XIV.
Az asszonyok városa.
Airud és Akisza. Szolimán kincse.
A kis Mászár megismervén Szaif Züliázánt, sirni kezdett, midőn Maniatanufusz kinyitván mélyen béesett szemeit egy perczre, újból bezárta azokat, mert a nagy megrázkódtatás eszméletétől megfosztá.
– Látod Szaif – mond a barátnéja fejét tartó Marjána – nem hagyál nekem időt, hogy előre elkészitsem látásodra; én tudtam, hogy a nagy örömnek rohama halálos lehet ezen elgyengült és kimerült nőre.
Szaif megijedve, ápolni kezdé nejét; hideg vizet öntött halántékára s egy perczig halvány és ijesztőleg elsoványodott arczán legelteté bús pillanatait, eczetet lélegzeltetett vele s kezeibe fogta jéghideg és vassebesitette kezeit; e gyöngéd ápolásra végre életet s eszméletet nyert Szaif neje, s visszanyervén beszélőtehetségét, felkiálta:
– Já, Szaif! miért jöttél ide? hogy halálom tanuja légy s talán, hogy a tiédet is itt találd? mert testvérem könyörületlen; de ha teheted, vidd el magaddal e gyermeket s én akkor nyugodtan fogok meghalni; de térj vissza hamar honodba, hogy ne legyek okozója a te vesztednek.
– Maniatanufusz! azon Istenre, ki engem hall és a ki engem ide vezetett, eszküszöm, hogy ha én honomba visszatérek, az csak a te és gyermekem társaságában fog megtörténni.
– Kérlek Szaif! mondj le azon reményről, hogy engem e börtönből kiszabadits – mond a szegény nő – az lehetetlen s ha lehető lenne is, nézz reám! lenne-é erőm, hogy kövesselek? Hajdan szépnek találtál; nézz most reám! csontváz, szánalom és tán utálat tárgyává lettem. Oh, jobb ha engem meghalni hagysz!
– A boldogság, a szerelem visszaadandja egészségedet, szépségedet – mond Szaif – mert a valódi szépség csak a szívvel hal meg; hajdan bámultalak s szeretni alig mertelek, most ha inkább leendesz szeretve, mint bámulva, kevésbé boldog leendesz-é, szeretett barátném!
Szaif rendithetlen megmaradt azon elhatározása mellett, hogy a várost csak neje és gyermeke társaságában hagyandja el; hiában mondá Maniatanufusz, hogy fel fognak fedeztetni, elfogatni, s hogy mindhárman menthetetlenűl veszve lesznek.
– Hát akkor együtt fogunk meghalni! – felelt Szaif.
Így tölték el az éjt, daczára az őr figyelmeztetéseinek, ki szorgalmazta Marjánát és rabnőjét, hogy távozzanak; végre Maniatanufusz összeszedvén minden erejét, mondá Szaifnak:
– Valójában el vagy határozva, hogy életedet koczkáztasd megszabaditásomért?
– Én változhatatlanul el vagyok határozva! – felelt Szaif.
– Ha így van – mond Maniatanufusz – ha semmi sem tud veszélyes vállalatodtól elvonni, úgy csak egyetlen mód van annak teljesitésére, s az a várost védő talszaméh megsemmisitése. Ez igen veszélyes mód, ismétlem, s hogy azt tehessük, Marjána segitségére van szükségünk, s számithatok-é közremunkálásodra?
– Ismét kétely! – felel Marjána szomoruan – légy meggyőződve, Maniatanufusz! hogy az életben soha sem volt nálamnál hűbb s áldozatkészebb barátnéd!
