SÁ’IR EVLENMESZI
az az
Egy költő házassága.
Vigjáték egy felvonásban.
SZEMÉLYEK:
Mustak bey: a Kumri Khanim vőlegénye és kedvese.
Hikmet efendi: Mustak bey kebelbarátja.
Kumri Khanim: Mustak bey kedvese és a Szakime Khanim nővére.
Szakine Khanim: Mustak bey menyasszonya és a Kumri Khanim növére.
Ziba Dudu: a vőlegény nyoszolyó asszonya.
Habbe Kadin: Vöfél.
Ebul Laklakat ul Enfi: megköti a Szakine Khanim házassági szerződését.
Batak Esze: a városrész éjjeli őre.
Atak Kösze: utcza-seprő ugyanott.
Szomszédok a mesteremberek osztályából.
ELSŐ JELENET.
Mustak bey és Hikmet efendi.
Mustak bey. Végre hát mégis megházasodom ma este. Mily szerencse, hogy házassági szerződésem valahára megköttetett. Különben szórakozottságomban és szerelemből, csaknem minden szerződés nélkül is megnősültem volna.
Hikmet efendi. Lehetséges volna-e az?
Mustak bey. Hát mért ne? Hisz ez az, mit szerelmi házasságnak neveznek.
Hikmet. Különös.
Mustak. Persze. Azoknak valóban sok szerencsét kivánok, kik nem vonzalomból és szerelemből nősülnek és mégis megtudnak élni együtt. Én részemről soha sem vettem volna feleségül Kumri Khanimot, ha szerelmemet nem birná. Mit mondasz hozzá, nem volt-e okos tőlem, hogy annyira belé bolondultam?
Hikmet. Meglehet.
Mustak. A mily fiatal, ép oly szép. Valóban, minden tekintetben meg vagyok véle elégedve. Oh jaj, csak oly varju forma testvére ne volna az én fehér galambomnak.
Hikmet. Igazság! Hogy is hijják azt?
Mustak. Ha nem csalódom, Szakine Chanimnak hijják. Szegény, még a neve sem tetszik nekem.
Hikmet. Mért?
Mustak. Nemcsak, hogy utunkban van és szépségre nézve igen szegény; de 45 éves koráig otthon is ült mindig, minek következtében szelleme végkép tönkre ment; óriás pupján kivül semmivel sem bir, mi által feltünhetne az embereknek. Oh! Szégyellem, hogy ilyen sógornőm van!
Hikmet. Mért szégyelnéd? A ki rozsát akar, ne féljen a tövisektől.
Mustak. No, ugy neked ajándékozom, még pedig szerződésileg; mért ne lehetne kijönni vele? Vagy ő lesz okos, vagy te bolondulsz meg.
Hikmet. Csak vigyázz, hogy téged meg ne csaljanak s ne őt varrják a nyakadba Kumri Khanim helyett; mert hiába! ilyen a világ. Nem is szokás a fiatalabbikat férjhez adni, mig az idősebb a háznál van.
Mustak. Ohó! Nem szeretem az ilyen tréfát; ha tréfa, csak maradjon meg tréfának.
Hikmet. S tréfából mégis nekem ajándékozod?
Mustak. Hogyan? Csak tréfából akarom odaadni? Dehogy, barátom! Egész komolyan.
Hikmet. Mentséged még vértlázitóbb, mint sértésed.
Mustak. De hát, ki mondja, hogy menteni akartam magam?
Hikmet. Ugy?
Mustak. Pszt! Csendet! Amott jön Ziba Dudu, a vőlegény nyoszolyó asszonya. Tán elhozta galambomat. Menj ki az előcsarnokba; viszontlátásra!
MÁSODIK JELENET.
Mustak bey. Ziba Dudu.
Ziba. Örömhirt hozok neked, fiam, örömhirt! A menyasszony jön; már utban van.
Mustak. Oh anyuska! Ha te nem volnál, vágyam teljesitlen maradna! Nem is tudom mikép háláljam meg jóságodat.
Ziba. Oh fiam! Mit is tennék e gonosz világban, ha nem foglalkoznám ily jó cselekedettekkel. Hisz a te jóságodat is ismerem. Mit is tehetnék még egyebet a világon. Nem! nem! nem fogadhatok el semmit. Nem akarok mást semmit, minthogy gyermekeidet még ősz szakállal lássam, mielőtt szemeimet lehunynám.
