X.
Kelet.
A csudálatos hal. Hakimeh Eflathun gyermekei. A leányok kertje.
Midőn Szaif Züliázán a tenger színén haladva, bizonyos távolságra jutott Abuttai hajójától, Airud szokott útazási modorát követve, felszállott az űrbe fiatal arábunkkal s nem sokára egy elhagyott szigetre tette le, hol búcsut vevén tőle, elhagyá.
Szaif sokáig bolyongott miveletlen, vad és kopár helyeken, hol a szem semmi növényzetet nem tudott fölfedezni; de végre egy nagy köves térség közepén egy egyedül álló fát pillantván meg, epedve sietett feléje, annak jótékony árnyában kevés nyugalmat keresni.
S míg Szaif a fa árnyába telepedve, bolygó és nyugalom nélküli sorsával tépelődnék, nehány lépésnyi távolságra egy szűk, sötét s kútszájhoz hasonló nyilást fedezett föl s hozzá közeledve látá, hogy ezen kútmeder kövei lépcsőzetszerüleg vannak rakva. A láthatás és ismerhetés ohajától ösztönöztetve, megkisérté e sötét és oly szűk nyilásba leszállni, melyen az ő karcsu teste is alig csúszhatott le; egy darabig eként szállott lefelé, de nem sokára a lábtó fogak hiányzottak lábai alatt s Szaif Züliázán egy iszonyu mélységbe zuhant alá, s bár az esés roppant magasságról történt, de ő homok ágyra esvén, semmi baj nem érte.
Bár már régóta hozzászokott az útazás minden nemeihez fiatal arábunk, mégis egy kissé elszédült váratlan sebes esése következtében; de midőn ijedségéből felüdült, látta, hogy az elhagyott szigettől egészen különböző tájékon van; itt az egy ezüst folyamtól ezüst szalagként átkigyózott mező zöld, nevető és növénydús volt; e folyam bájos ligetek közt folydogálva, a tenger felé sietett. Szaif e folyam partjain haladott azon reménynyel, hogy valamely emberi lakra fog találni; de ő csak egy a folyam partján ülő s természetfelettien nagy emberre talált, ki midőn észrevette Szaif Züliázánt, ijedten kelt föl s mondá neki:
– Idegen, könyörgök neked, hogy ne bánts engemet.
– Én azt hiszem – mond Szaif – hogy inkább nekem kellene félni tőled, ki háromszor akkora vagy mint én; de mondd meg nekem, ki vagy? miféle fajhoz tartozol?
– Én meg fogom neked mondani, hogy ki vagyok, ha megigéred, hogy bántani nem fogsz.
Szaif elmosolyodott s gondolá, hogy most ugyancsak kevéssé harczias nép közé jutott s azután ünnepélyesen megigérte ennek a nagy embernek, hogy bántani nem fogja.
– Tudd meg tehát – mond ez – hogy egy Noé fiaitól származó törzs vagyunk, minket Nuhiá-nak hivnak, ezen sziget közelében lakunk s mind egy igaz Istent hivő muszulmánok vagyunk.
– S miért jöttél ide? – kérdi Szaif.
– Azt is megmondom, ha megesküszöl, hogy nem fogsz akadályozni a honombai visszatérésben.
– Eh, ne félj semmitől! – felel Szaif – ki már békétlenkedni kezdett ez óriás gyávasága miatt.
– Minden évben mi ezen folyam partjára jövünk Asburah hó 10-dik napján (mely ma van), mert ezen a napon egy sok színü kigyót szokott a folyam erre a helyre hozni, mi kifogjuk s visszatérünk honunkba; s midőn a kereskedő hajók a mi partjainkat érintik, kelméket s egyéb czikkeket adnak cserébe a mi feldarabolt kigyónkért.
– Úgy hát az igen becses állat?! s mi az ő tulajdonsága? – kérdi Szaif.
– Ezen állat bőre – mond a Nuhia – a vakoknak szemevilágát visszaadja; elég ha ezen kigyóbőr egy kis darabjával megsuroljuk a vaknak szempilláit, s az rögtön visszanyeri láttehetségét.
– Az valójában csudálatos jótékony adomány! – de alig mondá Szaif e szavakat, a folyam dagadni kezdett s medréből kiszökellt; hullámai a szivárvány színeit vevék fel s nem sokára két roppant hal – melynek alakja a kigyóéhoz hasonlitott – egészen melléje a víz szélire jött. A Nuhia egyik megfogására készülvén, monda Szaifnak:
– A másik hal bizonyosan számodra jött, mert mióta törzsünk létezik, soha egynél többet nem láttunk, s így bizonyosan a másodikat Isten neked küldé.
Szaif ekkor megfogta azt, a mit Isten neki küldött s halásztársát az onnan nem messze levő csolnakhoz követé, ezen csolnakban az előbbihez hasonló két ember volt, kik hasonlóan megijedtek az ő jelenlététől; de miután a halász megnyugtatá, hogy nincs mitől félniök, a parthoz húzák csolnakukat s a halászt és Szaifot fölvéve s a két halat sem feledve el, a tengernek eveztek s nehány óra mulva megérkeztek országukba.
