II.
Mukhtatif az óriás.
Szadun Eszendcse vára. Miként jár el Veh Shilfala megbizatásában. Győzelme s visszatérése málik Efrah városába.
A mondottakból sejthetők, hogy az a város, melyhez Veh Shilfala ért, nem volt más mint málik Efrah városa, s míg az egymásról rég nem hallott fiatalok elbeszélik gyerekéveiknek apró történeteit, mí elmondjuk mi történt a városban, mióta Veh Shilfala elhagyta azt.
Midőn málik Efrah, vezére Szkárdis fenyegetéseinek engedve s kormányzósága elvesztésének félelmében eltávolitá Veh Shilfalát, egyetlen leányára ruházta át mindazon szeretetet, a melylyel az ifju iránt viseltetett s Sháma egyikévé lett a legtökélyesebb nőknek. Ő kitünő vala értelem- és erőre nézve, ugy a női kellemek- mint a hadi tulajdonokban; mert ez időben a nők éppen ugy tanulták a vívást és a harcztudományt, mint a férfiak s rövid időn a herczegnő mindazon tökélyekkel birt, melyekkel egy uralkodó leányának birnia kellett. Nem volt lovag, a ki lovat több kellem- és ügyességgel vezetett volna mint ő, és a fegyvereket jobban forgatta volna mint ő.
Sháma egy gyöngéd nő alakjával, de egy hős hatalmával birt. S azért Szkárdis gyűlölete Sháma ellen szinte oly nagy volt, mint az arábok fia ellen. Nem gondolhatott remegés nélkül azon veszélyre, mely honát fenyegeté, ha valaha a két szerencsétlen jegyet viselő lény egymással egyesül; s e legyőzhetetlen rettegéstől vezettetve, egy öreg kuruzsolóhoz ment, ki a közönséges emberek előtt rejtett dolgokat ismerte, s elbeszélvén nyugtalanságait, megkérdé: nem ismer-é módot, hogy Habesh-t Sháma jelenlététől megmentse.
– Semmi se könnyebb ennél – felelt az öreg jós – hozz nekem egy serpenyőt tele parázszsal!
S midőn a szénparázs meggyujtatott, az öreg lángoló fehér port dobott reá s ismeretlen nyelven bizonyos szavakat mondott. Alig végezte a műtételt, a szoba falai megnyiltak s egy félelmes nagyságú s iszonyuan rút óriás jelent meg.
Meg kell jegyeznünk hogy ezen korban a természet feletti lények (a jó és rosz) gyakran mutatkoztak az emberek között, s közvetlen érintkezésben voltak velök. Ezen nemtők használtak egyiránt megbüntetésére a roszaknak, felbátoritására és felsegélésére a gyengéknek s az igazhivők védelmére a vész perczeiben s később, midőn Mohamed látnok az emberekhez küldetett, tevékenységök, hitök elvei a szent könyvbe irattak meg s ekkor a nemtők közbejövetele szükségtelenné tétetvén, Isten a népek közötti megjelenésöket megtiltá.
Az emlitett félelmes óriás neve Mukhtatif (elragadó) volt s megjelenvén, kérdé az öregtől hogy miben lehet szolgálatára.
– Mukhtatif, én neked rendelem, hogy rögtön málik Efrah városába menj – mondá az öreg – s odaérkezve hullass tűz- és kőesőt a lakosokra s midőn haragodnak okát tudakolandják, mondjad, hogy te Shámát, a málik leányát kéred s hogy hét nap gondolkozási időt hagysz nekik, s ha akkor kivánatodat nem teljesitik, szétzúzod házaikat, eltiprod gyermekeiket.
– Értem uram! – felelt az óriás – akaratod teljesitve lesz.
És a fertelmes óriás tűzfelhőbe burkoltan, megérkezett málik Efrah városához s tüzes kőesőt hullatott a városra. A megrémült lakosok megpillantván az óriást, kérdezték hogy mit akar.
