Keleti életképek

Tivornyázás.

Este van, ama csodaszerü, enyhe őszi esték egyike, melyeknek édes bája a Boszporus partjain eltörölhetlen emléket hagy hátra a szemlélő szivében. A leáldozó nap bucsuzó sugarai mágikus világitásban tüntetik fel Rumeli Hiszar festői romjait, s elmosodó rózsás fényt borit Abdul Medsid átellenben fekvő nagyszerü nyárilakára s egy egész sor »jali«-ra, Kanlidsián, Csibuklu, Hünkiar-Iszkeleszin túl egész a lejtősen emelkedő beikozi kastélyig. Andalitó csend terül el a hegyeken, a légkörön s a napon át friss poiráz- (északi szél) által ringatott Boszporus sötétkék hullámain. Kajikdsi-nk (gondolavezetőik), kik sugár sajkánkat a szerail csúcstól egész a kandilli-i folyamrohamatig egyenlően hatalmas evezéssel előrevitték, némi nyugalmat engednek maguknak s a lengő, hófehér patyolat ingujjal forró homlokuk verejtékét törülgetik. A sajkában ülők is, főnököm, két pecsétőr, egy titkár és más kisérők, mélyebben szedik a lélekzeteket s gyönyörködnek az edző, frissitő levegőben, mit Boreas apó a távol Északról küld, amaz éghajlatról, mely máskor ijesztő rémképekkel tele, Stambul mai urainak egész éven át zsiradékot szerez ételeikhez2) és éltető légáramlatot idegzetök számára. – A mint igy elvonulunk ladikunkkal a kecses villák kertjei és nyitott ablakai mellett, számos ismerős pasát, efendit vagy beyt pillantunk meg, nyári bundájába3) burkoltan, a diván egy zugában guggolva, mig egész figyelme egy előtte álló tálra összpontosul, mely több kis palaczkot, kis poharat és apró tányérkát tartalmaz. Nemsokára megérkeztünk az iszkelle-nel (kiszálló hely) hol fehér s fekete szolgák a sajka érkezését várják, a pasát szeliden hóna alatt fogják, a partra segitik és kimért léptekkel a háziurat a hosszú előcsarnokon keresztül, egész a hárem-függönyig kisérik.

Ezalatt a szolgák a szelamlik egyik termében felállitották egy vagy több tálban mindazon tárgyakat, melyek a csakmakhoz, (dőzsöléshez) szükségesek. Eredeti jelentősége szerint ennek tulajdonképen csak egy kis falatozásnak kellene lennie a mesterséges étvágy gerjesztés czéljából; félig meddig ugy müködve mint a zakuski az oroszoknál s az absynth a francziáknál. Ennélfogva az egész kis arányban van tartva. A viz és rakiüvegek csak félig töltvék, szintugy a kis porczellán tálak, melyeknek tartalma csak minőségére nézve meglepő. Az t. i. apró kenyérszeletekből, endivia salátából, hideg angolnából, heringből, füstölt nyelvből, hideg pecsenyeszeletekből áll, melyek pisztácziákkal, sült borsóval, mogyoróval s számtalan édes csemegével vannak körülrakva. Ezek az általános meze (nyalánkság) név alatt szerepelnek, s arra számitvák, hogy ivásra ingereljenek s a dőzsölés örömeit emeljék. A be nem avatottnak ezen előétkezés inkább ugy tünik fel mint a lakoma maga s nem mint annak előjátéka s sokakra e nyitány csakugyan oly hatást tesz, hogy az előadásra magára képtelenné válnak; azonban ez régi szokás s minél többféle tál szerepel a meze-nél, annál nagyobb élvezetet várnak a tivornyázásból.

