XI.
A habesh-ek és az arábok.
Szaif tengeri útazása. Szultán Szaif Rád nagy hadmenete.
Midőn Szaif, oly hirtelen, miként leesett, talpra ugrott, – visszatekintett, ha az valójában a szultánnő keze volt-é, a mi vállait érinté; de az nem volt más, mint egy nagy és szép virág, mely egy szomszéd fáról reáesett. De a szultánnő keze is nyilsebességgel közeledett s már szinte utólérte, midőn egy hatalmas ugrással kisikult kezei közül s nehány másodpercz alatt átlépte a kaput. A szultánnő még inkább dűhbe jövén, hogy oly közelről elszalasztotta ellenségét, észrevétlenül túlhatolt a vészes határon; de alig tett három lépést, Szaif hirtelen visszafordulván, megfogá szép hajzatánál fogva s mondá:
– Világ királynéja! szépségnek eszményképe! én szeretlek téged. Akarsz-é velem jőni?
– Fájdalom – mond Maniatanufusz könyezve – én itt nem vagyok más, mint rabszolgálód!
S azután megpillantván Akiszát, mondá neki:
– Ah! hát te hozád ez embert a leányok kertjébe, hogy elragadja királynéjokat?
– Én bizonyosan nem adtam neki azt a tanácsot – mond Akisza – de légy nyugodt Szatti! mert ez nem közönséges ember, ez a világ legnagyobb hőse. Ő málik s a málikok fia, és te mint neje, inkább fogsz tiszteltetni s becsültetni, miként valál mint szultánnő.
Szaif, ekkor kérte barátnéját, hogy vezesse vissza várába, hol kevéssel azután nőűl vette Maniatanufuszt, s több hetet szentelt ott új szerelmének, midőn egy estve Akiszával társalogva, mondá neki:
– Tudod-é, hogy én most szinte félek visszatérni honomba, s hogy lelkiösméretem szemrehányásokat tesz, hogyha arra gondolok, hogy ott szerencsétlenség érhette barátaimat, családomat, kikhez indulánk akkor, midőn szerencsétlen sorsom azon kertbe vezetett s én, kit soha egy nő sem tudott Shámától eltántoritani, most egy nő, ki engem nem szeret, csak erőszaknak engedve jött hozzám – oly szenvedélyes szerelemre gerjesztett, melyet legyőzni, szivemből kitépni nem tudok! Istenem, miért van, hogy a legerősebb embernek is megvannak gyenge oldalai?
– Mivel te félsz honodba visszatérni, mielőtt tudnád, hogy ott mi történik, – én elmegyek még egyszer hirt hozni s jogos is, hogy magamat ezen kis fáradsággal büntessem, mert az az én hibám, hogy te Maniatanufuszt megismerted, mert igen jól elhagyhatám vala, hogy neked azon szép kertről beszéljek.
S más nap Akisza elment az arábok városába s nehány óra mulva megtért, mondván:
Já, Szaif! neked rögtön el kell indulnod, mert anyád még mindig a Barnokh által ráküldött csapások alatt szenvedvén, szultán Szaif Rádhoz folyamodott segélyért s ez egy hatalmas, birodalma minden részeiből összeszedett hadsereggel indult barátaid ellen, s azért neked Sháma atyja és Szádun Eszendcse segélyére kell sietned, kik hősies védelemre készülnek.
– Menjünk rögtön Akisza! én kész vagyok.
S Akisza alig vevén nehány percznyi nyugalmat, elszállt Szaiffal és új nejével az arábok országa felé.
Az idő nagyon kedvezőtlen volt s gyakran le kellett szállniok a földre, s így ez az út nyolcz napig tartott s Akisza ekkor mondá Szaifnak:
– Nem tudok veletek tovább maradni, te ismered Szolimán látnoknak tett igéretemet, hogy ugyanazon személynek egy huzamban nyolcz napnál tovább nem szolgálok; de te már közel vagy honodhoz, egy tengerpartra teszlek le, honnan a mindennap elvitorlázó számos hajók egyike tégedet elszállitand hazáig.
Akisza letevé őket egy igen szép sziget partjára s búcsut vevén tőlök és megigérvén, hogy hamar meg fogja látogatni, eltávozott.
Szaif és neje több napokig maradt a szigeten a nélkül, hogy egy hajó is érintette volna azt a partot. Szaif nyugtalanságában egy magas hegyre mászott, honnan messze el lehetett látni a tengeren, s csakhamar több hajót pillantott meg, melyek azon sziget közelében horgonyoztak, kedvező szélre várván; estvére pedig az idő kedvező fordulatot vevén, a hajók mind elindultak, – egy közülök észrevevén Szaif jeleit, csolnakát utánok küldé.