– Shámát, a málik leányát. S ha nem teljesititek kivánatomat, házaitokat szétzúzom, gyerekeiteket megölöm; hét nap alatt készitsétek el, hogy visszatértemkor legyen a városon kivül egy sátorban egyedül és ünnepélyes nászöltözetben!
Hallván ezt a lakosok, tömegestől a málikhoz mentek s elbeszélvén a történteket, kérték hogy az óriás kivánságát teljesitse, jobb levén hogy egy szenvedjen mint mindnyájok.
E hirre a málik magán kivül sietett háremébe, hogy nejével közölje a szomoru hirt, kinek fájdalma sikoltásokban tört ki. A két szerencsétlen szülő kétségbe volt esve a hét napon át.
Szkárdis örömtől ragyogott. A hetedik nap elérkeztével két sátor vonatott a városon kivül. Egyikbe az ünnepélyesen öltöztetett Shámát helyezték, a másikban a málik és neje várták az óriás érkeztét.
Igy állottak a dolgok Veh Shilfala megérkeztekor Sháma sátorában, s midőn a fiatal leány elbeszélte Veh Shilfalának a történteket s hozzátevé:
– Szememnek világa! távozz, mielőtt az utálatos óriás megérkeznék, mert téged is elragadna s mind a ketten el lennénk veszve.
– Téged elhagyni! – kiált föl ez – Isten mentsen ily gyávaságtól, inkább ezerszer meghalok, mintsem ezen szörnynek oda engedjelek!
S hiába könyörgött Sháma a puszta fiának, hogy ne veszélyeztesse életét. Ez szilárdúl állott határozata mellett, hogy maradni és őtet védni fogja.
E közben egy felhő emelkedett a láthatáron s oly sebesen növekedett, hogy nem sokára a nap világát is elsötétitette.
Látni lehetett e felhőben az óriást, a ki lábával a puszta homokját érinté, míg feje az ég felhői között veszett el. Bizonyos távolban a roppant szörny kibontakozott felhő burkából, egyenesen Sháma sátrának tartott; oda érve, megragadta annak csúcsát s gyerekjátékként fölemelve, egy gúnyos tagmozdulattal háta mögé dobta.
De midőn az ifjut az egyedül hitt Sháma mellett megpillantá, félelmesen összeránczolt szemöldökkel kiálta föl:
– Ho, hó! bitang, anyától eldobatott gyerek, mit keressz szép mátkám mellett? Távozz rögtön, mert ha nem, eltiporlak.
S ezt mondva, kinyujtá karját, hogy Veh Shilfalát – miként tevé a sátorral – fölemelje. De ez magában az Allahtól szeretett Ibrahimnak egy imáját elmondva s hangosan béfejezve, hogy „Allah egyedül hatalmas“ – kardjával odasujtott s legvágta az óriás kezét.
A szörny iszonyu keze lábaihoz esett s ekkor az oly iszonyut bődült, hogy a föld rengett belé s azután az ifjunak mondá:
– Bitang! te engem megöltél. Ha csak egyet léphetnék, nem élnél egy perczig.
Ezzel összerogyott s vér helyett füst és lángok környezték (mert a nemtők teste tűzanyagból van alkotva).
A város lakói nagy ünnepet rendeztek az ifju hős tiszteletére. Málik Efrah atyai gyöngédséggel ölelte meg őt, s Sháma anyja nem tudta hogyan fejezze ki háláját és boldogságát.
A tett szolgálat jutalmáúl a málik Veh Shilfalának egy kastélyt ajándékozott s egészen feledve régi félelmeit, nagy-tanácsában egy helyett adott neki. Igy Veh Shilfala mindennap láthatta a herczegnőt s viszonyos szerelmök naponta gyöngédebbé s szenvedélyesebbé lett.
