XV.
Út Szolimán Konutz-ához.
Szaif jegyese. A halottak városa. Az óriások.
Míg Szaif védelmi állásba helyezkedett ezen emberek ellen, kik felfalására látszottak készülni, egy közülök kiállva, Szaifhoz közeledett s mondá neki:
– Barátom! mit akarsz e karddal? nincs miért félned tőlünk; mert ha nevettünk, azt csak azért tettük, mert nagyon kicsinynek s kicsinységedben szépnek és kedvesnek találtunk téged s örömmel szemlélünk; de társaid miért szaladtak el mint az eszeveszettek? miféle emberek azok?
– Azok kereskedők – felel Szaif – s megijedtek tőletek, mert ti igen szokatlan modorban nevettek!
– Hogy a jó Isten áldja meg! különben jól tették, hogy távoztak; mert mi ily gyáváktól semmit sem veszünk.
S ezzel Szaifot málikjokhoz vivén, elbeszélték neki a történteket.
– La bész Alaik (semmi ne kedvetlenitsen)! – mond ez Szaifnak – társaidnak távozta se szomoritson; te itt velünk jobban leendesz; s ha útadat mindenesetre folytatni akarod, mi itten találunk a távozottnál jobb hajót, mert szigetünkre sok kereskedő jön üzérkedni.
Szaif még nehány perczig beszélgetvén a málikkal, helyet keresett hogy leüljön, s egyet üresen találván, elfoglalta; ez pedig egy hirneves küzdő helye volt, ki a málikkal beszélgetett e perczben, s midőn újból le akart ülni, helyét elfoglalva találván, szitkokat szórt az idegenre.
Szaif ekkor kérdé a málikot, hogy ki legyen ez a neveletlen ember s mit akar.
– Ezt az embert – felelt a málik – Szháriknak hivják s azt mondják, hogy egy páratlan erejü küzdő, kit még eddig soha senki földhöz nem vágott.
– Szeretnék vele megbirkozni, ha ő máliksága engedélyt ad reá.
A málik kérdést tett, ha elfogadja-é amaz a meghivást; Szhárik ezen felszólitásra készséggel lépett Szaif elébe s jobb kezét megfogván, karját hátra akarta facsarni; de az oly mozdulatlanul s hajthatatlanul maradt, mintha vasból lett volna. Ekkor Szaif Züliázán mondván, most már rajtam a sor, ellenének karját megragadva azt oly erővel facsarta hátra, hogy Szhárik csontjai recsegtek s a fájdalom miatt kénytelen volt térdre esni; de csakhamar dühösen emelkedett föl s bal kezével úgy pofon ütötte szultán Szaifot, hogy szemei szikráztak belé.
Szaif Züliázán ezen felbőszülvén, kirántotta kardját s leütötte a szemtelen fejét.
Ezen véres jelenet tanui meg akarták Szaifot rohanni; de a málik feltartóztatván őket, mondá:
– Ne érintsétek ezt az embert, mert ez egy bátor férfi, Szhárikh bárdolatlan s neveletlen ember volt, ki megsérté őt; ez a férfi tetszik nekem s szivemből ohajtom, hogy közöttünk maradjon.
Szaif több hónapokig maradt a szigeten, nem találván módot a távozhatásra. Neki ugyan megigérték, hogy tudatni fogják, midőn valamely hajó érinteni fogja a földet s ellenkezőleg mindent elkövettek, hogy azok érkezését eltitkolják előtte; de ekkor maga kezdett figyelmesen ügyelni a hajók érkezésére s naponta többször vizsgálta a tengert.
A málik ezt észrevevén, más módot keresett, hogy Szaifot önkéntes maradásra birhassa, s magához hivatá Rabbiát. Ez egy vén tudós volt, a kit a málik messze országból hozatott leánya nevelésére.
– Rabbia! te tudod, hogy leányom minő szép s hogy felügyeleted alatt mily gondos nevelésben részesült; én leányomat Szaifnak akarom nőűl adni, s téged választálak, hogy az idegennel ezen szerencsét tudasd; akarom, hogy ez a házasság mindenesetre megtörténjék! érted-é?
