I.
A rahalai arábok.
Szaif atyja, szultán Züliázánnak végnapjai. Szaif születése és neveltetése.
Régi ős időkben a tahhabia-aráboknak volt egy szultánjok, a kit Züliázánnak neveztek, s a ki igen híres vala vitézségéről és bölcseségéről.
Az általa kormányzott hatalmas törzs Dsedda város közelében tanyázott.
E népnek nem volt állandó lakása; tevéken hordott sátraik most termékeny téreken simultak át, majd a völgyek mélyében nyugodtak vándormadarak példájára, melyek ösztönszerüleg változtatnak helyet és éghajlatot.
E törzset ekkor rahalai aráboknak nevezték.
Egy este a szendergő szultán Züliázánnak álmában fényözönben ragyogó tisztes öreg jelent meg, a ki igy szólt hozzá:
„Kelj fel szultán s intézd lépteidet kelet felé! Ezen útadat Allah akarja. Tenéked egy nagy jövőjü fiad fog születni, a ki hivatva van egy nagyon régi és tisztelt jóslatnak teljesitésére.“
A felébredett málik nem akart hitelt adni álmának.
Álom ez, mint a többi; a képzelődésnek játszi képei – mondá ő.
De következő éjjel az öreg újból megjelent s ismétlé szavait.
A málik ekkor sem akart hinni.
Végre harmadik éjjel is megjelent az öreg s komoly hangon monda:
„Szultán, tudd meg, hogy álmod nem az ördögtől, hanem Istentől jön.“
Ekkor eléhivatá vezérét Jattrábot s elbeszélvén háromszor látott álmát, kérdé tőle:
– Mit szólasz ehez?
– Já!1) szerencsés málik – felelé Jattráb – én azt hiszem, hogy álmod sokat jelentő, s hogy engedelmeskedned kell!
Vezérének ezen tanácsára a szultán rendeletet adott sergeinek és alattvalóinak az indulásra. Felraktak holmit a tevékre, a szultán lóra ült, lovagjai közé vágtatott s a Mindenható intését követve, kelet felé indultak.
Útjok hosszas volt. Lakatlan puszták-, magas hegylánczolatok- és nagy folyókon vezetett az át, míg végre elérték a szent várost, Mekkát, a hol a khába van.
A lakosok kijöttek a málik elibe s állásához illő tisztelettel és kitüntetéssel fogadták.
A városba bevonúlván, Züliázán megkerülte a khábát s rendeletet adott seregeinek, hogy telepedjenek le, kinyugodni az út fáradalmait.
S midőn szultán Züliázán látná Mekkát és látná, hogy a khába mennyire tisztelt az igazhivők előtt, kik közelről vagy távolról el kell hogy jőjenek egyszer legalább életök folytán, hogy a szent templomot, Istennek szentelt lakását meglátogassák; azon vétkes gondolat fogamzott agyában, hogy ha ő ezen imaházat lerombolná s azt alapitandó városában újból és ugyanazon anyagból fölépitené, akkor az ő városa oly nevezetessé válnék, mint Mekka; khábájává lenne az a félvilágnak s találkozási helye a hivőknek.
Alig villant át agyán a gondolat, a szultán fel akart kelni, hogy azt hajtsa végre, de íme, nem tudott mozdulni; teste elveszté minden érzékenységét és erejét.
Azonnal hivatá vezérét s igy szólt hozzá:
– Nézd, mi ért engem! Beteg nem vagyok és még sem tudok felkelni.
– Já, málik! te bizonyosan rosz gondolattal voltál a szent khába iránt. Tudd meg, hogy Allah védi s nem engedi, hogy senki érintse azt.
– Úgy van, Jattráb! – viszonzá a málik – én le akarám azt rontani; de ezzel a világért sem akartam Alláht sérteni, át akarám azt szállitni épitendő városomba, hogy országom ez által nevezetessé és a világ találkozási helyévé váljon.
– Bánd meg gondolatodat, málik! – monda a vezér – s erődet vissza fogod nyerni.
S mihelyt Züliázán tervéről lemondott, tagjai visszanyerték hajlékonyságukat; de ekkor azt hivé, hogy az egyszerü zsibbadás volt, s ördögsugalta eszméje ismét megújult, s midőn azt végre akarta hajtani, ugyanazon akadály gátolta. Újból bűnbocsánatért esdett Alláhhoz, s újból visszaesett vétkébe; de harmadikszor őszintén megbánta azt s bement a mecsetbe és imáját végezvén, gazdag ajándékokat tett a khába, annak őre és a szegények számára.