Sháma már régóta várta, hogy Veh Shilfala a máliktól kezét megkérje; de az ifju e lépésre nem látszott elhatározottnak. Végre e feletti bámulatát nem rejthetvén, így szólott hozzá:
– Szivem szerelme! nem te ragadál-é ki engem a legiszonyubb helyzetből? nem te tetted-é atyámnak a legnagyobb szolgálatot? hiszed-é, hogy ő téged eléggé jutalmazhat? s hogy bármit kérnél is tőle, ő azt megtagadhatná? Veh Shilfala, te tudod, hogy mennyire szeretjük egymást. Miért van mégis, hogy te mindeddig nem kértél meg engemet?
– Imádottam! én csak téged ohajtlak nőműl; de én egy szegény üldözött árva vagyok s félve egy tagadó választól, mely szivemet zúzhatná szét, nem mertem a máliktól oly nagy megtiszteltetést, oly nagy nem érdemlett boldogságot kérni. De most általad fölbátoritva, még ma estve elmegyek és megkérem kezedet.
Elment tehát Veh Shilfala a málikhoz azon szilárd elhatározással, hogy föltárja előtte szive érzelmét; de valahányszor ezt akarta tenni, bizonyos félelem visszatartá őt s végre távozott a nélkül, hogy egy szóval érintette volna azt.
Alig érkezett haza, a herczegnő hozzá sietett s monda neki:
– Veh Shilfala! te nem merted megkérni atyámtól kezemet.
– Nem, de holnap habozás nélkül megteszem.
Sokáig elbeszélgettek ezután szerelmökről s a boldogságról, mely reájok vár; végre Sháma távoztakor mondá:
– Igyekezz holnap bátrabb lenni, mert többé ily bizonytalanságban élnünk nem lehet.
Következő nap Veh Shilfala a tanácsba ment, hol a málik is jelen volt; de ekkor még félénkebb, még zavartabb volt mint az első nap. Estve Sháma hozzá menve, monda:
– Valójában azt hinnék, hogy az én kezemet megkérni szégyen. Hát Veh Shilfala az, ki egy szótól remeg? ha így van, akkor fátyolozza el arczát, mert többé nem fogják bátornak mondani.
A herczegné annyira sértette gúnyos modorával az ifju arábot, hogy egész éjjel nyugtalan volt, mintha égető homokon feküdnék s más nap sietve ment a vezérek tanácsába; de midőn a málikot üdvözlené, előtte állva maradott a nélkül, hogy egy szót képes lett volna kimondani.
Málik Efrah észrevevén zavarát, bátoritó gyöngédséggel mondá neki:
– Fiam! látom, hogy valami közlendőd van; beszélj bátran!
– Igen, nagy málik atyám és uram – mond végre az ifju – én azon szándékkal jöttem hozzád, hogy leányod Sháma kezét megkérjem. Méltó vagyok-é uram, hogy vejeddé legyek? kegyes leendesz-é beléegyezéseddel megtisztelni?
A jelen levő Szkárdis hallván e szavakat, turbánját földhöz vágta s szakállát tépte.
– Im, itt van – kiálta föl – itt van, a mitől mindég remegtem, a mit előre láttam. Ezen két egy jegyű egyesülend Habesh-ben és mí menthetetlenűl veszve vagyunk.
A málik ekkor fővezéréhez fordulva, monda, félelmeid álomlátások. Miként félhetnénk attól, a ki minket megmentett? Miként tudnám én megtagadni leányomat attól, a ki a szörnytől megvédte őt? Ha ismernék ennél nagyobb jutalmat, azt is készséggel adnám neki.
– Málik, felelt Szkárdis, engedd hogy én vezessem ez ügyet. Az ifjut útasitsd hozzám. Én kötelezem magamat, hogy mindnyájunkat kielégitő választ adok neki.
Ekkor a málik az ifju arábhoz fordula:
– Fiam! – ugy mond – kérésed természetesnek és jogosnak találom s én nem tagadom meg azt tőled; de tudd meg, hogy a málikok leányai a vezérek előleges beléegyezése nélkül nem adhatók férjhez; azért fordulj fővezérünk Szkárdishoz s én nem kétlem, hogy ő kérésed meghallgatja.
