XIX.
Szaif Züliázán gyermekei.
Dumár és Mászár. A hábeshi hadmenet vége.
Most elmondjuk, mi történt Dumárral, Szaif Züliázán másik fiával, ki mint láttuk fennebb, elragadtatott s a Kum-kum tartományban tétetett le.
Felébredtekor egy nagy pusztán találván magát, minden aggodalom nélkül kelt útra, mert ezen fiatal ember bátrabb volt szelid természetü testvérénél. Azonban, ha a félelem nem, de a szomjuság csakhamar jelentkezett; de mivel vizet csak előre haladva remélt találni, tehát ő előre haladott; két napi útazás és a nélkülözések férfias eltürése után egy lakházat pillantott meg, mely előtt víztelt medencze állott. Dumár ezt látva, futni kezdett s még megmaradott, erejét is kimeritve érkezett a medenczéhez s annak neki feküdve, sovársággal ivott; de midőn fel akarna kelni, arra nem vala képes; úgy tetszett neki, mintha inszerkezete megmerevült volna s a medencze felé hajoltan, mozdulatlanul, mint egy darab fa maradt ottan.
Ekkor a lak ajtaja megnyilván, egy nevető emberi alak jelent meg.
– Ah, Dumár! te ugyan meg vagy fogva!
Mondá s Szaif Züliázán fiához közelitett s zsebéből egy üveget vevén ki, megszagoltatta Dumárral, s ő azonnal visszanyerte testének mozgékonyságát.
Ekkor házába vezetvén, mondá neki:
– Fiatal! ez estvére az én daif-om (vendégem) vagy; én Abdalkádusz vagyok; az én testvérem Sheik Attalib, kit és a te ottan levő atyádat ostromolja Szuria Hamera. Ide jöveteledet előre tudtam s azért helyezém e vizet házam elébe, hogy ide vonjalak; mert én neked egy talizmánt adok. Holnap folytasd útadat, de távoztod előtt hajamból két tincset fogok adni, s midőn valami felvilágositás- vagy tanácsra leend szükséged, helyezd azt bal halántékodra s én álmodban megjelenek, s a mit tudni ohajtasz, megmondom.
Dumár e lakban tölté az éjt, másnap Abdalkádusz az igért tincseket átadá s egy darabig elkisérvén, búcsut vett tőle.
Fiatalunk gyökerekkel táplálkozva s fris forrásból iva, még három napig ment, útjának negyedik napján megérkezett egy nagy térség közepén elterülő város elébe, melylyel szemben egy más hegytetőre helyezett város tünt fel; az est közeledvén, Dumár a városba volt menendő, midőn látta, hogy a lakosok házaikat bezárva, elhagyák a várost s a hegyen fekvő város felé irányozzák lépteiket. Dumár ezen kiköltözködés okát tudakozván, azt kapá feleletül, hogy azon városban azért nem maradhatnak, mivel naplemente után oly nagy mennyiségü mérges bogár lepi el a lakokat, hogy az ott hálók mulhatatlanul meghalnak azoknak mérges fulánkjaitól.
Dumár csatlakozott, az éjt a szomszéd hegyeken töltendő; lefekvéskor azonban Abdalkádusz haját halántékjára helyezé, s midőn elszunyadott, megjelent Abdalkádusz, kitől a mérges bogarak magyarázatát kéré.
Abdalkádusz felelé, hogy azon város egy Szahir által van elátkozva; de ha ezen talszaméh hatását le akarja rontani, emeljen föl egy a fő kaputól balra levő követ, az ez alatti üregben egy a többi bogaraknál huszszor nagyobb oly nemü rovart fog találni; ezt megfogva, el kell égetni, s akkor a talszaméh hatása meg fog semmisülni, mert a rovarok királyoknak elvesztése után mind meg fognak dögleni.
A reggel elérkeztével Dumár azon tartomány málikjához ment s felajánlá magát, hogy a várost a mérges rovaroktól megmenti.
A málik mondá neki:
– Fiam! ha azt valójában meg tudnád tenni, leányomat neked adnám nőűl!
