Keleti életképek

Dohány és bóditó szerek.

Azon élvezetek közt, melyek a moszlimhitű Ázsia egész széltében és hosszában elterjedtek, a dohány és a pipa ugy szólván első sorban állnak. Azok ott nem fényüzési czikkek, hanem nélkülözhetetlen élvezeti tárgyak, és ugyanazon jelentőséggel birnak Stambulban a főuri palotában, mint a szegény közép-ázsiainak nemez sátrában, ki bár kenyeret soha se látott és soha sem evett, egy jó harapás füstölt ló hus, vagy pedig egy ital savanyús »kumis« után legfőbb élvezetet talál pipájában. Vajjon Európából, vagy Khinából jött-e át a dohány nyugat Ázsiába, ez a kérdés már gyakran vita tárgya volt. A feltevés, hogy a mennyei birodalom hajfonatos fiainak apró rézpipája a khinai befolyással egyetemben már korán megtalálta az utat a mongol sivatagon keresztül egész a Tien-sanhegységig, nem egészen jogosulatlan; azonban mégis téves; mert a tény, hogy a dohány a középkorban még ismeretlen volt Keleten, már azon körülményből is kitünik, hogy Mohammed tanainak magyarázói a bóditó élvezetek tilalmáról szóló értekezleteikben csak ujabb időkben tesznek emlitést e növényről; másrészt e felfogás azáltal is támogattatik, hogy sem a török, sem a persa és tatár, szóval semmi keleti irodalomban sem birtam felfedezni a dohány nyomát. A költők, kik szerelmet, bort, virágot, zenét s az élet egyéb gyönyöreit oly különbözőleg s oly szenvedélyesen megénekelték, a dohányról, a keletiek e főélvezetéről bizonyára meg nem feledkeztek volna. Képzeletük csak ismert tárgyakkal játszik s egyedül csak a dohányélvezet ujságának tulajdonitható, ha még eddig nem talált dalnokot.

Hogy az ismert közmondás: »Ugy pipázik mint a török,« igen régi eredetü volna, abban már azért is kételkedem, mert azon törökök, kik Európa délkeleti részén kellemetlen látogatásaikat szokták volt tenni, még nem kötöttek volt ismeretséget a nikotinnal, minthogy csak IV. Ahmed Szultán uralkodása alatt adatik ki a parancs, hogy a dohányfogyasztást meg kell akadályozni. Igaz, hogy ma épen az Ottomán császárság az, melyben ugy szólván cultusszerüleg hódolnak a dohánynak. Rumeliában, még pedig a nagy macedóniainak szülőföldjén terem a dohányok királya, leginkább pedig a Szalonichtól észak-keletnek fekvő kis helységben: Jenidise Vardarban. Ezen apró, sárgásbarna növény hetekig, sőt gyakran hónapokig szárittatik a hazai talajon, azután kis csomagokba (bogcse) göngyöltetik s csak, miután már éveken keresztül feküdt a dohányárus raktáraiban, tiszteltetik meg az Aala Göbek-névvel, a stambuli inyenczek által. A selyemszál vékonyságra vágott dohánynak aztán ugyancsak nagy is az értéke a császári palotában s a szultán háremjében, s nem kevésbbé a magas Portánál, hol a titkos minisztertanács sürün felszálló füszeres füstfellegek közt végzi a fontos államügyeket. A pipák, a szár, valamint a szopóka is, melyek e legjobb dohány élvezetét közvetitik, ennélfogva különös gonddal választatnak és gondoztatnak. Az agyag pipának a Findiklibeli (Kanstantinápoly egyik negyede) Haszan-féle gyár bélyegével kell birnia, a hosszu jázminszárnak, a selyembársonyszerü kéreggel, Brusza ültetvényeiből kell származnia, a szopókának, átlátszó, tiszta borostyánkőből kell lennie az utólsó divatszerinti alakban faragva, s a zivána (vékony csövecske, melyre rátétetik) az első esztergályos műve. Csak az ily tökéletes dohányzó készletek érdemesitetnek arra, hogy e legjobb dohány számara használatba vétessenek s ott, hol dohány és pipa a legjobb fajtából valók, ott a pipaszolgának (csibukcsinak) is igen jártasnak kell lennie művészetében.

Gyakran komikus csodálkozással szemléltem az ilyen csibukcsit, mig a pipa egyes részleteit gondosan s arányzatosan összeállitá. Az agyagpipa, mely nehány nappal a használat előtt megtöltetett, s köröskörül rojtszerü párkányzattal van ellátva, pléh szelenczébe záratik. Többször hallám azon állitást, hogy a pipa ize, a dohányra tett parázs nagyságától és formájától függ, s ha a csibukcsi meggyujtja a pipát, mindaddig szokott a szénmedenczében kotorázni, mig lapos, kerekalaku parázs darabot talál. A szolgát teendőiben figyelemmel kisérhetni, midőn jobbjában a hosszu pipát, baljában a kerek réz tálczát tartva komoly ábrázattal és kimért léptekkel közeledik urához, midőn attól a pipaszár hosszának megfelelő távolságra egy térdre ereszkedik a tálczát leteszi, s a pipát reá helyezi, hogy aztán, a szárral félkört képezve a szopókát urának félig nyilt ajkai közé csusztassa, mindez a szemlélő Európaira rendkivül komikus hatást gyakorol, mig a török egész természetesnek találja az egész eljárást. Mig az ur a pipaszár után nyul, a szolga felemelkedett térdeltéből s alig hátrált egy lépéssel, midőn már az első mély szippantásra előidézett sürü füstgomoly őt s a közel környezetet felhőjébe burkolja. Az első szippantás középszerünek, a második és harmadik legjobbnak, a negyedik már rosznak tartatik s az ötödik az inyenczek által egészen megvettetik.