Veh Shilfala engedelmeskedett s a vezérnek is ismételte azt, mit a máliknak előbb mondott.
– Beh, beh!2) – felel Szkárdis – ki kérhetné jogosabban a herczegnő kezét, mint te! de Szidi, a málikok leányai nem olyak, mint a népleányok! azokat nem arany- és ékszerekkel vásárolják meg, hanem dicsőség és hős tettek jutalmául nyerik el. – Ez a nászajándék, melyet a málikok leányai követelnek. Mi tehát a mi szép herczegnőnk nászajándékául Szadun Eszendcse (fekete Szádun) fejét kérjük. Hozd el és akkor férje lehetsz a bájos herczegnőnek.
– Igen jól van – felelt Veh Shilfala – én ez ember fejét el fogom hozni.
A tanács eloszlása után Sháma Veh Shilfalához ment.
– Szerencsétlen! – kiálta föl – mit tettél, miért igérted Szadun Eszendcse fejét, a nélkül, hogy tudnád ki az. Tudd meg, hogy az egy iszonyatos vad lény, s a vezér csak azért kérte fejét, hogy téged általa megölessen. E rémes fekete szörny iszonyatos rabló, a ki rettegésben tartja egész Habesh-t és éppen oly erős, oly bátor, mint a minő kegyetlen és rút. Még eddig senki sem tudott vele mérközni, s a nagy szultán Szaif-Rád gyakran küldötte ellene leghősebb harczosait, de egy se tért közülök vissza. Ez a rabló főnök 80 négernek parancsol, kik közül mindenik képes 100 emberrel megmérkőzni s a hegyek keblében egy magas sziklára épitett bévehetetlen s közelithetetlen várban lakik, melyet soha egy málik sem kisértett ostromolni, tudván hogy ahoz hozzáférni lehetetlenség. Íme, az a kinek fejét elhozni igérted! Szkárdis mindkettőnknek vesztét akarja; meneküljünk együtt, menjünk egy más országba, hol szerencsésebben mint atyám házánál – együtt zavartalan boldogságban élhetünk.
– Herczegnő! – felelt Veh Shilfala – Allah mentsen attól, hogy én téged gyávaság és háládatlanság bérén birjalak. Soha Sháma! Kezedet dicsőséggel fogom elnyerni; én hozzád méltó akarok lenni.
A herczegnő látva, hogy fiatal barátja kérelmét miként fogadja, sértődve hirtelen távozott a nélkül, hogy visszanézne.
A herczegnő ily haragos távozása után Veh Shilfala nyugtalan és békétlen lélekkel, hiában keresett egy órai álmot; nem engedett lelkének fölhevülése percznyi nyugalmat. Fölkészitteté tehát harczi ménét, felövedzte fegyvereit s viradat előtt távozott, a nélkül, hogy valakitől búcsut vegyen, a nélkül, hogy tudja merre intézze lépteit, Szadun Eszendcsét feltalálandó.
Már jó messzire haladott, midőn dél felől egy egészen vasba burkolt lovagot pillantott meg, a ki feléje vágtatott, s midőn húsz lépés távolságra ért, megállott, csatára felhivólag s azután reá rohant egy erőteljes kopja döféssel. A mint Veh Shilfala e döfést felfogta, láthatá hogy ellene egy gyönyörű szép lovon űl s azt oly ügyesség- és otthonossággal kormányozza, mihez a hadtudományban nagy jártasság volt szükséges. Ekkor a két lovag között erős elszánt viadal kezdődött. Egy óránál tovább szikrazápor pattogott a kardok és paizsok között s Veh Shilfala gondolta magában: Íme, egy harczos, a ki már elég dolgot ad nekem, miként harczolandok én Szadun és 80 négere ellen? s talán egy perczig szemrehányást is tett merészségeért magának; de végre e percznyi habozást megbánva, oly élénken rohant ellenére, hogy sarkantyuik összeértek. Ekkor megragadva a lovagot, övénél fogva a földre akarta dobni, midőn ez felkiáltott:
– Ne tovább, Veh Shilfala! te megbánnád azt!