Mustak. Végre teljesitetted leghőbb vágyaimat. Élj, a mig csak lehet. (Örömében ugrál és tánczol.)
Ziba. Légy már kissé komoly kedves fiam; hisz túl vagy már a házasulás évein, s ezt tulajdonkép szégyelned kellene.
Mustak. Hát szégyen, ha megházasodik az ember? Én az ellenkezőt hittem. De most pusztulj innen. Várj te odakinn a menyasszonyra, én addig idebenn a szégyenkezésben fogom magam gyakorolni.
HARMADIK JELENET.
Mustak bey. (egyedül.) Végre valahára a kalitkába kerül az én galambom. Oh! csak már szárnyai alatt élhetnék. – De az emberi nemzedéknek bizonyos táplálékra van szüksége, mit »pénznek« neveznek. Hát ha ő azt találja tőlem kérni, mit tegyek akkor? A mi hatalmamban áll, az minden az övé legyen. Leginkább vigaszt adhatok neki. De mi történik a nászajándékokkal? Néhány lakodalmi verssel fogom megajándékozni, be kell érnie vele.
Dal.
Szivemben hadd épitsem fészkedet;
Én teljes szivből, lélekből szeretlek
S megérdemled, szivemben hogy épitsem fészkedet.
Ez lesz a szegény költő nászajándoka.
NEGYEDIK JELENET.
Mustak bey. Ziba Dudu. Habbe Kadin. Szakine Khanim.
Ziba. Fiam, elhoztuk néked menyasszonyodat; jer, ved karjánál s ültesd a sarokba.
Mustak. (ki örömében nagyokat ugrik, a Habbe Kadin által vezetett Szakine Khanim elébe megy.) Ah!
Ziba. (Habbe Kadinhez.) Oh, barátom; a vőlegény ur még alig pillantotta meg a menyasszonyt, és már elájul örömében.
Mustak. Nem az örömtől, de fájdalomtól megszakad szivem.
Habbe Kadin. (Ziba Duduhoz.) Jaj! mily reszketegség fogja el a menyasszonyt. Tartsd te is, hogy el ne essék. (Szakine Khanim-et egy székre ülteti.)
Mustak. Mi ez?
Ziba. Ime, itt van a halálig elválhatatlan társnője életednek, szeretetreméltó feleséged, Szakine Khanim.
Mustak. Inkább váljék meg lelkem testemtől, mielőtt ez életem társnője lesz.
Ziba. (Habbe Kadinhoz.) Hallod! a vőlegény ur magánkivül van; tán örömében elvesztette eszét.
Habbe. (Zibához.) Szegény! Vágya teljesedése őrültté teszi!
Mustak. (leverten.) Oh! oh! oh!
Ziba. Csak ne sirj; hadd sirjanak ellenségeid helyetted.
Mustak. Oh be nevetnének ellenségeim, ha helyzetemet ismernék.
Ziba. Menj oda fiam, leplezd le a menyasszony ábrázatját, hogy szived kissé gyönyörködjék benne.
Mustak. Minek? Tán, hogy még jobban visszaborzadjak midőn arczába tekintek?
Ziba. Leplezd le, fiam, leplezd le, hogy ne maradj kétségben a fölött, hogy csakugyan ő szived választottja. (Ő és Habbe Kadin arra kényszeritik Mustak beyt, hogy a Szakine Khanim fátyolát fellebbentse.)
Mustak. Nem akarok. (A mint kezeit visszavonja azok esetleg Szakine Khanim fátyolaban és vendég hajában megakadnak, s mindkettő Mustak kezeiben marad, mig Szakine Khanim arcza és őszhaja láthatóvá válik.) Mi az?
Ziba. Oh jaj? Most még a leányka szép aranyhaját is kitépte.
Mustak. Igazán! Ősz haja ugy fénylik, mint a fehér arany, nemde?
Ziba. Beszéded nem neki szól, de nekem és a násznagynak. Majd megtanitlak, hogy kell beszélni. (Habbe Kadinhez) Menj násznagy vezesd el hamar a menyasszonyt s hozd ide azt az urat, ki a házassági szerződést köti meg. A közeleső kávéházban van; hadd hozza magával az ott lévő szomszédokat is, hogy ezt az embert ismét észre téritsék.
ÖTÖDIK JELENET.
Mustak bey. Ziba Dudu.