Az elhunyt Abdul Medsid Szultánról azt hallottam beszélni, hogy soha sem tett egy pipából három huzásnál többet; az egykori külügyminiszter, Aali pasa, sem szítta soha végig pipáit. Az inyenczek által megvetett maradékot a künn várakozó szolgaszemélyzet finom nyalánkság képen élvezi. Mi a finomitott töröknek csipős és nyers, az megfelel a vad anatóliai durva inyének, ki nagyon is szereti, ha nyelve erősen felmaratik.

Minthogy kiki tulajdon pipájából szi, nem feltünő, ha e tárgy minden előkelőbb ember nélkülözhetetlen vademecumjává válik; a pipa ennélfogva mindig és mindenkor kiséri a törököt. A nagyobb ur két-három szolgát tart a pipához; az egyik az ugynevezett petite domestique-ot végzi, a másik lovaglás, vagy séta közben kiséri urát. A hosszu szár, ékesen diszitett posztó tokba dugatik; a pipafejet, dohányt és más hozzávalót a szolga egy oldalán lógó tölténytáskában hordja. A Konstantinápolyban tartózkodó idegen, gyakran nem csekély kiváncsisággal fog szemével követni valamely gyalogoló vagy lóháton járó büszke Oszmanlit, a jól elpakolt hosszu eszközt hordozó szolgától követve, ki oly gőggel lépdel ura mögött, mintha csakugyan egy hősies vasgyuró fegyverhordozója s épen utbon volna egy komoly légyottra. Bizony az idők változnak! A mi a régi, harczias nemzedéknek egykor a fegyverhordozó volt, az mai nap az elpuhult utódnak a csibukcsi!

Naponta hatvan–nyolczvan pipát színi, nem ritkaság; a pipa minden foglalkozás alatt, s ha az mindjárt a legkomolyobb természetü lenne is, a török elválhatlan, nélkülözhetlen kisérője. A magas Portánál, a miniszter tanácsban, hol a török nagyok három világrészre terjedő hazájuk sorsa fölött tanakodnak, egykor a kérdés merült, nem lenne-e helyes a csibukcsikat legalább a fontos és titkos államügyek fölötti tanácskozásokból kizáratni. A vélemény különbség nagy és viharos volt, iny- és ész soká küzdöttek egymással, mig végre nehány potrohos ülnök inditványa győzött, mely szerint kár volna a régi, jó szokást szégyenbe ejteni s az ártatlan csibukcsinak megtiltani, hogy akármelyik perczben a pipa felfrissitésére a terembe léphessen; pedig jól tudták, hogy e határozat helytelenséggel jár, miután a ravasz szolgák foglalkozásuk közben gyakorta ellesnek egy-egy államtitkot, s mielőtt még a Szultán, vagy a hivatalnokvilág a magas tanácsnak határozatairól csak távolról is értesitve volna, már nem egy fontos titok külföldre szivárgott. Ennélfogva a háremlakos után a csibukcsi a legbiztosabb reporter a követségi tolmácsok és hirlapirók számára. Hányszor volt alkalmam valamely büszke levantait látni, ki kevélykedésében az egész világot megvetve, orrával csaknem a csillagokig ért, mig egy csibukcsi előtt alázatosan hajlongott és csúszott-mászott, csakhogy egy-egy fontos hirt csalhasson ki belőle, vagy pedig valamely érdekes okmányba belepillanthasson. – Hogy e hirhordozás, az illető famulusra nézve igen jövedelmező üzletet képez, ezt tán mondani sem kell; mi a csibukcsit ura alter-égo-jává emeli, egyedül csak a törökök határtalan dohány-szenvedélyén alapuló tisztjében rejlik.

A dohány és pipa, tehát nemcsak a különböző osztályok, de még az egyes rangfokozatok külső jelvényét is képezi. A musir (marsal) nagyon illetlennek találná, ha két rőfnél rövidebb pipaszárból szína, mig a mesterember vagy alsórendü hivatalnok kérkedőnek tartatnék, ha hoszabb pipát használna, mint a milyen rangjához illik. A nagy ur, az alárendelttel szemben pipáját egész hosszában nyujthatja ki, mig az alsóbbrendü a pipaszárt szerényen oldalra hajtva, csak a tenyerében nyugvó csutorát meri mutatni. A basa oly füstfellegeket fujhat ki a levegőbe, mint valamely gőzhajó kéménye, mig az alárendelt, csak zephir-könnyü füstkarikákat mer ki lebbenteni, s azokat is nem maga elé, de háta mögé fujja. Nagyurak megtiszteltetésnek veszik, ha jelenlétökben a pipa mellőztetik, ugyanezt teszi a fiu is az apával szemben, s csak az a gyermek neveztetik jó nevelésünek, mely atyja többszöri felszólitása után is, folyton tartózkodik a pipától.