Az ifju előtt e hang ismeretesnek tetszett. S midőn az sisakrostélyát fölemelé, Veh Shilfala maga előtt látá mátkájának szende szép arczát.
– Sháma! – kiálta föl ez – te teszed ki magad csapásaimnak! miért? mi czélból angyalom?
– Miért? – felel a herczegnő – irántad való szeretetből; mi czélból? azért, hogy megpróbáljam bátorságodat, hogy tudjam ha képes vagy-é ama hősök ellen vívni? most már ismerem hősiességedet s a vívásbani jártasságodat; tudom, hogy megijeszteni, visszarettenteni semmi nem fog, – csak félek a veszélytől, melybe e rettenthetlen bátorságod vezethetne. Engedd, hogy veled menjek, Veh Shilfala! s mi ketten ki fogunk játszani minden ármányt, legyőzünk minden veszélyt.
– Nem, nem! az nem lehet, Sháma! mentsen az ég, hogy kedves életedet veszélynek tegyem ki, s másfelől ha te velem jőnél, nem mondhatnák-é, hogy ha Sháma vele nem lett volna, sikert nem mutathatna fel.
Az ifju herczegnő látva, hogy Veh Shilfala minden kérelmének ellent mond s hogy tántorithatlan föltételében, – bús szívvel tért vissza; de távozva, könyeit nem tartóztathatá s felkiáltott:
– Istenem! tudod, hogy én őt miként szeretem, ismered azon áldozatot, melyet ezen szerelmemért tettem; most ő megtiltja osztoznom a veszélyben, melyre magát érettem kiteszi. – Istenem, hozd őt bajba, hogy segélyére siethessek, hogy ragaszkodásom s feláldozó szerelmemről meggyőzhessem!
Ez ima után sirva folytatta útját, azon gondolkozva, hogy mit tegyen.
Veh Shilfala szintén ment ellenkező irányban, három napig folytonosan homokdombok között haladott, s a negyedik nap alkonyán érkezett azon magas sziklacsúcs alá, melyen Szadun Eszendcse fellegvára állott.
Ifju arábunk nappal nem mutathatván magát a vár közelében, elrejtőzött egy hegyszakadásban. Az éj bekövetkeztével lódobogást s több ember beszédét hallotta, kik a vár felé haladtak. Ezek az ő rejthelye mellett vonulván el, gyalog követte őket; mert megérté, hogy azok Szadunnak a várba visszatérő négerei, kik egy karavánt fosztottak ki s lovakat és foglyokat vittek magukkal. Midőn a vár kapujához értek, Veh Shilfala a foglyok közé keveredett s bément észrevétlenűl. A csapat egy magas torony felé intézte lépteit, mely a főnök lakása lehetett. Ő követte azokat a torony lépcsőzetéig s annak keskeny csigagrádicsán fel kezdett menni; de midőn a 20-dik lépcsőt elérte, az magára felnyilt s egy mély örvényt tárt fel. Ugyan ekkor két gyilok szökelt ki a fal ellentétes két oldalából s Veh Shilfala összeszorittatva az örvény felé ragadtatott. E helyzetében nem mozdulhatván, Alláhnak ajánlotta magát s szemeit égre emelve monda: „Oh te, ki a szerencsétlenek, a benned bizók s hozzád folyamodók imáját meghallgatod, nagy Isten! te egyedűl tudsz engem megmenteni. Midőn ezen szavait elmondaná, ugy tetszett, mintha valaki a lépdéken fölfelé jőne; nem sokára közelében volt mondván:
– Szalamalik iza! forisze azamán! – Üdvöz légy világ nagy hőse! – S ösmeretlenünk a pokoli tőrök közül kiszabaditván fiatal arábunkat, hozzátevé:
– A harcz oroszlánja csak ily módon győzethetik le s lásd Veh Shilfala! én mégis megmentettem életedet.