– Istenem! – felelt a rab – tegnap estve még oly nyomorult voltam, s ma már szerencséssé tesztek szenvedéseim közepette! Most az éjnek csak nyolcz órája tölt el, testvérem ilyenkor még mélyen alszik; a nélkül, hogy valakit felköltsetek, menjetek az ő hálószobájába s ágya két végére állva, azt három, négy lépéssel tovább kellene tenni (mit a nélkül hogy föl ne ébredjen, szinte lehetetlen), azután az ágy helyén egy szőnyeget fölemelvén, ott egy gyűrűt fogtok találni, melynek segitségével egy kis lépcsőzetre vezető lappancsot emeltek föl; ez a lépcsőzet egy földalatti terembe vezet, melynek közepén egy kiszáradott fa, s a fán egy mozdulat nélküli madár áll, melynek csőre egy vasszeggel van átütve; Szaifnak e szeget ki kell huznia, de nem egészen, hanem úgy, hogy az akkor essék le, midőn ti a földalatti termet elhagyjátok; ha ez így végrehajtható lenne, akkor talán menekülhetnénk; mert a talszáméh többé nem lenne a városon s az érczszobor nem védné többé. Vissza ugyanazon útat kövessétek, melyen mentetek; ha siker követendi lépteiteket, én itt egy óráig várni fogok reátok s kérni a hatalmas Istent, hogy vegyen minket oltalma és pártfogása alá.
– Gyorsan, gyorsan! – mond Szaif – ne veszitsünk egy perczet is; az éj halad s minden percz megfizethetlen.
Rögtön fölmentek Marjána szobájába s megfoghatatlan szerencsével teljesiték Maniatanufusz intéseit; a szolgálók, a testőrnők mind elaludtak; a szultánnő ágyát tovább tevék a nélkül, hogy ez fölébredjen; a madár száját elzáró szeg minden nehézség nélkül kihuzatott a megjelölt módon, s távoztuk után három negyed órával visszatértek Maniatanufuszhoz.
De alig léptek bé a börtönbe Szaif és Marjána, a városban iszonyatos zajt hallottak, s egy mennydörgő hang hallatá:
– Asszonyok városa! én távozom, városotok felett többé nem őrködöm; én szabadságomat visszanyertem, elhagyom a szobrot, melybe hakiméh-itek bezártak volt, s melyből egy hős kiszabaditott; most védjétek magatokat a férfiak ellen. Isten veletek, asszonyok! engem többé látni nem fogtok!
E kiáltásra a nők és leányok zajongva és jajveszékelve siettek az utczákra; Szaif, ki már neje és fia lánczait széttörte, Marjána segitségével annak szobájába vezette őket s az utczán való tolongás- és sötétség segitségével (mert még éjjel volt) elhagyták a palotát s Marjána lakására mentek; ennek kapujához érve, Marjána mondá barátainak:
– Most zárkozzatok bé lakomba; én, hogy minden gyanut elháritsak magamról, visszatérek a málikához; ne féljetek semmit; én rabnőimnek rendeletet adok, hogy senki másnak ki ne nyissák a kaput, csak nekem; s ha valami vész fenyegetne, rögtön tudósitni foglak.
Midőn Marjána a málikához ért, ez utolsó ijedten s iszonyu izgatottságban rendelte, hogy egy titkokat leleplező bűvésznőt hivjanak.
Midőn ez a nő, kit Kayhunának hittak, megérkezett, mondá neki, hogy fedezze föl ama férfi hollétét, ki a városvédő nemtőt kiszabaditá.
Ekkor Kayhuna kérte a szultánát és Marjánát, hogy kövessék az ő lépteit, s így kapuról kapura mentek; a bűvésznő mindenütt olvasott valamit egy könyvből s tovább ment mondván: „Nincsen itt!“ Igy mentek a Marjána házáig; itt szintén megállott a bűvésznő s könyvéből olvasván felkiáltott, hogy „az, a kit kerestek, itt van!“
– Hallod-é Marjána – mond a málika – mit mond a bölcs Kayhuna.
– A bölcs Kayhuna nem tudja, mit beszél – felelt Marjána.
– Hogyan! a mi bűvésznőnk nem tudja, mit mond? kérdi nyugtalanul a szultánné.
Marjána kiméletlen nyers feleletére a szultána rendeletet adott, hogy fogják el a kincstárnoknét s ajtaját erőszakkal törjék fel.
De Marjána fehér csapatjának minden nőfegyveresei kisérék urnőjöket s az elfogatási parancsot hallván, körülvették főnöküket s kardot rántottak a málika testőr csapatja ellen.
A viadal elkezdődvén, Szaif a fegyverzörejre kitekintett az ablakon s látva a történteket, mondá Maniatanufusznak:
– Most van a legalkalmasabb percz a távozásra; ezen zavarban a kapukon nem őrködnek figyelmesen s én a nélkül akarnék távozni, hogy ezen nők között vért ontsak; vedd azért fiunkat s kövess engem, majd én fogok útat nyitni neked!