Nem kevésbbé szenvedélyes a dohányzásban a nővilág, habár kissé tartózkodóbb a pipa élvezetében. Titokban, már a tizenkétéves leányka is hajszálvékony papirczigarettekkel kezdi meg a dohányzást. 14–15 évében, melyben a törökhölgyvilág már eladóvá válik, szabadon dohányozhat. Az évek számával a czigarette átmérője is növekszik és senkinek sem lesz feltünő, ha a 24 éves asszonyt egy szerény kis csibukkal találja alacsony divánján ülve. A matrónák, – és 40 éves korában, minden török nő matróna, – szenvedélyes tisztelői a dohánynak. A hárem számára ugyan külön pipák és dohány vannak rendelve, azonban ez nem gátolja, hogy a legerősebb, legmaróbb dohány is forgalomban ne legyen a háremekben elannyira, hogy a szép hölgy szája, mely fiatal korában, a költő vallomása szerint, csak ambrát és pézsmát lehel, 40 éves korában már oly visszatetsző, éles szagot terjeszt, hogy némely hölgyet, a vészedzette matrózhoz hasonlólag, már messziről elárulja a megjelenését bejelentő, épenséggel nem kellemes illat.

Valamint a férfiak, ugy az előkelőbb hanimok női csibukcsiszokat visznek magukkal, ha sétálni vagy látogatóba mennek, csak azon különbséggel, hogy a félhosszu szár nem posztó, hanem szép selyemtokban vitetik. Szép kilátást nyujtó pontra érve, férfiaknál mint nőknél is divat egy pihenő pipát színi. Az előbbiek, akármely nyilvános helyet választhatnak e czélra; az utóbbiak azonban csak egy rejtettet, mert ha a török szépség a vékony jasmakot (fátyolt) ajkairól eltávolitja, hogy a pipának hódolhasson, körülötte mindennek háremnek kell lennie. Olykor eunukhokat állitanak fel őrökül s ha netán valami férfi lény közeledik, zárt sisakkal beváratik, mig a kiváncsi elhaladt.

A legfontosabb szerepet a pipa a fürdőben játsza. Hogy a török szépek gyakran s még pedig órákig tartózkodnak forró fürdőkben, általán ismert tény. Rendesen nyolcz órakor reggel gyülekeznek össze a fürdőben, ott ebédelnek s délutáni 3–4 óráig a fürdő helyiségekben maradnak. A szünetek alatt, – a legboldogabb órák a török hölgyek életében – általánosan hódolnak a pipának. A legmelegebb terem közepén egy terasse szerű emelvény létezik, melynek neve »göbek tasi,« – ezen nyugszik apraja nagyja, fiatalok és vének: Csirkaszia hófehér leányai és Szudan korom fekete szépei, festői összevisszaságban, részint egész test hosszában nyugodva, részint alávetett lábakkal ülve, azonban mindannyian, fáradatlanul dohányozva, s szüntelen társalgásban mulatva. Olykor az idősebbek egyike egy mesét regél, vagy valamely ifju kis tudós vallásról beszél, vagy Aisia és Fatma erényeit és szépségét dicsőiti. Szóval, a társalgás fonala soh’sem fogy ki. De bármily érdekes látványt nyujt is a »göbek tasi,« a fénykép iró, ki annak felvételét csak megkisérleni merné, erősen bünhödnék a merényletért.

A provincziákkal szemben, Konstantinápoly az ország czivilizált és gazdag részét képviseli; ez már a pipából is kitünik. Az anatóliai és rumeliai, terménye jobb részét eladja s maga beéri harmad- negyedrendü dohánynyal. A feketetenger partjain többnyire a Szamszundohányt szivják, mely aroma és iz tekintetében igen messze hátramarad a rumeliai mögött; a pipa és pipaszár is nagyon elhanyagolt állapotban van itt. A Középtenger keleti partján vírul a fekete Latakia. A pipa csak félig töltetik meg ezzel, s e dohány finomabb minősége már arról is megismerhető, hogy az már a második szippantásnál, mint a bepréselt pamut ruganyosan feldudorodik és sustorogva tul akar áradni. Sokan a Latakiát, melyet mi arab dohánynak nevezünk, magasan a rumeliai fölé helyezik; ez azonban izlés dolga. A finomabb minőségből nem lehet elvitatni egy bizonyos, kellemes zamatot, de ez is igen erős és bóditó, s erősen nélkülözi a Jenidse Vardar enyhe kellemét.