Az imént emlitett salonban (a szelamlikban), ezalatt a férfivilág összesereglett – a házhoz tartozók kék, violaszin, sárga vagy zöld bundákba burkoltan, az idegen vendégek a szokásos szetrikban – s a rangszerinti szabály szerint helyet foglalt. Mély csend uralkodik. A társaság bádgyadt szemekkel, fáradt tagokkal ül ott s a kimerültség félreismerhetlen jeleit tünteti fel, vajjon a magas Porta fárasztó hivatalos munkái következtében-e, vagy pedig a hosszas lustálkodás és folytonos kávé szörpölgetés által előidézett blazirtság folytán, – azt nehéz volna elhatározni. Elég az ahhoz, az urak fáradtak s a kör legelőkelőbbje által adott jel után, mely a »gelszin,« (rákezdhetjük!) kiáltástól kisértetik, a társaság az első poharat ajkaihoz emeli. A jelenlévő szolgák töltik be a pohárnok tisztjét. Az egyiknek egy pohárka rakit nyujtanak egy fél pohár vizzel, a másiknak valamely meze-tállal szolgálnak. Különös mohóságot mutatni ez alkalommal nem illő. Ennélfogva bádgyadtan lehajtott fővel s félve kinyujtott karral nyulnak a felajánlott tárgyak után, komolyan szörpölgetik a szeszes italokat s azután ép oly kényelmesen visszahanyatlanak a ruganyos párnákba. Ezen eljárás két-háromszor ismétlődik egymás után. Ezalatt az italok megtették hatásukat s mintha valami rejtett tüz a villany gyorsaságával ragadta volna meg a jelenlévőket, kéz, láb, fej gyorsabban mozdul, a szem merészebben néz körül s nyilván uj gyönyörrel szemléli a lélekemelő látványt, mit a nap lemente a Bosporus partjain nyújt. »Szemüvegeden keresztül,« mondá egyszer fülem hallatára egy török egy európaihoz, nem tanulod meg soha méltányolni a mi Bogazicsink (Bosporus) szépségét; uram, tégy helyébe két pálinkaüveget, azok látásodat felelevenitik és mindent kétszeres fényben s ragyogásban fognak feltüntetni.«

A borozgatás első negyedórája elmult s a kép némileg megváltozott. Az alárendeltek, kik remegő félénkséggel foglaltak helyet felsőbb valóik körében, lassankint kibontakoztak a tartózkodás lánczaiból, melyek helyeiken lenyügözve tarták. Már nem várják be a szolgákat, hanem sajátkezüleg nyulnak a poharak után s a főnök szemét keresve, s annak nyájas biztató tekintetével találkozva, a szolgák eltávolittatnak, s ők magok vállalják el a ganyméd háládatos szerepét. Nyilvánulhatna-e még jobban az alázatosság, mintha N. N. titkár vagy osztálytanácsos főnökénél elvállalja a szolga szerepét? Az efendikéztől nyujtott poharak hamarabb hajtatnak fel, hogy az udvariast ne soká kelljen váratni, a társaság egyre élénkebb lesz e foglalatosság közben s a vendégkoszorú, mely eleinte a legilledelmesebben s mély csendben egymás mellett ült, egyszerre megbomlik: Apraja nagyja tarka-barkán ül vagy áll – a borozgatás második stádiumába ért.

Már a harmadik negyedóra ütött. A szolgáknak már nyoma sincs többé, csak időnkint felmerül egyik-másik hogy a gyorsan megürült raki-üvegeket az éléskamra haszirlik-ából (nagy edény) ujból megtöltse, vagy a meze-tálakat megrakottakkal váltsa fel, – külömben azonban a társaság egyedül hagyatik, mert a jókedv hullámai még erősen emelkedőben vannak s a decórum fenntartása kedviért kivánatossá vált a zártkörüség. A ki a borozgatás ezen időszakában az ivók közé lép, rendkivül meg lesz lepetve a hivatalos szinezetü s külömben oly áthághatatlan válfalat képező ridegségnek teljes eltünése által. Az alárendelt, ki rangja s rendje szerint máskor a szobába lépve, leirhatatlan zavarral tekint körül, az ülőhelyek utólsóját szemeli ki s szüzies félénkséggel ereszkedik le annak legvégére; ki soha sem mer hangosan beszélni, ölébe összetett kezeivel mint valami áldozat áll felsőbbvalójá előtt, most egész fesztelenül ugyanazon divánra ereszkedik le, az utóbbi mellé. A jelenlévők kabátjai nyakig felgombolvák, a fez vagy turbán félre van tolva, a neki tüzesedett arczban a szem lángokat szór, a beszéd fékezetlen, s nem úgy mozognak többé mint a nyugodt, meggondolt keleti, de inkább mint a feldühödt, szenvedélyes nápolyi. »Raki dafi meraki,« vagyis, Raki, te gondüző, igy énekli meg a rakit az arab, s ezen elnevezés igen találó, mert ki birná leirni a mindennapi élet mennyi gondját és kinját, mennyi félelmét és haragját, mennyi gyülöletet és irigységet, hány aggodalmas perczet a diplomatikai irat vétele előtt, fennhéjázó követségi hivatalnokok s török nagy urak mily kétségbeesett csalódásait temette már el ezen apró raki poharak irgalmas nedve.