Partra szállván, a halász első gondja volt, hogy Szaifot a málikhoz vezesse, kinek elbeszélte, hogy miként találkozott vele s hogy neki is egy kigyója van, mely a hatalmas Isten kegyének elvitázhatlan jele. A nuhiák málikja ekkor mondá fiatal arábunknak:
– Kicsiny barátom! igen sajnálom, hogy közöttünk nem maradhatsz; de mi az idegenektől félünk, s a mit érted tehetünk csak az, hogy egy hajócskát s élelmet adunk neked, hogy azon vagy honodba visszatérhess, vagy tetszésed szerint tovább folytathasd útadat.
S más nap egy csolnakot megraktak eleséggel s Szaif tengerre szállott azon szándékkal, hogy honába visszatérjen. De a szél és hullámok ellenkező irányba ragadták, elannyira, hogy ő kénytelen volt minden ellenműködéssel felhagyva, átengedni hajóját a tenger folyamnak, mely három nap és három éjen át iszonyu sebességgel ragadta ugyanazon irányba, a nélkül, hogy ezen útjában egy hajóra is talált volna; de végre a negyedik nap reggelén aggódni kezdett volt, hogy száraz földet sehol sem talál, és sehová meg nem érkezik; midőn nem sokára egy feléje jövő hajó vitorláit pillantá meg. Szaif örvendve kezdett evezni, hogy a távolságot megröviditse; s nem sokára a látott hajó közelében volt, midőn egyszerre egy iszonyatos száj nyilt meg előtte s csónakját iszonyu sebességgel nyelte bé. Szegény Szaifnak alig volt ideje a tengerbe ugrani s sebesen úszva távozni ettől a falánk kalóztól, s midőn fejét vissza meré forditani, látá, hogy az egy óriási hal volt, melynek vitorlákhoz hasonlitó fehér szárnyai voltak.
Szaif ekkor ruháit levetkezve, úszni kezdett a szél irányába s így úszott egész nap a nélkül, hogy kutató szemei valahol partot pillantottak volna meg; a sötét éj leereszkedett s ő érzé, hogy lankadni kezd, hogy fáradság- és éhségtől kimerülve van s nem sokára már annyira elfáradt, hogy mozdulni képtelen volt; ekkor érezte, hogy végpercze közelg, s elkezdett buzgón imádkozni, Isten védelmébe ajánlván magát.
Nehány óra mulva fiatal arábunk a lételnek oly csekély érzetével birt, mennyi a halálnak érzetére szükséges; úgy tetszett neki, hogy a hullámok megszüntek őt vinni, hogy ő sirjának hideg kövén fekszik. De a nap első sugarai csakhamar lezáródott szempillái alá sikultak bé, a lég frisesége fölelevenité eltompult érzetét; végre felnyitván szemeit, a tengertől távol, nedves hideg földön találta magát, nem messze tőle nehány fa állott; Szaif nagy erőfeszitéssel oda mászott, hol egy forrást s nehány vad gyümölcsöt találván, egy kissé visszanyerte erejét, s miután nehány óráig kinyugodta magát, egy a távolban megpillantott város felé intézte lépteit.
A mint közeledett a városhoz, az mind inkább szépnek és nagynak tünt fel előtte. Szaif ekkor öltözetére, mely egy gatyából állott, vetvén szemeit, szégyelte így a városban megjelenni, s szét nézett, ha nem találhatna-é künn a mezőn valamely falusi lakot, hol meghúzhatná magát. S a mint így vizsgálódnék, több sirva és jajgatva menő embereket pillantott meg, kiknek nyakukra kötél volt akasztva, s a vesztőhely felé vezettetének, őket kisérő fegyveres emberek által. Szaif ez utóbbiakhoz közeledvén, kérdé, hogy mit akarnak tenni? és miért sirnak azon emberek?
– Ezek orvosok – felel egyik – s málikunk halálra küldi a feletti haragjában, hogy egyetlen leányának szeme világát nem tudták visszaadni.
Szaif rögtön halbőrére gondolt, melyet hajótörése daczára is testére kötve megvédett s mondá a katonáknak: Ne menjetek tovább, hanem vezessétek e szegény orvosokat vissza a városba, mert ők nem gyógyithatták s nem gyógyithatják meg a herczegnőt. Csak egyetlen egy szere van annak, s egyedül csak én ismerem azt; s hallván messze levő honomban a málik leányának szerencsétlenségét, csak is azért útaztam ide, hogy neki szeme világát visszaadjam.
A katonák kérdést tettek: hogyan van hát, hogy ő egyedül és öltözetlen érkezik? Szaif elmondá, hogy a hajó, melyen jött, nem messze a parttól törést szenvedett, s hogy neki sikerült, úszva partra jutni.