Törökök és arabok többnyire még a pipát használják s csak kivételesen akadunk itt-ott a nargilehra4) a mint a vizipipa elkorcsosult nemét, a keleti tartományban nevezni szokták. Falun, leginkább a kávéházakban, hol az egész világ összegyül, a pipa a nélkülözhetlen közvetitő, minden politikai és vallási társalgásnál, vagy vitánál. Városban, az előkelő török soh’sem jár a nyilvános kávéházba, azonban falun nem ragaszkodnak e szabályhoz. Ha egy mezőváros vagy kis város anyagi vagy szellemi állapotáról biztos képet óhajtanak magunknak alkotni, csak az ily-féle helyiséget kell felkeresnünk. A kávéház birtokos, vagy felügyelő mindenkor komoly arcza s a kutató, átható tekintet, melylyel minden ujonnan érkező utazó vonásait tanulmányozza, még teljes elevenséggel megmaradt emlékezetemben.

A szakállról s öltözetről következtetnek a pipa, pipaszár és csutora minőségére, melylyel a belépett idegennek szolgálniok kellend. Ha társalgása és modora jó benyomást tesznek, a jelenlévők mindannyian azon vannak, hogy a vendég kinek-kinek saját pipájából is szijon egy-kettőt. A visszautasitás illetlenségnek tartatik, sőt gorombaságnak vétetik, ha a nyálka és hab boritotta szopóka letöröltetik. Egy baráttól undorodni, bűn, s valamint a közép-ázsiaiak kölcsönösen lenyalják egymás ujjait, ugy fogadja el a török, minden habozás nélkül szomszédjának átnyujtott pipáját. Sokan még utazás közben, lóháton sem tudnak megválni a szeretett pipától, akár gyorsan kénytelenek lovagolni, akár nem. Ha az ily lovaglót szemléljük, a mint a kerek szopókát ajkai közé szoritva, tüzes paripáján tova száguld, önkénytelen eszébe jut az embernek, hogy bizony az illető nem kevéssé veszélyezteti fogait; a tapasztalatlan nem is menekülne teljes számu fogsorral az ily kisérletből. De törökök és arabok, sokkal inkább megszokták e dohányzási módot, semhogy baj érhetné őket, s valóban bámulatra méltó az ügyesség, melylyel lovaglás közben a pipát megtöltik, meggyujtják s azt kezükben tartják a nélkül, hogy egy szál dohányt elszórnának.

A szegény, örök nomádéletet folytató Kurd is hódol a nikotin növénynek, mely általa egy vékony, lisztszerű minőségben használtatik s nagyobbrészt Szuleimania és Rovandiz környékeinek terméke. A kurd dohány levele hosszabb, de keskenyebb a rumeliainál s porhanyós természete lehet oka, hogy többnyire csak igen ritkán található vágott alakban. Kelet felé exportáltatik messze, Persia legbelsőbb provincziáiba, hol leginkább Iran török lakosságánál van használatban; fanyar izű s igen rosz szagu. Többnyire apró, rövid száru sárgaréz pipákból szivatik, olyan kis eszközökből, mit Persiában mindenki használ, elkezdve a nagy Khántól le az öszvérhajtsárig. Utóbbiak szenvedélyesen látszanak ragaszkodni hozzá, s ha egy tenyeres-talpas öszvérhajtsár, csak rövid ideig dohányzott is egy istállóban, a füst sürübb és erősebb, mint a jó nagy számmal benne állomásozó állatok kigőzölgése.

Az üzlet, mely által a kurd dohány terjesztetik, igen kezdetleges. Utazásaim közben, nem egy távol eső faluban, nem egy kóbor törzsnél, hová bizonyára a házaló nem bátorkodik, mégis találkoztam a dohánykereskedőkkel, kik gyapot, kecskeszőr, kész szőnyegek s több efféléért adják áruikat cserébe. A haszonleső kurd, ki minden élvezetről képes lemondani, még sem bir ellentállni egy-egy font dohány becserélésének s habár semmi más nem képes őt vételre csábitani, – dohánynyal birnia kell. A magányos juhász, ki néha napokig van távol otthonától s nyájával a hegyekben kóborol, aligha őrzi jobban kenyerét, sajtját vagy pénzét, mint rongyba burkolt kis dohány készletét. A törzsfőnökök, kik vendégek jelenlétében az enyhébb török dohányt sziják, egyedül maradva, nemzeti terméküknek adják az elsőbbséget. Meshed volt a legtávolabb hely, a hol e dohányt találtam; általán véve csak ott használtatik, hova a jó perzsa dohány nehezebben juthat el.