Még azon nap alkonyán, midőn a lakosság a hegyekre vonulna, Dumár kijelenté, hogy ő a városban fog maradni. Eredménytelen volt minden beszélésök, hiában mondák, hogy sokan, kik azt meg akarák kisérteni, mind a halál áldozatjai lettek.
Dumár nyugodtan csak azt felelé, hogy holnap városukban aludhatnak.
– Szegény gyermek! mit tudsz te tenni ott, hol annyi öregek és tudósok sikertelen fáradoztak; te csak ok nélkül feláldozod magadat! – mondának.
De mind ezen beszédek nem ijeszték vissza a fiatal Dumárt; s midőn magára maradt, a fő kapuhoz sietett; megtalálta az Abdalkádusz kijelölte követ; azt fölemelte, megfogta a szörnyü bogarat s egy már előre élesztett tüzen megégeté.
Ezen műtétel után lefeküdt, s midőn a lakosok reggel eljövének, őtet édesdeden aluva találták, s mindenfelől kérdésekkel ostromolták, hogy mi módon tudta a mérges rovarok megjelentét gátolni.
Dumár mindezen kérdésekre nem felelt, hanem biztositá, hogy ezután nyugodtan és gondtalanul aludhatnak lakjaikban.
A málik meggyőződvén Dumár állitásának igazsága felől, igérete szerint leányát Dumárnak akará adni; de cselszövényes vezéreinek egyike eként szólott hozzá:
– Já, málik! ezen fiatal idegen és ismeretlen, mi nem tudjuk e nehéz feladatot miként oldá meg s kérdezősködéseinkre semmi feleletet nem ád; lehet, hogy ő egy Szahir (bűvész); de ki biztosit, hogy irányunkban jó indulattal viseltetik, mert a Szahirok vagy megbecsülhetetlen barátok, vagy veszélyes ellenségek. Megengeded-é málik, hogy én őt próbára tegyem, mielőtt leányod neki adnád?
A málik, megdicsérve vezére elővigyázatát, teljes szabadságot adott neki a fiatallali eljárásban.
S a cselszövényes vezér Dumárhoz egy kitünően szép, de leleményes eszü leányt küldött. Dumár szép volt, mint atyja; de bátor jellemü, akaratjában rendithetlen s érzeményeiben kitörő; neki a fiatal leány tetszett s igyekezett az ő tetszését is megnyerni. A leány nem utasitá egészen vissza s értésére adá, hogy vonzalmát talán meg tudná nyerni, ha értésére adná, bizalmat mutatva irányában, mimódon menté meg a várost a mérges rovaroktól, s Dumár gyermeki gondatlansággal mindent elmondott neki.
– Úgy látszik, – folytatá ő – hogy nekem valami titkos tudományt tulajdonitanak; pedig az én munkám igen könnyü volt, s ezen hajtincsek segitségével tevém azt.
S felnyitá a kis szelenczét, melyben Abdalkádusz haját tartotta; de azok onnan eltüntek, mivel Dumár elfeledé a szent ember azon intését, hogy titkát senkinek ne fedezze föl.
S ő fölgerjedvén a becsült tincsek elvesztén, a leányt vádolá annak elorzásával s megragadván, visszaadását követelé; de a leány kijelentvén, hogy azokról mitsem tud, a szenvedélyén uralkodni nem tudó fiatal ember oly dűhbe jött, hogy a szerencsétlen leányt egy ütéssel agyon sujtá.
A zaj hallatára összefutott cselédség és szomszédok berohanván, elfogták a gyilkost és börtönbe vezették.
A málik, leendő veje esetéről értesülvén, vezéreit értekezletre hivá, s ezek azt mondották, hogy „ez ember, ölvén, meg kell hogy ölettessék!“
S eként Szaif Züliázán fiát átadták a hóhérnak; kivégeztetésének napja is el lőn határozva; már a piaczon volt, már a pallos csapásra készen állott, midőn a testvérének szolgálatjában levő nemtő, áthaladván a város fölött, nyilsebességgel lecsapott s Dumárt felragadva, testvéréhez, Mászárhoz vitte.
