XVII.
Ataj veh Álbedellah.
Szolimán csolnakja. Airud és Akisza. A két királyné.
Szaif Züliázán értesülvén, hogy már megérkezett a Kafur földre, leült, eszméit egy kissé összeszedendő. Akisza, kit nehány hónap előtt elég durván üzött el magától s kinek szolgálatát határozottan elutasitá, most mellette maradott, mintha elfeledte volna a rosz bánásmódot, s nehány percznyi hallgatás után mondá neki:
– Most, hogy megérkeztél, miként fogod Airudot a nemtők málikja Kayrun kezeiből, ki őt bebörtönözte, kiszabaditani?
– Allah, ki eddig annyi vészen át elvezetett, módot nyujtand az ő megmentésére is; mindenek előtt Szolimán kincstárához fogok menni.
S ezt mondva Szaif fölkelt s az Akisza jelölte irányban haladott; csakhamar egy hangot hallott, mely láthatatlan ajkakról elszállva, mondá neki:
– Vesd le saruidat, mert ezen a szent földön mezitláb kell járhi.
Szaif leveté saruit s úgy folytatá útját.
Tovább haladva egy nagy s az ég felhői közzé feltörő lángot pillantott meg; Akisza megmagyarázá, hogy az azon tűz, melyben az elgyengült nemtők magukat megerősitik.
Szaif ezen láng előtt elvonulván, egy hegy aljához ért, melyre felmászván, végre megpillantá a mecsetet, melyben Szolimán kincstára tartatott; az egy aranylánczczal körülövedzett nagy négyszögü épület volt.
Midőn Szaif a hegyről alálejtve, a mecsethez közelitett, a nemtők málikja, Kayhun a templom közepén felállitott tömör arany trónuson ült s tizedszer vezetteté maga elébe az oly rég óta fogoly Airudot; ily alkalmakkor rendesen megvesszőztette azon merészségeért, hogy az Ataj veh Álbedellá-t (a próféta koronáját és öltönyét) el akarta orozni. Most is a kegyetlen korbácsolás megkezdetett, midőn a jajgató Airud megpillantván a közelitő Szaifot, kiáltá:
– Uram, jer segitségemre!
Szaif gyorsitá lépteit; de Kayhun észrevevén, mondá nemtőinek:
– Hozzátok előmbe ezen embert, a ki merészkedett e szent földet érinteni!
Több nemtő rohant ekkor Szaifra; de ez kihuzván kardját, azok megsemmisültek; ekkor a málik felé közelitett, ki mondá neki:
– Ember, te Haszaf-ben-Barkhia kardját birod, de azzal nekem nem árthatsz, mivel én egy talizmán birtokában vagyok, mely azt hatástalanná teszi; miért jöttél ide?
– Én három okból jöttem ide – mond Szaif – először, hogy megszabaditsam szolgámat, Airudot; másodszor, hogy meglátogassam Szolimán kincstárát; harmadszor, hogy az Ataj-veh-Álbedellá-t elvigyem.
– Valójában – mond a málik – csak egyetlen férfi van a világon, ki ezen becses zakhirát elviheti, s az Szaif Züliázán!
– Én vagyok az embereket és nemtőket legyőző Szaif Züliázán!
– Azt meg fogjuk látni! – felel a málik – ha a kincstár ajtaja nevedre ki fog nyilni, akkor te vagy az, ki e kincstárt birni fogod!
Szaif az ajtóhoz közelitett s azon kopogtatva, kiáltá:
– Én vagyok Szaif Züliázán-ben-Züliázán, a tahhabiai málik fia!
Az ajtó azonnal felnyilt s a nemtők málikja lábaihoz borulván, mondá neki:
– Engedj meg, uram! ha rögtön meg nem ösmértelek!
Szaif bément az arany emelvényen álló s arany oszlopokon nyugvó előcsarnokkal biró mecsetbe, felvette az Ataj-veh-Álbedellá-t tartalmazó szekrényt, s azután kiment az imaházból.