Persia, azon ország, mely Ázsia egész területén a finomitott és művelt izlés, kiváló szellemi előnyök s a legősrégibb cívilisatió birtokában véli magát, csakugyan, a pipát és dohányt illetőleg, legmagasabb fokon áll. A persa, Tombaku nevü dohány nagy mértékben külömbözik az eddíg emlitett fajtáktól s a dohányzó-készlet is egészen elüt a többitől. Több alkatrészből áll: 1) A viztartó; ez vagy agyagból való – a legszebbeket Iszpahanban készitik – vagy üvegből van, melyek Cseh- és Oroszországból importáltatnak, vagy pedig egy kokosdióból áll. Az utóbbi fajta a legpompásabbnak tartatik, s joggal, mert a válogatott dió arany vagy ezüstbe foglaltatik s gazdag véső munkával és gyakran drágakövekkel diszittetik. 2) A fa illeszték; az belölről üres, gyakran egész 12 hüvelyknyi magas és fekete fából készül, a gazdagabbaknál ezüstből van s apró lánczocskák s más diszitmények lógnak le róla. Ennek végére van alkalmazva. 3) a tulajdonképeni pipa, névleg »a szerkallján,« mely agyagból vagy fából készült. Belseje mészszel, külseje azonban a gazdagoknál ezüsttel és aranynyal pántolt s pazarul van ékitve mindennemű drágaságokkal. Az utóbbiakhoz számithatók leginkább a művészi kivitelü zománczképek s Iszfahán és Siráznak e művészet leghiresebb mesterei, egy ily pipafej festéseért gyakran 20–30 aranynyal dijaztatnak. 4) A vékony, a vizipipához erősitett cső, melyen át felszáll a lepárolgott füst. Utazás és sétalovaglás közben, e helyett egy hosszú »márpics« nevezetü kigyózó bőrcső használtatik, melynek segítségével, az ura háta mögött lovagló szolga tartja a dohányzó készletet, az ur maga pedig a szopókát.

A persa vizi pipa (kallián) ha izlésteljesen van dolgozva és összeállitva, igen csinos háztartási czikk. Minthogy a dohányzó csak ülve élvezheti, jellege jóval keletiebb a török pipáénál. A persa szenvedélyesen szereti, s ha ülőhelyén kissé előrehajolva, a viz kellemes bugyborékolása közben illatos dohányának könnyü füstfellegeit áraszthatja szélylyel, élvezeteinek Elyziumában érzi magát. A török pipa mindenkor és mindenütt egyenlően kellemes, ellenben a persiai korán reggel, vagy közvetlen naplenyugta előtt nyujt legtöbb élvezetet s miután minden persa házban az udvar közepén kis vizmedencze létezik, e miniature tavak partjait, a par excellence dohányzó helynek lehetne elnevezni. Persiában azt állitják, hogy a tumbaku dohányzás a legjobb szer a tüdőbetegségek ellen; én azonban az ellenkezőt merem állitani, mert szivás e pipákból sokkal inkább fárasztja a tüdőt, mint bármely más pipafajtánál. A persák véleménye szerint akkor legteljesebb az élvezet, ha az erősen megnedvesitett dohányból (szárazon sohasem szivatik) az izzó szén érintésére könnyü, kékes felhőcskék szállnak fel.

A legjobb tumbaku Sirázban és környékén terem, s leginkább a Zergán nevü faluban, még pedig jó nagy mennyiségben, elannyira, hogy e czikknek export üzlete évenként vagy 100,000 aranyra rug. Nagyobbrészt egész levelekben, zsákokba pakolva küldetik szét, s minthogy igen porhanyós, a fogyasztó kezével szokta szétmorzsolni. A dohányzásra szánt dohánynak soha sem szabad egy óránál tovább nedvesnek maradnia, a viztartó vizét is meg kell ujjítani minden friss pipa számára, minthogy egyátalán, a persa pipának kiszolgálása, sokkal nagyobb gondot igényel a töröknél. A jómódu persa e fényüzési czikk számára több rendbeli szolgát tart; legalább is kettő kell: egy ki a pipát elkésziti, a második, a ki átnyujtja. Utazás alkalmával a szolgának külön lovat állitanak teendője tekintetéből. A nyereg egyik oldalán a viztartó csűgg, a másikon a mindig izzó szénmedencze, mig dohány és pipafej, kerek tokokba zárva a nyeregkápához vannak erősitve. A szolgák rendesen igen gyorsan s ügyesen végzik teendőjüket, s valóban érdekes látványt nyujt az ilyen szolga, a mint a több részből álló pipát összeállitja s gyakran a legerősebb ügetés alatt oda nyujtja urának az élvezetre készen álló szopókát.

Miután a persák, mint az etiquette szigoru követői ismeretesek, nem lesz meglepő, ha azt a felfedezést teszszük, hogy a pipa használata is, számos ceremoniával jár. Vannak téli és nyári pipák, a rang és állás, kor és nem különbséghez mért pipák, s szemben a rendkivül fontoskodó arczokkal, melyekkel a kallián-etiquettenek hódolnak, gyakran nagy erőltetésembe került a nevetést elfojtani. Az összegyült társaságnak a pipák en masse szolgáltatnak át. A szolgaszemélyzet katonás tactus-lépésben jelenik meg, egyidejüleg közeledik minden jelenlévő vendéghez, s csak midőn a szolga-sereg ismét visszavonult, kezdi meg a házi ur egy halk hörgése a bugyborékoló, pezsgő zaj nyitányát. Legszigorubban ragaszkodnak a szokáshoz, mely az első szippantások után a pipák átcserélgetését parancsolja. Az átadás és átvétel, különös, előre megszabott hajlongásokhoz van kötve. A nedves szopóka letörlése itt is nagy illetlenségnek tartatik, nem kevésbbé az is, ha a szopókát félhüvelyknél mélyebbre dugják a szájba. Ezek s még több más dohányzó-szertartás, nem csak a gazdagoknál és művelteknél divatosak, de még a nép legalsóbb rétegeiben is gyakoroltatnak, mert minden persa igyekszik udvarias lenni.