S urához eként szóla hű nemtője:
– Íme, testvéred, kit én egy városban találék, midőn szultán atyádhoz való útamból visszatérve, esetlegesen e város fölött elrepülék s szerencsés valék a hóhér kezei közül kiszabaditani.
Ezt hallva Mászár, testvére karjai közé rohant s szeretettel csókolá meg, kifejezni igyekezvén gyöngéd szeretetét, s viszontlátása és a veszélyből való menekülése feletti határtalan örömét; s azután atyja után tudakozódott, ki mindig ugyanazon helyzetben volt, mindig Suria Hamera nemtő-serge által visszatartóztatva.
Értesült szülővárosa aláásatásáról is.
S azután elmondák kölcsönösen egymásnak kalandjaikat.
S midőn Mászár megmutatá Dumárnak becses talizmánját s részletezé annak tulajdonait, az utolsó gondolkozó és féltékeny lett azon előnyökkel szemben, melylyel testvére felette birt, s gondolá magában: „Ezen zakhira nem levén megosztható, azt egészen el kell sajátitanom!“
Estve a két testvér megegyezett, hogy egy kevés nyugalom után atyjok segitségére sietnek s azután Mászár aludni ment, de Dumár éberen őrködött s testvére elaludtával elvette annak talizmánját s eléhivta Shaihubot, ki rögtön megjelenvén,
– Lábik já, Szidi! – mondá.
– Shaihub! végy engem s vigy el, hová akarsz, csak hogy innet távol legyek.
Shaihub csudálkozva kérdé:
– Hogyan! te itt hagyod egyedül testvéredet?
– Adj neki egy nemtő rabszolgát s távozzunk!
Shaihub, bár elszomorodott ezen szívtelenségen, kénytelen volt új gazdájának engedelmeskedni, s fölvevén Dumárt több hetekig útaztak; mígnem egy magas hegytetőre érkeztek, melynek lábánál egy roppant kiterjedésü város terült el.
– Ezen várost, – mond Shaihub – Dameskhá-Shámé2)-nak hivják, s az a föld legnagyobb városa; meglátogathatod, ha akarod; de én nem kisérhetlek, mert oda menniök a nemtőknek meg van tiltva egy ott lakó szent ember miatt, kit Hakiméh Bárnoászéh-nak hivnak.
– Igen, én meg fogom látogatni ezen szép várost! – mondá Dumár.
– Ha szükséged leend reám – mondá Shaihub – hivj s én felelni fogok!
Shaihub távozott s Dumár a város felé indult, s már csekély távolságra volt a kaputól, midőn egy nagyszerü és pompás kastély elébe érkezett, hová bejuthatni igen élénken ohajtott s beérkezvén, egy szolga felnyitá annak kapuit s ettől megtudá, hogy az a város málikájának, Zsáhbiának lakja, s hogy a herczegnő egyedül lakván, idegen fiatalokat nem fogadhat el.
Dumár búsan indula el s még egyszer visszatekintett ezen pompás lakra, hová hogy bé nem juthata, most, miután tudta, hogy egy nő lakik ottan, még inkább fájlalá, – s a mint így végig tekintett a kastélyon, a herczegnő megjelent egyik ablakban s meglátván a fiatalt, rendeletet adott, hogy bocsássák bé.
S midőn a herczegnő elébe vezettetett, azt oly szépnek és kellemdúsnak találta, hogy rögtön belé szeretett; a herczegnő is szépnek és daliásnak találta a fiatalt s kérdé tőle, hogy honnan jön.
– Szivem asszonya! – felelt Dumár – én az arábok országából való és málik fi vagyok, s ezen város felett haladván el, nehány napra vendégszeretetedért esdeni jövék; de embereid visszaútasitának, midőn egy jótevő tündért láték feltünni, te reám vetéd bűvös szemeidet s részvétet mutatál fájdalmam iránt; – íme, most lábaidnál vagyok, hol egész éltemet ohajtanám eltölteni.
E szívből fakadt szavakat könytelt szemekkel mondá Szaif fia s a herczegnő kérdé tőle:
– Művész, avagy tudós vagy-é te?
– Én Shair (költő) vagyok – felelt fiatalunk.