Málik Kayhun rögtön szabadon bocsátá Airudot s fényes ünnepet rendelt Szaif tiszteletére, de Szaif a hosszu útra, rég nem látott honára és családjára gondolván, nehány napi ott mulatás után útra kelt.
A szegény kiszenvedett Airud oly gyenge volt, hogy alig tudta magát vonczolni, azért a fennebb emlitett tűzhöz ment s ezen láng-gulán átmenvén, erőteljes és egésségessé lett.
S míg Airud ezen újjászületési műtételen átment, Szaif nyugalomnak adta át magát, midőn a megjelent Akisza mondá neki:
– Szaif! te hozád el az Ataj veh Álbedellá-t, te akarnál-é engem nőűl venni?
– Nem, – felelt Szaif – én elhoztam azért, hogy az azért annyit szenvedett Airud neked ajánlhassa.
– Ismét az a szerencsétlen eszme, hogy szolgáddal házasits össze! honnan ered e megátalkodásod, hogy engem szolgálataim elismerése helyett lealázni kivánsz? Ezen erőszakoskodásod sértő reám nézve; én váramba vissza fogok térni s te nem látsz engem többé!
Ezt mondván, távozott; de Airud mondá Szaifnak:
– Akisza most ingerült; ne hagyjuk így távozni; kérlek add át nekem az Ataj-veh-Albedellá-t és én igyekezni fogok őt a visszatérésre rábirni.
Szaif átadta az azt tartalmazó szekrényt, ajánlván neki, hogy hamar visszatérjen s azután egy fa árnyába telepedvén, feje alá helyezte Haszaf-ben-Barkhia kardját s elaludt; fölébredésekor Akisza állott előtte s mondá neki:
– Valójában, Szaif! én nem hiszem, hogy te határozottan rendeld Airuddal való nősülésemet, azt jogosan nem teheted, mert én nem vagyok rabszolgálód, én barátod, testvéred vagyok s bizalmasan jövök megtudni, hogy mi a te szándékod?
– Nekem nincs akaratomban és hatalmamban – mond Szaif – hogy téged akaratod elleni tettre kényszeritselek; de ismétlem, hogy Airud, ki öt év óta annyit szenvedett éretted, megérdemli, hogy igéretedet megtartsd; s ha azt nem teended, akkor én szeretni és becsülni nem foglak téged.
Ekkor Akisza a Szaif álma alatt ellopott kardot fölemelvén, a tengerbe dobta, mondván:
– Hálátlan és megátalkodott ember! most fegyvertelenül és ezen ismeretlen földön szenvedd legalább egy részét azon fájdalomnak, melyet nekem okoztál!
S ezt mondva eltünt.
Szaif egyedül maradván, nyugtalanul várta Airud megtértét; de ő nem érkezett; Szaif azt gondolta, hogy Akisza valamely csel által eltávolitá s elmerengve, czéltalanul útra kelt.
Egy darabig a tenger partján haladván, egy nagy fa alá ült le; nagy szomoruság nehézkedett lelkére azon gondolatnál, hogy honának érdekeit, családjának szeretetét elhanyagolta, s ezen hosszadalmas és vészteljes útat megtevé Airudért, hogy őtet újból elveszitse. S a mint ezen bús gondolatokba merült el, két madárkának hangját hallotta, melyek eként beszélgetének a fa lombjai között:
– Üdvözöllek, Sheik Dsiadé!
– Légy áldott, Sheik Abduszalam! látod-é barátunkat, Szaifot, minő válságos helyzetbe jutott?
– Igen, – felel a másik – de ha ő ezen fa ágaiból egy tutajt készit, tengerre szállhat s Allah az ő vezetője lesz.
Ezen beszélgetés után a madárkák elrepültek s Szaif egészen elbámult sajátságos tanácsukon.
– Jobb lesz – gondolá – ha útamat szárazon folytatandom; de végre elgondolá, hogy a tenger partját követvén, megkerülhetné a földet a nélkül, hogy honát feltalálná s másfelől elgondolá, hogy e két madárka tanácsa élte legveszélyesb helyzetében még egyszer megmenté; s fölkelve rögtön munkához fogott. Nagy mennyiségü faágat tördelt le, összeköté azokat gúzszsal s nyolcz nap mulva kész tutaját tengerre ereszté, s azzal Istennek ajánlván magát, elindult.