– Értem, hatalmas málik! – felelt Rabbia – s idővesztés nélkül Szaifhoz sietett s tudatá vele a málik ajánlatát; egyszersmind a fiatal leányra mindenféle dicséretet halmozott.
– Hogyan lehetnének a nők szépek itten – mond Szaif – midőn a férfiak oly rútak!
– Ismétlem neked – felel Rabbia – hogy a málik leányának szépségben sem itten, sem más helyt párja nincsen.
Szaif gondolá magában: „valójában, már régóta únom magamat ezen a szigeten s elmenetelem előtt, ha alkalom kinálkozik, miért ne mulatnám egy kissé magamat! az nem akadályoz, hogy az első hajóval tovább álljak, s bizonyosan a herczegnőt nem fogom magammal a Szolimán Konutz-ához vinni.“
S ezen gondolat után Szaif elfogadta a házasságot, s Rabbia a málikhoz sietett megbizatásának szerencsés eredményét tudatni; a jó uralkodó el volt az örömtől ragadtatva s nem akarván azt elnapolni, magához hivatá a birót és bizonyságokat, s Szaif a herczegnő férjévé lőn avatva.
A fiatal leány arcza vastag selyem fátyollal volt eltakarva, s midőn Szaif egyedül maradt vele, természetes kiváncsiságtól vezettetve hozzálépett, s nem minden megindulás nélkül a szorgalmasan elzárt fátyolra emelé kezét, azt elháritandó; a herczegnő ekkor nevetésre vonta ajkait, hogy talán még szebbnek tetszhessék; de milyen nagy volt a Sháma és Maniatanufusz szép ajkainak szemléléséhez szokott Szaif bámulata, midőn maga előtt egy valóságos állati szájat látott tátongni, ijesztően kiálló fogakkal! Szaif visszaereszté a fátyolt s a szoba más szögletébe ment muszulmán szokás szerint imádkozni. Ez ima hosszu volt s midőn elvégzett egyet, mást kezdett, így egy harmadikat, egy negyediket, egész reggelig. Ekkor Szaif elhagyta a menyegzői szobát s sietve Rabbiához ment.
– Mit jelent ez a sületlen tréfa? – mondá neki – te elvétettél velem egy leányt, a ki nem a mi fajunkhoz tartozik, s inkább hasonlit azon idomtalan állathoz, melylyel nálunk a pusztákon útaznak; én nem szeretem, hogy olyan szemtelenül hazudjanak nekem, miként te tevéd, midőn mondád, hogy a herczegnő szépségben páratlan.
– Uram! mond Rabbia – kérlek ne neheztelj reám; mert a málik rendelte nekem, hogy téged e házasságra rábeszéljelek; szavaimban pedig nem volt hazugság, mert a herczegnő az ide való szépségi fogalmak szerint szépnek tartatik; ily nemü szépség pedig sehol sem találtatván, igazam volt, midőn mondám, hogy a herczegnő szépségben páratlan.
– Látom, Rabbia! hogy te a furfangosságban nagy mester vagy, s ha ily leczkéket adsz növendékednek, úgy nem kétkedem, hogy ő erényben is oly kitünő, mint arczban; de a mi legtisztább itt, az az, hogy nekem minél hamarább el kell hagynom ezen szigetet.
– Én is veled menekülök – mond Rabbia – mert a herczegnő nevelése bevégeztetett s én is iszonyatosan únom itt magamat; de nekünk egy alkalomra kell várnunk, s így még nehány napig béketürés!
– Béketürés! neked könnyü – mond Szaif – de hatalmas Isten, mit fogok én tenni?
Az estve elérkezvén, Szaifnak vissza kellett térnie a szerályba s neje szobájába mennie; itt újból imádkozni kezdett, s imádkozott egész reggelig; azután Rabbiához sietett s mindketten a tengerpartra mentek sétálni.