A partra szállott tengerészek elbeszélék, hogy ők egy oly szigeten vannak, hol többnyire minden hajó meg szokott állani, vízkészletét megújitandó; azonban nehány nap óta oly rosz idők voltak, hogy a hajók veszély nélkül nem közelithettek a szigethez. Ezt elbeszélvén, megtölték hordóikat, tömlőiket egy oda közel felbuzgó forrásból s Szaifot is magukkal vitték.
Mihelyt ő a hajóra lépett, bémutatták a főnöknek, s mily kellemes volt meglepetése, midőn Abuttai málikra ismert, kit több hónapokkal azelőtt elhagyott. A két jó barát örömmel látta viszont egymást; egymás karjaiba borultak s aztán Szaif kérdé Abuttaitól:
– Hogyan van, málik! hogy te egy év óta vagy tengeren, egy oly rövid út megtételére, melynek legfölebb egy hónapig kell vala tartania?
– Já, Szaif! – mond a málik – azon nap óta, hogy te minket elhagytál, útat tévesztettünk; de én látom, hogy a hatalmas Isten veled van s most minket a jó útba visszavezetend.
Szaif ekkor elbeszélé a Kigyószigeten és Khinában viselt kalandjait; s minden szerencsés befolyás daczára, útjok egy egész hónapig tartott, – 30-dik napon földet pillantottak meg, s Szaif megismeré, hogy az az ő szülővárosa közelében levő Jamáni partvidék, – elhagyták hajójokat. S mig ők az arábok városa felé haladnak, mi elmondjuk, hogy mi történt Kamaria utolsó árulása után az arábok és habesh-ek között.
Akisza elbeszélése után tudjuk már, hogy Szaif Rád vezéreinek börtönbőli kiszabaditása után Kamaria újra Barnokh üldözése alá esvén, a nagy szultán Szaif Rád segélyéhez folyamodott. Ez, ki boszut esküdött volt Szaif, Sháma, málik Efrah és Szádun ellen, inkább e boszu, mint Kamaria iránt jó indulattól ingereltetve, összegyüjté vezéri tanácsát, rendeletet adott, hogy egy oly hatalmas hadsereg öszpontosittassék, mely sikerrel működhessék a szultánné hatalmát bitorló szövetségesek ellen. Szkárdion felállván, eként szólott:
– Já, málik Azamán! én és testvérem Barnokh-Assahirral megmérközendünk; mert a tudományt, mely által ő hat, mi is ismerjük; de egy hőst kell találnunk, a ki Szádunnal – ki egyike a föld legnagyobb hőseinek – szembeállithassunk. A mi hadsergünk harczosai közül egy sem mérközhetik meg.
A tanácsnokok ekkor elésorolták Habesh és Zudán minden hirneves hőseit s főképpen hármat neveztek, a kik legyőzhetleneknek tartattak. S ezek voltak: Szábik-Ásszálásh, Dementhur-Álvahish, ki mindig két oroszlántól kisérve jelenik meg a küzdtéren, és végre Majmun, a rabló főnök, ki meghódithatlan s egész Habesh rettegte haramia; a málikok, sőt maga a nagy szultán is, gyakran küldöttek ellene erős hadcsapatokat; de azokat mindannyiszor megsemmisitvén, kénytelenek voltak engedni, hogy rablásait nyugodtan gyakorolja.
– Hát el kellene küldenünk e három hős után – mond a málik.
– A két elsőnek megszerzése könnyü – mond Szkárdion – de Majmunra nézve bajosabb az eljárás; felségednek egy biztositó levele igényeltetnék arra, melyben neki tökéletes bűnbocsánat lenne igérve s vezéri czím, ha a vállalatban szerencsés leend.
– Valójában, vezér! – mond a málik – ezen megbizásra náladnál alkalmasabb egyént alig találhatnék; azért téged bizlak meg levelem elvitelével ezen vad haramiához, s hogy tarts neki egy ékes rábeszélő szónoklatot, melyben náladnál senki sem jártasabb.
Szkárdion jószívvel mellőzte volna ezt a veszedelmes követséget; de a nagy málik kimondá s el kellett mennie.
Szkárdion el is ment több fegyveresek kiséretében s kereste Majmunt a hegyekben és a pusztákon; végre értesülvén, hogy a harambasa egy erdőben van, egyedül – Szkárdion leszállott lováról s kiséretét elhagyva, gyalog ment a kijelölt erdőbe; – egy negyed óráig haladott ilyetenképpen, midőn megpillantá az egy hegymagaslaton ülő Majmunt. Ez azonnal fölkelt s szembe jött vele, s midőn nehány lépésnyi távolra ért, dörgő hangján mondá:
– Most megállj! ki vagy? s miért jössz?
– Egy levelet hozok neked – mondá Szkárdion – a nagy szultán Szaif Rádtól!
Majmun ekkor közelebb inté a vezért s átvette a levelet.