Húsz napig vitték tetszésök szerint a hullámok, a huszonegyedik nap egy kis városka elé érkezett, mely mellett örömmel kötött ki, mert tutaján való útazása nem volt a legkényelmesebb. Feljárta ezen várost; de sehol egy emberi lényt, még állatot sem talált s meggyőződött, hogy ez a város éppen oly elhagyott, mint ama más, melynek lakóit kiirtotta volt az óriás; de itten egyetlen lényre sem talált, ki ezen város szomoru történetét legalább elbeszélte volna; azonban, mint ott bolyongott, újból hallá a két madárkának beszélgetését egy fán:
– Íme, Szaif megérkezett ezen szigetre; de hogy onnan távozhasson, négy hónapig kell várnia; ekkor egy hajó ki fog térni útjából s eljövend, hogy felvegye.
– Nagy Isten! – felkiálta Szaif – itt lenni négy hónapig, egyedül; mit tegyek? újból tutajomra szálljak? az még megjárná szép időben; de ha egy vihar keletkeznék, Isten tudja meddig kellene újból úsznom s én igen jól ösmerem ez időtöltést, hogy ne ohajtsam! – Ezen okoskodás eredménye a volt, hogy megadván magát, elhatározta várni. Elszigeteltségében fő időtöltése az volt, hogy a város elhagyott házait felkutatta s minden nap másba ment szállásolni; fő foglalkozása élelemszerzésre szoritkozott; a négy hónap eltölt eként s egy reggel megpillantá az oly epedve várt hajót.
Szaif jelt adott s a hajó elküldé csolnakát. A hajóra érve, kérdék tőle, hogy miféle város az, melyből jöve; de feleletére hogy maga sem tudja, s hogy az egészen lakatlan, az előitéletes hajósok gyorsan huzták fel minden vitorláikat, távozva egy oly kikötőtől, mely szerencsétlenséget hozhatna reájok.
S valójában ez az előitélet most igazolta magát; mert nem sokára a tenger elbődülte magát s a tenger arcza iszonyatos lett; egy hullám elsodorta a delejtűt s a kapitány nem tudta, hol van s merre irányozza hajóját, mely szélkakasként maga körül forgott. Így tölt el az éj s reggel egy tengerfolyam ragadta meg a hajót s ragadta ellenállhatlan erővel; hiában igyekezett a kapitány a hajót feltartóztatni; az látatlan természet feletti erőtől ragadtatva, rohant egy sziklahegy felé, s nem sokára annak előfokához csapódva, millió darabokra zúzatott.
Ezen iszonyu ütközéstől a hajón levő emberek mind a tengerbe hullottak. Szaifot is e sors érte s elkezdett úszni a part felé, de oda érkezvén, óriási embereket látott ottan, kik őtet medenczében levő kis halként kezeikkel akarták kifogni; ő vissza akart fordulni, de abban a perczben érezte, hogy fölemelék s viszik s látá, hogy egy nagyszerü palotába szállitják át.
Bámulatából felüdülve, átlátta, hogy e lények emberszerető nemtők, kik megmenték őt a hajótörésből s kérdvén tőlök: hogy hol van, értesült, hogy ő egy Suria-Hamera nevü muluk-leány szerályában van, ki tudománya s nemes szive által megnyerte a jó nemtők feletti uralkodást; míg testvére Suria-Zárka, rosz ösztöne s szívtelensége következtében a rosz nemtők, vagy ördögök fejévé lett.
E két málika csaknem folytonos harczban él egymással s most is az ördögök okozák a hajó elvesztét, míg a jó nemtők megmenték annak egész személyzetét.
S míg Szaif hallgatná a nemtők ezen beszédét, egyszerre látja, hogy mindenki felkél, midőn egy bámulandó szépségü nő lépett nagy kisérettel a terembe; ez Suria-Hamera királynő volt, ki szivélylyel üdvözlé Szaifot s maga mellé ülteté le s vele társalogván, csakhamar felösmerte, hogy az nem valami közönséges ember s meghivta a vele való ebédlésre.