Mustak. Hogyan? A szomszédok kényszeritsenek rá, hogy vőlegény legyek?
Ziba. Igen. A nászszobába vagy a börtönbe fognak vezetni.
Mustak. Százszor szivesebben vagyok börtönben, mint e nőszemélylyel egy házban.
Ziba. Csak menj hát a börtönbe; majd megtudod ottan, milyenek annak kinjai.
Mustak. A miattad szerzett hitelezők áldásával és jó kivánságaival, mégis igen boldogan fogok élni.
Ziba. S ha megbetegednél?
Mustak. Hitelezőim valószinüleg orvost küldenének, ki ápolna.
Ziba. Hát mit tehetsz?
Mustak. Csak szerencsétlenségemmel kezdődnek azoknak kellemetlenségei.
Ziba. Hát mi baj érheti őket?
Mustak. Akár megis vakulnék, ha halálom nem válnék kárukra.
HATODIK JELENET.
Mustak bey. Ziba Dudu. Habbe Kadin. Ebul Laklakat. Batak Esze és szomszédok.
Ebul Laklakat. (Hálósapkával fején, lép föl.) Mit jelentsen az, hogy álmamból fölzavartak s ide czipeltek? Nézzétek meg öltözetemet – mintha szinpadra akarnék lépni. Mily botrány! Mit jelent e lárma?
Ziba. (felső ruhája szegélyével arczát elrejtve, Ebul Laklakatnak kezet csókol.) Bocsánat uram. Lásd, ez a nyomorult, vőlegény akar lenni, és mégis visszautasitja a forrón szeretett nőt, miután kitépte haját. De ez még nem elég; menyasszonyát, engem és a násznagyot is oly szidalmakkal illet, melyeket ismételni szégyellek.
Ebul. (Mustakhoz.) Oh, te szemtelen!
Mustak. Méltóztassék megengedni, uram, hogy ugy mondjam el az igazat, a mint én tudom.
Ebul. Hallgass! Ziba asszony, ki hozzád olyan, mint az anya, e szegény teremtés nem hazudhatott.
Ziba. Igen, uram, a leányt mindenesetre el kell vennie.
Ebul. Természetesen. Ha el nem veszi, jó hirnevét bemocskolja (A szomszédokhoz.) Nincs-e ugy szomszédok?
Szomszédok. Mindenesetre. Ugy van.
Mustak. Nem vehetem el, uram. Itt tévedés forog fönn; mert nem ezzel, hanem a fiatalabbal lettem eljegyezve, s azt akarom nőül is.
Ebul Laklakat. Szó sincs róla. Az idősebbiket jegyezted el.
Mustak. Valóban, nem ezt.
Ebul. Tehát engem is meghazudtolsz? Mily szemtelenség!
Batak Esze. Tudja-e uram, hogy erről még egyebeket is beszélhetek? Várjon csak, mindjárt elmondom. Mint éjji őr, rendesen az egész negyedet összebarangolom. Egyszer, a mint ugy barangolok, az utcza közepén találkozom vele, s azt kérdem tőle: Honnan jösz? S tudja-e mi volt a felelete? A Tarater-ból (szinház-ból) jön. Mi egyebet akart, mint engemet szegényt kigunyolni?
Mustak. Oh mily bölcs ember vagy?
Batak. No bizony, nézzétek azt a lónevü embert! Te marhaőrző te, ha nem hallgatsz s egyre szidalmazol, majd megtanitlak dörmögni.
Ebul. A gyerek szemtelen s hozzá még bolond is.
Batak. Azt hiszem, legjobb lenne őt egyszerre tömlöczbe és a bolondokházába zárni.
Ebul. Ha tanácsomat követitek, előbb följelentjük gorombasága miatt, s aztán tovább meg se türitek a negyedben. Nem kell már nekünk!
Szomszédok. Már nem kell nekünk; nem kell nekünk!
HETEDIK JELENET.
Mustak bey. Ziba Dudu. Habbe Kadin. Ebul Laklakat. Batak Esze. Atak Kösze. Hikmet efendi.
Atak. (kosárral hátán, egyik kezében lapátot, a másikban seprüt tartva.) Nem kell nekünk.
Hikmet. (Atak mögött belépve.) Mi nem kell nektek?
Atak. Mit tudom én? A szomszédok azt mondják, nem kell nekünk, hát én is ugyanazt mondom; bizonyosan igazuk van, ha azt mondják.