– Adja az ég – mond az öreg – hogy hamar érkezzék egy hajó, mert én látom, hogy csak félig jártam el megbizatásomban; mert a te szűz feleséged panaszra menend a málikhoz s én leendek, ki a te teve-fog iránti ellenszenved miatt szenvedni fogok.
– Nézzünk figyelmesen – mond Szaif – nem látsz-é valamely fehér pontot e folyékony térségen!
A míg idegeneink eként vizsgálódtak, az alatt a férje áhitatoskodását megunt herczegnő a málikhoz ment s mondá neki:
– Atyám, te kezemet egy ösmeretlennek adád; de én úgy hiszem, hogy ő kevéssé fogékony azon megtiszteltetés iránt, melyben őt részeltetéd; mert ő estvétől reggelig imádkozik, reggeltől estig sétál s még hozzám mindeddig nem szólott.
A málik ezt hallván, Rabbiát hivatta s kérdé tőle:
– Meg tudnád-é nekem Szaif viseletét magyarázni? talán leányomat rútnak találja!
– Nem málik Azamán! hanem a mi országainkban az a szokás, hogy az új házas hét éjen át imádkozik, s csak ezen idő eltelte után közeledik nejéhez.
– Látod, leányom! – mond a málik – nem kell neheztelned Szaifra; az országának egy szokása s te egy szép, bátor és mindenben tudós lovagot nyerendesz férjűl.
– Inkább szeretném, ha kevésbé tudós s szeretetre méltóbb lenne – mond a fiatal nő, s azután visszavonult szobájába, hol nem sokára Szaif Züliázán megjelent; de ekkor is csak folytonosan imádkozott a nélkül, hogy reá tekintett volna.
Reggel pedig Rabbiához sietett.
– Hamar, már most szökjünk az első hajóval! Tegnap estve, midőn a herczegnő szobájába mentem, ennek arcza le volt leplezve s nagy szemeit oly szeretetteljesen legelteté rajtam, hogy bár nem igen szoktam félni, még most is reszketek belé.
– Mit akarsz? – mond a vén tudós – mindenkinek megvannak gyengéi és erényei! te félsz attól, a mi rút, miként mások félnek attól, a ki bátor és vitéz.
Nem sokára, a parton kémlelődve, egy halászcsolnakot találtak, megvették s vitorlát huzva, útra keltek azon reményben, hogy valamely nagy hajóval fognak találkozni, mely a száraz földre szállitandja; honnan Rabbia honába visszatérhet, Szaif pedig feltalálhatja Akiszát, ki már egy év óta nem férhetett hozzá.
Több napok- és éjeken át útaztak, míg útjok kilenczedik napján egy pompás hajóval találkoztak, mely nem messze tőlök vitorlázott; erejöket megfeszitve eveztek ezen szép hajó felé, midőn hirtelen vihar keletkezett. A tenger dagadozni, az ég sötétedni kezdett; a kérlelhetlen vihar megragadta gyenge csolnakjokat s ide tova lökve, egy fél óra mulva darabokra zúzta; ezen végzetszerü perczben sikerült Szaif Züliázánnak és társának egy-egy deszkát megragadni, így magukat fenntartani. A vihar eltávolitá a hajótól s nem sokára egymástól is eltávolitá, egyik jobbra, a másik balra küzdött a bősz elemmel.
A mi Szaifot illeti, így hányatott három nap és három éjjel, a harmadik napon egy sebes folyam által egy szűk öbölbe ragadtatott, melynek tölcsérszerü örvényében nyargaltak a tenger hullámai s egy vad szikláktól szegélyzett üregbe mint pokol szájába örvényültek bé a habbá tört hullámok. Szaifot ellenállhatlanul ragadták a folyam árjai ezen vészes örvény felé s többször éles sziklákhoz csapkodva, sebbel terhelten, összetörve, félig meghalva a tátongó örvény szájához sodortatott, midőn egyszerre légbe emeltetni érezé magát; de eszméletét veszté azon perczben, midőn életet nyert.