– S mit mondasz? – kérdé Szkárdion – minő feleletet vigyek uramnak?
– Urad – mond a harambasa, miután a levelet elolvasá – igéri, hogy vezérének nevezend s leányát nekem adja nőűl, ha nekem sikerülend egy személyt, kit Szádun Eszendcsének hivnak, legyőzni; valójában a jutalom ily csekély munkáért igen nagy, mert bár sokat hallottam ez emberről beszélni, még sem tartottam érdemesnek arra, hogy vele megmérközzem. Azonban követni foglak, hogy uradnak örömet szerezzek, s azon reményben, hogy ennél valamely méltóbb küzdtárgyat is fog nekem juttatni.
A vezér, örülve, hogy küldetésében ily könnyen boldogult, elindult Majmunnal s négy napi útazás után médina Adurba megérkezve, bémutatá őt a szultánnak.
Ez látva a hatalmas termetü harambasát, örömmosolylyal kérdezé, hogy hiszi-é, miszerint Szádun Eszendcsét legyőzheti?
– Já, málik Azamán! – felel ez – ha tudnám, hogy van a világon ember, a ki velem a küzdtéren megállhasson, én azon perczben elhagynám ezt a világot.
Ez a túlbizottság tetszett a máliknak, megengedte, hogy jelenlétében leüljön, értékdús ruhákat küldött neki ajándékba, s parancsot adott a hadmenet gyors elrendezésére. Majmun, Szabik-Asszalásh és Démentur Alvahish vezető hadvezérekké neveztettek ki; nem sokára a sátrak és az élelmi készletek kiköltöztettek a városból s a sergek elindittattak az arábok városa felé. Az út első szakában egy csapat nagy termetü embert vettek észre a levegőben, kik orsószerüleg forogva magok körül, haladtak médina Adur irányába. A katonák ijedten néztek reájok, midőn a különös útazók lekiáltának hozzájok:
– Ne féljetek, mi is emberek vagyunk, mint ti s egy foglyot keresünk, kit a mi főnökünk Barnokh-Assahir elragadott tőlünk; már régóta keressük ezt az embert s nekünk azt mondák, hogy városotokban legjobban útba fognak igazitani.
A vezérek hallván e szavakat, örömmel felelék:
– Mi magunk is éppen ez ember- s Barnokh ellen megyünk; csatlakozzatok hát hozzánk s nyujtsatok segédkezet azon egy czélu hadmenetünkben.
Ezek pedig a szahirok vagy tűzimádók voltak, kiknek kezeiből Szaif Züliázán menekült Barnokh-kal leszállván megközelithetlen hegyekről, s így rögtön csatlakoztak Szaif Rád csapatjaihoz s velök együtt nyomultak az arábok városa ellen.
Most térjünk át málik Efráh-hoz, a ki értesülvén az ellene tett hadi készületekről, erélyesen készült a védelemre; már sergei fel voltak állitva a város előtt, midőn egy reggel a láthatárt elfedő nagy porfelleget pillantának meg; a szellő egy lendülete elháritá ezen vastag porfüggönyt s egy végtelen mozgó erdeje tünt fel a lándzsáknak, s a tenger fövényeként megszámlálhatatlan és a nap sugaraiban ragyogó sokasága a sisakok- és paizsoknak.
Az ellenséges sergek megközelitvén málik Efrah táborát, megállapodtak; de számuk oly nagy volt, miszerint három egész nap kellett arra, hogy egyesüljenek s tábort alkossanak; azután nem sokára a védsánczok elkészültek s a két sereg hadi rendbe állott egymással szembe. De midőn a következő reggel a habeshi sergek meg akarták kezdeni az ellenségeskedést, bámulva látták, hogy az arábok táborát s városát tenger környezi, melyen vitorlát huzott hajók járnak és sok apró halászcsolnakok nyüzsögnek.
A vezérek ezt látva, elrémültek; de azután gondolák, hogy az bizonyosan egy Barnokh által kitalált Szihir (bűvészet, mágia). Ekkor Szkárdion és Szkárdis és az úton talált Szahirok visszavonultak egy sátorba s ott sokáig működtek, hogy a Kamariát környező sötétséget és az arábok városát s táborát környező tengert eltüntessék.
Málik Efrah és Szádun Eszendcse pedig magukhoz hivaták Barnokh-ot s mondák neki:
– Az, a mit tevél, minket nagyon hátráltat s nem vezethet czélhoz; sőt meg is gyaláz, mert mi hősökhez méltólag vassal vas ellen, mellel mell ellen akarunk küzdeni; s a te képzelt erősségeddel azt hitethetnők el, hogy félünk.
– Az én szándékom csak az volt – mond Barnokh – hogy még egy darabig feltartóztassam az ellenséget, hogy így ti időt nyerjetek elkészülni s egész erőtöket kifejteni; de mivel ti ellenzitek, én nem fogok többé semmit is tenni.
