IV.
A csudálatos gyűrü.
Szaif útazása a nagy Akiszával (nőnemtő). Miként jut bé Mukhtatif várába? A Nil forrásai.
Az ifju aráb fölemelvén szemeit, egy természet felett, nagy nőt pillantott meg, a ki rögtön eloldá kötelékeit s egy föld alatti úton a mezőre vezeté. Midőn ily csudás módon megszabaditva látta magát Szaif, kérdi az előtte levő csudás teremtménytől:
– Ki vagy te? honnan ismersz engemet?
– Elbeszélem! – felelé a nő – s legelébb egy téged meglepő dologgal kezdem: Emlékszel-é Mukhtatif óriásra, a kiről te azt hiszed, hogy megölted, midőn málik Efrah városába ment Sháma herczegnő után? Ez iszonyatos nemtő (genius) nem halt meg sebében. Ez egyike a legféltebb s legveszélyesebb lényeknek. Ő egy Afrit (rosz és hit nélküli nemtő), én müszülmán vagyok, a hit nemtőjének leánya. Ez az Afrit elég merész volt atyámtól kezemet kérni, s oly félelmes, hogy atyám egy ily Afrit kafirnak (hitetlen, Iszlámot tagadó) áldozott fel, mondám neki: Lehetséges-é atyám, hogy te engem, ki müszülman vagyok s egy Istent hiszek, egy hit nélküli szörnynek adj. Atyám eként felelt nekem:
„Já, Eb neti (leányom)! hogyan útasitsak vissza egy lényt, a ki égetés- és gyilkolással boszulja meg magát? Igyekezz magadnak valakit keresni, a ki védjen és megmentsen tőle. Én már igen vén vagyok, semmit sem tehetek ily körülmények között.“ Én hallva ezen szavakat, távoztam s több nagy nemtőt fölkerestem, kérve védelmöket; de midőn megtudták, hogy Mukhtatif ellen kell védniök, mindnyájan azt felelték, hogy az lehetetlen. Kétségbeesetten egy istenes emberre gondoltam, kit Sheik-Abduszalámnak hivnak s ki túl a tengeren egy minaretben lakik. Elbeszéltem neki szerencsétlenségemet, s ő azt mondá: Já, Akisza! Mukhtatiftól senki sem menthet meg más, mint az, a ki az ő kezét levágta. Ez egy ifju, a kit Szaif Züliázánnak hivnak. Ő most málik Kamrun városának Bair akamik-jában (mély kút) van. Menj oda rögtön, vezesd ide őt s én megmondandom neki, mit tegyen, hogy a világot ezen Afrit-tól megmentse.
– Íme, miért jöttem ide, s ha most akarod, én elviszlek téged a Sheikhez.
Szaif feleletére, hogy készen van, Akisza megfogta egyik kezével mint egy kis madarat s egyik vállára helyezvén, fölemelkedett vele oly magasságba, hogy Szaif tisztán hallhatta a Tasbik Allamlak fi alfiak-ot (az angyalok énekét az egekben), s azután egyenes vonalban a tenger tulsó partjának tartott, oly hihetetlen gyorsasággal repülve, hogy reggel a nap feltüntekor Szaifot a minaret kapujában tette le.
Az ifju aráb tisztelettel közeledett Sheik Abduszalámhoz s megcsókolta kezeit; a Sheik örömmel fogadta s eképp üdvözlé:
– Ahélan ya, Szaif, iniszte hada ádiár (hozott Isten, Szaif, e föld örvend jelenléteden) s azután részletesen megismerteté vele Akisza szomoru helyzetét.
– Olvastam az Isten titkából, hogy néked kell megsemmisitned ezen félelmes nemtőt, Szaif Züliázán! – mond a Sheik – s megmenteni ezt az igaz hitű nőt. Menj vele! a gondviselés vezetend nemes vállalatodban, melyet ha végeztél, jőjj ide vissza.
Szaif búcsut vett a Sheiktől, s Akisza vállaira emelvén szokott modorában útra kelt. Valahányszor az ifju elfáradt, földre ereszkedett, hogy pihenje ki magát. Útjok három nap és három éjjel tartott, s végre a negyedik nap hajnalán megérkeztek a Dsebal Ahamar ani mamba Enilhez (a hold hegyekhez és a Nil forrásához). Ezen magas pontról Akisza megmutatá az ifjunak Mukhtatif óriás várát.
– Já, Szidi! én nem közelithetek ez átkozott várhoz. Menj magad. Engem e hegytorkolatban fogsz találni.