Itt-ott e borozgatásokat valamely zenemüvész előadásaival élénkitik meg. A Kanun a mi czimbalmunkhoz hasonló hangszer századok előtt a török és persa előkelő-világ salon hangszere volt s mai napig fenntartotta uralmát. Mit mi müvészi előadásnak nevezünk, azt Keleten takszim-nak hiják; nagy szellemi élvezetnek tartják, s bizonyitja ezt a mély csend is, mely az első hangok felhangzását nyomban követi. Ily perczekben soha sem tudtam eléggé csodálni a zene végtelen hatalmát. A müvész a szoba egyik szögletében a földön ülve, előjáték gyanánt mélabús szivreható hangokat csal ki elbájoló hangszeréből. A hallgatóság halálcsöndben élvezi a meginditó, édes-büvös dallamot, csak olykor-olykor hangzik fel egy-egy elnyomott sohaj s egy reszkető oh! oh! hal el a szinte hallgatódzni látszó mozdulatlan légben. Némelyek könyekre fakadnak, hangosan zokognak mint a gyermekek s mi legcsodásabb: a hallgatóság mély felindulása a müvészre magára is átmegy s forró könyek közt folytatja dalát és játékát. – O ti boldog, örökké feledhetetlen órái ifjukoromnak, midőn egy ismeretlen világot s idegen embereket bámulva leirhatatlan elragadtatással élveztem e jeleneteket!

Ez a felmutatott képnek egyetlen költői oldala; ezen kivül azonban, a szemlélő egyedül csak sötét árnyakra és visszataszitó alakokra akad, mert a tivornyázás, a falatozás ártatlan megnevezésével szépitve, gyakran órákig folytattatik s a túlságosan élvezett szeszes italok legundoritóbb következményeit vonja maga után.

Az olvasó kegyesen meg fog róla emlékezni, hogy a társaság még vacsora előtt van, s minthogy a szolgaszemélyzet, mindenféle positurákban guggolva vagy ülve, már nagynehezen várja az estebéd felhordására szóló parancsot, nem csoda, ha időnként valamelyikük a halkal szétvont függönyhasadékon keresztül a terembe pislant, avagy ásitással és sóhajokkal ád kifejezést végtelen unalmának. Azonban ezen esti mulatságok két-három óráig, sőt néha éjfélen túl is tartanak. Félig vagy egészen részeg állapotban, a társaság végre asztalhoz ül, hol étvágy, kedv, sőt néha öntudat nélkül tele tömi a gyomrát. Vacsora után az ágyat keresi fel az ember, de álomra csak a vizes palaczk gyakori használata után tehet végre szert, s habár a törökök állitása szerint a ráki ivás távolról sem oly kártékony mint a borivás, a dőzsölők mégis csaknem kivétel nélkül; mérsékletlenségük szomorú jeleit hordják magukon. A jó efendik már idő előtt vénült, bádgyadt kinézéssel birnak, a raki oka annak, hogy idegzetök oly hamar felmondja nekik a szolgálatot, s szinte a rakinek tulajdonitható a szellemi érintkezés ama halvány szikrájának kialvása is mely régi időkben, a két nem elválasztása daczára, a török társaság összejöveteleit felszokta volt villanyozni.

A mily messzire terjed a török nyelvü nép, s a meddig elhatnak a török szokások s törvények alatt álló társadalmi viszonyok, a pálinka kiváló előszeretetben részesül, ámbár az ottoman császári birodalomban több kitünő borfaj termeltetik. Azt állitják, hogy a bor fejfájást okoz; de ez csak kifogás s a bor mellőzésének egészen más oka van. A bort t. i. »sarab«-nak hiják, s miután a próféta az utóbbinak élvezetét a korán több helyén különösen megtiltja, az akkoriban Nyugat-Ázsiában még ismeretlen rakit azonban nem is emlité, a Szunniták különösen előszeretettel használják fel e nyelvészeti kibuvót s ily módon bün nelkül vélik magukat átadhatni a szeszes italok annyira kedvelt élvezetének.

