XIII.
Maniatanufusz.
A koporsók. Az asszonyok városa.
Midőn Szaif visszanyeré eszméletét s szólástehetségét, az erkély felett lebegő Akiszához eként kiálta:
– Szerencsétlen! hogyan merészkedél anyámat meggyilkolni? Ha valaha kezemet reád tehetem, éppen úgy fogok veled bánni, mint te a szultánnéval; és én el foglak még téged érni, Akisza!
– Szaif Züliázán! – mondá ez – míg ez az utálatos nő élt, gyakran látogattalak meg, mert nem volt egy percznyi nyugalmam is, mert mindig életedért remegtem; de most, hogy a téged üldöző nem él, sorsod iránt nyugodt lehetek, s te engem mostanság látni nem fogsz!
Akisza e szavak után elszállott; Szaif pedig anyjának holt teteme mellett siránkozott és három napig folytonosan sirt, búsult, nem akarván hallgatni barátjai vigasztaló szavait, kik mondák neki:
– Já, málik Azamán! te oly vigasztalhatlan vagy fájdalmadban, mintha valamely sajnálatra méltó tárgyat vesztettél volna el; hát elfeledéd-é, hogy ki volt ez a nő? elfeledhetéd-e mindazon roszat, mit neked okozott? elfeledhetéd-e hatalomféltés okozta istentelen tetteit, s hogy hányszor emele öldöklő fegyvert saját gyermeke ellen? Tudd meg, hogy ha Akisza meg nem öli, mi magunk végeztük volna ki; mert ő százszorosan megérdemelte a halált.
– De ő azért anyám volt – mondá Szaif – és soha más nő azt a fiui szerelmet, melyet irányában éreztem, nem fogja szivemben fölébreszthetni; én mindig reméltem az ő javulását s őszinte megtérését s most remény, szeretetteljes ragaszkodás, minden megsemmisült, s azért szomoru az én lelkem.
Szaif nagyszerüen temetteté el anyját; megajándékozta a mecseteket és azok papjait; alamizsnát osztott ki a nép szegényei között, hogy azok engesztelő imát emeljenek anyjáért az éghez.
Nyugodtan gyakorolta szultáni hatalmát a nélkül, hogy anyja halála miatti búja enyhült volna.
S hogy szórakozást szerezzen magának, gyakran ment gazellavadászatra, hogy testi fáradalmai feledtessék lelki fájdalmait; vagy oroszlánvadászatra, hogy erejét és bátorságát gyakorolhassa, – s ily vadász kirándulásai alkalmával gyakran láthatá országának számos falvait; de hallván, hogy az ő uralkodása alatt levő törzs atyja halála után számos és a fővárostól távol fekvő városokat épitett, elhatározta vadászati kirándulásait úgy rendezni, hogy ezen városokat meglátogathassa. Előkészületeket tétetett hát a nehány hónapig tartó útra s nagy kisérettel és számos lovagok társaságában elindult.
Mint mindig, úgy most is, távollétében apósa, málik Efrah vezette a kormányt; nejei pedig, maguknak szórakozást szerzendők, felváltólag vendégségeket rendeztek, melyeken gyakran gyerekeikkel együtt megjelentek. Egy napon Akela leánya, Táma rendezett egy pompás estebédet, s miután a kertben való sétálás-, táncz- és játékokban kifáradva, beszélgetni leültek, Táma eképpen szólt Maniatanufuszhoz:
– Já, Szatti! midőn én az enyelegve játszadozó vagy a távolban elszárnyaló s szabadon élő madarakat látom, mindig reád gondolok, a ki hajdan mindez előnyökkel birtál! De miként is repülhettél tollhüvelyeddel? az valóban bámulandó!
E visszemlékek már gyakran fakasztának könyeket a szép Maniatanufusz szemeiben, s most is búsan felsohajtva, felelé:
Já, Táma! a tollhüvely használata csudás titkon alapszik; hallottam Szatti! hogy te szultán Szaiftól az én régi tollhüvelyemet kérted nászajándékul; ha ide hozatnád, megmutatnám használati módját, egy kis mulatságos előadást rendezvén megláthatnád, hogy miként kell repülni azzal.