A málik értesitve lőn, s a hozzája vezetett Szaifot szivesen fogadta, s az általa nyujtott remény kimondhatatlan boldoggá tette, s illőleg felöltöztetvén, a herczegnőhez vezette.
Mihelyt Szaif Züliázán belépett a hárembe s szemeit a betegre veté, azonnal megismerte, hogy az nem más mint Nahida, a khinai máliknak leánya, kit Mukhtatif óriás várából kiszabaditott, s ki midőn látná, hogy nőűl nem akarja venni, kivánta, hogy egy napon arany, öltöny és kenyér nélkül érkezzék az ő országába. – Különös – mondá – hogy ezen leány imája teljesült.
Szaif elévett ekkor egy darab halbőrt s megdörzsölte vele a herczegnő szemeit, ki rögtön olyat sikoltott, hogy a körülte levők azt hivék, hogy meghalt. A málik nyugtalanul távozott családja után s azon perczben lépett a szobába, midőn Nahida kinyitván szemeit, megismeré Szaif Züliázánt s a viszontlátás örömében nyilt karokkal omlott keblére, akkor atyja feddő hangon mondá neki:
– Leányom, mit teszesz? ezen orvos iránti elismerésed igen messze ragad!
– Atyám! – mond Nahida – ez az a hős, a kiért én annyit könyeztem, hogy végre meg is vakultam; ez azon Szaif Züliázán, a ki engem Mukhtatif óriástól megmentett s ő újból az, a ki látásomat visszaadta, melynek azért örülök főképpen, mert kinyilt szemeimnek első pillantása az ő arczára eshetett újból, mely azért boldogit főképpen engem, mert tekintetemet ő rajta legeltethetem, kit oly hűn s oly reménytelenűl szeretek.
– Fiam! – mond ekkor a málik Szaifnak – hasonló szolgálatokért csak egy jutalmat ismerek, s az leányom keze.
Ekkor Szaifnak drága öltönyöket adtak, a mufti és a kadi (főpap és biró) rögtön eléhivattak, a házassági szerződés megkészittetett, a vigalom és örömünnep hét napig tartott.
A hetedik napon Nahida leggazdagabb s legpompásabb öltönyét véve föl, Szaif Züliázánhoz vitetett s a bemutatási ünnepély végeztével mind visszavonultak, s a két házaspár magára hagyatott. Szaif a szoba egyik szögletébe vonulván, imádkozni kezdett, s a mint imádkoznék zajt hallott a szoba talaján, s föltekintvén Airudot pillantotta meg.
– Já, Airud! – mond Szaif Züliázán.
– Labik ya Szidi! – felel a nemtő.
Szaif, Airud modorának megváltoztán csudálkozva, kérdé:
– Honnan és miért jössz?
– Jövök – mond a nemtő – hogy honodnak, nőd- és gyermekednek visszaadjalak.
– Végy hát és induljunk! – mond örömmel Szaif.
De Nahida hallván ezen beszédet, könyekre fakadt s kiálta:
– Hogyan! most már, midőn nőd vagyok, újból el akarsz hagyni? – s kezeit imára emelte föl.
– Vigyük e nőt is magunkkal – mond Szaif – mert félek az ő imájától; mert imája következtében érkeztem nyomorultan és minden nélkül e távol országba.
Airud ekkor mindkettőjöket fölvevé s rögtön elindultak az arábok országa felé.
Nehány óra alatt Szaif honában volt, s azonnal bezárkózott Airuddal s kérdé, hogy miként van, hogy nincsen többé Kamaria hatalmában?
– Emlékezni fogsz bizonyosan – mondá a nemtő – azon sötétségre, melyet – mint akkor elmondám neked – Barnokh Assahir Kamaria palotájára bocsátott, s azon szenvedésekről, melyekkel a szultánát kínozta; ezen perczben küldött volt el engem, hogy kelet valamelyik lakatlan szigetére vigyelek. Távoztom után szultán Szaif Rádhoz küldött, kéretvén őt, hogy nyomoruságában segitsen rajta s küldje el Szkárdiont, hogy Barnokh ellen védje őt. Ez utolsó, bűvészete által megtudta Kamaria kérését Szaif Rádhoz; rögtön alakot változtatott s Szkárdion alakját vette magára, s egy gazdagon ékitett öszvérre ülvén a szultánnő palotájába ment.
Kamaria, mihelyt Szkárdion megérkeztét béjelenték, maga elejébe ment s a legnagyobb udvariassággal s tisztelettel fogadta; elpanaszolta neki idegrángatódzásait s a sorvasztó hideglázt, mely egy perczig sem hagyja nyugodni, s azon iszonyu zajt, a mi fejét csaknem szétzúzza; – „a mi a sötétséget illeti, vezérséged is láthatja; s ez elől menekülnöm sem lehet, mert bárhová menjek, követ engem, s mindazok, a kik velem beszélnek vagy körülöttem vannak, e kiállhatatlan sötétségbe vannak sülyesztve.“
Ekkor az ál Szkárdion elbeszélte neki, hogy azok mind egy Szihir (boszorkányság, bűvészet) következményei s hogy ő reményli, hogy azoknak befolyását megsemmisitheti. Rögtön munkához is fogott s bizonyos bűvészi összelés (combinatio) által lerontá legelébb annak hatását, s a nap sugarai behatottak a palotába s Kamaria visszanyerte egészségét.