A siita Persia máskép gondolkozik és cselekszik. Itt a venyige tüzes gyermekének előszeretettel hódolnak. A boroskancsó, borosüveg és borospoharak, országszerte használt kifejezések, ámbár másrészt a bor itt is az isteni lelkesültség előidézésére s a mámor vallási rajongásra alkalmasnak tekintetik, a mely által legkönnyebben emelkedhetnek a valódi isteni szeretethez. Hogy mikép hozható egyhangba az istenszeretet az istenkáromlással, nehezen érthető s mégis tény, hogy p. Khejjam, a mohammedán világ e kitünő költője egyik rhapsodiájában erősen neki megy a nagy Allahnak. Egy este, midőn ezen iró házának tornáczán borozgatott, s egy szélroham váratlanúl feldönté s eltöré boroskancsóját, haragjának a következő, istenkáromló versben adott kifejezést.

Különböző népeknél voltam jelen persa dőzsöléseken; valamennyi közül a pompás Sirázbeliek, az örökké virúló virágok országában, voltak a legérdekesebbek. A tivornyázás Persiában mihmani (megvendégelés) ártatlan nevét viseli s nem a mindenkinek nyitott szelamlikban, hanem az enderunban (háremben) tartatik meg, mi már magában véve is vallás elleni bün, miután a ház e részébe tulajdonképen csak vér- és tejrokonaknak, de idegeneknek semmi szin alatt sem engedtetik meg a belépés. Itt is, többnyire hüvös esti órákra hagyatik a borozgatás, azon különbséggel azonban, hogy nem estebéd előtt hanem utána dőzsölnek. Ha annyi fáradságot akarsz magadnak venni, kedves olvasó, s szemtanúja kivánsz lenni egy ily megvendégelésnek, kisérj el kis sétán s jer el velem egy a városon kivül fekvő csinos villába. Miután a kert előli részén végig haladtunk, több udvaron keresztül végre egy a szentélyhez hasonló rejtett terembe érünk, melynek gipsfalai három oldalt csaknem üresek, padlózata azonban a sürü jezdi szőnyegen kivül még vastag vászonnal is be van vonva. Két-három nagy fatálon, igen külömböző ételek állnak, melyek édes illatot és gőzt terjesztenek. A ház valamely meghitt szolgája titokzatos arczczal e szobáig kisért. Az ur egy intésére helyet foglalunk s egy vagy más étel megizlelése után rögtön a boros kancsóhoz kell fognunk. A persa ivó-etiquette lényegesen külömbözik a töröktől. Illemszabályoknak s látszólagos tartózkodásnak nyoma sincs, s mi leginkább szembetünő, az amaz aggályos gond, melylyel ruhát és szakállt az étkekkel való érintkezéstől megóvni igyekeznek, mig erősen előre hajló fővel, poharat üritenek. Minthogy a legkisebb borcsepp, vagy zsirfolt a ruházatot és padlózatot tisztátalanná teszi és az imádság elvégzését megakadályozza, rendkivül vigyáznak, hogy ama nedvnek, mit üvegekként magokba öntenek, egy árva csöppe se érje a személyt. De mily sajátságos ellentétekbe téved Ázsiában a vallás humbug, s leginkább az álszinüségéről s tettetéséről ismeretes Persiában! Mindazáltal, az illem határai itt sokkal kevesebb szigorral tartatnak fenn s a borozgatások valamint a lakmározások is gyakorta valóságos tivornyává, dőzsöléssé fajulnak. A török társaság már csak a mult század végéig tartotta meg a köcsek név alatt ismeretes tánczelőadásokat, mig Persiában a valódi keleti érzékiség e visszataszitó szüleménye még teljes pompájában virágzik s tánczosok nélkül a lakoma vagy tivornya nem is gondolható. A táncz alatt vad zür-zavar uralkodik s oly lárma és tombolás mint a legalsóbbrendü európai lebujban. Olykor a bortól felhevült vendég ültéből feláll, hogy a tánczosok közé keveredjék, egy másik Hafiz nagy Khejjam féle verseket deklamál, mig egy harmadik, a közel muezzin komor hangjai által félig kijózanodva, gépiesen hozzá lát imádsága elvégzéséhez s a szentelt ötszögü pecsétet épen oda teszi le hol minden bortól van elárasztva s a legvétkesebb játék a bünök fészkét rakta meg.