Szaif Züliázán egyedűl indult a vár felé, melyet többé szem elől el nem veszthetett, mert tömör tornyainak tetőzete egész a fellegekig nyúlt fel. A vár közelébe érkezve látá, hogy az egészen körűl van véve fallal, de a melyen belsejébe vezető kaput sehol sem fedezhetett föl. Megkerülte kétszer a várat a nélkül, hogy a várba bévezető útat találhatott volna. Már csüggedni kezdett, midőn az előfal egyik szögletén elrejtett szűk ablakot fedezett föl, mely mellett emberi alakot vesz észre. Közelebb menve, egy őtet oda intő nőt ismert föl; az ablak megnyilt s a nő intett neki, hogy közeledjék a falhoz. Oda érve egy övekből s különféle ruhadarabokból összeillesztett kötél ereszkedett le. Szaif, ki e felmászási móddal nem régiben ismerkedett meg, oda köté a derekához s felhuzatván, egy kerek teremben találta magát vagy tíz ifju hölgy között.
E hölgyek mind bájoló szépségüek voltak s valamennyien egyszerre felkiáltának:
– Hozott az ég körünkbe, Szaif Züliázán!
– Honnan ismertek engem, s ki mondá meg nektek nevemet? – kérdé ez.
Egyik a nők közül így felelt:
– Tudd meg, Szaif! hogy mi mind málikok leányai vagyunk, kiket Mukhtatif óriás szülőinktől elragadott s ide várába hozott, hol mi éjet nappalt sirással töltünk el. De a mult éjjel társnéink egyike, Nahida, álmában egy természetfeletti lényt látott, ki neki ezt mondá: „Já, Nahida! szünj meg sírni; Isten neked egy szabaditót küld; holnap nézz a távolba, ott egy férfit fogsz látni, a kit Szaif Züliázánnak hivnak. Igyekezz társnőiddel őtet a várba béjuttatni; mert ő az, a ki a titeket itt fogva tartó utálatos kafirt meg fogja ölni, és akkor társnéid mind visszatérhetnek szülőföldükre; de reád nézve, Nahida! Isten azt határozá, hogy a szabaditó nejévé leszesz, fölvevén az ő hitét.“ Nahida fölébredvén, elmondá nekünk álmát s mi azt mondók neki: ha álmodnak teljesülnie kell, akkor mi nem sokára látni fogjuk e férfiut s valójában kitekintvén az ablakon, látánk téged a vár felé közelitni s bár arczod vonalait nem vehetők ki, még sem kételkedheténk, hogy te vagy Istentől küldött szabaditónk!
– Ané vallahi (igen, én vagyok)! ne tünődjetek sorsotokon; Isten a ti megmentéstekre külde engem – felelé Szaif.
Az ifju hölgyek körülvették és csudálattal nézték Szaifot; mert ők már régóta bé levén zárva, férfiut nem láthattak s mint már emlitők, Szaif nagyon szép férfi volt. Míg így bámulnák, sötét felhő tünt fel a távolban, gyorsan s dörgéshez hasonló morajjal közelitett s nehány percz alatt oly közel vala a várhoz, hogy a nap elhomályosult. Az ifju nők megpillantván, mint madarak az ölyv közeledtére, ijedten menekültek különböző irányba; az egyedűl maradott Szaif pedig bámulva nézte megfoghatatlan menekülésöket; de midőn ő is kitekintett, látta az óriásnak roppant testét kibontakozni a felhőből, lábai hajóárboczoknak tetszettek, s feje oly nagy volt, mint egy várerősség, szemei villámként lángoltak s szájából tűzgolyókat lehelt ki.
A felhő az ablakhoz érvén, az óriás becsúszott, s azon nagy terembe lépett, hol Szaif volt; kit megpillantván, dörgő hangon kiálta rá:
– Hogyan! te vagy az te sehonnai, a pusztának átkozott növendéke; te vagy az, a ki saját lakomban is daczolni mernél velem?
És ezt mondván, kinyujtá egyetlen kezét, hogy Szaifot megragadva az ablakon kidobja; de ez kivoná kardját s miután mondá, hogy Isten egyedül nagy és hatalmas – két kézre fogott szablyájával lecsapta a szörnynek karját.
Mukhtatif a földre terült, iszonyú siralmas orditást hallatott, s a halál hörgése közt mondá az ifju arábnak:
– Szaif, még egy vágást, hogy e borzasztó kínoktól megments!
Szaif szánalomtól indittatva, teljesiteni készült az óriás kérését, midőn egy hang mondá: „Megállj, ne sujts többet, mert egy második vágás fölelevenitené a szörnyet s mindaz, mit tettél, eredménytelenné lenne.“
Szaif visszahökkent. Az óriás testét láng fogta körül s nehány percz mulva egy halom hamuvá lett.
Szaif elforditván szemeit ezen redkivüli látványtól, a mellette álló Akiszát pillantotta meg, a ki így szólt hozzá:
– Én voltam az, a ki feltartóztatám karodat, midőn te jószivüségből az óriásra egy második csapást akartál tenni. Áldott a kar s Istentől átkozottak legyenek ellenségeid, oh világnak legnagyobb hőse, emberek és nemtők legyőzője!
A fiatal leányok értesülvén a történtekről, örvendezve jöttek elé rejtekökből és siettek Szaifnak kézcsókolására.