Ezután pedig rendeletet adott népének az elindulásra.
Sok napokig homok- és sivatagokon útaztak elhagyott tájakon, melyek végtelensége fölött ijesztő magány honolt.
Végre egy hónapi út után egy gyönyörüséges termékeny országot értek el, hol éltető illatár terjedt mindenfelé. Zugó patakok frissiték a léget s élesztének viritó zöldséget. Nagy és lombdús fák szegélyezték az útakat. A fák koronáin a madársereg oly édes dalt zengett, mintha áldaná a természet urát, hogy ezen szép és boldog helyen ada lételt nekiek.
A táj szépsége által elragadtatott Züliázán, vezérét hivatván, így szólt:
– Ezen szép helyre akarom városomat épiteni: mit szólasz hozzá?
– Földnek ura! – felelt Jattráb – a parancsolat tiéd, az engedelmesség a miénk; a mit te választasz, azzal mí elégültek leendünk.
A szultán rögtön mérnököket, kőmiveseket és ácsokat hivatott. A város tervrajza rögtön elkészittetett. Nem sokára nagyszerü épületek emelkedtek a folyam partjain s egy év mulva Züliázán egy nagyszerüen szép városba vonult bé seregeivel.
A málik ekkor új hona belügyeit kezdé rendezni; városát tudta nélkül Habesh és Zudán területén épité, Zudán egy nagy kiterjedésű, sok kormányzóságra felosztott tartomány volt, uralkodója szultán Szaif Rád (így neveztetett, hogy rád mennydörgést jelent és hangja mennydörgéshez hasonló volt), kinek fővárosa a tenger partján fekvő Medinet-Adur volt, s hadserege 800,000 főből állott. Ezen birodalmat lakó nép fekete volt s egy Zahl-nak nevezett csillagzatot imádott.
Midőn szultán Szaif Rád értesült arról, hogy Züliázán az ő területére telepedett, iszonyú dűhbe jött s összehivott vezérei- és tanácsnokaihoz így szólt:
– Nó látjátok, az arábok ezen málikja elég merész volt országomba várost épiteni magának. De én ellene vezetem hadseregemet, s ezen népsöpredéket kiirtom a földről.
Ekkor vezére Szkárdion fölkelt s földig hajolván Szaif-Rád előtt, monda:
– Já, Azaman málik! ura a földnek – tudd meg, hogy meggondolatlanság lenne az arábokat megtámadni, mert Noé átka teljesülhetne rajtunk.
– S mi az a Noé átka? – kérdi a szultán.
– Egy nap – felelé Szkárdion – a proféta Noé egy fa alatt aludt, csak könnyü öltöny fedte nyugvó tagjait; fiai Sám és Hám, közelében voltak, egy szellőcske föllebbenté a proféta köpenyét s őt meztelenűl hagyta. Hám nevetve fakadt, Sám pedig felkelvén betakarta atyját; s midőn Noé fölébredve megérté fiainak eljárását, fölemelvén kezeit az égre, felkiáltott: Isten! Hámnak utódait tedd feketékké és Sám utódainak rabszolgáivá. S mí nekünk, Hám utódainak, rettegnünk kell ezen átkot s nem kell megtámadnunk az arábokat, kik Sámnak ivadékai.
– Ha ez így van – mond a szultán – hát minő tanácsot adsz nekem?
– Véleményem az lenne – felel Szkárdion – hogy egy szerencséltető levelet s ajándékokat kellene küldeni az arábok szultánjának; ezen ajándékok között lehetne egy elbűvölő szép rabnő, a ki mérget vinne magával, a szultánt kellemeivel leigézvén megmérgezné, s mihelyt főnökük halva lenne, az arábok elhagynák országunkat.
– Meg vagyok elégedve veled, vezér! – szólt Szaif-Rád – te jó tanácsadó vagy s én követni fogom tanácsodat.
A szerencséltető levél és az ajándékok elkészittetvén, a szultán háremjéből egy páratlan szépségű, ügyes, értelmes és ravasz rabnőt választott.