Együtt bizalmasan evén és iddogálván, hosszasan néztek egymás szemébe; a málika úgy találta, hogy Szaif minden eddig látott férfiaknál szebb. Szaif szintén kecsesen szépnek találta a málikát; de nem annyira, hogy utolsó nejét, a szép Takemárt el tudta volna feledni.
A málika minél tovább nézte Szaifot, annál inkább érzé szivében a szerelem lángját fellobbanni. Ebéd után visszavonulván termeibe, nem sokára új és díszes öltözékben jelent meg; fején drágakövektől tündöklő koronát s szintén drágakövek és gyöngy árasztotta öltönyt viselt, melyekben Szaif csakhamar a Szolimán kincstárából elhozott Ataj-veh-Álbedellára ismert.
– Szebb vagyok-é eként s tetszem-é most neked, Szaif!? – kérdé a királynő.
– Já, Szatti! – felelt Szaif – te mindig és mindenképpen elbájlóan szép vagy; de szabad-é kérdeznem, hogy tündöklő koronádat s szép öltönyödet hol szerzéd?
– Szolgáim egyike, Avisza, a multkor egy útazó nemtőt fogott el, ki kezében ezen koronát és öltönyt tartalmazó szekrényt vitte; én a kóbor nemtőt bebörtönözvén, lefoglaltam ezeket.
– Oh az az én sorsüldözött Airudom! – felkiált Szaif – kit azért szabaditék ki egy börtönből, hogy másikba essék; s erre elbeszélte Szolimán kincstárához tett útazását.
A málika késznek nyilatkozott visszaadni az Ataj-veh-Álbedellát s Airudot szabadon bocsátani azon feltétel alatt, ha őtet nőűl veszi.
Szaif kitérő szeretetre-méltósággal s nyájas kétértelmüséggel felelt a királynőnek.
Nehány nap mulva Suria-Hamerához atyjának egy küldöttje érkezett s mondá neki:
– Atyád üdvözöltet s kéret, hogy add vissza testvérednek a tengerben talált Szaif Züliázánt; ő határozottan követeli ezen embert, s ha te visszaadását megtagadnád, akkor harczra kellene testvéred ellen kelned, a mi atyádnak nagy bánatot okozna.
– Nem, nem! – kiáltott a királynő – inkább meghalok, mintsem kedves Szaifomat feláldozzam; mondd, hogy magam fogok atyámhoz válaszommal elmenni.
Szaifot pedig eléhivatván, mondá neki:
– Én embereimmel távozom nehány napra; palotám rendelkezésedre hagyom; légy úr itten; csak arra az egyre kérlek, hogy ezen ajtót (egy a kert hátulján elrejtett vaskapura mutatván) fel ne nyisd.
Szaif csaknem magára maradott a palotában s a kertben sétálva, miként a tiltott dolgokkal történni szokott: elfeledé bámulni azokat, a miket látott s ellenállhatlan vágytól vonzatva, sétáját mindig a tiltott kapu felé irányozta; végre egy reggel türelmetlenül kiáltott fel:
– Bizonyosan az én szegény Airudom van ottan elzárva s azért tiltá el felnyitását a málika! – s az ajtót eltorlaszoló vasrudakat elháritván, elzúzta a zárt s felnyitá a tiltott kaput; de kiváncsi tekintete egy mély sánczot s annak ormán egy az előbbihez hasonló vaskaput pillantott meg.
A rugékony termetü Szaif bámulandó ügyességgel ugrotta át a széles árkot s a második kaput felnyitván, egy az előbbinél ezerszerte szebbnek tetsző kertben találta magát.
E kert elrendezése nagyon szeszélyes volt; tekervényesen kanyargó ösvények fogták azt körül, oly tömkeleget képezők, melyekből bajosan lehetett kihatolni. Nagy és szép, de különös alakzatu s bóditó illatu virágok környeztek oly barlangokat, honnan zuhatagok törtek ki, vagy váratlanul kilövellő vízsugarak fereszték meg az ottan sétálót. A legizletesebb s leggyönyörübb gyümölcsök kinálkozólag csüngtek a fák lombjai között; de ha kéz érinté, tűzröppentyüként pattantak szét.