A persa hölgyvilág, mely általánosan több szabadságot élvez a töröknél, nem is kénytelen a dohányzásban magát mérsékelni. Fiatal leányok ép ugy, mint idősebb nők naponta több órán keresztül hódolnak a pipának, miközben a gazdagok, körülbelül minden harmadik szippantás után egy darabka czukrot esznek. Minthogy az egy pipából való közös dohányzás kiváló intimitás jeléül tekintetik, a pipa még a szerelmes têt-à-tête-ben is fontos szerepet játszik. A szójárás: »egy tányérból enni,« Persiában a pipára alkalmaztatik. Egyátaljában Persiában a szép nem sokkal nagyobb szenvedélylyel csügg a pipán, mint Törökországban; s az átható, kellemetlen szag, itt a herczegnő száját ép ugy elékteleniti, mint a parasztnőét.

A pipa leggyakrabban s legjobb minőségben Sirázban található. A keleti országokban való hosszas tartózkodásom daczára, egy dohánynemhez sem szitottam különös előszeretettel; csak Sirázban, ha a Muszallában (nyilvános ima és pihenő hely), Hafiz sirjánál, vagy Szaadi kertjében valamely vig társaságba elegyedheték, ha a gomolygó füstfelleg gyürűzve emelkedék Délpersia feledhetetlen, azurkékségü égboltozata felé, csak ilyenkor nyujtott a pipa oly élvezetet, melyet Persia semmi más helyén, sőt a világon sehol sem tudtam többé feltalálni. Jól emlékszem egy estére melyet víg társaságban tölték az Khullari-bor5) nemes nedve mellett, azon temetőben, hol Hafiz porai nyugszanak. Azon dicső költőnek sirköve, ki a bort minden más költőnél szebben énekelte meg, ez alkalommal pohár székké volt átalakitva; tőszomszédságunkban könnyü tüzet raktunk s hajnal hasadtáig egyre szájról-szájra járt a bilikom. A pipa számtalanszor felfrissittetett s a kellemes íz folytonosan ujabb élvezetre ingerelt. Lóháton is rendkivül kellemesnek találtam a persa pipát. Többnyire csak akkor pipázunk, ha hosszadalmas ügetés után Persia sivár pusztáin keresztül, a szegény lónak végre egy kis pihenést akarunk engedni, t. i. ha a gyors lovaglás után szépen lépésben folytatjuk utunkat. A ló nyugodtabb mozdulata lecsendesiti a lovag felhevült vérét, s ha ezen állapotában a kallián kezébe adatik, annak élvezete az élet nem egy kellemével ér fel. Az utazó társasággal pipát cserélünk s a dohányzás édes élvezetében kevésbbé nyomasztóan érezzük az ut egyhanguságát. Kiválóan jótevő hatással bir a dohányzás, ha lovaglás helyett a »kedsevé«-ben (a tehervonó állatról alá lógó kosár) pihenünk. Az összehajlott testtartás utóvégre szenvedhetetlenné válik, mozgás után vágyunk, s valóban igen boldognak érezzük magunkat, ha pipára gyujthatunk s magunknak, valamint utazó társainknak élvezetet szerezhetünk.

Persia ó-klassikus földjéről vessünk egy pillantást az északnak fekvő Tatárország felé, melyet Turkestánnak, vagy Közép-Ázsiának szoktak nevezni. Az Oxus és Jaxartes partjain lakó nomád, valamint megtelepedett népség is, durva, vad s a moszlim czivilizátió legalacsonyabb fokán áll. Ugyanaz mondható élvezeteikről is; legalább a pipa, az ottani cultura-állapot jellegét viseli s a legegyszerübb, legdisztelenebb a világon, s mégis mindenkire nézve, ott is nélkülözhetetlen, mindenki által példátlan szenvedélylyel élvezett fényüzési czikké vált. Itt, hol az Iszlam fanatismusa legtúlzottabb határáig jutott el, s a dohányzást is vétójával terhelte, e meggyökerezett szokással szembe mégis hatás nélkül maradt szava; s a középázsiaiak nem maradnak hátra más iszlamhitü barátaik mögött s a Turkománok, Kirgizok, Özbegek és Tadsikok mindannyian szerelmesek a nikotin növénybe. A középázsiai pipa Persiából importáltatott s a persiai pipa egy válfajának nevezhető. A művészi viztartó helyett itt öblös tököt, s hol az nincs, durván fából faragott edényt használnak. A failleszték rendkivül kicsi s szinte durva munkáju, valamint a pipa is. Az egész eszköz jellemző tulajdona az, hogy a viztartó egyik oldalán vékony cső van alkalmazva, s annak megfelelőleg a tulsó oldalon kerek kis nyilás látható, mely dohányzás közben az ujjal befogatik. Ha már most a közép-ázsiai pipáját szomszédjának adja át, mi itt szinte szokás, amaz az előtte pipázó által a vizben hátrahagyott füstöt kifujja. Ezen ujj mozgás által a tatár dohányzó a furulyázóra hasonlit.