– Já Kamaria, én téged ajándékba küldelek az arábok málikjának, kit el kell csábitnod s megmérgezned, s ha ez neked sikerűl, háremem első hölgyévé teszlek, s kegyelmem zápora fog rád omlani.
– Uram! én végrehajtom parancsodat, elcsábitom a málikot s szerelmeért cserébe mérget fogok neki adni.
Egy testőr-tisztre bizták, hogy a szép rabnőt és az ajándékokat vigye el az arábok málikjának s Szaif-Rád szerencséltető iratát adja át.
De Szaif-Rádnak volt egy más vezére Rif, egy tudomány kedvelő, sokat olvasott s igazság szerető férfiu. Ő nem hitt a csillagokban, de azok között élvén, kik azt hivék, nem nyilatkozhatott; az ő vallása az Allah profétája Ibrahim által alapitott vallás volt s ohajtotta, hogy Noé átka teljesüljön. Szaif-Rád ármánya sérté egyeneslelküségét, s titkon egy futárt inditott az arábokhoz, egy levele által értesitendő málik Züliázánt a veszélyről, mely őt fenyegeti.
Egy nap azt jelentik az arábok szultánjának, hogy egy tiszt által vezetett csapat van a szerály-kapuban, a tiszt ajándékokat hoz a habeshi máliktól s kéri, engedtessék meg, hogy az arábok szultánjának lábaihoz vethesse magát.
Züliázán ez értesités után rögtön a fogadási terembe sietett s testőrtisztjeitől környezett trónjára ülve rendeletet adott, hogy a követet bocsássák bé. Ez földig borulva, átadta a rabnőt, ajándékokat és szultán Szaif-Rád szerencséltető levelét; Züliázán nagy örömmel fogadta azokat s főképpen nem tudta szemeit levenni a szép rabnőről, a kihez hasonló szépet ő soha életében nem látott. Rendeletet adott, hogy a küldöttséget kitüntetéssel fogadják, fölkelt, hogy a nőt háremjébe kisérje, midőn Jattráb e szavakkal tartóztatá föl:
– Földnek hatalmas ura! hová méssz? A tanácskozásnak még nincsen vége.
– Megyek ezen rabnő után, ki bennem a legszenvedélyesebb s ellenállhatlan szerelmet gerjeszté.
– Szerencsés málik! – felelé a vezér – felséged nem bizhatik egy ismeretlen rabnőben, vagy nem kell-é nekünk mindég tartanunk a habeshi szultántól?
És elmondá neki a Noé történetét. S míg a vezér ezen történetet beszélné, egy más követet jelentnek. Ez Rif futárja volt, s mihelyt a szultán Züliázán Rif levelét elolvasá, felkiáltott: Az ég tartson meg téged, Jattráb! bár minden uralkodónak volna olyan szolgája, a milyen te vagy. A mit nekem mondál, alapos. Olvasd e levelet, melyet egy hitünkön levő ir.
Ekkor Züliázán a hárembe rohant villogó karddal kezében s így kiált föl:
Kamaria! téged azért küldöttek ide, hogy mérgeznél meg engemet. Ne hazudj, mert halva vagy!
A nagyravágyó és álnok Kamaria észrevette, hogy a málik már szerelmes belé, hogy ő kedvenczévé válhat s mindent nyerhet, ha az igazságot leleplezi előtte; azért a szultán lábaihoz vetve magát, s hosszu hajfürteit megtépve, szívhatóan monda:
– Világ hatalmas ura! ím itt van a mit hoztam. Én egy oly jó urat, mint te, nem csalhatok meg.
Züliázán szeretettel emelé föl s háremébe vitte, hol nejei között a legkedveltebbé lőn.
A máliknak eddig még nem volt gyermeke. Képzelhetni, mekkora volt öröme, midőn nem sokára meggyőződék, hogy Kamaria érdekes állapotban van. Azonban az apai örömet nem élvezheté, mert nem sokára terhes beteg lett s érezvén, hogy végórája közelg, tanácsát összehivatá.
– Látjátok gyöngeségemet – így szólt vezéreihez – az gyógyithatatlan, végórám közelg s nekem is át kell mennem a hidon, melyen a föld minden halandó lakosainak át kell vonulnia. Ha Allah akaratja az, hogy elébb meghaljak, mintsem egy fiam születnék, ajánlom nektek szeretett Kamariámat, hogy ő legyen a tí szultánátok, míg a gyermek az uralkodási kort eléri, s ha kit ő világra hoz fiu, és majd nagykorú lesz, ő legyen a tí szultánotok; ha pedig leány lesz, a ki nőűl veszi, az legyen uralkodótok.