Ekkor lementek, Szaif a kapu küszöbére lépve, jobb kezével fölemelte Hám-ben-Noéh kardját s kiáltá:
– Én vagyok az embereket és nemtőket legyőző Szaif Züliázán!
A szultána testőrei rá akartak rohanni, de sebesen forgatott kardjából lángsugarak törtek ki, melyek elvakiták őket s visszavonulásra kényszeriték; Szaif nem sujtott kardjával egyet is, hanem mindazok, a kik útjában voltak, ijedten vonultak vissza s Maniatanufusz, fia és Marjána követék őt a városon kivül.
De a szultánné dühöngve állott asszonyai előtt s mondá nekik:
– Az csak egy ember s ti nem szégyenlitek ezen ember és kardja előtt gyáván hátrálni?
Így fölébresztve büszkeségöket és bátorságukat, az egész nősereg Szaif üldözésére indult, már túlhaladtak a kapukon s a mezőkön nyargaltak; de azon perczben, midőn a menekülőket utólérendők valának, nagy porfelleget pillantottak meg, mely a villám sebességével közelgett feléjök; csakhamar ez a vakitó porfelleg körülfogta őket s számtalan lovagok ragadták fel nyergeikbe, s így pároslag nyargaltak bé a talszáméh által többé nem védett városba.
Szaif és társai megállottak volt bizonyos távolra, ezen jelenetet szemlélni, s midőn annak rájok nézve szerencsés kifejlődését látták, lejöttek a dombról, hogy annak megmagyarázását kérjék nehány hátramaradt lovagtól, kik nem találván nőket, ott lovaikat tánczoltatták.
– Íme – mondák ezek – ez úgy történt, hogy az asszonyok városát védett nemtő ma a mi városunk felett átrepülvén, lekiáltott: „Ja Jamat Arijale (Já, férfiak csapatja)! én az a Hamaz vagyok, a ki a nők városát védtem; nekem visszaadták szabadságomat s most ti félelem nélkül mehettek magatoknak nőt foglalni.“ – S mi úgy tevénk, ezt a várost és asszonyait elfoglaltuk.
Szaif búcsut vett a lovagoktól; a hegyre indult, hol Akisza várt reá, midőn Marjána mondá nekik:
– Daczára Maniatanufusz iránti szerelmemnek, én soha sem tudnám magam arra határozni, hogy honomat elhagyjam, s így búcsut kell tőletek vennem!
– Hogyan! – mondának egyszerre Maniatanufusz és Szaif – midőn neked köszönhetjük életünket s még többet életünknél, azon boldogságot, hogy együtt lehetünk, most te minket el akarsz hagyni egy városért, hol téged a nők legalább rosz szemmel fognak nézni?
– Én tudom mind azon kellemetlenséget, a mely reám vár – felel Marjána – de itten születtem s másutt élni nem tudnék.
– Isten veled hát! – mond Maniatanufusz, s Szaif felé fordulva hozzátevé:
– Látod, Szaif! mennyire szeretjük mi honunkat; megbocsátod-é most az én bolondságomat?
– Nekem kell bocsánatot kérnem – mond Szaif – hogy nem tudám azt veled elfeledtetni.
S bal karjával gyönge nejének derekát átölelve s fiát jobb vállára helyezve, fölvitte a hegyre, hol Airud és Akisza szerencséltették Szaifot, s míg Szaif egy perczre leült nyugodni, Airud hozzálépett s kezeit megcsókolván, térdre állott előtte.
– Já, Airud! mit ohajtasz tőlem? – kérdé Szaif Züliázán.
– Uram és parancsnokom! – felelt Airud – egy kegyelmet esdek tőled, én szeretem Akiszát; engedd meg, hogy nőűl vehessem.
– Miért ne, ha ő beléegyezik – felelt a málik; – távozz egy kissé, beszélni akarok vele.
S Akiszát elészólitva, mondá neki:
– Te tudod, Akisza! hogy Airud egy nagyon jó nemtő s hogy nekem mindig hű szolgám volt, akarod-é, kedves barátném! férjűl elfogadni?