A növény maga Közép-Ázsiában otthonos; a legjobb fajták Karsiban és Sehri-Szebz-ben a nagy Timur szülővárosában terem; a khivai Khanságban is híres a rafanek nevü dohány-faj; azonban valamennyi fajta messze hátra marad a persa dohányok mögött ugy illatra, mint enyheségre nézve is. Itt csak száraz állapotban használtatik s éles, maró, kellemetlen füstjét csak a tatár száj és tüdő birja elviselni, vagy pláne még élvezni is. Idegeneknél már az első szippantás is órákig tartó köhögést idéz elő; különben a bennszülötteknek is némi fáradságába kerül, mig e növényt megbirják szokni. Idősebb urak e dohány enyhitőbb élvezeti módját találták fel, mely azonban nem épen tündöklik aesthétikai oldaláról; ők t. i. a pipa füstjét csak szolgájuk közvetitése által élvezik, ki a pipából megteszi a nagy szivást, a fojtó és maró részt magában tartja s csak az ártatlanabb füstöt fujja aztán teli torokkal a nyitott szájjal előtte álló öreg ur torkába. A nomádok leginkább áhitoznak e bóditó élvezet után. Hányszor csodálkoztam rajta, ha karavánunk a sivatagbani mars közepette valamely vad száguldással közelgő kirgiz vagy turkomán által feltartóztatott, ki távolból észrevéve az utasokat, előállt, egy pipát kérve ki magának. Eleinte mindig azt hivém, hogy e nomádok rablási szándékkal közelednek; de a Kervanbasi, (a karaván főnök) jól ösmerte embereit. A pipa hamarosan megtöltetett s a szokásos udvariassággal átnyujtatott. A turkomán rendesen mohó vágygyal nyult az áhitott eszköz után; már az első szippantásra szemei ragyogni kezdtek, a másodiknál elbódulva a földre ült s a harmadikra a bóditó méreg már oly hatást tett, hogy a pipa kihullott erőtlen kezei közül s ő maga őrült déliriumba merült. Többen erős köhögési roham után reszketni kezdtek, mások ájulásszerü bódulásban terültek el a földön. Mig a dohányzó, habzó szájjal, mint a tébolyodott a földön hevert, a karaván nyugodtan folytatta utját. A nomád nehezen üdül fel ezen állapot után, mely nekünk sulyos szenvedésnek, neki pedig magas élvezetnek látszik s órákig képes a karavánok nyomán végig száguldozni, csakhogy abban részesülhessen.

De még a nomádoknál is a gazdagabbak sátrában a csilim (a pipa középázsiai neve) nem ritkaság. A khivai Khanságban leggyakrabban található: Bokharában többnyire lopva dohányoznak; Khokandban pedig feltünően keveset. Miután a középázsiai a pipában inkább bódulást, mint élvezetet keres, oly dohányzók számára, kik a dohánymaró hatását már megszokták, pótszer találtatott fel; e pótszer a mákony, mely a mennyiben saját tapasztalataim után itélhetek, legnagyobb mértékben Tatárországban fogyasztatik. A mákonynyal fűszerezett pipák tanitói és kezelői, többnyire dervisek, ezek a kitanult gazemberek, kik a szentség álarcza alatt a világzajából, khankáikba (zárda) vonulnak vissza, hogy nemcsak maguk kéjeleghessenek ezen elgyöngitő élvezetben, de másokat is annak élvezetére csábitsanak. Közép-Ázsiában a khanka viszi a persiai kávé- vagy théa-bódé szerepét. Bizonyos helyiségek különös hirnévnek örvendenek a mákonyméreg kitünő készitése tekintetében; ünnep és vasárnapokon a mohó, vágytelt mákonydohányzók egész raja foglalja el e helyeket. Szerencsétlenségre e bűn azonfölül még a magasabb műveltség jelvényének is tekintetik, és khivai tartózkodásom alatt, a khán, miniszterei és az egész hivatalnokvilág, meghódolt neki. Rendkivül feltünő, hogy a csontvázig lesoványkodott mákonydohányzók többnyire igen hosszu életnek örvendenek, mi e méreg borzasztó hatása mellett valóban megmagyarázhatatlannak tünik fel. Azok, kik már igen sokra vitték a gyakorlati téren, pipájukat hihetetlen nagyságu adagokkal terhelik, s örökké feledhetetlenek lesznek nekem amaz iszonyu perczek, melyeket a legborzasztóbb rángatódzásokba merült mákonydohányzókkal szemben töltöttem.