Midőn érzéseit visszanyeré, Akisza mellette volt, ki még egyszer kiragadá a halál torkából s egy szép gyepre fektetve, több óra óta ápolta.
Midőn a beteg felelhete, mondá neki:
– Szaif! hát nem ment-é el kedved ezen lehetetlen úthoz? még alig tevéd meg annak negyed részét s már két év tölt el, és látod a vészt, a mely minden lépten nyomon megrohan. Kérlek, uram és barátom! ne áldozd fel magad egy oly dologért, a mely nem érdemli azt; térjünk vissza, még van idő!
– Jól tudod, testvérem! hogy ezek következetesség nélküli beszédek – mond Szaif gyenge hangon – azt akarod, hogy felhagyjak egy vállalattal, melyért már annyit szenvedtem, s hogy a halált félve elhagyjak veszni egy oly hű szolgát, minő Airud? inkább gondoljunk az indulásra, mihelyt a lég élénkségét ki tudom állani; egy hónapig válladon fogok útazni, az alatt újból elég erőt nyerendek arra, hogy magam lábamon folytathassam útamat.
Nehány nappal később Akisza útra kelt Szaif Züliázánnal; a hónap vége elérkezvén, egy termékeny tartományban állapodtak meg. Akisza egész részletességgel kijelölte az útat, melyet a szultánnak követnie kellett, hogy a tengert kikerülje s megigérve, hogy figyelemmel fogja kisérni, búcsut vett Szaiftól s felszállott a légbe.
Szaif több napokig útazott; néha házakat is talált, néha útat is tévesztett, midőn út nélküli magas hegyeken kellett áthaladnia.
Egy napon, midőn így iránytalan bolyongana, sötét felhőt látott közeledni, mely a földet érinté, alakot változtatott s csakhamar egy roppant nagyságu óriássá változott át, kinek szemei tűzként villogtak; midőn ezen óriás Szaifhoz ért, kiáltá:
– Én ezen országban idegen vagyok, nevem Szaif Züliázán! – felelt ez.
– Szaif Züliázán! – ismétlé az óriási egyén – ah átkozott, már tíz év óta kereslek; mert te ölted meg az én testvéremet, Mukhtatif-ot; vedd tehát érdemlett büntetésedet!
Ezt mondva, kezeit kinyujtá, hogy Szaifot eltiporja; de ez kivonta kardját s egy csapással leszelte az iszonyatos kart, mely mint villámsujtotta árbocz esett a földre.
– Te megöltél engem, bitang! – orditá ez távozva – de ha visszatérek, boszum a pokol fenekéig is követni fog.
Szultán Szaif ekkor látta az óriást nehány ölnyire a föld felé emelkedni s nehézkesen távozni, mint egy vihar terhelt felhő.
– Íme, egy új veszélylyel több! ez az átkozott óriás kilesheti a perczet, midőn elalszom, hogy felülről valamely követ reám eresszen. Kövessük őt, s őrködjünk felette!
Szaif egész nap az óriás követte irányban haladott, ki mint fekete felhő lebegett előtte; de midőn az éj bekövetkezett, egészen eltünt szemei elől, s úgy okoskodván, hogy az óriás sem fog a sötétben látni, lefeküdt s nyugodtan elaludt.
Reggel a sötét felleget sehol sem látván, elindult s nem sokára egy város közelében találta magát, melybe bémenvén, átfutotta annak minden utczáit, minden piaczait a nélkül, hogy valamely élő lényre talált volna; a nélkül, hogy valami zajt hallott volna; olyan volt ez a város, mint egy nagy koporsó. Szaif bámulva barangolta bé annak magános utczáit, a házak is lakatlanoknak tetszettek, s Szaif elhatározta egy ház belsejébe behatolni; a kapu nem levén bezárva, ezt minden nehézség nélkül teheté. A házat pinczéjétől hijujáig kikutatva, látta, hogy ott minden eszköz, sőt még az élelmi szerek is oly rendben vannak, mintha a lakosok csak sétálni mentek volna ki; egy második, harmadik házba ment; mindenütt ugyanazon magányt, ugyanazon halálcsendet találta; egy ily házban egy kissé megnyugodván, el akarta hagyni a várost, midőn egy magas termetü nőt pillantott meg, a ki hallgatagon sétált az utczán s Szaifhoz közeledvén, kérdé tőle:
– Idegen! mit keressz itt? nem remegsz-é Barkalami óriástól? ki ha beteg nem volna, már megölt volna, miként megölé tegnap e város minden lakóit.