Szaif Rád vezérei és a Szahirok negyven napig maradtak a sátorban, a negyvenedik nap kijöttek, óncsöveket hozva magukkal, melyeken réz tollal irt talszámék voltak; ezen óncsöveket bizonyos távolságra egymástól felszurták a tenger partján, nehány bűvszavat mondtak, s a tenger vize elörvényült s a csövekbe szivódott mindaddig, míg egy csepp sem maradott; a hajók és csolnakok a vízzel egyszerre eltüntek. Ezután egy nagy fehér papiros darabot vettek elé, eldobták azt, nehány rejtvényes (cabalisticus) szavak kiséretében, ez mindig nagyobbodva emelkedett föl, s végre mint egy óriási sátor szállott Kamaria palotájára, hol rögtön világosság lett s a szultánné szenvedéseitől menekült; de ő nyugodtan otthon maradott, várva a megkezdendő harcz kimenetelét.
Ekkor a két hadsereg szembeállván, a harcz megkezdése kihirdettetett s az éjet kölcsönös őrködéssel töltötték el.
Más nap hajnalban Szádun Eszendcse volt első, ki a jól elkészitett küzdtérre kilépett s nehány fordulatot tevén lovával s a hábeshek hadsora előtt végig lovagolván, kiáltá:
– Van-é köztetek harcznok, ki velem szembe merne állani? én Szádun Eszendcse vagyok, a ki még mindig a halál karjai közzé riasztá ellenét.
Alig hangzott el kihivó kiáltása, hogy a hábeshi hadsereg leghirhedtebb hőse kilépett, s azonnal iszonyatos viadal kezdődött; de csakhamar porfelleg rejté el a kiváncsi szemek elől a vívókat egy egész óráig, ekkor az őket környező por szétoszlott s a hábeshiek láthaták a küzdtér közepén két darabra szelt hősöknek élettelen tetemeit.
Nagy zaj támadt az ellenséges táborban s szitok zápora szóratott Szádun ellen; de ez oly nyugodtan sétált a küzdtéren mint az oroszlán, midőn az útjába került gyenge ellent félrelöki. – Egy más lovag lépett ki, s ez az elsőnél rövidebb idő alatt le volt győzve, és így egy harmadik, egy negyedik s egész estvéig, s a küzdés arányfokozatosan mind könnyebb és könnyebb lett Szádunra nézve; mert a legjobb vívók az elsők voltak; mindössze e napon huszonnégy lovagot ölt meg, kik mind a hábeshi hadsereg legkitünőbb lovagjai valának. Az elválás órája kikiáltatván, a két hadsereg visszavonult táborába.
Ezen estve a vezérek Majmunnal, Dementhur-, és Szábik-Asszalásh-al együtt összegyültek s szultán Szaif Rád mondá nekik:
– Íme, legjobb s leghiresebb harczosaink elvérzettek, s ha mi minden lovagjainkat egyik a másik után síkra állitjuk is, bizonyosak lehetünk, hogy Szádun Eszendcse mind meg fogja ölni. Ti – mond a három vezérhez fordulva – azért jöttetek velünk, hogy nyugodtan nézzétek hadsergünk legyilkoltatását?
De a három hős egyhanguan mondá:
– Ki ez a Szádun Eszendcse, hogy mi vele foglalkozzunk? állits előnkbe fegyverünkhez méltóbb bajvívót s meg fogod látni, hogy mit fogunk tenni!
De Szkárdion felelé:
– Zahl csillagzatra esküszöm, hogy most már senki sincs a hábeshi hősök közt, ki Szádunnal mérközhetnék.
Erre a vezérek visszavonultak s más nap a csatarend megalakulván s a küzdtér elkészittetvén, újból Szádun Eszendcse volt, ki az arábok részéről kiállott; több hábeshi hős kiállott egymás után, hogy Szádun villámcsapásai alatt elhaljanak, s Szádun e nap sokkal többet leölt mint az azelőtti napon, s ő még legkisebb karczolást sem kapott.
A vezérek nyugtalanul s elhalványulva néztek az új tábornokokra.
A harmadik napon málik Efrah jelent meg a küzdtéren, s a málik hasonlóan hősileg vívott s csaknem annyi ellent ölt le mint Szádun, s azonkivül nehány foglyot is ejtett. Ez így folyt több napokig; málik Efrah és Szádun váltogatva állván ki, megsemmisiték a hábeshi hadsereg legbátrabb tiszteit.
Ekkor a vezérek türelemvesztve mondák a három hősnek:
– Ti nem akartok Szádun ellen küzdeni, mert nem hiszitek magatokhoz méltó bajvívónak; de láthatjátok, hogy hadsergünk hová jutott, hogy maholnap tisztek nélkül maradunk; ha e lenne czélotok – a mit hinni nem akarunk – azt már körülbelől elértétek.