A szultánnő örömének özönében nem tudott szavakat találni, hogy az álvezérnek háláját nyilvánitsa, s nem akart tőle egy perczig is távozni; Barnokh oly szeretetre méltóvá tette magát, mint csak lehete; mindig valamely módot keresvén, hogy a szultánnő karján levő Lueh-t elsajátithassa. Az éj elérkezett a nélkül, hogy alkalom mutatkozott volna; már illő lett volna távozni, s az álvezér fel is állott, hogy búcsuzzon, midőn Kamaria mondá neki:
„Maradj az estve nálam; te igen nagy műveltségü ember vagy s én szeretek veled társalogni.“
Barnokh örömmel fogadta el ezen meghivást s miután sokáig beszélgettek, a szultánnő saját szobájába vettetvén ágyat az álvezérnek, lefeküdt.
Barnokh igen lekötelezett volt ezen figyelemért, mely terveivel oly öszhangzásban volt.
S midőn látná, hogy a rég nyugalmat nem élvezett Kamaria mélyen elaludt, felkölt, gondolván, hogy ha ezen alkalmat elszalasztja, soha az életben többé fel nem találja. Ekkor nagy elővigyázattal a szultánnőhez lépett, fölemelte lassan kezét s lekapcsolá a Lueh-t, melynek lánczát ujjaira tekerve tartotta Kamaria s azután ágyába visszatérve, megdörzsölte azt s rendeletet adott, hogy jőjjek utánnad s hozzalak el. S íme, én örömmel teljesitém ezen rendeletet.
Még éj volt. Szaif Kamaria szobájába ment, ki még mindig mély álomba volt merülve; megcsókolta ottan Barnokh Assahirt, ki neki kézbesité a becses talizmánt azon figyelmeztetéssel, hogy ezután azt soha senkinek át ne adja, s azután mindketten málik Efráh-hoz siettek, hol Szaif családját megtalálta.
Kamariának szokása volt, minden reggel nehány órát a trónteremben tölteni, hogy vezéreit kihallgassa, itéleteket hozzon s rendeleteket adjon. Most is, fölkelvén a trónterembe sietett; de mily nagy volt meglepetése, midőn a trónt Szaif Züliázán által elfoglalva találta, kinek jobbján málik Efrah, balján Szádun ült.
A szultánnő szemeit törülé meg, azt hivén, hogy azok még valamely álomlátás befolyása alatt vannak; de midőn a valóságról meggyőződni volt kénytelen, könyeket és zokogást veve újból elő, az anyai gyöngéd szeretet fegyverét vevé kezébe; de alig kezdé el ezen új, szinpadilag ügyesen játszott szerepét, hogy málik Efrah, Szádun s mindnyájan, kik jelen voltak, felkiáltának:
– Szaif! ha te ezen nőnek újból hitelt adsz, ha az ő pokoli ravaszsága által újból rászedetni engeded magadat, akkor téged közülünk senki sem fog szolgálni, mert nekünk nem csak téged, hanem magunkat is féltenünk kell.
Ekkor Szaif monda?
– Vigyétek és zárjátok a vár börtönébe!
Nehány hétig nyugodtan s alattvalóit boldogitva ült Szaif atyja trónján.
De nehány hét mulva értesitve lőn, hogy a két testvér vezér, Szkárdion és Szkárdis, a városba vonulnak bé s az itt történt változásról semmit sem tudva, Kamariához igyekeznek. Szaif rendeletett adott, hogy értesitetlenül hozzája vezessék. S midőn a két vezér Kamaria helyett Szaif Züliázánt találta a trónon, oly zavarba jöttek, hogy egy árva szót sem tudtak kiejteni. Szaif pedig a börtönbe küldé, ahhoz, a ki az ők segélyéhez folyamodott.
Mihelyt a vezérek Kamaria társaságába jutottak, ez elbeszélte nekik az eseményeknek csudás s nem remélt kifejlődését. Szkárdis ekkor mondá neki:
– Ha módot találok téged ezen fogházból kiszabaditani, szabadságunkat vissza fogod-é adni?
– Hogyan gondolhatod – mond Kamaria – hogy börtönben hagyjalak titeket akkor, midőn én szabad leendek?
Akkor Szkárdis zsebéből egy fehérport tartalmazó papirost vett ki, s ezen port egy kevés vízben felolvasztván, megitatá Kamariával; ez csakhamar elhalványult, szédülni kezdett s csaknem eszmélet nélkül esett földre; de még annyi ereje maradt, hogy Szkárdisnak mondhassa!