– Ez az utálatos óriás tehát ugyan az, kinek én tegnap karját levágtam – mond Szaif.
– Hogyan! te mentél meg minket ezen utálatos szörnytől – felkiált a nő – hogy kezed legyen áldott s hogy végezze bé azt, a mit elkezdett; mert az óriás még él s még talán meggyógyulhatna, s undok vétkeivel elborithatná e földet; neki meg kell halnia. Tudd meg, idegen! hogy én nemtő vagyok s nevem Anisza; én szeretém e város lakosait; de nem tudám megvédni ezen szörnyeteg gyilkos ellen; ki mind leölte őket s azután nagy tüzet gyujtott a térségen, e messze ellátszó tűz világánál jöttem ide, s huszonnégy óra óta siránkozom a halottak ezen városa felett; de reggel elégülten látám a gyilkost, csaknem haldokolva térni vissza, s innen nem messze levő várába zárkozott; ha meg akarod ölni, kijelölöm a módot, hogy miként tedd azt.
– Bizonyosan – mond Szaif – siessünk, egy perczet se veszitsünk, mert egy ily szörnyet meg kell semmisiteni, mint egy mérges kigyót.
Anisza egy nagyon régi torony alá vezeté Szaifot s mondá neki:
– Ott fenn egy kardot fogsz találni; ez az egyedüli fegyver, melylyel Barkalamit meg lehet ölni; mi nemtők ezen toronyba nem mehetünk bé, ezen kardot nem érinthetjük; menj azért te; én megvárlak itten!
Szaif felment s kevés idő mulva megtért a karddal; ekkor az óriás vára felé haladtak, melynek kapuit nyitva találták; mert szolgái, kik gyülölték őtet, midőn betegen láták megtérni, mind elhagyták várát. Szaif minden nehézség nélkül megtalálta a sebesültet, kinek oroszláni orditásai rémesen viszhangoztak az elhagyott folyosókon; ott feküdt ő, erőtlen levén felállani. Szaif ekkor két kézre fogván kardját s a mindenható Istent segitségül hiván, oly iszonyatos csapást intézett az óriás fejére, hogy az rögtön meghalt, s tűz fogván körül szörnyeteg testét, azt percz alatt egy halom hamuvá változtatá át.
Midőn Szaif Züliázán lement az udvarra, Anisza kérdé, hogy hová akar menni?
– Én Szolimán Konutz-ához igyekezem! – felel Szaif.
– Én is oda menyek – felel Anisza – mert én téged mindenütt követni foglak.
Elindultak ketten s a vártól csekély távolra Anisza egy hamu és meszesült csonthalmot mutatott.
– Ez – úgy mond – a szerencsétlen város lakóinak maradványa.
S Szaif még inkább örült annak, hogy a szörnyet kivégezte.
Három napig útaztak magános vidéken, midőn egyszerre az általok követett út két ágra szakadt.
– Ne vegyük a baloldali útat, mert az egy nemtő várába vezet, ki nőűl kért engem, s kitől atyám megtagadott – mond élénken Anisza.
– S én éppen a balfelőli útat követendem – felelt Szaif.
– Valójában azt hiszem – mondá Anisza – hogy te szereted egy kissé az ellenkezést.
S ezután szótlanul haladtak. Egy órai út után pedig Arnish óriás várához értek.
Hová bémenvén, az óriás, ki csak Szaif Züliázánt látta meg, haragosan kiálta rá:
– Ember, honnan jössz? mit akarsz?
De megpillantván Aniszát, hangja szelidült s kérő hangon mondá:
– Oh kérlek, add nekem e nőt, kit én oly hőn szeretek.