De ezek fennyelgően felelék:
– Bármennyi vészt hozott is reátok ez az ember, mi mégsem fogjuk magunkat hozzá lealacsonyitani; rendeljetek átalános harczot s meglátjátok, hogy észrevehető lesz-é tiszteiteknek hiánya! Mi kipótoljuk helyeiket, s ha a véletlen a tusa folytán ama Szádunnal összehozand, érdemlett büntetését elveszi.
A vezérek elfogadták ezt a tanácsot s más nap csatarendbe állittattak a sergek. Málik Efrah rögtön átlátva az ellenség szándokát, nem várt egy perczig is, hanem rohamot fuvatva, támadólag lépett föl. A két hadsereg összecsapott s iszonyu tusa, iszonyatos öldöklés kezdődött; nem lehetett többé hábeshit és arábot megkülönböztetni, s a vér patakként folyt, a fejek százait sodorva magokkal, – sok gazdag és szegény egyenlő volt e napon a halálban; – s hogy e nap minden iszonyait jellemezzük, följegyezzük a történeti hagyomány szavait, hogy „még a bölcsőben levő kis gyerekeknek is megfehéredett a haja az ijedség miatt.“
De az elválási óra bekövetkezvén, a két hadsereg nagy bajjal elvált egymástól s mindenik visszavonult tanyájára.
Reggel hasonló harcz folyt, s ilyen a harmadik nap is. Szádun Eszendcse négereinek merész bátorsággal párosult hősiessége sokat tett arra, hogy málik Efrah sokkal kisebb serge előnynyel állhatott meg a nagy szultán roppant hadserge előtt. De a harmadik napon gyengült a kis sereg hősiessége; érezték, hogy többé az ellenség túlnyomó erejének ellent nem állhatnak; már sátraik felé visszanyomultak, midőn a hatalmas Isten egy könyörülő tekintetet vetve reájok, segélyt küldött számukra.
Míg amazok a hábeshiek előtt gyengülve ingadoztak, az alatt két lovag vágtatott feléjök, s az Szaif Züliázán s a tengerészeit vezető Abuttai málik volt.
Szaif Züliázán közeledvén a két hadsereghez, rögtön átlátá a helyzetet s hatalmas hangján kiáltá:
– Allah nagy és hatalmas! átkozottak, én Szaif Züliázán vagyok!
Abuttai ismétlé, hozzátevén, hogy
– Én málik Abuttai vagyok!
S az arábok élére állottak.
Szkárdis és Szkárdion Szaif megérkeztét látván, elhalványultak; a mellettök elhaladó. Majmun őket remegni látván, kérdé, hogy mi félelmök okozója; – de mielőtt felelhettek volna, Szaif Züliázán, Abuttai s társaitól követve, előttök volt s betört a hábeshiek sűrü rendeibe, s a fejek hullottak előtte, mint a búzafejek a sarló alatt; csakhamar a hábeshi sergek ijedten nyomultak vissza, útat nyitva a félelmes hősnek.
A vezérek ekkor megmutatván Majmunnak Szaifot, mondának:
– Íme, az arábok nagy hőse, a ki okozója mindezen bajoknak, s ki előtt egész Hábesh remeg!
– Hogyan – mond Majmun – ez a ti ellenségtek legerősbike? ez az, a ki nagy szultánunk szivét annyira sebzé, hogy az még maig sem gyógyulhatott bé? Jól van, ezzel már megvívok örömest s idővesztés nélkül megyek megmenteni titeket ezen személytől.
De a nap lehanyatlott a láthatárról s más napra kellett hagyni e harczias tervet. Szaif pedig kedves Shámája, málik Efrah és Szádun ölelésére sietett, kik őszintén örültek megérkezésén s azon szükséges segélynek, melyet hősiessége csalhatatlanúl igért.
Szaif Rád táborában pedig vezéri gyülés tartatott, melyben a két testvérvezér nagyon nyugtalan volt Szaif reménytelen megérkezte miatt; de a vad Majmun biztatólag mondá nekik:
– Az az ember nyugtalanit titeket? Ha azon ember az, kit én láttam, úgy esküszöm, hogy holnap reggel egy kézzel fogom lezúzni mint egy szalmaszálat. Legyetek hát nyugodtak; meg fogjátok látni, holnap minő fordulatot veendnek a dolgok!
De ekkor a más két hős kérdé, hogy minő joggal akar Majmun első kiállani Szaif ellen, s a felett, hogy ki legyen az első, el kezdettek vitázni.
– Valójában – mond Szkárdis – éppen most van ideje ilyen perpatvarnak. Adja Hábesh védcsillaga, hogy ne kellessék holnap mind a hármatoknak vívni!