Az ifju újból mátkájára ismert s meglepetve fordult hozzá:
– Sháma! hogyan történhető, hogy te velem egyszerre itt légy?
– Midőn elváltunk egymástól, én lépést haladtam imádkozva és sirva; de nyugtalanságom és szerelmem nem engedték, hogy téged elhagyjalak s én visszafordulva, téged távolról mindég követtelek. E várba épp azon módon jutottam bé mint te s lásd barátom, jóltettem hogy szivem sugallatát követém s most még akaratod ellenére is veled maradok.
E kényes helyzetben Veh Shilfala átlátta hogy nem lehet ellenkeznie, s hogy a bátor nő önelszánását vissza nem útasithatja. Felindultak tehát a lépcsőkön; de most elővigyázattal haladtak: minden lépcsőt előbb megpróbálva, mielőtt ráléptek volna. Fenn egy kis kerek ívezet alá értek s előttük egy kettős szárnyú ajtó állott, melynek egyik szárnya fel levén tárva, nagy kúppal ellátott mecsetszerű terembe pillantottak, mely egy függő lámpa által volt világitva; Szadun ott ült négereitől környezve.
Nem sokára a barbár főnök mennydörgő hangját viszhangozták a kúp ívezetei:
– Mit tettél a foglyokkal? – szóla egy bejövő négerhez – lelánczoltad-é jól börtöneikbe, mielőtt feljöttél számot adni nekem kiküldetéstök eredményéről? – ha csak egy is elszabadúl közülök, tudod hogy mindnyájan menekülnek. Egyik menjen le megnézni, hogy minden rendben van-é s hogy a kapunál őrködnek-é?
Midőn egy néger a többiektől elválva a lépcsőzet felé indult, Veh Shilfala halkan mondá a herczegnőnek:
– Íme egy ember, ki erre jön, midőn előttem elhaladna, én megölöm s te dobd le a lépcsőzeten.
A néger a kerek ívezet alá érvén, midőn lábát az első lépcsőre tette, egy kard villant fel a sötétben s feje tolluként esett le. A herczegnő a testet fölvéve, levitte a lépcsőzeten.
Szadun Eszendcse sokáig várta küldöttének visszatértét; de az nem érkezvén, egy másodikat inditott el, kivel éppen az történt, mi az előbbivel. Látva, hogy ez sem tér vissza, Szadun kételkedni kezdett, hogy valami rendkivüli történik s nyugtalanúl fölkelve, monda környezőinek:
– Menjünk le mindnyájan, jertek velem valamennyien!
A négerek mind fölkeltek, hogy főnökjöket kisérjék s midőn Szadun a terem ajtaját átlépte, észrevette az ifju harczfit, a ki kihivólag állott elébe.
– Mondtam ugy-e, hogy valaki itt van, és te vakmerő ifju, ki vagy és mit mivelsz itten?
– Én Abdun Allah (isten szolgája) vagyok s fejedet akarom leszelni! – felelt Veh Shilfala.
– Az én fejemet? és miért? – kérdé Szádun.
– Tőlem kérték, hogy nászajándékúl vigyem Sháma herczegnőnek.
– Ki az atyja ezen herczegnőnek? kérdi a vad.
– Málik Efrah.
– Ha, ha, ha! Az a málik nem talált valami jobb kivánni valót fejemnél? de mivel te bátor ficzkó vagy, mint látom, mí vívni fogunk ketten s ha győztes leszesz, fejemet elviended, mivel kivánták tőled, s megtiltom, hogy ez ügybe senki se merjen avatkozni!