Ekkor Akisza kérdi Züliázántól:
– Mit tegyünk ezen leányokkal? Sorsuk elrendezése tőled függ.
– Te gyors útazó vagy – viszonzá az Akiszának – vidd őket vissza szülőikhez!
– Értem, rendeleted végre leend hajtva!
S Akisza kettesével, hármasával (az út minőségéhez mérten) haza szállitá a leányokat. E különböző útak több napot vettek igénybe s már a várban nem maradt más, mint Nahida, a ki szultán Assin-nak volt leánya; ez pedig a föld túlsó felén Khinában egy roppant kiterjedésü birodalomnak volt uralkodója.
Midőn Szaif látta, hogy a fiatal leány még nem szállittatott el, megszólitá Akiszát:
– Hát ez miért nem ment el a többivel s miért maradt itten egyedül?
Nahida ezt hallván, keservesen zokogni kezdett:
– Hogyan? – mond ő – te engem el akarsz küldeni, mint a többit?! Hát nem Isten akaratja-é, hogy én a te feleséged legyek?
– Én nem tudom, minő Istenről beszélsz – felel Szaif – de az én Istenem nekem erről semmi parancsolatot nem adott. Én Sháma herczegnőt szeretem, következőleg mást nem is vehetek el; de ha Isten valójában azt határozta el, hogy te nőmmé légy, Nahida! az meg fog történni elébb-utóbb. Bé kell tehát várnunk a végzet határzatát. Akisza! vedd hát e fiatal leányt s vidd rögtön haza.
A nagy útaztató megfogván övénél a khinai herczegnőt, vállára emelte s késedelem nélkül felszállt; de alig hagyá el a földet, mondá ez:
– Akisza! könyörgök neked, engedd, hogy még nehány szót mondhassak Szaif Züliázánnak, aztán nem tartóztatlak vissza, vigy a hová akarsz.
Akisza megállapodván, Nahida – hogy Szaif hallhassa – hangosan kiáltá:
– Já, Szaif Züliázán! te elszomoritád lelkemet, széttépted szivemet. Isten úgy rendelte, hogy én a te nőd legyek s te nem hallgatál reám s visszaküldesz atyámhoz, miután a szerelem tüzét felgyujtád szivemben. Könyörtelen idegen! engedje a mi hatalmas istenünk, hogy egyszer a mi honunkba jőni lássalak, megfosztva a föld minden javaitól, nyomorultan, arany- és öltöny nélkül, fedetlen fővel s meztelen lábakkal és ily helyzetben esdekelj előttem segély- és könyörületért, előttem, kit ma megbántottál, előttem, Nahida előtt!
– Ifju leány! – felelt Szaif Züliázán – bajosan feltehető, hogy én valaha a te távoli országodba vetődjem. De ha a végzet határzata az lenne is, reménylem, nem oly nyomorult állapotban, miként ohajtod. Akisza! Szállitsd el a herczegnőt s térj vissza hozzám, mihelyt teheted.
Szultán Assin leánya elszállittatott s Akisza nehány nap mulva visszatért, tudatva Szaiffal, hogy a Mukhtatifnál talált foglyokat mind elszállitá szülőikhez s hogy igérete szerint kész őtet Sheik Abduszalámhoz visszavinni.
Szaif nem sokára elhagyta az elhunyt óriás várát s Akisza vállán légi útjára kelt, miközben Akisza eképp szólt Szaifhoz:
– Szeretnéd-e látni a Nil forrásait, hogy azok mint jőnek ki az Édenből?!
– Nagyon ohajtanám látni! – monda Szaif.
Akisza leszállván a földre, monda Szaifnak:
– Intézd lépteidet azon székesegyház felé, melyet amott látsz s midőn megnézted, térj vissza, én itt megvárlak.
Szaif elmerengve lépdelt a régi templom felé, melyet egy égyiptomi hagyomány az Édenből származtat, s ezen nevezetes forrásokhoz meghatott lélekkel közeledett.
Tagadhatatlan, hogy a nagyság elemeit magukba záró tárgyak s azok melyek nagy eszméket költenek fel, a képzeletre hatalmasan hatnak még akkor is, ha azok nem egyezők a mi erkölcsi és vallásos fogalmainkkal. Így Szaif, noha gyemekkorában a Nil forrásairól, az égyiptomiak hagyományáról nem hallott; bár ő müszülmán s az égyiptomiak akkor bálványimádók voltak, mégis tiszteletteljes megindulással közelitett ama nagyszerű márvány templomhoz, melynek négy oszlopon nyugvó méltóságos kúpja oly magasra tornyosult, mintha az égboltozat támogatására lenne épitve. Ifju arábunk megkerülte a szép faragványokkal ékitett kúpot s egy bő vizű forrást pillantott meg, mely a templom közepén levő óriási medenczéből tör ki s azután négy ágra oszolva, s a kúp négy oszlopát az elválasztó négy közön hagyva, lecsörtetnek a mezőkre négy ellenkező irányban. Ezen négy folyó neve fel volt vésve a forrás felett: Szayahun, Jajahun, Alfarat és Enil.