– Hát te engem megétettél, vezér?
– Sehogy sem, – mond Szkárdis – én egy ártatlan szert adtam bé neked s holnap semmi bajod sem lesz; de én ismerem Szaif Züliázánt s te holnap szabad leendesz.
S valójában a várparancsnok értesiteni ment Szaif Züliázánt, hogy anyja veszedelmesen beteg, s nehány percz mulva Szaif remegve futott anyjához.
S midőn halványan s erőhagyottan látá, könyezni kezdett és mondá neki:
– Anyám, anyám! én méltatlanul bántam veled, én vétkes vagyok, hogy téged bezáratálak; bocsáss meg nekem, anyám!
S rögtön rendeletet adott, hogy a palotába szállittassék át.
Szaif szorgalmas s szeretetteljes ápolása következtében Kamaria csakhamar felépült mesterkélt betegségéből; ekkor Szaif mondá neki:
– Anyám, kedves anyám! tartsd meg egésségedet, nyugalmadat és örömedet; nékem nincsen szükségem a szultánságra, sem a Lueh-re, tartsd meg mindazt; én ha országot akarok, tudok magamnak hóditani nemtők segitsége nélkül is!
A szultánnő sirni kezdett. – Fiam, szeretett gyermekem! ki az anyai szívnek büszkesége vagy, – tartsd meg azon talizmánt, mert engem újból vétkessé tehetne; én félek tőle, mert tudom mennyi roszat tettem vele neked; vedd vissza, kérlek!
– Nem, nem! – mond Szaif – mivel neked szenvedést okozott, én nem akarom többé birni s más részről mi roszat tehetnél vele nekem, midőn én önként elhagyom azon hatalmat, melyet te szeretni látszol, s melyben oly jól találod magadat.
– Kedves fiam! – mond az álnok Kamaria – ha te ugyancsak erőltetsz, hogy ezt a talizmánt megtartsam, én ezen butor-rejték fiókba bezárom, hogy megtartsam számodra, ha egy nap szükséged lenne rája.
S mihelyt Kamaria a talizmán birtokába jutott, víg kedélyét s merészségét visszanyerte s nem várt tovább, mint azon nap estvéjeig, – s mihelyt egyedül lehetett, elővette a Lueh-t s Airudot eléhivta s mondá neki:
– Igaz-é, hogy Szaif hajdan egy kalnuszát vett el a Hakiméh Eflathun fiaitól?
– Igaz! – mond Airud.
– Vedd rögtön fiamat – mond Kamaria – s vidd ezen fiatalok városa közelébe s hullass a városra tűz- és kőesőt, s ha a lakosok kérdeni fogják, mit akarsz? – mondd nekik, hogy „én a ti kalnuszátok elrablóját hoztam el, vegyétek fegyvereiteket, s midőn összegyülve lesztek, én ledobom ezt az arábot, hogy ti darabokra vágjátok!“ S most, midőn alszik, vedd a puszták gyermekét – hozzátevé a szultánnő – s ügyelj, hogy rendeletem pontosan teljesitsd!
Airud távozott, magában mondva: Istenem, Istenem! mit tegyek? nekem teljesitenem kell ezen iszonyatos rendeletet. Istenem, minő szerencsétlen vagyok, hogy ily gyenge emberhez csatlakoztam, a ki engem mindig visszadob egy oly gonosz teremtmény kezei közé!
S megérkezve, fölvette őt a nélkül, hogy fölébresztené, s nem sokára Hakiméh Eflathun gyermekeinek városa felett volt. A reggeli lég frissesége s az útazás gyorsasága felébreszték álmából fiatalunkat, s midőn magát a levegőben röpitve látá Airud által, felkiálta:
– Mi történik velem?
– Mit kérdesz engem, szerencsétlen vak! nem kellene hogy még feleletet is adjak neked. Hát nem fogsz soha megszünni a világ leggonoszabb és legravaszabb nője játékszere lenni? Te hitelt adhattál anyád betegségének, melyet Szkárdis gyógyszere idézett elő? hát nem tudod, hogy vannak oly teremtmények, a kikkel való érintkezésben se a szemnek, se a fülnek nem kell hitelt adni? mindenki könyörgött neked, hogy ne higyj e nőnek; mindenki szánt téged, csak te nem voltál szánalommal önmagad iránt, s most saját hibád következtében meg fogsz halni, mert mi a Hakiméh Eflathun fiainak városa felett vagyunk s nekem téged ezen emberek boszujának fel kell áldoznom.
– Airud, az igaz hogy sorsom nagyon szomoru – felelt Szaif – de mikor valakinek olyan anyja van, milyen az enyim, azt hiszem jobb meghalnia mint élnie, úgy a hogy én éltem; ő az én anyám, én meg nem ölhetem; s míg ő él – legyen szívbeli gyengeség, legyen a vér hatalma, én reám ő oly hatalmat gyakorol, hogy erőltetett könyeinek s szinészi szerelmének én mindig hitelt fogok adni; azért elszánom magamat a halálra, mivel boldogul s nyugodtan élni nem tudok.