Szaif ezen kérdésére Akisza elhalványult s felelé:
– Bármily hűséggel ragaszkodjék is hozzád Airud, ő mindig csak szolgád neked, én pedig barátnéd, s miként te, úgy én is, mulukok ivadéka vagyok, és én csak hozzám hasonlóhoz fogok férjhezmenni.
– De Airud nem közönséges szolga! – felelt Szaif.
– Airud szolgál, és szolgál akaratja ellen is mindazoknak, a kik a Lueh birtokosai; én azt hiszem, hogy erre adott neked példát. Szaif! midőn én teszek neked szolgálatot, azt irántad való barátságból s Abduszalam Sheik iránti tiszteletből teszem; miként vethetsz össze hát engem egy alsó rendü nemtővel, ki annyiszor vala vesztednek vak eszköze, midőn engem megmentésedre hivott; ha erről nekem egy szót is eléhozol, rögtön elhagylak.
– A házasságok csak kölcsönös beléegyezéssel és nem erőszakkal köttetnek – felel Szaif – s azért ne haragudj, Akisza! ne beszéljünk többet erről.
Ekkor indulásra készültek. Akisza Maniatanufuszt és fiát vitte, Airud pedig Szaif Züliázánt, ki mondá neki:
– Szegény Airudom! Akisza büszke születésére; de te ne szólj neki s majd ha városomba érkezünk, én igyekezendem rábirni őt.
Elindultak s Airud az egész úton szomoru és levert volt.
Szaif Züliázán szerencsésen visszaérkezett szülővárosába, hol barátjai és vezérei nyugtalanul várták, mert útjának czélját nem tudták s merész bátorságát ismervén, nagyon aggódtak s bámulásuk egészen a megdöbbenéssel volt határos, midőn Maniatanufusz és fia – kiket már két év óta halottnak hittek – társaságában látták megtérni. Szultán Szaif elbeszélte nekik ezen történetét s azután Airud szerelméről is beszélt nekik, kit a szomoru fájdalom emészt s véleményöket kérte ezen kérdésben. A málik barátjai azt felelték, hogy Airud, bár szolga, midőn egy oly szultán, mint Szaif szolgálatában van, úgy tekintendő Akisza által, mint egy nagy és tekintélyes személy, s magukra vállalák, hogy Akiszát rábeszéljék.
Midőn egy napon Szaif Züliázán vezéri tanácsában s Airud jobbján ülne, Akisza belépett s mondá:
– Já, málik Azamán! engem rá akarnak beszélni, hogy szolgád Airudhoz menjek férjhez; jól van, én beléegyezem ezen szövetségbe, ha nekem Airud nászajándékba elhozza azon Ataj veh Álbedelláth-t (a koronát és öltözetet), melyet Bálkáisza viselt Szolimán prófétával (ki üdvözölt és áldott legyen) való menyegzője napján.
Szaif Airud felé fordulván, mondá:
– Hallod-é mit kér Akisza; mit mondasz reá?
De a nemtő ijedtében majd földre esett s panaszos hangon mondá:
– Oh én, szerencsétlen! Akisza azért kéri ezt tőlem, mert halálomat akarja; e tárgyak Szolimán próféta kincsei közt vannak, s e kincseket a nemtők egy málikja (Kayhun-nemtőfőnök) őrizi, kinek rendelkezése alatt százezer oly nemtő áll, mint én; miként tudnék hát én ezen kincshez még csak közeliteni is?
Szaif és a tanács kérték Akiszát, hogy kérjen egy más nászajándékot; de ő hajthatatlan volt; ő csak az Ataj veh Albedellah-t akarta, mondván: – Airudnak tudnia kellett előre, hogy én muluk leánya levén, kezemet csak olyannak adom, ki hozzám méltó nászajándékot fog hozni.
– Jól van – mond Airud – akaratod teljesitve lesz; te vagy birni fogod Szolimán nejének koronáját és öltönyét, vagy halálom hirét fogod hallani.
A tanács eloszlott, Akisza visszatért kastélyába, s Szaif nemtőjének nehány megjegyzést tett azon kikerülhetlen veszélyről, melynek magát kiteszi.