Szaif elbűvölten sétált a kertben, kutatva annak rejtett helyeit s mintegy megrészegülve az illatos légtől, bolygott annak tekervényes ösvényein, midőn egyszerre egy csudálatos és a többieknél nagyobb madarat pillantott meg; mely a helyett, hogy távoznék, még közelitett Szaifhoz, ki hozzája érve, megkisérté azt megfogni; de alig érinté annak lábait, a madár megragadta s felszállott vele s hihetetlen erővel és sebességgel ragadta. Nehány percz mulva egy más várban s más személyek közepette tette le.
Ez Suria Zárka a rosz nemtők királynője palotája volt, ki elküldötte volt a madáralakot öltött Afritát, hogy Szaifot elragadja.
A leirtuk kert a két testvér birtoka közt levő semleges hely volt, melynek kapuját egyiknek sem volt szabad átlépni.
Szaif végig pillantván a gyülekezeten, átlátta, hogy az ott levők, mint a férfiak, úgy a nők, mindnyájan fertelmes rútak voltak.
Az éppen oly rút királynő maga elébe vezettetvén Szaifot, mondá neki:
– Tudd meg, idegen! hogy én sokkal hatalmasabb vagyok Suria-Hameránál; de én hatalmamat neked engedem át, ha engem nőűl véssz.
Szaif kitérőleg felelt s igyekezett a társalgásnak más irányt adni.
Suria-Hamera pedig megtérvén útjából s Szaifot nem találván, rögtön átlátta, hogy őtet testvére rabolta el s eléhiván nemtőjét, rendeletet adott, hogy az Afrita királynőjének palotáját kőesővel zúzza szét s Szaifot ragadja vissza.
Avisza rögtön távozott s nem sokára kő- és tűzzáport özönlött le Suria Zárka palotájára; ez átlátta, hogy testvére ellen nem harczolhat, de még sem akarván a megszeretett Szaifot kiadni, egy marok földet vett fel, arra bizonyos bűvszavakat mondva, Szaifra szórta, ki rögtön hollóvá változott át, s az így átváltozott Szaifot Afrita által egy lakatlan szigetre szállittattatott s Suria Zárka azt izente testvérének, hogy az idegen már elútazott.
A madárrá átalakitott Szaif több hónapokig maradt itten, midőn egy napon fáról fára röpkedve, a parthoz jutott, honnan azután soha se távozott s így egy napon egy sebesen közeledő csolnakot pillantott meg, mely csakhamar az ő nejét Takemárt, fiát Bulákot és Shairin Attalib Sheiket szállitó Szolimán csolnakára ösmert.
Szaif örömtől eltelve, neje és gyermeke karjai közé akart rohanni; de elgondolva szomoru átváltozását, mely talán örökre ismeretlenné teszi övéi előtt, nagy könyek gördültek ki szemeiből s azután a rája nem figyelő neje és fiához közelitett s fáról fára szállva, körülröpkedte őket.
Ezen útra pedig Sheik Attalibot a már fölcseperedett Bulák birta, ki anyjától gyakran kérdezte, hogy atyja, kit még nem ösmere, miért nem tért vissza, s mivel ezen kérdésekre anyjának szemei mindig könybe lábbadtak, átlátta, hogy szomoritó hatásu az reá nézve, s így felhagyva kiváncsi kérdezősködésével, Sheik Attalibhoz ment egyszer s mondá neki:
– Ha akarnál, elhozhatnád atyámat, mert én tudom, hogy te egy parancsaidnak engedelmeskedő csolnakossal birsz.
De a Sheik felelé neki:
– Atyádnak, gyermekem! nagy hivatása van e földön; neki tenni és látni kell mindazt, mit Isten rendele, s nekünk nem szabad őt útjából eltéritenünk.