– Já, Szatti! – mond Táma – félnék azt tenni, mert te akkor könnyen elszállhatnál s visszatérhetnél honodba.
– Miként hiheted azt – felelt Maniatanufusz – nincsen-é gyermekem? hogyan hagyhatnám azt el? másfelől én atyámhoz, a kit megsérték, nem térhetek vissza; nem régi társnőimhez, a kik engem megvetnének s kínoznának, hogy nem becsültem előbb a halált egy férfinál való raboskodásnál.
Táma e biztositó szavak után lakába távozott s nem sokára Maniatanufusz tollhüvelyével tért vissza, ki azt örömmel öltvén magára, egy nagy madárrá változott át, mely fáról fára repülve a szerály erkélyére szállt föl; azután leszállott a bámulattól elragadott nők közé s a kertben játszadozó fiát, Mászárt fölvéve, felrepült újból a fáknak magas csúcsára.
A vén Akela e perczben érkezett a kertbe s leánya nevetve kiálta neki:
– Nézd csak, anyám! hogy egy nő miként repülhet.
Midőn a bűvésznő látná, hogy mi történik,
– Szerencsétlen! – kiáltá leányának – mit miveltél? mit fogunk mondani a visszatérő Szaifnak, ha e nő elrepül? pedig én bizonyos vagyok abban, hogy el fog repülni.
S ezt mondva, azon fa alá sietett, melynek tetején Maniatanufusz ült s mondá neki:
– Já, Szatti! már eleget bámultuk ügyességedet s könnyüded kellemeidet; most már nem lennél-e szives leszállani hozzánk, valamely komoly tárgyban akarnék veled értekezni!
Maniatanufusz hangos kaczajban tört ki s mondá:
– Já, anyám! neked nincs más közlendőd, mint hogy könnyüded kellemeim félelemmel töltnek el téged, mivel zavarban vagy, hogy miként tudasd a visszatérő szultánnal menekülésemet; de te elég találékonysággal birsz, hogy magadat a bajból kisegitsd. A mi engem illet, én tollhüvelyemmel egyszersmind szabadságomat is visszanyervén, rabszolganő többé nem leszek; én fiammal médina Ábánát-ba (asszonyok városába) menendek, hol reménylem jól fogadandnak; különben nem nyerém-e vissza szárnyamat? s ezek által a föld minden városai nyitva állnak előttem.
Ekkor Maniatanufusz elbúcsuzván a nőktől, elszállott; de egy ötlet visszavezeté a fára, honnan lekiálta Akelának:
– Azt hiszem, anyám! hogy szultán Szaif engem nagyon szeretett, s hogy szerelmünk ezen gyümölcsét, kis fiát szintén szereté; ha körútjából visszatérve, távoztom felett könyezni fog, ha az irántam való szerelem szivében újból föléledend, akkor kérlek mondd meg neki, hogy Maniatanufusz üdvözölteté s örömmel fogná viszont látni, ha néha az asszonyok városában fölkeresné.
Ezt mondva, véglegesen búcsut vett a nőktől s fiával együtt elrepült.
Akela haragra gyulva, leányát megdorgálta s módot keresett, hogy miként titkolhassa el Szaif előtt ez eseményt; a többi nők is mind egyesültek vele ezen szándokban; mert mindnyájan féltek a vádtól, hogy szerelemféltésből segédkezet nyujtának a máliktól szeretett szép Maniatanufusznak megszöktetésére.
Hosszas tanakodás után végre abban állapodott meg Akela, hogy a menekült nőt s gyerekét halottnak hazudja. Két koporsót rendelt azért, két sirt ásatott Maniatanufusz kertjében; az imámok (papok) elhivattak s megáldák, és a békeimát elmondák a leszegzett koporsók felett s azután a koporsók sirba helyeztettek, s a sirdombra helyezettt kövek egyikére „Maniatanufusz, szultán Szaif szeretett neje,“ a másikra „Mászár, szultán Szaif Züliázán nagyreményü fia“ vésetett. Senkinek ez a csalás föl nem ötlött s csak is Szaif három neje, egy orvos és két szolga volt a titokba avatva s Maniatanufusz emberei a legőszintébb meggyőződéssel öltöttek gyászt.