– Igazán – mond a, három hős – a te félelmeid, vezér! egy cseppet sem hizelgők reánk nézve s főképpen egy viadal estvéjén a vészmadarakat nem igen szokták szeretni.
– Engedjetek meg – felelt a vezér – én nem kételkedem hősiességtekben; de ti Szaif Züliázánt kinézéséről és termetéről itélitek; – én pedig ismerem azon nap óta, midőn mint csecsemőt a pusztáról hozták s tudom, hogy még soha senki előtt egy lépést sem hátrált s azon első nap előre láttam mindazt, mi lassanként valósult; mert ő eddig valójában kard volt Hábesh feje felett. Ne higyjétek azért, hogy valamely közepes tehetséggel lesz bajotok, mert soha a világon nagyobb dicsőségü hős nem leend mint az, ki Szaif Züliázánt legyőzi.
A ravasz Szkárdis igen jól tudta, hogy kiknek beszél, mert alig végezte szavait s a perpatvar újból megkezdődött, s mindenik első akart Szaif Züliázánnal megvívni. De a vezér ekkor mondá:
– Három egyenlő hősiességü ember között választás nem lehet, ott a véletlennek kell határozni; azért nektek sorsot kellene huzni, hogy melyik küzdjön holnap Szaif ellen.
A három tábornok ezt a javaslatot elfogadta s a sors Szábik-Asszalásh-t jelölte ki.
Következő nap, midőn a nap fénylő sugárözönét a földön szétönté, a két hadsereg csapatjai fel voltak állitva a csatatéren s Szaif Züliázán a regg tüzétől fénylő fegyverzetével úgy jelent meg, mint a teremtés első reggelén felötlő új nap. Méltóságos komolysággal vonul el a hábeshi sorok előtt, s azután a vezérek- és tábornokokkal szembe megállván, kiáltá:
– Annak, a ki már ismer, ez az ismertetés elégséges; de annak, a ki nem ismer, tudtára adom, hogy én Szaif Züliázán, a harcztérek királya, emberek és nemtők legyőzője vagyok.
Ekkor a sorstól kijelölt Szábik-Asszalásh rögtön kilépett s szót sem ejtve egy erőteljes támadással lépett föl; Szaif, vágásaiból nehányat felfogott s minden erőfeszités nélkül visszánozta, mintha csak védeni, de nem támadni akarna. De nem sokára ellenfele balkézre vette fegyverét, s azután kevés perczre ki volt merülve; ekkor Szaif, Asszalásh mellé ugratott, övénél megragadván, szemébe kiáltá:
– Az Isten hatalmas s védelmezi a benne hivőket és a bálványimádókat üldözi!
Ezt mondva, kiemelte a nyeregből, mintha egy madár lett volna, s átadta foglyul katonáinak.
Éppen dél volt s daczára a vívott harcznak, Szaif Züliázán a küzdtéren maradt, várni látszatván egy második bajnokra; de a meglepetés uralgott e perczben az ellenség tisztjein s Szaif látva, hogy senki sem lép ki, visszatért sátrába.
Következő napra a két hős újból sorsot huzott s az Dementhur-Alvahish-t találta, a ki két oroszlánával jelent meg a küzdtéren; – ez a két állat úgy volt betanitva, hogy urokat gyengülés esetében segiték; s midőn Dementhur, Szaiffal szemben, állást foglalt, az oroszlánok egyike jobbról, másika balról foglalt helyet. Dementhur megkezdé a harczot, s mivel ő tegnapi elődénél erőben gyöngébb volt, több ügyességgel pótolta e hiányt, s a vívás egész estig tartott; de ekkor gyengülni kezdvén s látván, hogy Szaif éppen semmit sem vesztett erejéből, visszahuzódott, mintha egy percznyi nyugalmat akart volna venni, s a jobb oldalon levő oroszlánra nézett; ez rögtön ugrásra vonta össze magát; de Szaif leugrott lováról s kardjával fogta fel az ugrást és az oroszlán fejét két darabra szelte; a bal oldali oroszlán ezt látva, szinte Szaifnak ugrott, de ezt is hasonló sors érte. Dementhur bajtársait halva látván, felkiálta:
– Hogy vágják le kezedet, Szaif! s hogy ellenségeid úgy tegyenek veled, mint te oroszlánaimmal!
S ezt mondva, dűhvel rohant Szaif Züliázánra; de ezt megrenditni nem tudá, s bár Dementhurnak ereje lankadott, de nála az ügyesség és tudomány pótolta az izomhiányt, s így a viadal még egy óráig tartott; – ekkor Szaif bevégzendőnek itélte a harczot s ellenéhez ugratott, kiáltva:
– Allah hatalmas!
S leragadván ellenét lováról, mint foglyot az aráb táborba vitte.