Hikmet. Jó, de miben van igazságuk a szomszédoknak?
Atak. Hogy igazságuk van, azt igen jól tudom; de bevallom, hogy nem tudom, miben van igazságuk.
Hikmet. Hát akkor minek avatkozol oly dolgokba, miket nem ismersz?
Atak. Hát mért ne? Nem tartozom tán a negyed nemesebbjei közé?
Hikmet. Ki vagy te tulajdonkép?
Atak. Micsoda? Azt se tudod, hogy én ki vagyok?
Hikmet. Valóban nem tudom.
Atak. Hát akkor minek kérdezesz oly dolgot, a mit nem tudsz? Oh! mily tudatlan vagy? No hát, ezennel tudtodra adom, hogy a legutolsó város negyedben bérlő, e városrészben azonban, utczaseprő-főnök vagyok.
Hikmet. Ó te oktondi!
Atak. Ha annyi eszed volna mint nekem, tán te is oly oktondi lennél, a milyen én vagyok. Hát tulajdonkép mi van abban? Nesze, seperj egyszer te, mutasd meg mit tudsz!
Ebul. (Mustakra mutatva.) Hogyan, ilyen bünöst, mint ez, védelmezni mersz? A bün helybenhagyása egyértelmü magával a bünnel. Ennélfogva ép ugy megérdemled a büntetést, mint ez.
Hikmet. Bocsánat uram. Jól ismerem hibámat; azonban eddig még nem tudom, hogy ő mit vétett.
Ebul. A legrosszabbat. Nem akarja elvenni a neki eljegyzett leányt s a fiatalabb nővért követeli. Járja ez?
Hikmet. Ne haragudjál uram, (titokban egy kövér erszényt mutat neki). De a fiatalabbikat kérjük tőled.
Batak. Uram! mi az? Megvesztegettetni engedi magát.
Ebul. (Batakhoz). Micsodát? Én ilyet tennék? No bizony. (Halkal Hikmethez). Tedd oldalzsebembe. (Hikmet az erszényt Ebul oldalzsebébe csusztatja).
Atak. Azt sugja neki: Tedd oldalzsebembe?
Ebul. Dehogy! Én mondtam volna ezt? Azt mondtam, ne álljon oldalam mellett, nehogy bennem is kétkedjetek.
Batak. Nekem ugy tetszik, mintha a pénzt már félre rakta volna.
Ebul. Isten ments! Rothadjon el a kezem, ha csak hozzá is nyult a pénzhez.
Hikmet. Kérem, uram, sziveskedjék az ügyet ugy előadni, a mint valósággal van, s aztán cselekedjék tisztje szerint.
Ebul. Miután kivánságait ily tisztességes módon tetszett előadni, a harag helyébe, sajnálkozás vonult szivembe. (A szomszédokhoz). Valóban, jó szomszédaim, e perczben uj s döntő érv jut az eszembe, melyről eddig megfeledkezém.
Szomszédok. Mi lehet az?
Ebul. Nemde, én az imént azt mondám, hogy a nagyobbik leányt jegyeztem el.
Szomszédok. Persze.
Ebul. De én a »nagyobbik« szó alatt nem azt értettem, hogy évekre nagyobb, hanem azt, hogy nagyobbra nőtt, mert hisz az idősebb már meg is haladta a 40-et s ennélfogva nem is a vőlegénynek való. Ennyit biztosan tudok, s arról itt és mindenütt becsületes tanuságot tehetek.
Batak. Ezen őszinte nyilatkozatot mi is igaz esküvel támogatjuk.
Szomszédok. Hogy ne! Minden bizonynyal.
Ebul. (Habbe Kadinhez). Vőfél, menj s hozd el a nagyobbra nőtt, vagyis a fiatalabb leányt, a tulajdonképeni menyasszonyt. Saját kezüleg akarom által adni a vőlegény urnak, hogy ezentul ne történjék tévedés. (Hikmethez). Ha netán még valami tévedés forogna fenn, kérem, beszéljen, mert én dicsőségemnek tartom, ha ily jó szolgálatokat tehetek.
Batak. (Mustak beyhez). Uram, mindaz a mit azelőtt mondtam, nem volt egyéb, rosz tréfánál. Szomoru valék s azért nevetni és vigadni óhájtottam.
Atak. (Hikmethez). Uram, bocsásson meg. Ha ezentul, az utczaszemetet kivéve, még más dolgokba is keveredem, ne legyek többé ember!