Szultán Szaif nehány hónap mulva visszatérvén az uralma alatti városokban tett körútjából, alig ölelé át málik Efráht, szeretett Shámáját s idősb fiát Dumárt, bizonyos előérzettől nyugtalanitva Maniatanufusz lakába sietett, melynek ajtójához érve, látá, hogy pókhálókkal van körülfonva, mely körülmény mutatá, hogy az az ajtó régóta nem volt kinyitva; szivét szorulni érzé, kiáltására senki sem felelvén, kinyitotta az ajtót, átfutott az elhagyott házon és udvaron, összejárta a még hallgatagabb kertet, hol csakhamar felötlött előtte a két siremlék.
Az ezek mellett őrködő imámot kérdezvén, értesült arról, mit a városban beszéltek, hogy t. i. azon estve, midőn Támánál összegyültek, Maniatanufusz annyi szeszes italt vett magához, hogy annak következtében meghalt s hogy fia, midőn látta anyjának élettelen tetemeit lakába vitetni, ijedtében és bújában szive megrepedvén, csakhamar követé anyját sirjába.
Szultán Szaifot mélyen hatotta meg ez a szerencsétlen hír annál inkább, mert ő önmagát vádolta, mint a ki ez idegen és pártolás nélküli nőt elhagyta s többi nejei, de főképpen a könyörületlen Táma szerelemféltésének kitette; ekkor eszébe ötlöttek az elfeledett Maniatanufusznak elmenetele előtt hozzá intézett szavai, midőn mondá neki: Szaif, hát azért ragadál el bűvös kertemből s szeretett társnéimtól, hogy én itt elfeledve s elszigeteltségben éljek? – Igen! – mond Szaif – ez az elhagyottság s elszigeteltség egészen a sírig kisérték a szegény nőt. Mert ő éppen nem akart hitelt adni azon hírnek, tudva, hogy Maniatanufusz a szeszes italok ellensége volt, s így halálát valamely gaz cselszövénynek tulajdonitá, s ez eszme annyira feltüzelé fájdalmát, hogy egész napokat s éjeket töltött a sírok felett, mintha valójában vétkes lett volna; s elhanyagolván országlása gondjait, el a hosszas fáradalmak s útazás miatt elgyengült egésségét, nem hallgatva barátjainak figyelmeztető s vigasztaló szavaira; egészen átadta magát ezen képzelet okozta lelkiösmeret-furdalásnak, s ott kesergett folytonosan a két sír felett.
Akela látván ezt s azt is, hogy a szultán őtet és leányát is a legnagyobb hidegséggel fogadja; sőt még nem is felel nekik, megérté, hogy ő sokkal terhesebb vád alatt van, mint valójában megérdemlené, s elhatározta, hogy meg fogja vallani az igazat Szaifnak, ez által mindnyájok helyzete csak javulhatván. Azért egy napon, midőn a málik fiának, Mászárnak sirján ülne, hozzája sietett s megcsókolván őt, mondá,
– Kume Já forisze Azamán! (kelj fel, világ nagy hőse!) szünjél meg ez üres sírok felett könyezni; mert tudd meg, hogy nőd és gyermeked él. S ekkor elbeszélte a történteket; el, miként szedte reá Támát Maniatanufusz, miként távozott, s mit izent Szaifnak.
A szultán ezt végig hallgatván, mondá:
– Hogyan volt lehetséges, Akela! engem ily soká csalogatni s e sötét fájdalom éjében bolyonganom hagyni?
Meggyőződvén pedig, hogy a sírok csakugyan üresek, fölkelt s palotájába visszatérvén, megfürdött, mintegy lemosandó magáról a fájdalom salakját; vezértanácsát meglátogatta; rendeleteket adott; igazságot szolgáltatott; sétalovaglásokat tett; szóval rendszeres életet kezdett élni; azok pedig, a kik e rögtöni változás okát nem ismerték, csudálkoztak, hogy a málik hogyan feledheté egyszerre szivét marczangoló fájdalmának még emlékét is.