– Já, Szidi! – felelt Airud – ha vállalkoztam a nélkül, hogy engedélyedet kikérjem, azt azért tevém, mert tudtam, hogy te nem tagadod meg azt oly tényért, mit te mindennap téssz, t. i. feláldozni, odadobni az életet a becsület- és szerelemért.
– Soha sem volt gondolatomban – felelt Szaif – hogy gátoljalak; ha eléggé szereted Akiszát, hogy élted áldozatúl hozd neki, tedd, hanem ezen elhatározásodban vajjon nem vezetett-é inkább a hiuság, mint a szeretet?
– Nem, uram! – felkiált Airud – mert valójában Akisza iránti szerelmem oly nagy, hogy a nélkül élni nem tudnék s lehetetlen, hogy ez egyesülés reményétől megváljak.
Csak az indulásról volt szó!
– Mikor s miként fogok rólad hirt hallani? – kérdi egy napon Szaif nemtőjétől.
– Innen a Szolimán kincstárához való menetelre három hónap kell, annyi a visszajövetelre, annyi az ottani szemlélődésre, hogy a kincstárt megközelithessem, s így ha az év három utolsó hónapjában vissza nem térek, hivj engemet a Lueh által, s ha a világ tulsó oldalán lennék is, egy percz alatt nálad leendek; ha egy, kétszeri hivásra sem jelennék meg, akkor tudni fogod, hogy rab vagyok, vagy hogy valami nagy szerencsétlenség ért; de ez esetben nehogy háromszor is megdörzsöld a Lueh-t, mert akkor az ég tüze elégetne.
Airud távozott s Szaif egy nyugalmas évet töltött országában, számitva a perczeket, hogy hű nemtője megtérjen; de az év utolsó hónapjai is elérkezvén a nélkül, hogy ez megérkeznék; Szaif elévette a Lueh-t s a lehető legerősebben megdörzsölte azt, de semmi feleletet nem nyert; másodszor is ismételte eredménytelenűl, s már harmadszor is meg akará dörzsölni; de ekkor eszébe jutván Airud figyelmeztetése, félredobta azt s két köny fakadt szemébe.
Szaif e percztől fogva szomoru és szórakozott lett, minden érdektelen volt előtte, csak azon ohaj foglalkoztatá, hogy hű szolgáját megszabadithassa.
Egy napon palotája erkélyén mulatván vezérei társaságában, Akisza leszállott s üdvözlé őtet; de Szaif nem visszánozta, sőt még reá sem nézett; ez szomorodtan kérdé:
– Uram és barátom! miért haragszol reám? Airud miatt? mit tett ez a nemtő, hogy te annyira szereted; ő neked szenvedéseket okozott, az igaz akaratlanúl; de végre is a legiszonyubb veszélyekbe dobott s mindig én valék, ki a halálból kiszabaditálak.
– Igaz – mond Szaif – de ő ragaszkodik hozzám, szeret engem s te Akisza talán féltékenységből küldéd őt vesztire?
– Én egy szinte lehetetlen dolgot követeltem tőle, hogy megmutassam neki a köztünk levő különbséget – mond Akisza, mintegy kikerülve Szaif kérdését –; de uram, mit tehete ő éretted, mit én tenni ne tudnék; én rendelkezésedre állok miként ő, s én szeretetből teendem azt, a mit ő kényszerüségből tett.
– Valójában, igaz-é – mond derülten Szaif – hogy te mindent megtészsz, mire kérni foglak? megigérnéd-e azt nekem a szent Isten nevére?
– Esküszöm neked a mindenható Isten nevére – felel Akisza – hogy minden kivánatodat teljesitendem, még ha tűz által kellene is elpusztulnom.
– Jól van tehát – mond Szaif – én ohajtom, hogy engem Szolimán (ki üdvözölt legyen) kincstárához szállits rögtön.
– Szolimán próféta kincstárához? kiált ijedten Akisza – íme te egy lehetetlen dolgot kivánsz!
– Airudnak semmi sem volt lehetetlen, s ha én a mult évben azt mondottam volna, hogy vigyen magával, ő észrevétel nélkül megtette volna azt.
– Mert nem lett volna jogában azt nem tenni – felelt Akisza – s kénytelen lett volna a lángok közé vinni téged, ha azt rendelted volna neki.