Ekkor eléhivatá Kamariát, ajánlotta neki, hogy igazságos legyen alattvalóihoz, legyenek azok gazdagok avagy szegények, s hogy soha vezéreinek tanácsa nélkül semmit se tegyen.
Három nappal ez ünnepélyes nyilatkozat után Züliázán meghalt. Egész népe megsiratta őt s az akkori idők szerint nagy tisztességgel és pompával temették el.
Kamaria átvette a kormányt s kilencz hónap mulva egy fiut szült, szépet mint a hold sugára. Soha ily bámulatra méltó szép gyermeket halandó nem látott. Bal arczán a tahhabiai málikok sajátságos jegye volt, melylyel minden maliknak születnie kellett. Midőn Kamaria meglátta szülöttét, az anyai édes öröm helyett féltékenységet érzett szivében s így elmélkedett: Hogyan, ez a gyermek vegye ki kezemből a hatalmat s én szultánából újra rabnővé legyek?! nem, nem! ez nem fog megtörténni, inkább haljon meg e gyermek! s dühöngő őrültségében egy kardot ragadott s az ártatlan teremtésnek rohant; midőn a dahia (bába) feltartóztatá, mondván:
– Mit akarsz, fejedelemnő! mit vétett neked ez a gyermek?
– Én azt akarom, hogy a hatalom mindég az én kezeimben maradjon s ha ez a gyermek életben marad és felnő, kiragadja kezemből a hatalmat a szultánsággal együtt.
– De ha te ezen gyermeket meggyilkolod, én közhirré teszem, s te élteddel lakolsz bűnödért; aztán ki mondja, hogy e gyerek élni fog, – gyenge szárnytalan lepke ez, melyet a szélnek egy fuvalma is megsemmisithet. A hatalom megtartása iránti remény még nincs elveszve.
Kamaria engedett a bába bölcs tanácsának s egy dajkát hivatott.
A gyermek születésének negyedik napján a vezérek ohajtották látni leendő szultánjokat s Kamaria kénytelen volt a gyereket a tanács és a népnek bemutatni. A fiatal herczeg arany himzetes bársonyba volt takarva, a vezérek földig hajolva vonultak el előtte s a nép hangos kiáltással üdvözlé őt, mint törvényes szultánt.
Az ünnepély alatt Kamaria alig tudta visszatartani féltékenységének dühét s a hárembe visszatérve, dühösen ragadta meg gyerekét és fölkiáltott:
– Nem, nem! te nem fogod soha az én helyemet elfoglalni. Történjék bármi velem, de én nem ápolhatom, nem nevelhetem azt, a ki hatalmam elrablója lesz, – s másodszor is meg akará gyilkolni gyerekét, midőn a bába újból megakadályozá, mondván:
– Já! urnője a földnek, szenvedélyed téged elvakit, vétkes tetted nem lesz eltakarható; tudni fogja azt mindenki.
– Mindegy; meg kell halnia!
– Hallgass meg asszonyom – mond a bába – ha megengeded tanácsot adnom, véleményem szerint, a meggyilkolásnál van egy sokkal okosabb mód a gyereket lerázni nyakadról, t. i. vigyük őt egy elhagyott puszta helyre s hagyjuk ott. Ha megél, Allah akarta hogy éljen; ha meghal, legalább nem gyötör lelkiösmereted, hogy saját gyermekedet meggyilkoltad.
A fejedelemnő elfogadta ezen tanácsot s az éj beálltával lovakat nyergeltetett maga és a bába számára; két nap és két éjjel mentek, míg a pusztát elérték, azon végtelen homok sivatagot, melyen semmi emberi lény nem lakott, a hol a tenyészetnek semmi jele nem mutatkozott – kivéve egy lombdús s a homoktenger közepette egyedül álló fát. Kamaria és a bába megállottak e fa alatt s az alvó gyereket a homokra fektetve, feje alá egy aranynyal telt ezüst erszényt helyeztek, karjára egy drága gyöngyös karpereczet kapcsoltak s azután lóra ültek és elnyargaltak.