Így tölt el nehány hó, midőn egyszer a tanácsban ülő Szaif Züliázánnak jelentik, hogy Akisza ohajt vele beszélni, s midőn Szaif mondani akará, hogy elfogadja, akkor a nagy útaztató megjelent, Szaif azonban fejét elforditván, mondá neki:
– Valójában, Akisza! nem hivém, hogy te oly merész légy, hogy előttem megjelenj; remélted-é, hogy én azon kezet érintendem, melylyel te szegény anyámat meggyilkolád?
Akisza könytelt szemekkel s érzékeny hangon válaszolá:
– Já, málik Azamán! te tudod, hogy én téged szeretlek, hogy rendithetlen hűséggel ragaszkodom hozzád s haragodnak is kitevém magam, hogy Kamaria halála által a te életedet biztosithassam, azt hivém, hogy elég bátorsággal birandok haragoddal daczolhatni; de túlbecsülém erőmet, mert most látva, hogy tőled gyűlöltetve élni nem tudok, azért jövök, hogy kérjelek, fogadnál vissza barátságodba, hiszem, hogy mint mindig, most is okos és méltányos ember vagy. Já, Szaif! emlékezzél mindazon szolgálatokra, melyeket neked tettem; én sokszor mentélek meg; sok jót és soha roszat neked nem tettem; s te mindazt most elfeleded; gyűlöleteddel üldözsz engem, mert megmentélek egy átkozott némbertől, kit anyádnak hivni senki nem akart.
Szaif barátjai mind meg voltak hatva Akisza fájdalma s igazság átlengte panaszai által, s mindnyájan pártjára állva kérték a málikot, hogy béküljön ki, hogy adja vissza barátságát s közösen mondák neki:
– Neheztelésed ez igaz barát ellen már is soká tartott; mert tudd meg, hogy ha Akisza meg nem öli Kamariát, mi öltük volna meg, vagy mindnyájan elhagytunk volna téged; mert a te és a már húsz év óta ezen nő zsarnoksága által pusztuló ország elvesztének nem lehetünk vala czinkosai.
Szaif látva, hogy minden oldalról roszalással találkozik, s hogy anyja emlékét a szánalom csak egy kis szavacskájával sem védi senki, Akisza felé fordult s mondá neki:
– Akisza! én igyekezni fogok, hogy csak barátságodra gondoljak; de te ügyelj, hogy soha egy szóval se emlitsd Kamariát.
Akisza megigérte ezt s több hetet töltött az arábok városában.
Egy napon a málik búsongó kedélyben levén, Akisza közös útazásaik emlékének felújitásával igyekezett elszoródást szerezni neki. Szaif, ki örömmel hallgatta e kalandos útazások elbeszélését, egyszerre felkiáltott:
– Akisza! még egy szivességre kérlek; egy oly dologra, a melynek kivitele azt hiszem, nagyon bajos; de igérd meg, hogy bárminő nehéz legyen is az a feladat, teljesitended!
– Ha csak reám nézve van veszély – mond Akisza – bárminő legyen is az, igérem, hogy teljesiteni fogom; ha reád nézve is veszélyes, akkor tanácsolási jogomat fenntartom; de ha te ezekre nem hallgatva mégis akaratosan ragaszkodnál föltételedhez, akkor is engedelmeskedni fogok parancsodnak.
– Ohajtanám, Akisza! – mond Szaif – hogy engem médina Ábánát-ba (asszonyok városa) szállits el.
Akisza nagyot sohajtva mondá:
– Képzelhetém ezt, miután Maniatanufusz elszökésének történetét nekem elmondád; de, Szaif! ez lehetetlen, mert férfi azon városba bé nem léphet; hallottál-é már beszélni azon városról?
– Igen határozatlanúl és soha az ott uralgó szokások- és törvényekről; tudnál-é te nekem ezen városról felvilágositást adni? – kérdé Szaif.