– És éppen az ily engedelmességet szeretem én – felelt Szaif – s így fölmentelek Akisza! az alól, hogy nekem ezen út veszélyeit elbeszéld; mert én el vagyok határozva azt megtenni, ha csak te nem akarod esküdet visszavonni, mert azt még mindig megteheted.
– Nem szegem, nem szeghetem meg eskümet – mond Akisza – s ezen vállalat veszélyeit sem fogom elésorolni, csak azon körülményre figyelmeztetlek, hogy én téged most csak egy hónapig szolgálhatlak, akkor egy hónapig el kell hogy hagyjalak s ennek elteltével újból visszatérendek; szóval, én csak egy darabig útazhatom veled, azután az útat magadra kell folytatnod, én legfeljebb azt csak kijelölhetem.
– Ily módon először fogunk útazni – mond Szaif.
– Igen – mond Akisza – de tudod-é mily hosszas ez az út? mi nemtők azt három hónap alatt tesszük meg, mert mi föld felett haladunk; de te mint ember, csak hat év alatt mehetsz oda, hat évig jössz vissza; ki tudja hány évet töltesz ott, s így öregen s összetörve térendesz vissza, ha visszaérsz!
– Az mindegy – mond Szaif – Allah nem azért adott nekem egy oly becses talizmánt, hogy nyomorultan veszni engedjem az ezen zakhirához kötött nemtőt; én kötelességemet teljesitendem.
– Akisza látva, hogy szavai hatástalanok Szaifra, barátjaihoz fordult, mondván:
– Vezérek s te málik Efrah! ki Szaifnak mintegy atyja vagy; beszéljétek le ez oktalan tervről; mert ha távozni engeditek, soha többé látni nem fogjátok.
Ekkor minden ott levők kérni kezdették Szaifot, hogy hagyjon föl veszélyes tervével; de ő siket maradt könyörgéseikre, mondván, hogy a hatalmas Isten segitendi egy szent kötelesség teljesitésében, s más részről, a kormányzás távolléte alatt semmit szenvedni nem fog, mert azt málik Efrah még sokkal jobban és szakértőbben vezetendi mint ő.
Akisza nyolcz napot kért a készülésre, a kilenczedik nap megtérvén, kérdé, ha mindig azon akarattal van-é?
– Kész vagyok! – mond Szaif.
S mint mindig, helyét málik Efráhnak átadván s Khamiméh-t, Barnokh-ot, Szádun Eszendcsét, Akélát, Dementhurt, Szabikot és Majmunt, mint vezéri tanácstagokat melléje adván, családját és barátjait átölelte s távozott.
Szaif Züliázán első hónapi útja fáradalmas volt, veszélyes viharok dühöngtek, nagy tengerek felett vonultak el s háromszor 24 óráig egy percznyi nyugalomra sem szállhattak le, úgy hogy Akisza a hónap végén már alig tarthatá fenn magát; végre egy vad és kietlen vidéken szálltak le.
– Ma szolgálatom utolsó napja! mit vélsz, Szaif; alig tetted meg huszad részét útadnak s már is láthatod, mily terhes és veszélyes az; akarod-é, hogy nehány napot nyugodva visszatérjünk honodba? Szaif! Isten nevére, barátaid, gyermekeid emlékére kérlek, gondolkozzál meg; még van idő!
– Visszatérni! – felel Szaif – nem, nem! az nem lehet! hagyj itt Akisza, ezen a földön; Isten vezérem leend, s egy hónap mulva jöjj vissza s keress föl!
A szegény elszomorodott lelkü Akisza megmagyarázta útját s búcsut véve távozott.
Szaif sok napokon át miveletlen kopár helyeken útazott, hol emberrel sőt még állattal sem találkozott; kihalt puszta volt ez, mely még vad gyümölcsöt sem nyujtott táplálására; a vele volt élelmi szerek elfogytak s az éhség éreztetni kezdé magát.
Nem sokára futó-homok váltá fel a rögös földet, melyen eddig haladott; de e változás által semmit sem nyert, mert a határtalan homoksikságon még bajosabban haladhatott; lábai visszacsúztak annak sík felületén s keveset haladhatott előre; ily kínteljesen útazott három hétig gyökerekkel táplálkozva, midőn végre egy dombot pillantott meg, mely a puszta egyformaságát megtörvén, reményt nyujtott, hogy tetejéről valamely várost vagy emberi lakot fedezhet föl. Szaif összegyüjtvén erejét, annak tetejére sietett föl; de mily nagy volt csalatkozása és elszomorodása, midőn egy végetlen tengert látott, várost és emberi lakot kereső szeme.