Szaif barátjai örvendeztek e kettős győzelem felett, míg a hábeshi hadseregben bámulat és félelem uralkodott, s a két-testvérvezér Majmunhoz menve, mondák neki:
– Most egyedüli reményünk benned öszpontosul; nagyok az érdekék, melyeket kezeid közé helyezünk; mert ha te is legyőzetnél a többiekként, akkor nem maradna egyéb hátra, mint egy rögtönzött s szégyenteljes visszavonulás.
Ekkor Majmun fennyelgően eképp felele:
– Ha legelébb engedtetek volna kilépnem, miként én ohajtám, akkor mindez nem történt volna meg; Dementhurt és Szábikhot büszkeségök elveszté; de azért aludjatok csendesen az éjjel, mert én holnap összekötözött kézzel fogom ide vezetni azt a nagy Züliázánt, a ki végre is egy nagyon kis egyéniség.
Reggel, midőn a nap elhomályositá a csillagokat, a két hadsereg már lábon volt. Majmun büszkén lovagolt a küzdtéren s Szaif készült kilépni, midőn Szádun lábaihoz borulva mondá neki:
– Isten vezére! kérlek engedd meg, hogy ma én lépjek fel; mert ezt az embert, mint mondják, csupán azért hozták el vadonából, hogy ellenem küzdjön.
– Az lehetetlen – mond Szaif – mert arra várnak, hogy ma is én jelenjek meg a tusán!
– Két egymásutáni nap láttak téged – mond Szádun – s ez több mint a mit megérdemelnek; különben is ez az ember egy vad néger, mint a te alázatos szolgád, s ez jogosan őtet illeti; azért könyörgök, engedd, hogy én álljak szembe véle!
Végre hosszas kérések után Szaif engedett, s Szádun azonnal kiugratott s nehány másodpercz alatt Majmun mellett termett.
Ez rögtön megismerte, hogy az nem Szaif s rákiáltott:
– Állj meg, ki vagy?
– Hát nem tudod-é te, kit ellenem küzdeni hivtak meg; s ha nem ismernél, tudd meg, hogy én Szádun Eszendcse vagyok, a ki veled a halált ma meg fogja ismertetni.
– Hogy üdvösség ne érjen, a szerencse soha meg ne közelitsen! – kiált Majmun – én ma Szaif Züliázánnal küzdeni léptem ki s veled tusára kelni nem akarok, mert te nem vagy méltó az én fegyveremre!
– És te miféle kutya faj vagy – mond Szádun – hogy uramnak nevét még kimondani is mered? tudd meg, hogy elébb engemet kell legyőznöd, s csak azután közelitheted meg Szaif Züliázánt!
Az ezen szavak által dűhbe hozott Majmun, Szádunra tört, de ez feltartá a rohamot s iszonyatos harcz kezdődött; csak a kardok csattogását s a lándzsáknak a paizsokon való csengését lehetett hallani, s ez így tartott három egész óráig, végre két mérges szúrás ugyanazon időben történt, Szádun átdöfte Majmun paizsát; de ez megmenté életét, félrevonulván, s ekkor egy dühös vágást intézett Szádun fejének; – Szádun félrekapta fejét s Majmun kardja csak vállát érheté; de azért sebje veszélyes volt s Majmun megragadván, a tábor felé vonczolta, midőn egy csengő hang ezen szavakat hallatá mellette:
– Hagyd azon hőst s védjed magadat, Majmun! mert ha nem, halál fia vagy!
– Hogyan? – felelt Majmun visszafordulva – engem megakadályozni, hogy foglyomat elvihessem!
– Szeretném látni – mond az újonan érkezett – hogy egy emberemet elvigyék, míg én életben vagyok! én Szaif Züliázán vagyok! viadalra, mondom s félre a beszéddel!
Midőn Majmun megtudá, hogy Szaif Züliázán van előtte, elhagyta foglyát, mondván:
– Ha te vagy az, Szaif! úgy egy perczet sem akarok vesziteni s megbüntetem fennhéjázásodat s bosszut állok mindazon roszért, mit te szultán Szaif Rádnak okoztál.
S a két hős egymásra tört s az iszonyatos viadal elkezdődött, s két felbőszitett oroszlánként rohantak egymásra; fegyvereik villámként sujtottak, s ez az elszánt küzdelem estve feléig tartott. Ekkor Majmun egy erős vágással Szaif lovának fejét vágta szét s a szegény pára halva rogyott össze, Szaif ekkor Majmun lovát ölte le, s így mindketten gyalog folytatták a viadalt, mindaddig, míg lándzsájok nyelének csak darabocskája maradt kezökben; mindaddig, míg szablyáik darabokra törve hullottak ki markaikból, ekkor átölelték egymást, küzdeni kezdettek s egy egész óráig küzdöttek egyenlő erővel. A nap már lehanyatlani készült s Szaif Züliázán gondolá magában, hogy „én, a ki nemtőket s legnagyobb hősöket legyőzék, ne tudnék ezen négerrel végezni?“ ezen gondolat megkettőzteté erejét, megragadta Majmun karjait, s szemébe kiáltá:
„Alláh veh kebir fatapa veh Nászár veh khazala man kafir“ (A hatalmas Isten kinyitja a győzelem kapuját s a bálványimádókat megsemmisiti) – s megragadván övénél fogva úgy földre terité, hogy Majmun csontjai recsegtek s eszméletét elveszté. Szaif átviteté az arábok táborába.