Szaif bément a templomba s ott lelkét Istenhez emelvén és egy pillanattal üdvözölvén e nagyszerű épületet, visszatért Akiszához, a ki néhány óra mulva Sheik Abduszalám minaretjének kapujánál tette le.
A Sheik igen örvendett látásán, szerencséltette vállalatának sikerét, megköszönte a nagy szolgálatot, melyet Akiszának tett, s azután ehez fordulván, monda neki:
– Já, Akisza! Szaif Züliázán most mintegy testvéreddé lett, barátságodra jogosult s neked minden vállalataiban segitened kell őt. Ma estvére Szaif az én daif-om (vendégem); de holnap délkor jöjj el s tudatni fogja akaratját.
Akisza távozott s Szaif egyedül maradván a Sheikkel, ez így szólt hozzá:
– Tudd meg, Szaif! az Ur azt határozta, hogy a mai éj éltem utolsója legyen. Én ez élettől a holnapi hajnal feltünte előtt megválok. Reád számiték, hogy az utolsó tiszteletet, melylyel minden müzülmán tartozik testvérének, te fogod nekem megadni. Midőn tehát a lélek elszálland testemből, te azt a tengerpartra fogod vinni, ott jobbra megtalálod a khiéffint3), balra a henut-ot4) s miután megmostad és beillatszerezted testemet, mondd el fölötte imádat, a jó Isten a többiről gondoskodni fog.
Szaif Züliázán bámulva nézett a Sheikre, kinek nyugodt vonásain a közel halálnak semmi nyoma nem mutatkozott, csak hogy megszünt beszélni s lassu hangon egyedül Allah nevét emlitette mind hajnal közeledtéig. Ekkor hideg láz lepte meg s szemeit behunyva elmondá a Tavhid utolsó szavait (csak egy Isten vagyon) és elköltözött e mulandó világból abba, a mely nem fog soha elmulni.
Szaif látván, hogy a lélek csakugyan elköltözött a testből, fölvette azt és a tengerpartra szállitá, ott – a mint a Sheik mondá – jobbról megkapta a khiéffin-t, balra a henut-ot, mely csudálatos jó illatot árasztott. Elkészitvén a testet, felkiáltott: Aszalát ali ayanasza, ya ibadu Allah! (Imádkozzatok a holtakért oh Isten teremtményei) s midőn e felkiáltást megtevé, több tisztes, de különös kinézésű embereket látott közeledni, a kik a halott feletti imát végezvén, visszatértek a nélkül, hogy Szaif Züliázánhoz egy szót is intéztek volna.
Ekkor egy csapat fénylő zöld madár szállott le s a testet körülfogva, fölrepültek vele az ég felé.
Szaif egész óráig mozdulatlanúl, gondolataiba mélyedten s égre emelt szemekkel állott ottan, de nem sokára Akisza hangját hallotta, ki mondá:
– Íme, Szaif! itt vagyok. Mit tegyek? mik terveid?
– Valójában én nem tudom neked megmondani. A Kitab Tarik Enil elhozatala volt útamnak czélja s én azt hiszem, hogy málik Kamrunnak időt kell engedni, hogy szerencsétlen kisérletemet egy kissé feledje el. Kétségkivül ő azt hiszi rólam, hogy a mély kútban elpusztultam; de azért talán egy kevéssé jó lesz várnom ama városbani megjelenésemmel, hogy feledjék arczom vonásait.
– Ha tanácsot adhatok neked, Szaif! – mond Akisza – az a lenne, hogy induljunk el minden esetre. Talán útunkban oly előre nem látott dolgokat fedezhetünk fel, melyek a vállalatot kivihetővé teszik.
Szaif elfogadta e tanácsot s nem sokára a fellegek közé emelkedtek, honnan az angyalok énekét hallhaták.
Nehány óráig szelték ekképp a légkört, midőn Akisza kérdé Szaiftól, ha nem ohajtaná-é látni a hét Hukama városát?
Szaif igenlő feleletére leszállottak.
– Íme – úgymond Akisza – megérkeztünk a medina el Hakimeh Eflathun-ba (Eflathun bűvész városába). Én e városba nem mehetek, mert úrnője a Talszámékkal áll szövetségben. Téged azonban semmi sem akadályoz az oda menetelben s én megvárlak itt.
Szaif a városhoz közeledvén, egy réten hét csatázó lovagot pillantott meg. Mihelyt a lovagok meglátták, feléje nyargaltak, mondván:
– Íme, egy idegen; válasszuk őt itélőbiránknak, megegyezvén előre, hogy itéletében meg fogunk nyugodni. S Szaifhoz érve, így szóltak hozzá:
– Tudd meg, kharibé (idegen), hogy mi Eflathun hakiméh fiai vagyunk. Atyánk halálakor egy csudálatos kalnuszát (süveg) hagyott hátra. Ez a kalnusza avval a tulajdonnal bir, hogy minden szem előtt láthatatlanná teszi azt, a ki fejére teszi. Mi heten levén, ezen kalnusza felett veszekedünk, s azt hisszük, hogy az ég küldött közénkbe, hogy kiegyeztess, s mi igérjük, hogy itéletedhez fogunk alkalmazódni.