– A mulukok egy málikjának két fia volt, Kászán és Ászán; halálakor felosztá az országot fiai közt; mindeniknek egy nagy város és az ország fele jutott; Kászánnak egy fia, Ászánnak egy leánya volt, s az első megkérte fia számára testvére leányát; de ez nem akarván ezen természetellenes szövetségbe egyezni, a dűhbe jött Kászán összegyüjté a hákiméhket és a tudósokat s kérdé, ha nem tudnak-é módot, hogy testvére városából minden férfiat elkergessenek.
– Oh, az igen könnyen megtörténhető – mondának a bűvészek – ha te engedélyt adsz, hogy városodból minden nőt eltávolithassunk.
A málik beléegyezett s nem sokára egy-egy rézszobor emelkedett a két város kapuin, melyek egyike elüzte a férfiakat, másika pedig a nőket, úgy hogy egyik városban csak nők, másikban csak férfiak maradtak. Egyikben egy málik, a másikban egy málika uralkodik ugyanazon törvények szerint. Évenkint csak egyszer mennek feredni a nők a két város között elfolyó patakba, melyre egy bőrbetegség megjelenése kényszeriti őket, s a mely betegség ezen fürdés után tökéletesen elmulik; ez az egy nap, midőn a szomszéd város férfiai szintén kimennek a patakhoz s az egész napot a nőkkel töltik; estve mind a két nép visszatér városába; a nők az ezen nap után kilencz hónappal születni szokott gyermekeiket maguknál tartják és nevelik; a fiuk azonban 14 éves korukban kiüzetnek a városból.
S így láthatod, Szaif! hogy fiad nincsen elveszve; egy kis türelem s te nehány év mulva elmehetsz a város kapujához, hogy elüzetésekor magaddal hozd el.
De Szaif úgy találta, hogy tizenkét évig várni oly türelmet igényel, minővel ő nem bir, s más részről – tevé hozzá – én elhatároztam, hogy ezen vállalalot megkisértem.
– De te nem tudod – mond Akisza – hogy ezen mulukoknak szolgálatjában nemcsak emberek, hanem nemtők is vannak. Tudom én, hogy téged a harcz nem ijeszt vissza; de ott nemcsak vívni kell; te ott ezer cselbe eshetsz, melyet előre látni, kikerülni nem lehet, s ha már valahogy eljuthatnál is az asszonyok városához, minő módon juthatnál bé oda? hogy találhatnál meg egy nőt, a kire bizonyosan nagyon fognak ügyelni, mint olyanra, ki már egyszer a törvények ellen vétett.
– Annál inkább ezen szerencsétlen üldözött nő segitségére kell sietnünk – felkiált Szaif – annál inkább ki kell ragadnom fiamat azon vadak közül, kik megtiltják, hogy az atya nevet kimondja.
– Jól van, Szaif! én tíz napi gondolkozási időt adok neked; tanácskozzál barátaiddal, s ha ekkor sem fogsz lemondani vészteljes útadról, akkor el fogunk menni.
A tíz nap mulva megtérő Akisza mondá Szaifnak:
– Üdvözöllek, Já, málik Azamán! hát hogy állsz képzelgő terveddel?
– Én mindig ugyanazon szándékkal vagyok – mond Szaif – mert midőn én valamely tervet közlök, azt már előre jól megfontoltam, s ha a tíz napi gondolkozási időt elfogadtam, azt nem azért tevém, mintha az valamit változtatni képes lett volna határozatomban, hanem azért, mert nem akartam veled ellenkezni, s így kérlek szállits el ahhoz a nővároshoz, s ott Allah kijelölendi teendőmet.
– Ha így van, Szaif! – mond Akisza – kérlek hivd elé szolgádat, Airudot.
Szaif megsurolván a Lueh-t, a megjelenő nemtőnek mondá Akisza:
– Ládd, Airud! mit kiván tőlem Szaif Züliázán! hogy vezessem őt az asszonyok városába.
– Az annyi, mintha vesztire vinnéd! – felel Airud.
– S mégis semmiképp sem tudom merész tervéről lebeszélni. Szaif – mond Akisza a málikhoz fordulva – te engem elszomoritasz, kétségbe ejtesz s szerencsétlenné téssz; mert arra erőltetsz, hogy téged a veszedelmek- s talán a halál torkába vezesselek; de ha reám hallgatni nem akarsz, induljunk.