– Nagy Isten – mond Szaif – hát azért vándoroltam annyit, azért kínzám és fárasztám magam, hogy ide jussak! s elkeseredett szívvel imádkozni kezdett a parton.
S míg így imádkozva az előtte elterülő tengeren legeltetné szemeit, egy fehér pontot pillantott meg a távolban, mely perczenként bámulandó sebességgel nagyobbodott és közeledett s nem sokára megismeré, hogy az egy kieresztett vitorlaszárnyakon sebesen repülő hajó. Ekkor bátorságot s reményt nyervén, hálákat adott Alláhnak, ki oly hamar meghallgatá segély-könyörgését.
A hajó közeledvén, Szaif lebontá turbánja kendőjét s jelt adott vele, mit a parancsnok észre is vett, mert nem sokára egy csolnak eresztetvén le, parthoz evezett s Szaifot fölvevén, a hajóra szállitá; útasunk kikérdeztetvén a kapitány által, nem tartotta tanácsosnak megmondani kalandos vállalatját, s most is hajótörést szenvedett kereskedőnek adta ki magát s megérté, hogy a hajón szinte Indiából megtérő kereskedők vannak, honnan szép czikkeket hozva megállának a parti városokban, cserevásárokat teendők. Szaif nehány napig velök levén eléhozta Szolimán kincstárát beszélgetés közben s kérdezősködött annak holléte felől; de ezek mit sem tudtak róla. Szaif átlátta, hogy ez az útazás nem előnyös reá nézve, mert már egy egész hónap óta hajózott velök a nélkül, hogy partot értek volna s Akisza nem tehete érette semmit a tengeren, mert ő csak szárazon útazhatott, a hol időnként megnyugodhatott.
Hetek teltek el s szerencsétlenségre a kapitány eltéveszté útját s nem tudta, hogy hol van; négy hónap telt el a legnagyobb békétlenségben, mert már a víz és élelmi szerek is fogyni kezdettek.
Egy reggel azonban a figyelő őr felkiáltott: „föld, föld!“ s a fedezetre felsiető útasok nem sokára egy nagy várost pillantottak meg s felé irányozták a hajót.
A parthoz közeledvén, a csolnakok leeresztettek s csaknem mindnyájan beléültek, mert mindnyájan ohajtották a száraz földet tapodni oly hosszas hányattatás után, s embereket látni oly hosszas elszigeteltség után. Nem messze a várostól leszállván, örömmel siettek a város felé viritó s gazdag tenyészetü növényekkel ékes térségen át; de a midőn egy nagyszerüen szép viráglugost bámulnának, egyszerre hat iszonyatosan rút, 7–8 láb magas ember ugrott ki az alól, kiknek fejök a tevééhez hasonlitott.
– Ördögbe! – mond a kapitány – itt nem vagyunk a legkellemesebb helyzetben, úgy látom; talán jó lenne visszatérnünk!
– Nem kell félni! – mond Szaif Züliázán – ezen állatok bizonyosan jól meg fogják fizetni kelméiteket.
De e rövid beszélgetés alatt a bennszülöttek közeledtek feléjök s kerek szemeikkel vizsgálódni kezdvén, kemencze-szerü szájakat tátottak, melyekből kinyuló hatalmas fogaikat, roszat jóslólag kezdték csattogtatni.
A kereskedők ez látva, visszafordultak és sebesen futni kezdettek, s mintha a tűz kergetné, a tengerbe ugráltak s csolnakjaikba mászva, visszaeveztek hajójokba.
Szaif magára maradván ott, a vad emberek feléje siettek, szemeik villogtak mint lámpák, szájaik mértéken túl tátongtak s állati fejeiket mozgatva, oly ijesztő röfögést hallattak, hogy a part sziklái viszhangoztak belé.
Ekkor Szaif Züliázán visszalépve, kardot huzott s védelmi állásba tette magát ezen teve-emberek ellen.