Szaif Züliázán hallván ezt a beszédet, így szólt magában:
„A hatalmas Isten bocsássa meg bűnömet; de íme egy kalnusza, a melynek birtoka csak engemet illetne.“
S azután így szólott a lovagokhoz:
– Kétségkivül van egy igen egyszerü mód e perpatvar kiegyenlitésére: Mindenek előtt a kérdés alatti kalnuszát az én kezeimbe teszitek le; azután én egy kopját fogok eldobni s ti egyszerre s ugyanazon pontról iramodtok el és az első, a ki a kopjához ér – lesz a süveg tulajdonosa!
– Helyes! – kiáltnak fel a fiatal lovagok s rögtön átadták Szaifnak a kalnuszát, ő meg eldobta a kopját s a hét testvért egy vonalba helyezvén, jelt adott az elindulásra s azután nyugalmasan fejére húzta a bűvös süveget, s midőn a győztes és legyőzött lovagok visszatértek feléje, nem találtak senkit. Az itélőbiró eltünt.
– Meg kell vallani – mond az idősebb testvér – hogy együgyüek vagyunk. Egy ismeretlennek egyszerü inditványára ráállunk, átadtuk egy jövevénynek a mi zhakhirah-nkat (kincs), s többé az életben soha vissza nem fogjuk kapni.
Eflathun hakiméh fiai turbánjaikat földhöz vágták, szakállokat tépve tértek vissza medinájokba s boszúkönyeket hullatva mondák egymásnak:
„Ha valaha ezt az embert feltaláljuk, drágán fogja megfizetni ezt az árulást.
Szaif pedig kisérletet akarván tenni kalnuszájával, fejére illeszté, Akiszához ment s nevén szólitja őt.
Ez minden irányban nézegetvén s semmit sem látván, monda:
– Valójában Szaif! azt hihetné az ember, hogy Eflathun hakiméh kálnuszáját kézre keritetted.
– Ugy is van! – mondá az ifju aráb.
S levevén süvegét, Akiszát üdvözlé.
Akisza szerencsélteté a nagybecsű zhakhirah megszerzésének ügyesen végrehajtott munkájáért.
– Most már – monda – induljunk, hogy a neked megmutatni igért második medinába menjünk.
S midőn oda megérkeztek, Akisza monda Szaifnak:
– Menj, látogasd meg e várost s azután jöjj ide vissza!
Szaif a város felé indult; de alig lépett kapuja küszöbére, egy a kapu fölé helyezett Talszamé az egész várost felriasztó kiabáláshoz fogott, a kapuőrök rögtön körülvették Szaifot s elfogván a málikhoz vezették.
– Íme, kegyelmes málik! – mondának az őrök – a réz szobor képében kapunkra helyezett Talszamé kiáltott, midőn ez ember bé akart a városba jőni; ezt hallván mi, elfogtuk s elődbe hoztuk.
A málik ekkor a tengerész főnök- s kikötő parancsnokhoz fordult, mondván:
– Abdi-Alkdus! ezen embert az éjre zárasd börtönbe, holnap köttesd egy zsákba, vedd csolnakodba s evezz ezen ablak alá, s midőn én az ablakból jelt adok, dobasd a tengerbe.
Abdi-Alkdus az ifjut börtönbe vitette s lábait és kezeit egy fahengerhez kötvén, lakába tért. Szaif így maradt egész éjjel, míg a csillagok átpillantgattak az eget boritó sűrü felhőkön, egy mozdulatot sem tehetett, a kezére és lábára szoritott kötelek szenvedhetlen fájdalmat okoztak s ő szerencsétlen helyzetében gyakran gondolt a csudás süvegre, melyet meggondolatlanúl Akiszánál hagyott volt s mondá magában:
„No, már aztán megérdemli-é, hogy az ember magának ellenségeket csináljon és magát gyűlölet- s tán boszunak is kitegye egy oly zhakhirah birtokáért, melynek nem tudja hasznát venni? Nekem, oh nagy Isten! nem marad hát egyéb, mint a sors elleni erőtlenségem érzete s azon erőm, hogy az ima szárnyain hozzád emelkedjem, hozzád, kegyelemnek nagy Istene!
S ekkor imádkozni kezdett az ifju; imádkozni, miként ő tudott, szeretet- és hitteljes lélekkel.
Midőn így a hit malasztja feledteté fájdalmait, a sötétben egy hozzá közelitő embert vett észre, a ki egy csókot nyomván homlokára, feloldá kötelékeit s monda neki:
– La baisza aliek ya Szaif Züliázán! (semmi rosz téged ne érjen, Szaif Züliázán) Szaif Abdi-Alkdus hangját hivén felismerni, kérdé:
– Hogyan van, hogy ismersz? hisz’ te vagy, ki engem ide ily irgalmatlanúl lekötözél s most te jősz kötelékeimet feloldozni?