A két küzdő lement együtt. Szádun Eszendcse felölté fegyverzetét, leereszté sisakrostélyát s Veh Shilfalától követve a vár udvarára sietett. Itt iszonyatos harcz kezdődött köztük: vágásaik hatalma oly nagy volt, mintha két hegy ütődnék össze, vagy két tengernek egymás ellen bőszült hullámai csattognának. Azonban sem az egyik sem a másik helyéből kimozdittatni nem engedé magát. Valahányszor az egyik egy cselvágást tett, a másik azt előre látván és felfogván, egy más ravasz vágással felelt, mely hasonlólag kivédeték. Valahányszor ez egy kaput kinyit, a másik azt beteszi. A hegyek viszhangzák fegyvereik zaját s paizsaik visszatűkrözék a nap sugarait, mert bár ők a vívást viradatkor kezdették, a nap most az égi kúp középpontjára ért föl.
Ekkor eldobták a nehéz fegyvereket, miként már eldobták volt a kopjákat s szablyákat ragadtak. Veh Shilfala sujtott előbb, de Szádun felfogta s kibontakozva, oly hatalmas vágást intézett Veh Shilfala ellen, hogy ennek paizsa két darabba esett. A néger vágásokat intézendő volt az ifju ellen, ki azt többé felfogni nem tudta, midőn Sháma látván Szádun gyávaságát, egy nyilat lőtt ki, melylyel éppen a kardot tartó kezét találván, az a fegyvert leejtette.
Akkor Veh Shilfala fölvevé Szádun kardját s visszaadta neki, mondván:
– Forisze Azamán (világ nagy hőse)! ne félj, nyugodj egy perczig s azután a harczot folytatjuk.
– Ki az, a ki engem megsebzett? mond Szádun.
– Annak Sháma herczegnőnek kell lenni – felel Veh Shilfala.
– Hogyan, a herczegnő itten van? én szeretnék vele beszélni, kérd hogy jőjön ide!
Az ifju távozott, hogy őt felkeresse, midőn a herczegnő Szádun előtt termett.
– Atyád – szólt ez – nem talált az én fejemnél e földön méltóbbat, hogy ez ifju hőstől épp azt kérte?
– Annál bizony méltóbbat és nagyobbat kérhetett volna – felelt Sháma.
De mátkája félbeszakitá, mondván Szádunnak:
– Vedd fegyvered, hagyjuk a női beszédet s folytassuk a harczot!
– Ma ád Allah! (mentsen Isten) – kiálta fel Szádun Eszendcse, – hogy én veled mérközzek. Én elismerlek téged: te a világ legelső hőse vagy, mert te a nagylelküséget a bátorsággal páritod. Ha engem barbárnak hivtak, annak oka az volt, mert soha olyan férfira nem találtam, mint te! – s folytatá térdre esve az ifju aráb előtt: – Tőled fejemet kérték, vedd el azt, az a tied.
Hallván e beszédet Veh Shilfala, nemes és bizodalomdús lelke egészen meg volt hatva s messze dobva magától szablyáját, monda a négernek:
– Kelj föl Szádun Eszendcse! mert e percztől fogva ugy ezen mint a más világon testvérem leendesz. Szkárdis vezér kivánjon más nászajándékot; a te életed biztosságban lehet én tőlem.
– Uram! – mond Szádun fölkelve – két dolgot kérek tőled: egyik, hogy vedd arczomat kezeidbe s adj testvéri csókot; másik: hogy engedd meg embereimmel követnem téged mindenütt.
Mindnyájan távozásra készültek s nem sokára számos és jól fegyverzett csapat indult el málik Efrah városa felé.