Estve, miután a rend a két táborban helyreállt, s miután Szaif egy kissé kinyugodta magát, maga elébe hozatta a három foglyot s mondá nekik:
– Akarjátok-é fölvenni az igaz hitet és testvéreimmé lenni; – ha nem, akkor kénytelenek leszünk titeket kivégeztetni, mert, ti igen félelmes ellenségek vagytok, s ha ezen végletekre szoritanátok minket, halálotokat könyezném; mert oly hősök, minők ti vagytok, megbecsülhetlen érteküek akkor, midőn a jó és szent ügy mellett harczolnak.
Majmun felelé:
– Já, forisze Azamán (világnak nagy hőse)! nemtők és emberek legyőzője! én azt hiszem, hogy ha te engem legyőzél, inkább bátorságod- s hitednek köszönheted mint erődnek; én valójában erősebb vagyok nálad, de te Istenedet hivád segitségül s Istened győzelemre segite; én hát hiszek az ő hatalmában s részemről tétovázás nélkül mondom, hogy „La ilaha ila Allah veh Ibrahim kalife Allah“ (nincs más Isten, mint Allah s Ibrahim az ő szeretettje).
A más két fogoly is követte szerencsétlenségök társának példáját s Szaif a testvériség csókját adván nékiek, kimondhatatlanul örült megtérésöknek s ez az éj öröméj volt az arábok táborában.
De félelem- s remegésben volt a hábeshi hadsereg; a két vezér feledve, hogy minő gondot igényel táboruknak veszedelmes helyzete, bezárkoztak sátraikba s azon tanácskoztak, ha nem lenne-é tanácsos még ez éjjel elindulási rendeletet adni, midőn a shahirok megjelentek, mondván:
– Miért engeditek át magatokat az elcsüggedésnek? ha hőseitek elhulltak, itt vannak a shahirok! a ti seregeitek még sokkal számosabbak az ellenénél, s rendezzetek egy átalános harczot; mi pedig Szaifot és társait elfoglalandjuk!
– Hogyan – kérdik az örömre derült vezérek – tehetségtekben lenne-é a hadsereg főnökeit használhatlanná tenni?
– A tűz örök hatalmára – mondának a shahirok – igérjük nektek!
Ezen biztatás alapján a vezérek visszanyerték önbizalmukat s a sergeket előkészitették a reggel megkezdendő átalános támadásra.
Az arábok hamar értesültek e készületekről, s midőn a hajnal kétes világitásában a tárgyak feltüntek, már a két hadsereg szembe és harczkészen állott.
Barnokh ekkor megdöbbenve, hogy sem Szaifot, sem málik Efráh-t, sem Szádunt, sem a három új muszulmánt nem látja, azon sátor felé sietett, hol Szaif Züliázán társaival aludt, annak küszöbén az egyedül virasztó Shámát találta, ki mondá neki:
– Hozott az ég Barnokh-Asszahir, mert én azt hiszem, hogy e sátorban valami rendkivüli, valami természet feletti történék. – S ezt mondva, szétnyitá a függönyöket s a belépő Barnokh előtt egy megdöbbentő látvány merült fel; mert akkor, midőn egy átalános csata elkezdendő vala, Szaif Züliázán s a hadsereg minden főnökei oly mély álomba voltak merülve, hogy sem kiáltás-, sem megrázás által fölébreszthetők nem voltak.
– Ez bizonyosan egy Szihir (bűvölés) eredménye. Sháma, hozass hamar egy víztelt medenczét s rögtön eloszlatom ezt a boszorkányságot!
De alig mondá ezen szavakat Barnokh, midőn kivül rendkivüli mozgást s iszonyatos zajt hallott, s midőn kilépett, hogy annak okát kipuhatolja, látta hogy az ellenség megkezdte a rohamot és sebesen nyomul a sátor felé; de abban a perczben maga is körül lőn véve s elragadtatva légi lények által, kik nem voltak mások, mint volt társai, a tűzimádók. A rohanó ellen mind közelebb ért s már nem messze voltak, midőn a kezében kardot ragadott Sháma két porlepte lovagot látott jobbról és balról a sátor felé vágtatni.