– Tudd meg, Szaif! hogy tegnap, miután téged ide vezetélek, haza mentem s lefeküdtem; de alig szenderedém el, midőn egy fénykörtől környezett férfiu jelent meg álmomban s így szólott hozzám: „Já, Abdi-Alkdus! a férfiu, kit a fához kötöztél, egy Avlijavhé Allah (Istentől szeretett), kit Szaif Züliázánnak hivnak. Kelj fel, menj azon ifjuhoz, old fel köteleit, légy segitségére s vedd fel az ő hitét; mert ha nem engedelmeskedel, átszurlak ezen tűzlándzsával, melyet kezemben látsz.“ Ekkor remegve ébredtem fel, s íme itt vagyok! Mondd meg most, Szaif Züliázán! mit kell tennem, hogy vallásodat fölvegyem?
A fiatal aráb mondá:
– Mondd utánam e szavakat: La ilaha ila Allah Ibrahim kalifeh Allah (csak egy Isten van s Ábrahám az ő kedveltje).
Abdi-Alkdus elmondá ezen hét szót s müzülmánná lett.
S midőn az áttért, Szaifot lakába vezeté, monda neki:
– Most miképp mentsünk meg téged a málik dühétől?
– Tudhatnám-é okát – mond Szaif – az én adavatom-nak (üldöztetés, háboru), hogy a málik egész nyugalommal halálra itél egy békés idegent, a ki országát látogatni jött.
– Já, Szaif! – felel Abdi-Alkdus – málikunknak van egy őseiről öröklött gyűrüje, a melynek tulajdonsága nekünk már sok roszat okozott, t. i. midőn ez a gyűrü valakinek ujján van s ez egy mást meg akar ölni, csak gyűrüt hordó kezét kell fölemelnie s amannak feje magától leesik. Ezen az úton mi mind a málik rabszolgái vagyunk és senki sem mer az utált de rettegett zsarnokkal kikötni. A minap régi tudományok nyomán fölfedezte, hogy egy Szaif Zuliázán nevű idegen a csudatevő gyűrüt elsajátitandja s rögtön azon Talszameh-t állittatta, hogy az idegen ne jöhessen bé hír nélkül a városba. Most láthatod, hogy módot kell találnunk megmentésedre.
– De hát mit tegyünk? – kérdé Szaif.
– Gondoltam valamit – monda Abdi-Alkdus. – Van nekem egy igen bárgyu, de rosz lelkü rabszolgálóm; majd felszólitjuk, hogy térjen az izlámra s ha nem akarja megtenni, helyetted a zsákba tesszük s ő a tengerbe fog dobatni a szerály ablakánál.
Szaif szeretett volna ugyan más módot találni, de fölfedezni képtelen volt, mert egy embernek minden esetre vízbe kellett dobatni a málik szeme láttára. Belé kellett hát egyeznie a cserébe. A rabnőt eléhivták s Szaif felszólitá, hogy hagyja el a napimádást s higyjen az egy igaz Istennek; de visszaútasitván az ajánlatot, zsákba dugták a szerencsétlent s a meghatározott időben csolnakba téve, a málik ablaka alá vitetett. Szaif a csolnakba rejtőzött. Nem sokára a málik mutatkozott s egy kezében levő zsebkendővel jelt adván, a zsákot rögtön a tengerbe dobták. De a málik az intéskor kezét mozditván, érezte, hogy – mintegy bűverő által vonzatva – a gyűrü kicsúszott ujjából s a tengerbe esett, mire kétségbeesetten s remegve kelt fel helyéről, mert a jóslatra gondolt, melynek teljesülése megkezdődött.
E közben Abdi-Alkdus csolnakát eltávolitván a szerálytól, monda Szaifnak:
– Az okosság azt parancsolja, hogy ne menj bé a városba. Tanácsom az, hogy vedd ezen csolnakot, tanulj meg halászni s így könnyen elélhetsz nehány napig ismeretlenűl.
Szaif elfogadta a tanácsot, ellátta magát a szükséges halászati eszközökkel, s miután új barátjának egy helyet jelölt ki, a hol más nap találkozzanak, evezni kezdett s távozott a parttól.
Szaif kellemes éjet töltött gyöngéden hintázó csolnakában, reggel halászni kezdett és sok halat fogott. A mint egyiket tisztitaná, belében igen szép gyűrüt talált, melyet megmutatott Abdi-Alkdusnak, kivel a kitüzött helyen találkozott. Ez figyelmesen megnézte s aztán mondá:
– Já, Szaif! ha málikunk elvesztette volna gyűrüjét, azt hinném, hogy ez az.
– Ha ugy van – mond Szaif – megyek hozzá és megölöm a kegyetlen zsarnokot.