Mióta Szkárdis Veh Shilfalától Szádun Eszendcse fejét kérte, a málik a legnagyobb nyugtalanságban volt, mert azon percztől fogva se leányáról se az ifju arábról semmi tudomást nem vett; s bár mindenki előtt gondosan titkolta a herczegnő eltüntét, de azért se nyugta se álma nem volt. Azon ürügy alatt, hogy szórakozást keres, mindennap kiment a városból azon reménynyel, hogy gyerekeinek hollétéről valamit tudjon. Szkárdis mindég kisérte ezen sétáiban s a málik kipuhatolandó egyszer kérdi tőle:
– Mit gondolsz Szkárdis! mi történt Veh Shilfalával?
– Én azt hiszem málik, ura az időknek! – felel a vezér – hogy Szádun megölte s hogy a világ és mí végre megszabadulunk ezen arábtól, ki mulhatatlanúl vesztünket idézte volna elé, ha sokáig élhetett volna.
Ezen beszélgetés napján, éppen midőn a városba voltak visszatérendők, málik Efrah és Szkárdis a távolban egy égre törő nagy porfelleget fedeztek föl; nem sokára a szél egy lendülete szétoszlatá a porfelleget s a nap sugáraitól villámként fénylő fegyverek s a lovak patkóiról felsarjadzó szikraözönt pillantottak meg.
A málik észrevevén, hogy az egy feléjök sebesen közeledő lovas csapat, monda vezérének:
– Íme, fegyveres harczfiak közelitnek felénk. Lehet hogy az Szádun Eszendcse s emberei, – ki megölvén Veh Shilfalát, most jön boszut állani rajtunk, a kik fejét kértük. Ha szerencsétlenség ér, te vagy felelős érte, vezér! mert tanácsod szerint cselekedtünk.
Ekkor bémentek a városba s rendeletet adtak, hogy a város kapui bezárassanak s védessenek.
Ezek elintéztetvén, a málik és Szkárdis fölmentek a várfalakra. Szádun csapatja már ekkor oly közel volt, hogy láthatták a herczegnőt és Veh Shilfalát, kik egész barátságosan lovagoltak Szádun Eszendcse mellett, négereitől körülvéve.
A málik bámulata nagy volt. Alig mert hinni szemeinek. De végre is nem tudván többé kétkedni, kinyittatá a kapukat s Szádun kiséretével a legnagyobb szivesség- és vendégszeretettel fogadtatott. A lakosok sorba állottak az utczákon, hogy lássák azon rettegett embereket, kikről annyi csudaszerüt s iszonyatost hallottak s a félelem hidege futotta át tagjaikat, valahányszor Szádun reájok tekintett.
A menet megérkezvén a Kaczir el Malik-hoz, hol a vezérek tanácsa összegyült, mindnyájan helyet foglaltak, csupán Szádun állott fenn, a ki a málikhoz eként szólt:
– A világ neked oly szegénynek tetszett, málik! hogy nem találtál egyéb nászajándékot leányodnak, mint Szádun Eszendcse fejét?
A málik ezen bévezetéstől megijedve, felelt:
– Nem én kértem azt Szádun, hanem fővezérem Szkárdis.
Szádun a vezérhez fordult, midőn ez sietve mondá neki:
– Já, Szidi, azt én nem gyülölet-, nem tőled való félelemből tettem, nagy Szádun! de azért, mert bizonyos voltam benne; hogy Veh Shilfala téged városunkba vezetend s mi hőn ohajtánk téged viszont láthatni.
Szádun, mint egyszerű ember, az udvarok hizelgő nyelvével ismeretlen levén, a vezér ezen feleletével megelégedett, sőt hiuságát az némileg legyezgeté is.
A gyülés eloszlott s Szádun vendége volt barátjának. Következő nap Veh Shilfala a vezéri tanácsba ment s Szkárdistól kérdé:
– Tehát, vezér! eljárásommal meg vagy-é elégedve, vagy Sháma nászajándékáúl még egyebet is követelsz!
– A körülmények nem engedék egészen teljesülni azt, a mit igérél.
– Hát mit kivánsz még? – kérdi az ifju.
– El kell hoznod nekünk a Kitab Tarik Enil-t (a Nil történetének könyvét).