Ekkor Zsáhbia vacsorált vele s fölkérte, hogy mondjon neki költeményt s Dumár egy igen szép költeményt rögtönzött, melynek tárgya a herczegnő szépsége és jósága volt. Az elragadtatott herczegnő kérdé tőle:
– Ha én atyámnak bemutatlak, Dumár! fogsz-é neki ily szép verset mondhatni? mert ha te hozzá is ily hizelgően, ily szépen és ily gyöngéden tudsz beszélni, meg vagyok győződve, hogy bármit kérj is tőle, ő teljesiteni fogja.
– Já, Szatti! – felelt Dumár – egy ily reménynyel szemben a világot is kidobnám sarkából s miként ne tudnék találni oly szavakat, melyek a málik tetszését megnyerjék?
Más nap Szaif Züliázán fia a város felé haladott s a málik elé kéredzvén, mint leánya által ajánlott költőt mutattatá bé magát.
A málik szivesen fogadta s gyöngéded szavakkal bátoritá fel, s Dumár erre versben felelt, melyben e város málikjának hősi erényeit, megható szivességét s más jeles tulajdonait festé le, oly bámulandó könnyüséggel s oly költői magasztossággal, hogy a málik és vezérei el voltak ragadtatva, s Zsáhbia atyja kérdé a fiatal költőtől:
– Fiam! mit kivánsz tőlem?
Én csak egyet kérhetek tőled, hatalmas málik! hanem az, remegek, érdemem feletti leend.
– Nem, – felelt a málik – beszélj bátran!
S a felbátoritott Dumár Zsáhbia kezét kérte, mit atyja rögtön oda is igért.
De volt vezérei közt egy kis termetü, sánta rút egyén, ki megkérte volt a herczegnő kezét s a kit ő rútsága és ravaszsága miatt visszaútasita. Ezen vezért sérté az általa gyereknek nevezett költő merészsége s gúnyos mosolylyal mondá a máliknak:
– Szabad-é e fiataltól a herczegnőnek adandó menyaszszonyi ajándék milétét megkérdeznem?
– Ezt te jogszerüen teheted! – felelt a málik.
S ekkor Szaif Züliázán fia szabályszerüleg megkéré a herczegnő kezét.
A kis vezér pedig ekként felele:
– És én a herczegnő elnyerésének föltételéül azt tüzöm ki, hogy te ezen hegyen – át készits egy alagútat s a hegyen túl folyó patakot hozd át azon Zsáhbia kastélyának kertjébe.
S ezt mondva a kis vezér kezeit gúnyosan dörzsölé össze s magában hozzátevé: „míg ez a gyerkőcz a munkát bevégzi, addig bizonyosan megnő, sőt meg is vénülhet.“
De Dumár minden nyugtalanság nélkül elfogadá a vezér föltételét s a máliktól búcsut véve, visszavonult a számára kijelölt lakosztályba.
Másnap azon hegytetőre ment, hol Shaihubtól elvált volt s a Kurzát megdörzsölve, annak megjelentével
– Shaihub! – mondá – gyüjtsd össze minden barátaidat, rabszolgáidat s ezen hegyet furd át nekem, hogy a tulsó völgyben folyó patakot Záhbia herczegnő kertjébe vezethessük.
Shaihub összegyüjtvén társait, munkához fogott s más nap reggel jelenték a máliknak, hogy a túl völgyi patak a herczegnő kertének virágait öntözi, s Dumár nem sokára a málik előtt megjelenvén –
Já, málik! – kérdé tőle – kivánsz-é egyéb menyasszonyi ajándékot szép leányod kezéért?
– Nem, fiam! – felelt a málik – leányom a tiéd, én neked adom.
A kis vezér ezt hallván, haragtól pirosult arczczal új megpróbáltatást inditványozott; de az igazságos málik reá nem hallgatván, eléhivatá a papokat és birákat s a házassági szerződést elkészitteté.