Szaif búcsut vett családjától s Akisza vállaira ülvén, útra kelt; Airud követte őket s valahányszor Akisza elfáradt, ő vette át a szultánt.
Így útaztak több napokig, midőn egy dombot értek el, egy gyönyörü szép zöld dombot, mely alatt egy nagy város terült el, melynek számtalan házai, fénylő tavak s csergedező patakok által tarkázott bájos kertektől voltak környezve; tovább egy dús ligetek árnyába nyujtózkodó folyó kanyargott, mely a térséget két egyenlő részre látszott felosztani; a távolban egy a láthatár végpontján felmagasuló hegy alján egy más nagy város tornyai tüntek fel.
– Íme, itt lábaidnál ez az asszonyok városa – mond Akisza – tovább haladnunk esztelenség lenne. Az a város, melyet ott a messze távolban látsz, a férfiak városa, s a tért átszelő folyó az, hol a nők és férfiak minden évben egyszer találkoznak. Most ülj le, nyugodj; én rögtön vissza fogok térni.
S távozván, nehány percz mulva megtért, egy fehér szerszámzatu fehér lovat s egy fehér női ruhát hozván magával.
– Szaif! – mondá a máliknak –, ma éjjel itt maradunk, hajnalban fölveszed ezen öltönyt s arczod jól elleplezve ezen lóra ülsz, mert én értesültem, hogy a málika jó reggel ki fog jőni, megszemlélendő a város melletti térségen tartandó gyakorlatokat; rejtőzz el valamely sűrü ligetbe, honnan láthasd az uralkodónőt számos kiséretével elvonulni; testőrsége különböző színt viselő külön csapatokba leend felosztva, s midőn a fehér csapat elérkezend, te csatlakozz hozzájok s azután Allah védelmezzen.
– Igen – mond Szaif – Allah védelmezett eddig is, s most is reménylem szerencsésen bévezetend a városba.
Az éjt a hegytetőn töltötték, s más nap az Akisza segitségével nőnek átöltözött Szaif lement a város kapuja felé s ott sűrü növények lugosa alá rejtőzködvén, nem sokára látta a vezérnéje s más nagy hivatalt viselő nők közvetlen kiséretében a málikát; ez első csapat veres öltönyt viselt. A második csapat, melyet a hadsereg és testőrcsapat tisztjei képeztek, zöld öltönyt viselt. Ezek után a kincstárnok s annak számtalan tisztjei jöttek mind fehér lovakon s egészen fehér lemezben (ez a csapat legszámosabb volt s hihetőleg azért hozta volt a jó Akisza Szaifnak az ily színü öltözetet). Mihelyt e csapat elvonult, Szaif észrevétlenűl annak hátuljára sorakozott; senki figyelmet nem forditván reá, ő Maniatanufusz után kezdett szemlélődni, kit azonban sehol sem tudott fölfedezni.
A málika egy szép zöld fák árnyában levő aranyos széken foglalt helyet, a többiek kört alkottak az uralkodóné körül s játszodni kezdettek repűlő labdával; (ezen játékot két személy játsza s abból áll, hogy egy kis tollakkal ellátott labdát kezökben levő reczével (Racket) vissza kell egymásnak ütni; a melyik elejti, kiáll a játékból s helyét más foglalja el). Szaif részt vett ezen játékban, s csakhamar ügyessége irigyeket szerzett neki s több fiatal leányok mondani kezdették: „ki lehet ez a rút nő, ki minket gátol a játékban? nagyon rútnak kell lennie; mert arczát szorgalmatosan rejtegeti!“ Szaif hallván ez észrevételt s félvén, nehogy a figyelmet magára vonja, akarattal elejté a labdát s visszavonult.
A labdajátékot zene és énekverseny követé. Ez után kézviadal, (t. i. két nő egymásnak futva, kezen ragadták egymást s az erősebb a gyengébbet letérdelni kényszerité. Az esetszerüség úgy akarta, hogy a kincstárnok Szaifot választá ellenfelűl; de alig küzdöttek nehány perczig, Szaifot ereje és mozdulatjai elárulták, hogy nem nő; ekkor a kincstárnok mondá neki:
– Ne menjünk tovább, mert te férfi vagy!