Az elhagyatott szegény gyerek kevéssel azután mosolyogva ébredett s nem sokára éhséget érezvén, sirni kezdett, de az ég ura őrködött az ártatlan felett: egy gazellának kicsinyeit egy vadász elragadta, míg az anya füvet keresni távozott, s midőn visszatérve kicsinyeit nem találta, nyargalni kezdett mindenfelé a homok-pusztán bőgve keresvén, s egyszerre kettős fájdalmat érezve, kölykeinek elvesztését s tejtölt tölgyét fájlalván. Ezen nyargalásában éppen a gyerek felett állapodott meg; az éhségtől kínzott gyerek emlőit szájába fogván, szopta; az állat pedig azt hivén, hogy kölykét találta fel, mozdulatlanúl maradott helyén, míg a gyerek jóllakván elaludt, s ezután napjában többször visszatért tejet és ápolást nyujtván a szegény elhagyott gyermeknek s így a pusztai gazella anyai ösztöne megmenté az anyjától elhagyott gyermeket.
Egyszer a gazella a vadászok hálójába került; de sikerülvén kibontakoznia, eliramodott. A vadász követte és lest állott reá; s íme, látá hogy a gazella a lombdús fa alatt megállapodik s a csecsemőnek táplálékot nyujt; közeledve, megpillantja a szép gyereket, fölvevé azt a mellette levő erszénynyel együtt s visszatért Habesh tartományában levő városába.
Ottan málik Efrah szerályába ment, ki kormányzója volt a szultán Szaif-Rád birtokaihoz tartozó tartománynak. Malik Efrah vezérét Szkárdisnak hivták s ez testvére volt Szkárdionnak, Szaif-Rád vezérének. Midőn a málik a vadász elbeszélését végig hallgatta, a gyereket átvéve térdeire helyezte s figyelmesen kezdette vizsgálni. Oly szép volt e csecsemő, hogy nem lehete meghatottság nélkül tekinteni reá; szép szemeiben annyi értelem s oly búskomolyság kifejezése ült, mintha érezte volna szerencsétlenségét s mint a málik szemlélgeté, szivében oly nagy szeretetet érzett ébredni a csecsemő iránt, mintha saját gyermeke lenne; hivatá vezérét s így szóla hozzá:
– Nézd ezt a gyermeket, nem csuda szépségü-é? s nézd ezen kis fekete jegyet jobb arczán!
Midőn a vezér közelről megvizsgálná, az iszony és gyűlölet érzetével kiáltott föl:
– Já, málik! ne engedd, hogy életben maradjon ez a gyermek; ő fia az aráboknak, s tudod hogy nekünk mindég rettegnünk kell a Noé átka miatt. Bizonyosan valamely törvénytelen szülött, kit anyja eldobott hogy szégyenét eltakarja. Ölesd meg, málik! e gyereket; mert az ránk szerencsétlenséget fog hozni.
– Hogyan, én ölessem meg ez ártatlan teremtést? – mond Efrah – s mi roszat cselekedett az, hogy halált érdemeljen? Vadász! vedd a gyerekkel talált erszényt, a karpereczet megtartom, mert az ismertető jel lehet szülőinek fölfedezésére.
Alig távozék a vadász, málik Efrahnak hirűl hozák, hogy kedvencz nője egy kis leányt szült. Fölvevén ekkor a kis fiut, háremébe vitte, a két gyermeket összehasonlitandó egymás mellé fektette, s nézvén őket észrevette, hogy leánykája bal arczán éppen oly jegy van, minő a fiunak jobb arczán s hogy az éppen oly bámulandó szépségü volt mint a kis fiu. Vezérét újból hivatván, így szólott hozzá:
– Nézd Szkárdis, minő hasonlók e gyerekek; nézd a jegyet, melyet mind a kettő hord.
Midőn a vezér megvizsgálta a jegyeket, turbánját a földre dobta s szakállát tépve fölkiáltott:
– Já, málik! ha valaha e két jegy Habeshben egyesül, mí meg leszünk semmisitve s elseperve a földről; ezen gyerekek egyikének meg kell halni, s ha te habozol azt tenni, én szultán Szaif-Rádot értesitendem, hogy te palotádban nemzetednek legnagyobb ellenségét növeled és ápolod.