S Persia nem csak ma óta bortermelő ország, már évszázadokkal ezelőtt is az volt, midőn Dsulfa örmenyai csapatja Iszpahan mellett, melynek róvására tétetik minden bün, még az Araxes partján tartózkodott. Azoknak a száma, kik a »Lateskiru« (ne legyetek ittasok) parancson túltesznek, sokkal nagyobb itt, mint Törökországban. Nem csak este isznak de a nap minden órájában, s nem csak az értelmiség egy bizonyos osztálya iszik, de még a mollák és a nagy urak nejei is hódolnak a bor élvezetének. Nyilvános kertekben sőt temetőkön is rendeztetnek borozgatások, s egy ivótársaság melyben Hafiz sirjánál, sirázi müvészek és irodalmárok közepette részt vettem, örökké emlékezetes lesz előttem. A szép fehér márvány tábla, melyet Perzsia kedvencz uralkodója Kerim Khan Zendi a hires dalnok földi maradványai fölé emeltetett, pohárszékül szolgált, mi egy bizonyos felfogás szerint korántsem tartatik profanátiónak, minthogy a bor legdicsőbb dalnokának alig lehetne találóbban áldozni és hódolni mint éppen borral. A poharazás csak az est ima után veheti kezdetét; itt csupa vallásosságból isznak s kiki ismeri Délpersia csodás csillagzatu éjimenyezetét az nem fog csodálkozni rajta, ha minden ujonnan felmerülő csillagképet mindig megújjuló elragadtatással üdvözölnek s újból fellobbanó élvezettel szörpölik a drága Khullari nedvet. – Egy poharat a Kervankus (karavánölő) tiszteletére; egyet a Binat ul naas-ra! (a halott leánya: kis és nagy gönczölszekér,) mondják egymásnak s az enyhe éj tündéries csendjében, egy nagy temető siri némaságának közepette, Hafiz dalainak mélabús dallamai költői elragadtatásra hangolják a bor nemes tüzétől felhevült lelkeket.

Távolabb, Persiától jobban keletre a bor és költészetének birodalma megszünik. Afghanisztan és Középázsia durvább népeinél, a Kórán szavaihoz való szigorú ragaszkodás nem engedte meg az élvezetnek kedvező értelmezést s ennélfogva a szeszes italok álhatatosan mellőztetnek. Csak Bokhara, Karsi s néhány más város zsidói, készittettek annyi bort a sok kitünő szőlőfajból, a mennyit vallási szertartásaikhoz szükségeltek, s iszonyu büntetéssel bünhődött Izráel azon szerencsétlen fia, kinek gyártmánya által valamely igazhivő az ivás halálos vétkére csábittatott. Annál borzasztóbban dúlnak s dühöngnek még ma is a pót-ingerlők, a hasis és ópium, melyekről más helyen szándékszunk szólani, s melyeknek pusztitásai természetesen sokkal borzasztóbbak a szeszes italokéinál.

A mondottak után a szives olvasó azon meggyöződésre juthatott, hogy Ázsia azon népei, melyekről jelenleg szó volt, nem isznak, hanem dőzsölnek, s a bort nem gyomorerősitőül, hanem egyedül mámoritó szerül használják. S pedig e bün a szigórú Korán parancsok daczára, mégis már igen régi, sőt az a régibb századokban midőn az arab próféta tanaihoz még szigorúbban ragaszkodtak, annak mai követőinek bizonyitéka szerint, még sokkal általánosabb volt mint jelenleg. Már I. Jezid Khalifáról is beszélik, hogy nagyon iszákos volt s bora, melyet a mámoritó hatás emelése tekintetéből pézsmával füszerezett, Mekka töszomszédságában t. i. Taif-ban termeltetett. Fiáról, I. Welidről az a hir, hogy csak minden másodnap ivott, a többi Khalifa azonban, s főkép II. Welid a legkicsapongóbban hódoltak a bor istenének. Az Abbaszidák alatt a proféta néhány helytartója saját pohárnokával birt, s a későbbi mohammedán uralkodók s az ország nagyjai közt sokan voltak kik, délirium tremens-ben végezték be életüket. Ezen irányban Kelet Nyugattól csak azon egyedüli körülmény által különbözik, hogy ott az iszákosság inkább belsőleg mint külsőleg terjedt el; mert mig Ázsiában csak a társadalom magas rétegei vannak megmételyezve e bűn által, addig a nép – természetesen török hitüekről beszélek – kiváló józanság által tünik ki s e tekintetben jóval felül áll a keresztény-nyugati világ megfelelő néposztályain, melyekben az iszákosság számtalan bajnak a forrása.