NYOLCZADIK JELENET.
Mustak bey. Hikmet efendi. Ziba Dudu. Habbe Kadin. Kumri Khanim. Ebul Lalakat. Batak Esze. Atak Kösze. Szomszédok.
Habbe Kadin. (Kumri Kadimet vezetve, ki majd szemeit törüli, mintha sirna, majd egyik kezével arczát takarja el, és ujjain keresztül Mustak beyre pillant). Ime uram, itt a valódi menyasszony.
Ebul. (Habbe Kadinhez). Miért sir? Vigyázz, visszautasitja a vőlegényt.
Habbe. (Miután halkan suttogott Kumri Khanimmal). Uram, megkérdeztem könyei okát. Nem ugy áll a dolog, a mint ön hiszi.
Ebul. Tehát mi az oka?
Habbe. Oh, hisz szegénynek csak fájdalmát megujitom. Azelőtt fájdalmában sirt, hogy nem lehet a vőlegényé. Most pedig, az imént hiába ontott könyeket siratja.
Ebul. (Halkal Kumrihoz). Könyeid annyira meginditottak, hogy merő sajnálatból késztetve érzem magamat, nálad a vőfél szerepet elvállalni. (Kumri Khanimet Mustak beyhez vezeti). Uram, ime, vedd őt s igyekezzél őt felviditani. Éljetek boldogul! Ezt teljes szivből és lélekből kivánom. (Hikmethez). Parancsol-e még velem?
Hikmet. Oh nem! Csak azt óhajtjuk, hogy a jelenlévőket mind, a mátkapár kivételével, magával vigye.
Ebul. Miért kiván? Parancsoljon uram! (A szomszédokhoz). Szomszédok, mehettek! (Ziba Duduhoz). El veled, nászanya. (Habbehez). Pusztulj vőfél!
KILENCZEDIK JELENET.
Mustak. Hikmet. Kumri.
Mustak. (Kumri Chanimet karon fogva tartja. Mindkettő elragadtatással áll egymás mellett s szerelmesen néznek egymás szemébe. Hikmethez fordulva). Te nem mész el a szomszédokkal? Dolgod van-e még itt?
Hikmet. Oh nem, csak még nehány szót szeretnék hozzád intézni.
Mustak. Oh kedves barátom, gyere el reggel, akkor pár ezret intézhetsz hozzám, s akkor szivesen foglak hallgatni.
Hikmet. Nem, nem; most akarok beszélni veled.
Mustak. No szólj hát, de siess. (Kumri Chanimhoz fordul s keveset figyel Hikmet szavaira).
Hikmet. Oh, szeretett barátom!
Mustak. Még sincs vége?
Hikmet. No csak várj, még el se kezdtem.
Mustak. Jaj be unalmas vagy!
Hikmet. Sajnálod, hogy oly barát tanácsa nélkül nősültél, a mily barát én vagyok?
Mustak. Még te is gyóntatni akarsz? Mi az?
Hikmet. Látod, ugy jár az, ki amolyan közvetitőknek hisz, kik közvetitői szerepöket szerelem és házasság dolgában, csak saját hasznukra zsákmányolják ki.
Mustak. Jaj barátom, menj a hová tetszik, különben elkésel; nem kivánom, hogy valamely ügyedet elhanyagold.
Hikmet. Lásd mennyi bajodba került mig megházasodhatál, daczára annak, hogy oly jól ismerted feleségedet.
Mustak. Oh, az összekelés előtt csak álmodni akartam boldogságomról, majd hogy megfeledkeztem róla; de most eszembe jut megint. – Lefekszem s ha álmodom, általad fogom megfejtetni álmomat.
Hikmet. Menj hát s gondolkozzál a felől, hogy járhatnak azok, kik ismeretlen létükre egymással összekelnek.
Mustak. (Szemeit dörzsölve). Jaj! jaj! Tanácsod következtében, unalmamban meglepett az álom, s nem birok megküzdeni vele. Ha megengeded, kissé lefekszem.
Hikmet. Megyek már, tégy a mint tetszik, de ne feledd az adott tanácsot.
Mustak. Hogy is feledhetném? Nem elég gondot és bajt szerzett-e nekem? A házasulás elméletét alaposan megtanultam, s remélem, hogy a gyakorlati téren sem fogok többé hibákat ejteni.
(Vége.)