– Minő gyengeség! – mond Airud – egy az anyai névre méltatlan nő megszünik anya lenni.
– S ő mégis anya – mond Szaif – Isten maga nem vonhatja vissza tőle ezt a tulajdont s tehetünk-é mi többet a mindenhatónál?
Nehány percznyi szünet követé ezt; a nap feltünt a láthatáron, a nemtő egyszerre felkiáltott:
– Menjünk, nincs mit tenni!
S a város fő piacza felett megállva, tűz- és kőesőt hullatott le.
A lakosok föltekintének az égre, kiáltván:
– Ki az, a ki velünk igy bánik?
Airud felelé:
– Az én vagyok, s elhozám azon embert, a ki kalnuszátokat elrabolta volt; akarjátok-é, hogy én ezen embert nektek átadjam?
– Igen, igen! – kiáltá egyhangulag a nép – dobd le, hogy tépjük darabokra!
– Menjetek fegyvereitek után – mond a nemtő – s azok lakjaikba menvén, nem sokára a kopják, lándzsák és kardok ezrei fénylettek a nap sugáraiban.
– Most-ezer ölnyire fogok fölemelkedni s onnan fogom ellenségteket ledobni!
Hakiméh Eflathun fiai jobb szeretik vala, ha csekélyebb magasságról ereszti le; mert féltek, hogy a hosszas esésben meg fog halni, s igy boszujok éldeletétől meg lesznek fosztva.
Airud mindig emelkedett, s midőn a kijelölt magasságot elérte, lelkéből kiálta:
S azután eleresztvén Szaifot, nyilsebességgel elszállott.
Szaif az űrben lefelé zuhanván, az első száz öl esése alatt ismételte: „Já, Szatti,“ – a második száz ölben végső imáját végezte, a harmadik száz ölben már eszméletét veszté; a negyedikben élet nélküli testként zuhant mindig sebesebben a föld felé; – már 200 ölnyire volt csak a földtől s Hakiméh Eflathun fiai kiabáltak s örvendeztek, mintha Isten nekik Mózes mannáját hullatná le; de a mely perczben mindazon pontra jutottak, hová Szaif esendő vala, egy légi lény madárként átrepülvén, elkapta s villámsebességgel tünt el vele.
Ekkor Hakiméh Eflathun fiai dühökben szakállokat tépték s fegyvereiket mérgesen dobták a földre, s a ki nem elégitett bosszuvágy érzetével tértek lakjaikba.
A mi Szaifot illeti, őtet hű barátnéja Akisza ragadta ki a halál torkából; ugyan is, midőn Airud mondá, hogy 1000 öl magasságról dobja le Szaifot, remélte, hogy így időt nyerend Akiszát segitségére küldeni, mielőtt a szencsétlen áldozat földre érne; s mihelyt a jó nemtő értesült azon veszélyről, melynek barátja Szaif ki volt téve, a világosság sebességével rohant s elfogván őt – miként mondók – saját várába szállitotta.
Szaif egészen eszmélet nélkül volt. Akisza minden kigondolható módon ápolta őt, ágya mellett testvérként virasztva; de három egész napig Szaif semmi életjelt nem adott, s Akisza keservesen siratta azt, a kit ő már annyiszor megmente s kit ő a világ legnagyobb hősének hivott. Végre a negyedik nap reggelén kinyitá szemeit, összeszedé eszméit s látván Akiszát maga mellett, kérdezé, hogy hol van s hogy mi történt vele. Akisza örömtől ragyogó arczczal felelt kérdéseire, könnyü ételt hozott neki s azután kérte, hogy nyugodtan, csendességben maradjon. Akisza buzgó igyekezete s gondoskodó ápolása következtében Szaif Züliázán visszanyerte erejét s magát egészen meggyógyultnak hivén, egyszer mondá Akiszának:
– Kedves jó Akiszám! menjünk, kérlek, vissza anyámhoz, mert miután Isten nem akarja, hogy meghaljak, ezen iszonyatos helyzetnek véget kell vetni, s most bátorságot érzek magamban méltólag megbüntetni ezt a kegyetlen nőt, a ki szerencsétlenséget hozhat mindazoknak fejére, kiket én szeretek.
– Hogy a hatalmas Isten tartson meg ezen elhatározásodban; de annak végrehajtását el kell napolnod, mert én nem fogom engedni, hogy 3 hónap előtt váramat elhagyd, mivel annyi idő igényeltetik a te tökéletes kigyógyulásodra.
– Mivel te engem kedves körödbe letartóztatsz, kérlek Akisza! menj és nézd meg mi történik honomban; hozz hirt családomról s fiamról, ki eddig már bizonyosan az atya nevet tudja hangoztatni.