– Ez a nő – felel Szaif – az enyim, mert én szabaditám ki Barkalami óriás kezei közül.
– Igazán! s hogyan tehetéd azt?
– Megöltem az óriást, miként megöltem volt azelőtt testvérét.
Ezen feleletre Anisza szeretője félelem- és tisztelettel tekintett Szaifra s mondá neki:
– Te nagy hős vagy s hiszem, hogy sokkal nemeslelkübb, hogysem ezen nőt, ki szerelmemet birja, magadnak tartanád; add át nekem s én tiéd leendek örökre, neked szentelendem szolgálatomat egész a sirig.
– Én a legnagyobb örömmel átengedem, ha Anisza beléegyezik – mond Szaif – de azon feltétel alatt, ha muszulmánná lesztek.
Anisza és kedvese fölvették az igaz hitet s a menyegző megtartatott. Szaif még nehány napig maradt a boldog házasok körében, de útja czéljáról nem feledkezvén el, egy napon az elindulásról beszélett.
– Hová akarsz menni? – kérdé az óriás.
– Szolimán (kin Allah kegye legyen) Konutzához – felelt Szaif.
– Ülj vállamra – mond Arnish – s én bár hová ohajtasz is menni, elviszlek.
Szaif felült az óriás vállára s ez fölemelkedett oly magasságra, hogy Szaifot a nap heve égette.
– Szállj egy kissé alább – mondá neki – mert én elégek itten.
De az óriás semmit sem felelvén, még magasbra emelkedett.
– Isten nevére kérlek, szállj alább – mond Szaif.
De az óriás némán maradott s még magasabbra emelkedett. Szaif, ki félig megsült már, haragra gyuladt s éppen szitkokba akart kitörni, midőn az óriás, ki, hihetőleg szintén szenvedett a nap heve miatt, egy kénköves felhő rétegei közé csapott bé, melynek fojtó légkörében a szegény Szaif szinte megfuladt.
– Siess, siess! – kiálta ő – hogy érjünk ki hamar ezen pokolból.
Az óriás hallgatott s meglassitá reptét.
– Íme, egész önelégülten lebeg ezen pestises légkörben.
S végre türelmét vesztve, szidalmakban tört ki haragja; de az óriás mindig némán és érzéketlenül maradván, Szaif átlátá, hogy sorsa egészen ezen rosz nemtő kezeiben van; egészen elhallgatott s az óriás önmagától alább szállott s kitért a felhő fojtó köréből; végre három napi terhes út után ő maga is fáradtan szállt a földre s letette Szaifot.
Az ország, hol megállapodtak útasaink, termékeny és igézően szép volt, – zöld lomdús fák, illatos virágok s a fényes tollzatu madarak zengzetes dalai Szaifot elbűvölék s a kiállott szenvedések után azt hivé, hogy édenbe varázsoltatott át s elragadtatásában elfeledé az óriás elleni felindulását, midőn az merengéséből fölébresztve, kérdé tőle:
– Mit tehetek most szolgálatodra?
– Átkozott szörny – kiálta Szaif – miért nem akartál nekem útunk alatt felelni? miért tetted mindig ellenkezőjét annak, a mit mondék?
– Mert elfeledélek – mond Arnish – azon csekélységről tudósitani, hogy én olyan faju nemtőkhöz tartozom, kik ha egyszer útra keltek, nem beszélhetnek, s a kik ösztönszerüleg s akaratlanul mindig ellenkezőjét teszik annak, mit nekik rendelnek.
– S te feledél ezen csekélységről engem értesiteni – mond Szaif – s így ha én még tovább kértelek volna, hogy leszállj, te megsüttettél volna a nap sugárainál; ha figyelmeztettelek volna, hogy jobban tarts, ledobtál volna; s valójában ez oly csekélység, hogy nem volt érdemes róla emlitést tenni; de mivel én útam bé akarom végezni, sokkal jobb leend, ha sokkal hosszadalmasabb, de kevésbé veszélyesebb, természetes módon folytatandom s emberi erővel, emberi módon, lábon járva fogom azt megtenni.