– Hát akkor nekünk kellene hozzája mennünk – felelt a kis Bulák – s ezen kérését oly megátalkodottan ismétlé, hogy a vén Sheiknek nem volt egy percznyi nyugalma; ez végre a gyermek kéréseiben a végzet intését fölismerni hivén, elhatározta Szolimán csolnakának eléhivását s mindhárman felülvén, mondá érczcsolnakosának:
– Bárhol legyen is Szaif Züliázán, vezess rögtön hozzája!
S miképp feljebb elmondók, eként érkeztek meg a puszta szigetre, hol a szegény Szaif holló képben röpkedett körültök.
S midőn látná, hogy az ő keresésével egészen elfoglalt neje és fia semmi figyelmet nem forditnának reá, a Sheik felé közelitett s körülrepülvén őtet, lábaihoz szállott, s minden módon igyekezett ennek figyelmét magára vonni. Ez csakhamar észrevette őt s figyelemmel vizsgálván, mondá neki:
– Szegény barátom! hát te Suria Zárka hatalmába estél?
S elékeresvén egy skatulát, abból egy üveget vont ki, melynek tartalmát a hollóra öntvén, ez rögtön visszanyerte emberi alakját. Szaif életében soha nagyobb örömet nem érzett, mint most, midőn vissza lőn adva önmagának, miután oly soká tengődött egy állat szomoru alakjában; boldogsággal ölelte át oly régóta ösmerni ohajtott gyermekét, s már rég nem látott nejét, s azután Sheik Attalibhoz fondulván, mondá neki:
– Most menjünk az Airudot rabságban tartó Suria Hamerához s igyekezzünk valami módon szolgámat kiszabaditani!
S mindnyájan Szolimán csolnakába szállván, mondák a hajósnak:
– Vezess minket Suria Hamerához!
A csolnak elindult s nem sokára a málika palotájához értek, kit bizalmas nemtője rögtön értesitett, hogy az idegen, Sheik Shairin, egy nő és gyerek társaságában megtért.
A málika ezt hallván, ő maga vendégei elébe ment s bévezetvén, tiszteletteljesen üdvözlé a minden nemtők által tisztelt Sheiket s kérdé tőle:
– Ki ez a veled útazó nő és gyerek?
– Ez leányom, fiával! – felelt a Sheik, nem akarván Airud kiszabaditása előtt megharagitani a királynőt.
A málika vacsorát hozatott s az egész estvét velek töltötte, s midőn szobáiba visszavonulna, szive Szaifnál maradott.
Éjjel azonban a féltékenység elriasztá az álmat szemeiről s fölkelvén, az idegen nő szobája felé sietett s felnyitván annak ajtaját s Szaifot ott találván, dühösen költé fel Takemárt és haraggal mondá neki:
– Értem, Sheik Shairin leánya, hogy ezen férfi tetszik neked; de magad, atyád és gyermeked iránti tekintetből eltávolithattad volna őtet magadtól!
– Nem, nem! herczegnő! én semmi illedelmetlent sem tettem; te rosszul vagy értesülve, mert Szaif Züliázán az én férjem s én málik leánya vagyok, miként ő málikok ivadéka.
– Igaz-é ez? kérdé a málika Szaiftól.
– Igaz! – felelt az arábok szultánja.
A málika erre semmit sem felelt s színleg kibékülve s haragtalanul távoza.
Szaif nem tudta szemeit becsukni, s a hajnal első felpirultakor fölkelt s a Sheikhez sietett, hogy az éjjel történteket elbeszélje neki s értekezzék vele, miként lehetne Airudot kiszabaditani.
Nehány percznyi értekezés után Szaif visszatért Takemár szobájába; de midőn annak ajtaját felnyitná, látá, hogy Avisza nejét és fiát ragadja az ablakon ki; ezek megpillantván őt, sirva hivák segélyökre. De Szaif Züliázán fájdalmas meglepetésében átlátta, hogy jelenleg nem marad más, mint az önmegadás s egyik kezével búcsut intvén nekik, a másikkal égre mutatott, remény és Istenben való bizalomra serkentvén őket.