– Szkárdis! e leány szivemnek egy része, a fiunak bűnét nem látom s büntetni nem fogom, azonban hogy félelmedet eloszlassam, beléegyezem hogy azok elkülönzötten növekedjenek s hogy soha egymással ne találkozzanak.
Egy kastélyt épittetett a kis fiu számára, kinek Veh Shilfala (a pusztai szarvas fia) nevet adtak. A málik leánya a palotában növekedett, és Sháma (szépség jegye) nevet kapott.
Mindkét gyerek gyorsan fejlődött erő és értelemben. Veh Shilfala, növelésére küldött tudósok felügyelete alatt növekedett; nyelvekre, fegyverforgatás- és lovaglásra tanitották. Tizenöt éves korában az ifju már minden hadgyakorlatban kitünő volt, s minden lovat megült. Oly gyakorlatok, melyek – azon korban nehéz és hosszu fegyverzettel személyes mérkőzéssel folyt a harcz – igen bajosak voltak. Veh Shilfala tanitói bámulták a lángészt, melylyel tanitványuk birt, az élénk felfogást, melylyel mindent elsajátitott, az erőt és bátorságot, melyet a testi gyakorlatokban tanusitott. Tizenöt éves korában már megmérkőzött a leggyakorlottabb s leghiresebb harczolókkal; azon korban ismert tudományok közül egy sem volt, melyben kitünő ismeretekkel ne birt volna. Málik Efrah szerette, mint saját fiát, s büszke volt reá.
De minél inkább fejlődtek a fiatal nagy tulajdonai, Szkárdis vezér lelkében annál inkább növekedett a gyűlölet és félelem érzete s szűnet nélkül ismételte a máliknak, hogy addig míg az aráb közöttük van, biztosságuk nem lehet, s addig fenyegetődzött, hogy testvérének ir, s hogy Szaif-Rád-ot értesitendi, hogy a málik félve e fenyegetésnek végrehajtásától, végre beléegyezett fogadott fiának eltávolitásába.
Volt palotájában egy igen távoli városból való harczos, kit Harrak Eszedcsernek hivtak. Ez rendkivüli erővel s harczi gyakorlatokban nagy kitünőséggel birt; képes volt egy lándzsa-döféssel a legkeményebb s legvastagabb fát áthasitani. A málik e férfira veté szemeit, hogy megmentse az árvát azon veszélytől, mely őt Habeshben fenyegette.
– Já, Harrak Eszedcser! te tudod hogy Veh Shilfalát saját gyermekem gyanánt szeretem, vidd magaddal szülő városodba – én reád bizom; tanitsd őt a hadtudományban; tanitsd mindenre, mihez értesz, mind addig míg emberré lesz és magának pályát talál.
Harrak Eszedcser engedelmeskedett s rögtön távozva magával vitte Veh Shilfalát s felügyelete alatt három évi gyakorlat s tanulmány után oly felsőséget nyert, hogy nem volt harczfi, ki vele mérkőzhetett volna, s tanitója is zavarban volt, nem tudva mire tanitnia, és mit tennie vele.
– Veh Shilfala – mondá egyszer neki Harrak Eszedcser – te már mindent tudsz, – te oly erős és ügyes vagy, hogy a leghirhedtebb lovagokkal megmérkőzhetel; még egyre kell hogy megtanitsalak, mit még ma megkisértendünk.
S ezen beszéde után Veh Shilfalát egy rengeteg erdőbe vezeté, hol nagy mennyiségű fát mutatott, melyek mind át voltak szúrva.
– Látod, e fákat mind én szegeztem át; megmutatom, miként kell azt tenni. – Lándzsáját fölemelvén, visszalépett s megiramodva egy előtte levő vastag fának hajtotta; de a fegyver a helyett hogy a fába furódott volna, visszapattant s Harrak Eszedcser lábaihoz esett.
– Íme, ez életemben először történik velem. Ugy látszik szerencsecsillagom leszáll s a tied fölemelkedik, Veh Shilfala! Lássuk, vedd e kopját s kisértsd meg, jobban megtenni, mit én tevék.
Veh Shilfala felragadta a fegyvert s minden megerőltetés nélkül a legvastagabb fának dobván, azt egészen átszegezte.
Midőn Harrak Eszedcser ezt látá, elhalványult s turbánját a földre sujtva fölkiáltott:
– Oh, látom hogy te fogod Noé átkát teljesiteni. Fuss, nyomorult! távozz e városból, miként távozál Habeshből; menj rögtön, mert ha nem, megöllek.