Fennebb mondók, hogy Airud és Akisza Suria Hamera nemtőitől üzetve, egy Sheik ismerősökhöz menekültek s ezen Sheik, kit Hakiméh Barnoászéhnak hittak, éppen ezen városban lakott, s midőn értesültek, hogy uroknak, Szaif Züliázánnak fia a málik leányát nőűl veszi, miután testvérétől elorozva becses zakhiráh-ját, őtet elhagyá, engedélyt kértek a Sheiktől, hogy ezen fiatalhoz siethessenek, neki tanácsaikkal segitségökre leendők.
S miután az engedélyt megnyerték, a menyegzői előkészületekkel foglalkozó Dumárhoz mentek s Airud mondá neki:
– Já, Szidi! mi a te nemes atyádnak, Szaif Züliázánnak szolgái vagyunk s ezen városba menekültünk elleneink üldözése elől; mi tudjuk, hogy te becses talizmánnal birsz, melyet testvéredtől bizonyosan azon szándékkal vettél el, hogy atyádat segithesd. Hogyan van tehát, hogy te örömeidnek útjain időzöl, midőn atyád segitségére kellene sietned.
– Én – felelt az ezen figyelmeztetés által boszantott Dumár – most nem távozhatom; de testvéremet elhozathatjuk s ha ő nekem megbocsát, én visszaadandom zakhiráhját s azon dicsőséget, hogy atyánk segitségére menjen, neki engedem át.
Akisza ekkor mondá:
– Jól van, tehát hijjad Shaihubot s hozasd el rögtön Mászárt; mi itten leszünk s megbocsátását fogjuk esdekelni.
Dumár elküldé nemtőjét Mászár után. Shaihub ezt örömmel és gyorsan teljesité, s midőn Mászár megérkezett, Dumár átölelé s kérte, hogy talizmánjának elorzásáért bocsásson meg. A jó lelkü Mászár azt mondá, hogy azt már el is feledé s testvére iránt minden utógondolat nélküli testvéries szeretetét tanusitá.
Csak midőn Dumár nősüléséről beszélt, mondá neki csudálkozva:
– Hogyan foglalkozhatol te örömeiddel, midőn atyánkat a szerencsétlenség sujtolja.
De Dumár eként felelt neki:
– Te méltóbb vagy atyánk megmentésének nemes hivatására mint én, s más részről is ez előny téged illet, miután tiéd azon talizmán, melylyel segélyére lehetsz.
S miután Dumár visszaadá a khurzát, Mászár késedelem nélkül Shaihub vállára ugrott s Airud- és Akiszától kisértetve négyen indultak el Suria Hamera országa felé, míg Dumár menyegzőjét ülé a málik leányával.
Most térjünk vissza az arábok városába, melyet szultán Szaif Rád több évek óta aláásatott; már kész volt a munkával s csak a meghagyott támoszlopok megrenditése volt még hátra. De emlitettük azt is, hogy Táma kalnuszájának segitségével a hábeshek haditerveit kikémlelé s most is értesité anyját azoknak alattomos munkálatáról, s az arábok megegyeztek, hogy városok egybeomlása előtt azt hagyják el. A nők, gyermekek és öregek a szomszéd hegyekre menekültek, a férfiak pedig elszántan csatára készültek, inkább utolsó emberig elvérzendők, mintsem a hábeshek által megaláztatni engedjék magukat; s az öreg málik Efráhtól vezettetve, hősileg csatáztak több hetekig, míg végre Szaif Rád átalános csatát rendelt. Egy átalános csata pedig a sokkal kevesebb számu arábokra csak veszélyes lehetett, s így a legválságosabb helyzetben valának, midőn egy gyöngyház fényességü lovon nyilsebességgel elérohanó lovagot pillantának meg, ki mint védpaizs, az arábok homlokzata elébe állván, kiáltá:
– Isten csak egyedül nagy és hatalmas! én vagyok Szaif Züliázán, a nemtők és emberek legyőzője!
S azonnal kő- és tűzeső hullott a hábeshekre, s csaknem felét semmisité meg a hatalmas seregnek.
Szaif Rád ezt látva s a halottnak hitt Szaif Züliázán szavát hallva, megmaradott népével megfutamodott s Szaif, arábjaival mindaddig üldözé és pusztitá őket, míg az utolsó hábesh el nem hagyta az ő uralma alatti területet.