– Já, Szidi! – mond Arnish, nyugtalanul – ha megértéd azt, a mit mondék neked, gondolhatod, hogy én téged nem útad czélja felé, hanem ellenkező irányban röpitettelek Szolimán kincstárától, s hogy mi most éppen az ellentétes földsarknál a Szávé Szabia veh faleki Kaf-nál (a föld hetedik részén Kaf övénél) vagyunk.
– Hogy az ég és föld minden tüze csontod utolsó porczikájáig égessen el, pokoli óriás! – kiálta Szaif – miféle átkozott szeszély késztete rá, hogy útamba állj!
Nehány perczig Szaifnak időt engedvén, hogy kidühöngje magát, újból ajánlá hűségét Arnich, és szolgálatát biztositván, hogy most, miután értesitve van, veszélytelenül felhasználhatja, kérvén, hogy az indulás perczében mondja meg hová menni akar, s hogy az út alatt ne beszéljen vele.
– Ha így van tehát – mond Szaif – én Szávé Szabia veh faleki Kaf-hoz akarok menni.
Az óriás nevetve mondá:
– Jól van, jól van! íme, te fajunk sajátságait ismered.
S azután fölvéve Szaifot, három nap alatt a már megtett útat meghaladták s negyedik napon megérkeztek Arnishnak útba eső várába, hol Szaif nehány napig nyugodván, újból útra kelendő vala, midőn Anisza kérte, hogy engedje meg, miszerint ő is vele útazhassék; Szaif örömmel beléegyezvén, mindhárman elindultak Szolimán kincstárához.
Az óriáspár felváltva vitte Szaifot s ezen módon tizenöt napig útazhattak megállapodás nélkül; de a tizenötödik napon megnyugvandók, egy bájos szigetkére szálltak le, hol a kifáradt két nemtő hamar elaludt egy nagy fa árnyában, míg Szaif elzsibbadt tagjait felélesztendő, egy sétát tett a szigeten.
Visszatérvén pedig útitársaihoz, azokat halva találta s bámulattal nézvén maga körül, megpillantá a feléje közeledő Akiszát, ki mondá neki:
– Én öltem meg ezeket!
– S miért tevéd azt? – kérdé Szaif.
– Mert elvesztettek volna; mert oly embernek, a ki megszoká egyenesen kérni azt, a mit akar, lehetetlen, hogy egyszerre eltalálja kivánatai- és szükségeinek ellentétes kifejezését.
– De én visszatartóztathattam volna magam a beszédtől s nem tudál-é te elvinni engem a nélkül, hogy szegényeket meggyilkold!?
– Boszujok követett volna – felelt Akisza – mert nem képzeled minő féltékeny a nemtők e faja.
– Te vagy a féltékeny – mond Szaif – téged buzgóságod mindig túlságokra ragad; én pedig nem szeretem a gyilkosságot; jobb lett volna engem meghalni engedned, mint hogy ezen ártatlanokat megöld; én nem akarok akként védetni, s így Isten veled, Akisza! nekem többé nincs szükségem szolgálatodra; én csak egyedül Alláhban bizom, ki nem hagyand el engem.
– Szaif! – mond a nemtő könytelt szemekkel – eléggé szerencsétlen vagyok, – hogy hozzád csatlakoztam, hogy téged szeretlek, mert bármit tegyek lételed biztositására, az csak gyülöleted- és szemrehányásodat vonja reám; el kell hát magamat szánnom, hogy téged elveszitselek a halál- vagy száműzetés által, melyet hűségem jutalmául mindig reám szabsz.
– Igen, igen! – mond Szaif, kinek ezen szavak anyja halálát juttaták eszébe – bizonynyal jobb, ha én meghalok, mint hogy te engem az eddigi módon megtarts; én megmondám, Akisza! távozz, nem akarlak többé látni!
Akisza szomoruan távozott, míg Szaif nehány könyet áldozott a szolgálatában meghalt két nemtő emlékének.