– De, atyám! hová menjek én? – mond Veh Shilfala; nekem nincs menhelyem sehol, nem ismerek senkit; s az ifju annyira elszomorodott, hogy könybe lábadtak szemei; de Harrak Eszedcser nem engedé magát könyek által elérzékenyittetni s e szavakkal inté:
– Ha még egy napig maradsz, a város lakóit értesitendem s te gonosztevő módjára fogsz kivégeztetni. Fuss, szerencsétlen! távozz rögtön, menj a hová tetszik, csak távozz!
S midőn látná Veh Shilfala, hogy nincs mit tennie, távozott sirva, nem tudta hová megy s mit teszen.
Veh Shilfala 18 éves korában egy férfiu erejével, bátorságával s értelmével, de gyermeki érzékeny szivvel birt; málik Efrahnál megszokta volt az atyai gyöngéd szeretetet s midőn távoznia kellett, azon férfi ragaszkodásába vagy legalább jóakaratjába helyezett reményt, kire sorsa bizatott – most egyedűl állott a világon, mely neki végetlen magánynak tetszett. Megindult s ment megnyugvás nélkül. Pusztákon ment át, hegyeket mászott meg s lejtett le azokról. Néha ugy tetszett neki, mintha az azelőtti napon átfutott útat követné; mert nem talált senkire, ki neki az útat kijelölte volna. Éjjel nappal ment füvek- és gyökerekkel táplálkozva s a mint a világ terjedtebb tért nyert, azon mértékben az ő fájdalma is mélyebbült; mert a láthatár mindég ugyanazon helyen állott, mintha vele útaznék, hogy mindég azon magány- és elhagyatottságban maradjon.
Sok napok után végre ugy tetszett neki, mintha egy nagy várost látna. Felbátorodva közeledett s az csakugyan egy város volt, melyhez közeledve ugy tünt fel előtte, mintha e helyhez régi elmosódó emlékek lennének kötve; pedig mit ismerhetett a szegény elhagyatott gyerek, a ki éltének legboldogabb korszakában is málik Efrahnál alig merte elhagyni védnökének kastélyát.
Midőn a város falait megközelité, látta, hogy annak kapui zárva vannak s hogy a falakra gyült népség a térségre tekint, a hol valami rendkivülinek kell történni. A tekintetek irányát követve, Veh Shilfala két egymás mellé helyezett sátrat fedezett föl s rögtön a sátrak elsője felé irányzá lépteit, noha a népség eleget kiabált és intett, hogy oda ne közeledjék. Ő sejtette, hogy ott valami titokszerünek, valami iszonyatosnak kell történni, s bátorsága és nemes lelke ösztönzé, hogy megjelenjék mindenütt a hol a gyengét az erős ellen segiteni kell.
Midőn a czélba vett sátorhoz ért, megállapodott hallgatózni egy perczig; de nem hallván semmi zajt, fölemelé függönyét s nagy volt meglepetése, midőn egy pamlagon ülő s keservesen siró fiatal leányt pillantott meg.
Veh Shilfala nehány perczig mozdulatlanúl vizsgálta a fiatal nőt, a ki szép és nemes volt, de a kinek könyei záporként hullottak s kinek fájdalma a legérzéketlenebb szivet is elrepesztette volna.
Veh Shilfala megjelenése felfüggeszté perczre a nő fájdalmát, figyelemmel kezdé vizsgálni a szép ifjut s ugy tetszett neki, mintha a sírjából feltámadott, megfiatalodott és fényözöntől körülövedzett Juszuf patriarchát látná. Ez a két fiatal egykorú lehetett, egyik olyan szép volt mint a másik, s így egymásra nézve ugy tetszett nekik, mintha ismernék egymást, mintha egy jobb, egy szebb világban már találkoztak volna s szemeik sugarain kinyargalt lelkeik egyesültek a szerelem oceánjában.
Veh Shilfala a szép ösmeretlenhez közeledett s mélyen meghajtá magát.
– Életemnek lelke! ki vagy te? – kérdé – és miért sirsz?
– Hát te ki vagy? – felelt a nő.
– Én egy szegény idegen vagyok, a ki Istennek földén útazik, nevem Veh Shilfala.
– Engem pedig Shamának hivnak; málik Efrah az én atyám.