– Türelem! – mond Abdi-Alkdus – egyáltalában nem vagyunk bizonyosak ez iránt s ha nem az ő gyűrüje, akkor te menthetetlenül elvesztél!
– Nem hiszem – felelé Szaif – a málik meg sem nézte még jól arczomat és ő engem a tenger fenekén képzel. Meg akarom kisérteni ezt a kalandot, bármi történjék.
S a fiatal, Abdi-Alkdust elhagyván, a szerályba ment, alkalmat keresvén, hogy a málikhoz jusson. Ezt az alkalmat meg is szerezték neki, mert egy személy megismerni hitte őt, s e gyanuját közölve az őrökkel, ezek elfogták és az uralkodó elébe vezették.
A málik, miután őt egy darabig figyelmesen vizsgálta, elbámulva monda neki:
– Nem te vagy-é az, a kit tegnap tengerbe dobattam! Ki mentett meg?
– Engem az én Istenem mentett meg – felel Szaif – az én Istenem, a ki hatalmas és egyetlen, a ki az égben trónol s minden földi trónok fölébe van helyezve. Most válassz, ha te is fel akarod venni a müszülmán hitet, mentve leszesz, de ha az egy igaz Isten hitét visszaútasitod, e gyűrüvel jelt adok!
Mihelyt a málik gyűrüjét a Szaif kezén megpillantá, elhalványult s reszketni kezdett; vezérei körülvevén, kérdék tőle:
– Já, málik! hol van gyűrüd?
– Hihetőleg hárememben hagytam – felelé a megijedt málik.
De a vezérek, kik megismerék a csudatevő gyűrüt, mondák Szaifnak:
– Fiatal ember! sorsunk kezedben van, adj jelt a málik fejének, ő nem érdemel szánalmat!
– Nem! – felel Szaif Züliázán – én felszólitom őt, hogy az Izlámra térjen át s ha az igaz hitet fölveszi, az által jóvá lesz; de ha felszólitásomat visszaútasitja, akkor jelt fogok adni a gyűrüvel.
Szaif újból felszólitá a málikot; de ez azt felelvén, hogy ősei vallását soha elhagyni nem fogja, Szaif a gyűrüt hordó ujjával rámutatott s a málik feje azonnal lábaihoz hengeredett.
Mihelyt ez esemény köztudomásra jutott, az öröm általános lett. A vezérek közakarattal Szaif Züliázánt választották máliknak s a közkiáltó által a városnak hírül adták az uralkodó- és vallás változtatást; mert a vezérek rögtön felvették az új málik hitét.
Szaif hét napig mulatott közöttük s azután összegyüjtvén a vezéreket, így szólott hozzájok:
– Nem maradhatok tovább közöttetek; vissza kell térnem honomba s reménylem, hogy később újra látni fogjuk egymást. Addig is helyettem málikul hagyom a bölcs Abdi-Alkdust. Engedelmeskedjetek neki; legyetek mindég jó müszülmánok s ne tegyétek azt másnak, mit nem akartok, hogy mások nektek tegyenek.
Ezután Szaif elindult s csakhamar eljutott Akiszához, a ki csudálkozott hosszas kimaradásán. Szaif elbeszélte a történteket s Akisza ekként felelt neki:
– Már most nem viendelek semmiféle medinába többet, mert valahányszor egy városba betérsz, mindég valami rendkivüli esetnek kell történni; a mi végre is valami szerencsétlenséggel végződhetnék s akkor magamat vádolnám, mint okozót. Én Kamrun málik medinájában találtalak, ha ohajtod, visszaviszlek oda.
– Valójában útam czélja ama város; mert nekem a Kitab Tarik Enil kell, mely oly átkozottul kisíklott körmeim közül.
Rögtön el is indultak s nehány nap mulva Szaif Züliázán azon város kapujánál volt, hol egy egész néppel harczolt. Búcsut vett Akiszától, kérvén, hogy láttassa magát gyakran, s azután kálnuszája segitségével egész kényelmesen Akéla házához sétált.
Mig Szaif közelgett, az alatt Táma anyjával beszélgetve, monda:
– Meglátod, anyám! hogy engem rászedtél, azt jövendölvén, hogy én a Szaif Züliázán neje leszek. Ő már rég meghalt a mély kútban és én szegény leány, szivemet neki adtam volt s most is gondolataim tárgya; de a te hibád, anyám! mert mielőtt őtet megismertem, közeledben boldog voltam, hanem mihelyt megismertetted őtet, én szerettem s el is vesztem!
– De a szent Istenre esküszöm – viszonzá Akéla – Szaif mentve van minden veszélytől s te elébb-utóbb az ő neje leszesz! Midőn e szavait végzé, a kapun koczogtak: Íme, gyermekem! menj és nyiss ajtót annak, a kit szeretsz, a ki miatt hitet és reményt vesztettél!