Szaif kérte, hogy titkát ne árulja el.
– Hogy te idáig eljutottál, az azt mutatja, hogy nem vagy más, mint Szaif Züliázán.
– Igen, én vagyok; de hogyan van, hogy ösmersz? – kérdé ez.
A fiatal leányok ekkor tánczolni kezdettek a málika előtt s a kincstárnok félrevezetvén Szaifot, mondá:
– Hozott az ég, Já, Szaif Züliázán! itten mi biztosan beszélgethetünk: tudd meg, hogy engem Marjánának hivnak, én Maniatanufusz vezérnéje voltam, midőn ő az ide nem messze levő leányok kertjébe ment el, nem térvén onnan vissza; atyja gyanitá, hogy valamely idegennel megszökött s megtiltván, hogy még nevét is eléhozzák, második leányát Nurálhudát nevezte ki Málikának; ez szigoru jellemű s rosz lelkü nő, s mivel tudta, hogy testvérét szeretem, nem akart vezérnének megtartani; de mivel mégis a kormányzatban, melyhez semmit sem értett, szüksége volt reám, kincstárnoknak nevezett ki.
Nehány év mulva Maniatanufusz visszatért atyjához, de ez elfordulva tőle, mondá neki:
– Takarodj szemem elől, szerencsétlen! te megszöktél egy átkozott idegennel s most egy bitanggal térsz vissza, menj, távozz szemeim elől!
S azután megfogatva, ide küldötte a könyörületlen Nurálhudához.
– Nagy Isten! – kiált Szaif – mondd Marjána, mi történt nőm- és gyermekemmel, életben vannak-é vagy halottak?
– Élnek, de iszonyatos helyzetben – felel Marjána – a szultánné lánczra verette s egy sötét börtönbe dobatta, hová nekem nagy veszélylyel sikerült béhatolni; Maniatanufusz mindent elbeszélt „Az én férjem szultán Szaif Züliázán, nem pedig egy ösmeretlen – mondá ő – ő a világ legnagyobb hőse, s ha én most szenvedek, azért van, mert ő engem nagyon szeretett, s bár a kormány gondjai néha elvonák tőlem, de azért ő mindig örömmel látott engem s én távolléte alatt méltatlanul megszöktem, elragadván fiát is, a kit oly igen szeretett. Igen, én se türelem- se szánalommal nem birtam, és sorsomat megérdemlem. De Istenem! ennek a szegény gyermeknek is itt kell e sötét börtönben ártatlanul meghalni.“
Szaif ezeket hallván, nőképp sirni kezdett s könyörgő hangon mondá:
– Az Isten nevére kérlek, Marjána! eszközöld ki, hogy nőmet s gyermekemet láthassam, s te az életnél többet fogsz nekem adni.
– A mit kivánsz, az mindkettőnk életét veszélybe hozhatja – mond Marjána – de Maniatanufusz iránti szerelmem parancsolja, hogy minden veszélyt megvessek. Hallgass jól reám! midőn az éj bekövetkezik, jőjj a város falaihoz, a kaputól jobbra egy kötelet találsz, melylyel én téged felhuzlak, s majd aztán találunk valamely módot, hogy a börtönbe béhatolhassunk.
Ezen beszélgetés végeztével a málika visszatérni készült, Szaif visszavonult a ligetbe; s a málika kiséretével bément a városba, melynek kapui bezáródván, Szaif egyedül maradt.