– Értem és engedelmeskedem – monda Akisza – s rögtön el is indult, s két nap mulva megtérvén, monda Szaifnak:
– Barátaid és családod tiszteltetnek, csókoltatnak, s mindnyájan jó egészségben s nyugalomban vannak az országot kormányzó málik Efrah védelme alatt, – mert Kamaria most örökre megszabadultnak hivén tőled magát, a börtönből kihozatta Szkárdist és Szkárdiont s gazdag ajándékokkal küldötte vissza szultán Szaif Rádhoz, de Barnokh azonnal rábocsátá mindazon csapásokat, melyektől már egyszer megmenté s a reszkető, megsiketitett s örökre sötétségben bolygó Kamaria kénytelen volt lemondani az uralkodás- és kormányzásról.
– És Sháma és fiam? – kérdé Szaif.
– Sháma és fiad Dumár igen boldogok voltak, megtudva hogy te veszélyen kivül vagy; ők lelkökből üdvözöltetnek s örömmel várnak.
Mindezen jó hirek után Szaif erősebbnek s nyugodtabbnak érzé magát, még három hónapot töltött Akisza várában, barátság-, nyugalom- és reményben élve.
Azonban, midőn a kiszabott idő eltölt, Szaif mondá barátjának:
– Látod, jó Akisza! hogy nem akartam veled ellenkezni; ápoltatni s kényeztetni engedém magam, mint egy nő; de nem kell magunkat a restségnek átengedni, midőn kedveseinknek szükségök lehet reánk. Menjünk s fosszuk meg Kamariát minden eszköztől, hogy ne árthasson!
– Most már nem bánom – mond Akisza. S vállaira emelvén Szaifot, elszállott vele.
Ezen nap estvéjén, midőn a föld szinéhez közel haladnának, Szaif kellemes hüvösséget s kedves illatot érzett, mely egészen hozzája felszállott.
– Honnan jön az a kellemes illat? – kérdé Szaif útitársától.
– Az az úgynevezett Leányok kertjéből jön – felelt Akisza – s így nevezik azért, mert a régi málikok azt a herczegnők időtöltési helyéül csináltatták. Ez a kert valódi földi éden s páratlan a földön; de a nemtők oda bémenni nem tudnak.
– És az emberek? – kérdé Szaif.
– Az emberek – mond Akisza – bémehetnek egy bizonyos rostélyzatig, mely levelektől rejtetten a kertet két részre osztja; de a kert ezen részében is csak nehány perczig mulathatnak.
– Kérlek, Akisza! engedd, hogy mehessek bé e szép kertbe; – csak nehány perczig maradok ottan s vissza fogok azután térni.
– Já, – mond Akisza – mi leszállunk; de azon föltétel alatt, hogy két óra előtt visszatérsz, s hogy nem fogsz az emlitett rostélyon túllépni.
– Igérem – mond Szaif – hogy követni fogom figyelmeztetésedet.
Akisza ekkor leszállt a földre s megmutatá Szaifnak a kert ajtaját.
– Ím, itt a kapu! Sétálj ottan, de ne feledd el szavaimat.
Mihelyt Szaif belépett a kertbe, mintegy káprázott a szeme azon sok szép tárgy özöne alatt, mely látérzékét egyszerre megrohanta; s inkább egy éden, egy bűvös álomban látott tündér liget, mint kert volt az. A zöldség itt sokkal bujább, a virágok itt sokkal fényesebbek és pompásabbak, a patakok csörgedezőbbek és tisztábbak voltak, mint másutt; a gyepből vanilia szag emelkedett; a gyönyörü fasorok környezte ösvények lágy mohával voltak benőve; s a gyümölcsök, melyek mindenütt virágokkal összekeveredve mutatkoztak, elbájolták a látó, a szagló és izlelő érzést. Könnyen érthető, hogy egy ily bűvös helyen az önfeledés, az elmerengés és kéj részegségre ragadja a lelket, s így megfoghatók Akiszának többször ismételt figyelmeztetései, hogy ottan ne időzzön sokáig.
Szaif meglepetésből meglepetésbe, elbűvölésből elbűvölésbe esett, s ily elfogultságában egy gyértyánfának ment neki, mely szétnyilván, rostélyzatot mutatott, mely hihetőleg az Akisza által emlitett s a kert tilos részét elválasztó támzat lehetett; s ő rögtön visszalépett, hogy barátnéja tiltásának engedelmeskedjék; de egy véletlen bétekintés egy még sokkal nagyobbszerü látványt tárt fel annál, mit eddig látott, s a bámulat és kiváncsiság, helyére szegezték.