Táma az ajtóra rohant, s midőn Szaif Züliázánt megpillantotta, nem tudott ellentállani, hogy karjaiba ne rohanjon s örömét ekként ki ne fejezze. Azután anyjához vezette, a ki szintén nagy bensőséggel fogadta.
– Isten küldött, Szaif! hogy visszaadd nyugalmát annak a szegény leánynak, a ki éjjel nappal sír a végzetszerü naptól fogva, midőn téged a Bair akamikba (mély kút) temettek.
Az ifju ekkor elbeszélé kalandjait s öreg barátnéja szerencsélteté a magával hozott értékes szerzeményekért.
Nehány napot együtt töltöttek, várván a hónap elsőjét, mert ezen nap reggelén szokott a málik kiséretével a kápolnába menni.
Ez a nap pedig megérkezvén, Akéla így szólt Szaifhoz:
– Most vedd kálnuszádat, jöjj a templomba velünk, s midőn mi leborulunk, te elveheted a Kitab Tarik Enil-t.
Az ifju különös érzettel s élénk megindulással követte a menetet, mert ő mindent látott a nélkül, hogy őtet valaki látta volna. Megérkezve a kápolnába, mindenki leborult, csak Szaif maradott állva. Ekkor a könyv leszállott állványáról, megkerülte hétszer a kápolnát s Szaif lábánál megállapodott. Ez nyugodtan fölvette azt s visszatért Akéla lakába.
Kamrun málik hallotta a könyv által okozott zajt s fölemelkedett; de a könyvet nem látva és senkit a ki azt elvinné, kétségbeesetten dobta földre turbánját s tépte szakállát. Visszatérve szerályába, az egész udvar mély gyászt öltött a Kitab Tarik Enil eltünte miatti bánat kifejezéseűl.
Akéla otthon találta Szaifot, a ki rendkivül örvendezett, hogy végre birtokában volt az a könyv, melyért ő annyit fáradott és szenvedett.
Táma ekkor mondá Szaifnak:
– Íme, te vágyaidat elérted s mi minden kitelhető módon segiténk téged. Most már, miként anyám a csillagokból olvasá, te nőűl fogsz venni engem s honodba viszesz magaddal.
– Én Shámát szeretem – felelt Szaif – érette tettem ki magam annyi veszélynek s én jelenleg mást nőűl nem vehetek.
Táma ezt hallván, a szerelemféltés lázával kiáltott fel:
– Ki az az átkozott hölgy, a kit te előmbe teszesz? a kit annyira szeretsz, hogy előtte engem nőűl venni nem akarsz. Ez oly gyalázat, mit türni nem fogok. Te nélkülem innen nem fogsz elmenni.
– Já, Táma! sajnálom makacsságodat – felelé Szaif – mert én édes anyád vonzalmára számitottam s én nem lennék arra méltó, ha kötelességem elleni dolgot követnék el.
De a fiatal leányra ez az okoskodás nem hatott. A szerelemféltés érzete eszméit összezavarta s ő nem szünt meg dühöngeni. Szaif végit szakitandó e kellemetlen jelenetnek, szobájába vonult s lefeküdt, gondosan feje alá helyezvén kálnuszáját és a Kitab Tarik Enilt.
De reggel fölébredtekor nem lelte többé se süvegét, se könyvét. Sietve kelt föl s a nőkhez sietett, kérdezve tőlök: ha tréfából dugták-é el azokat.
– Nálam vannak – mond Akéla leánya – de nem tréfából foglaltam le, mert esküszöm az Isten nevére, hogy vissza nem adom azokat, míg engem nőűl nem veszesz. Most térj vissza szeretett Shámádhoz ha tetszik, mert ő előttem nőd nem lesz.
Hiában igyekezett Szaif ezzel a megháborodott leánynyal az okosság nyelvén beszélni; meggyőzni nem tudta s harag- és nehezteléssel távozott a két nő házától; kiment a városból s a tengerpartra Aikha felé ment, azon óriás madár felé, mely őt ezen szerencsétlen földre szállitá.
Míg Szaif a tenger felé ment, azalatt Táma emésztő szerelemféltéstől űzetve, Kamrun málikhoz sietett.
– Já, málik Amazán – monda – a ki a Kitab Tarik Enilt elorozta, éppen most hagyta el a várost s a tengerpart felé tart, ha üldözésére rendeletet adsz, még bizonyosan utólérhetik.
A málik maga indult el nagyszámu lovagok kiséretében.
Szaif már a part közelében volt, midőn a lovak dobogását meghallotta; visszafordulván, rögtön átérté a fiatal leány árulását s futni kezdett a part felé, hol már megpillantá a homokon nyugvó Aikhát; – az indulni készülő madár tollai közé ugrott s midőn Kamrun málik a partra ért, hogy a fiatal arábot elfogja, a bámulat oda szegezte, látván a távol messziségben elvesző tengert, a dicsőségesen lenyugvó napot s azon szép nagy madarat, mely a szép Szaif Züliázánt égbe látszott felragadni.