatódzás fogta el, hogy egész testében reszketett, s mennydörgést túlhaladó hangok kábiták és csaknem szétrepeszték fejét. Ekkor Kamaria engem eléhivatott s kérdé, hogy ki miveli mindezt.
– Azt a fiad által küldött Barnokh boszorkány teszi, – felelék én.
– Hát fiam életben van még? – kérdé Kamaria s én kéntelen voltam elésorolni neki új kalandjaidat.
S ő egy percznyi gondolkozás után mondá nekem:
– Eddig Szaifot mindig nyugati tartományokba küldöttem, honnan mindig visszatért, most kisértsük meg kelet pusztaságait; menj és vidd őt valamely puszta szigetre.
„S íme, itt vagyok, hogy oda vigyelek!
– Istenem – mond az Abuttait visszatérni látó Szaif – mit mondjak én a máliknak? ha ezen folytonos elragadtatásokról beszélek, ki fog nevetni! nem kárhoztatá-e az én anyám iránti túlságos leereszkedésemet? Legjobb lenne, ha a tenger színe felett vezetnél mindaddig, míg a málik elől kiérünk a látkörből s így azt fogja hinni, hogy én isteni hatalomtól feltartatva a tenger színén járok s így nem sejti, hogy te jöttél el, újból elragadni engem.
– Tudod, Szaif! hogy szeretlek és becsüllek téged – mond Airud – s bár arra kárhoztattál, hogy a Kamaria nemtelen üldözéseinek eszköze legyek; én azért mindent megteszek szolgálatodra, a mit korlátolt hatalmam megenged; most is engedelmeskedem hát szeszélyednek; – menjünk hamar.
– Abuttai – mond Szaif – hajódat igen lassunak találom, szeretnék előtted megérkezni szülővárosomba; én tehát előremegyek s ott várni foglak!
– Előre menni! de minő módon? – kérdi Abuttai.
– A hit és akarat hatalma által – mond Szaif, – a hit hegyeket költöztett át s meghóditja a szilaj elemeket is; én egyszerüen a vizen sétálva fogok honomba menni.
– De az lehetetlen! – mond Abuttai.
– Midőn te egyszer egészen hivő leendesz, Abuttai, meglátod, hogy kevés az, a mi lehetetlen.
Ezen szavak után Szaif Züliázán búcsut vett barátjától, leszállt a hajóról s sebesen iramlott a víz színén, míg a málik tiszteletteljes bámulattal nézett utána.