Nagy s vakitó fényes tollazatu madarakat látott, melyek rubin, smaragd, violakő (amethyst) s topázzal látszottak kirakva; ezen gyönyörü madarak most a napon enyelegtek egymással; majd gyémánttiszta forrás mellett játszadoztak, majd zöldfák árnyába vonultak; de nem sokára figyelemmel a rostélyzat felé tekintettek s ott senkit sem látva, egy folyócska partjaira telepedtek, s ott egy szempillantásra levetkezvén tollhüvelyöket, éppen oly szép nőkké váltak, mint a minő szép madarak voltak. Csak egyetlen egy maradott a fán, s midőn társai vízbe szálltak, hivták őtet, mondván:
– Já szatti Maniatanufusz – miért nem jösz feredni velünk?
– Ma nem feredem meg, leányaim! – felelt a madár – roszul vagyok; szivemet szorongattatni érzem, szenvedek, boszus vagyok s nem tudom mi tárgya az én boszankodásomnak; nekem bús előérzetem van, hogy ma valami szerencsétlenség fog érni.
– Ha búskomoly, ha szomoru vagy, annálinkább velünk kell tartanod – mondának ezek – a mi vigságunk elűzendi a te búskomolyságodat!
S végre hosszas kérések után rávették a madarat, hogy leszállt fájáról, leveté tollhüvelyét. S legyen, hogy valódilag a szép kert általi elbájoltatás volt oka, de Szaifnak úgy tetszett, hogy ez az utolsó nő a legszebb teremtmény volt, melyet életében látott; egy darabig nagy érdekkel szemlélte s azután gyorsan távozva visszatért Akiszához.
– Induljunk Szaif! – mondá ez neki, mihelyt hozzája közeledett.
– Indulni, oh nem! – mond Szaif – itt hagynám szivemet?
– Szaif Züliázán – mond Akisza – te nem hallgattál reám; bétekintettél a tiltott rostélyzaton. Tudd meg, szerencsétlen, hogy ezen kerten egy Talszáméh van, a mely mindezeket a leányokat a férfiak ellenségivé teszi, s ha te oroszlányi erővel birnál is, erőd hasztalanná válna; mert ők képesek tégedet úgy megfogni kezeikkel, hogy te semmi ellentállást tenni nem tudsz, s akkor örökre veszve vagy.
– Azt a mely nekem annyira tetszett, Maniatanufusznak hivják – mond Szaif, a ki Akiszának szavait aligha hallotta.
– Az éppen az ők szultánjok – mond Akisza – egy büszke és fényelgő nő; leánya egy hatalmas máliknak, a ki nemcsak az emberek, hanem a nemtők felett is uralkodik. Higyj nekem, Szaif, s mondj le ezen bolondságról és ne tedd ki magadat egy nőért, a ki téged nem szeret, s a ki talán elveszteni akarand.
– És ha én neked megigérem – mond Szaif – s ha nekem sikerül ide vezetni azon büszke szép szultánnét, nem leend-é akkor az én hatalmamban?
– Bizonyosan, mert a Talszáménak csak a kert kapujáig terjed hatalma; de ő nem fog kijőni.
– Akarsz-é csak fél órát várni reám – mond Szaif – én csak ennyi időt kérek, s ha ez alatt sikert nem arathatok, egyedül vissza fogok jőni.
– Te nagyon bizol az én barátságomban – mond Akisza – hogy hasonló dolgokat kivánsz tőlem; de ha elhagynálak, akkor elpusztulnál; így hát várni fogok reád.
Ekkor Szaif Züliázán visszatért a kertbe; a rostélyzathoz közelitett s egy kis fahoroggval sikerült neki magához húzni Maniatanufusz tollhüvelyét, úgy hogy senki azt észre nem vette.
Csakhamar kijöttek a nők a vízből, a szultána felölté drága öltönyét; de midőn arra tollhüvelyét fel akará huzni, hiában kereste; akkor haragra gyuladt s a többi leányokat rútul kezdé dorgálni, hogy rosz előérzete daczára is őt feredésre késztették s több nőnek rendeletet adott, hogy egy más tollhüvelyt hozzanak; ezek nem érkezvén elég hamar vissza, másokat küldött utánok s így mindaddig, míg ő egyedül maradott.
Ekkor Szaif, elhárintván a lombokat, megmutatá magát s mondá neki:
– Urnője a sziveknek! mit keressz, nem tollhüvelyedet-é? az íme itt van!
A szultánné, midőn tollhüvelyét Szaif kezei közt meglátta, dűhbe jött, szitkokat szórt ellene s kérdé, hogyan merészkedett a málikok leányainak kertjébe belépni s őket méltatlan jelenlétével megbecsteleniteni?
S midőn ezen szavait bevégezné, kinyitotta a rostélyzat egy kapuját s Szaif felé kezdett futni. Ez mindig kezeiben tartván a tollhüvelyt, villámsebességgel iramodott a kapu felé; már csekély távolságra volt attól, midőn egy faág- vagy kőben megbotolván, leesett. Szaif ekkor egy könnyü kéz által hitte érintetni vállát.
– Íme – mond, hirtelen felugorva – a nők hatalmába estem!
(Vége az első kötetnek.)