Mihelyt az éj sötét árnya elboritá a földet, Szaif a Marjána kijelölte helyre ment, megragadta a kötelet s rögtön felvonatott a falra, onnan Marjána lakába vezettetett, hol három napig rejtve maradt, várva a napot, midőn a kincstárnokné szolgálatában leend a palotában. Elérkezvén e nap, Marjána Szaifot rabnőnek öltözteté s magával vitte a palotába; egész nap el volt foglalva hivatalával, de estve, midőn a szultánné hálótermeibe visszavonult, Marjána bezárkozott Szaiffal a palotájában levő szobájába s mondá neki:
– Látod e szobát? ezt én magamnak azért választám, mert ez közvetlen nőd és gyermeked börtöne felett van; elővigyázattal és hosszas kitartással egy kis rejtett lépcsőzetet csináltattam, mely a börtönbe vezet; most, Szaif, bátorság! én remélem, hogy eljutandunk hozzájok.
Ezt mondván, egy kis kézi lámpát adott a még mindig rabnő ruhát viselő Szaif kezébe, egy élelmi szereket s öltönyöket tartalmazó kosarat más kezébe, s azután a falnak egy táblázatát felnyitván, szűk csigalépcsőzetre értek, mely oly hosszu volt s oly mélységbe vezetett, hogy a lámpa léghiány miatt alig éghetett, s maguk is alig lélegzelhettek; végre egy sziklába vésett üregbe jutottak, a hol Szaif semmi kijárást fölfedezni nem tudott.
– Most – mond Marjána – fölkeresem a börtönőrt (ez egy nő, kit én egészen megnyertem); de mivel az ajtón álló őrök közel vannak, s mivel gyakran vizsgajáratot tartanak a börtönben, jobb ha a nőt nem ijesszük meg merészségünkkel; azért te maradj a rabnő szerepében, rejtsd el arczodat s ne beszélj.
Ekkor Marjána egy addig Szaif által nem látott, alig két láb magas és sziklaszerü vaslemezt nyitott fel, s földre feküdvén hallgatódzott; nem hallván semmi zajt, egy másik ajtót nyitott meg, mely a börtön felől hasonlóan falhoz hasonló kőszínre volt festve; Marjána ekkor térden és karon csúszva, bémászott, Szaif követte őt s beérve egy nyirkos folyósóra, ott találták az őrt, ki suttogva mondá:
– Veh Allah ya Szatti! szegény Maniatanufusz ma reggel óta számlálja a perczeket, mert tudja, hogy ma a te napod, és hogy csak te egyedül vagy a világon, a ki neki vigaszt és felbátoritást nyujtasz.
– Szaif! – mond sugva Marjána – maradj itt egy kevéssé, hogy készitsem el előre látásodra, mert ő nagyon el van gyengülve s a rögtöni öröm árthatna egésségének; – azután az őrhöz fordulva, mondá:
– Já Karkab! nyitsd föl nekem e szomoru börtön ajtaját s aztán menj őrködni a nagy ajtóhoz; a legkisebb zajra jöjj engem értesiteni.
– Já, Marjána! minő későn jössz, én már nem reméltem, hogy lássalak; midőn valaki ilyen szerencsétlen, hogyan higyjen a barátságban?
– Igaztalan lennél, ha barátságomban kétkednél, főképpen most – mond Marjána – ne engedd át magadat a bánatnak, szeretett barátném! még nincs minden elveszve.
Ezen szavakra zokogni kezdett Maniatanufusz s szeméből köny záporzott. Hogyan reméljek én, miként jöhetnék én ki ezen borzasztó börtönből; hogyan mehetnék ki e kastélyból, e városból még akkor is, ha levehetnéd ezen testemet szaggató, ezen gyermekemet terhelő lánczokat? szegény ártatlan gyermekem! bár csak őt menthetnők meg; – de csak egy lény van, a ki elég nagy, a ki elég bátor, hogy azt végrehajthatná; az az atya, kinek én szivét elzúztam, miként ezen lánczok zúzzák az én testemet. Oh, igen! én megérdemlem a halált.
S ezt mondva Maniatanufusz, összekulcsolta kezeit, melyek el voltak aszva, melyek gyengülten estek vissza térdeire, lánczaikat zörgetni.
Szaif Züliázán, nem tudván megindulását és könyeit tovább tartóztatni, a börtönbe rohant s neje és gyermeke elébe térdelvén, átkarolta őket, mondván:
– Szegény anya! Szárazd fel könyeid, mert Allah megenged neked s Szaif mindig szeret téged!