Bokhara városában és khanságban, a túlvallásos mollá-k a dohányt a »mámoritó italok« sorozatába helyezték, s minthogy utóbbiakat a kórán eltiltja, a nyilvános dohányzás a kormány, valamint papság által is a legszigorubb tilalommal van sujtva. Mindazáltal a bokharai bazárban számtalan dohánybolttal találkozunk. Világos tehát, hogy az üzletet elnézéssel türik, s ha a fogyasztók saját házukban, nagy titokban hódolnak a mámoritó élvezetnek, senki sem törődik vele, mert a titokban elkövetett bűnt nem tekintik bűnnek. Számtalan példabeszédje és erkölcsmondata van a nomádnak, mely valamennyi a dohány élvezete ellen irányul; például: ha az utas dohányzik a négy napi utra hat nap telik el. Vagy: ha a hős dohányzik, – lovától és feleségétől megvonja szerelmét, stb… Mindennek daczára azonban, egyre jobban terjed a dohányzás szokása s az érkező karavánt körültolongó nomádok ép oly mohósággal kapkodnak a pipa és dohány után, mint asszonyaik valamely világos szinü, régi perkálrongy, vagy piros kláris sorok után.

Zsiványkodásaik alatt, abrakos zsákuk egyik oldalán csekély mennyiségü élelmet hordanak lovuk számára, mig annak másik oldalát a nélkülözhetetlen, ronda dohányzó készlet foglalja el. Még a legsoványabb étkezésről is lemondanak, ha helyébe a pipa vad mámort hozó élvezetének hódolhatnak. Igen megfogható, hogy Közép-Ázsiában nem igen pazarolják a dohányt. Egyetlen egy pipa néha egy egész társaságot kielégit; az őszhajuak s a társaság előkelői élvezik az első, legteljesebb szippantásokat, az alsóbb rendüeké a többi szippantás, mig a fiatalok és rabszolgák már csak könnyü kis fellegeket csalhatnak ki a fekete, porrá égett maradványokból. A kiszítt pipa ritkán tartalmaz egyebet fékete szénnél. Az ulémák vagy tudósok, kikhez, kivált Bokharában az előkelők is számittatnak, a pipát tisztátalannak tartják. Itt a dohányt nem pipából élvezik, de burnótolnak, még pedig oly undoritó módon, melyről Európában senkinek sem lehet fogalma. Csaknem valamennyi tudós is még sok más is övükön burnót szelenczéül szolgáló miniatur-tököcskét hordanak. Tiz-tiz perczenként a burnótoló előveszi szelenczéjét, a sötétsárga port, mely kellőleg erős s mégis izetlen, keze fejére önti, kezét a kolossális orrlyukakhoz emeli, s a burnótot egy hatalmas lélekzettel felszíjja. A burnótozás e módja másutt is előfordul, azonban különösen utálatos a szokás, mely szerint a tobákot nem az orrba, hanem három ujjal a szájba dugják, még pedig a nyelv és szájpadlás közé, hogy az egész adagot pár percz mulva zajosan ismét kipökjék. Jaj ama szerencsétlennek, ki az ily egyénnel társalogni kénytelen, s kit a barna dohányoshab minduntalan arczon talál.

Bokharában, Afghanisztánban és Észak-Indiában általános a rosz szokás, a bagózás. Jó fogfájás elleni szernek tartják. Ez ugyan lehetséges, azonban határozottan áll s könyen érthető is, hogy ez eljárás iszonyuan elékteleniti a fogakat. Rendkivül visszataszitó látványt nyujtanak a nők, kik a dohányzás bűne elől vissza rettenve, szinte ezen utálatos szokásnak engedik át magukat. A férfiaknál a szakál némileg elrejti a lehulló porrészleteket, a nőknél azonban a sima áll, rendesen ezen élvezet igen látható jeleit viseli, s ennélfogva igen természetesnek találom, ha az igy eléktelenitett hölgy, férj uramra nem gyakorol valami különösen vonzó hatást. A pipa kisérőjéül Közép-Ázsiában a théa merül fel, még pedig a fekete téglathéa. E zsiradék és sóval füszerezett ital kitünően illik a durva élvezethez s a csapatra, mely több órákig vándorolt a sivatagban, csodálatos hatást gyakorol. A théának forrónak kell lennie s minden korty théára a pipa egy szippantása következik. A tatár véleménye szerint a théa és dohány együvé tartozik s valamint az első az ereket kitágitja s a vért ritkitja, ugy a füst által fej és agyvelő is mindinkább tisztul; szent meggyőződése, hogy a jó pipa a szem erejét megkétszerezi.

Befejezésül még a kirgizek rögtönzött pipájáról is meg kell emlékeznünk. E nomád gyakran a sivatag közepette, minden eszköz nélkül, ha csak egy kis vizre tehet szert dohányozni szokott. Többször hallottam e tényről, s hogy meggyőződjem annak valódiságáról, egyszer meg is mutattatám magamnak a »csodát.« A kirgiz hosszasan keresgélt a földön, mig agyagos helyre akadt. Legelőször is vagy két ököl nagyságu lyukat túrt a földbe, melynek nyilása azonban szükebb volt a belső üregnél. Ez a lyuk vizzel töltetett meg s nedves agyagból alakitott pipával takartatott be. Az üreg mellett, egy rézsutoson bedugott cső a vizzel összeköttetésbe hozatott, de úgy, hogy a cső hegye, vagy két ujjnyira kilátszott a földből. A kirgiz e mozdulatlan eszköz előtt végig feküdt a földön s oly kényelemmel élvezé pipáját, mintha valamely persa vagy török nagyur házából hozta volna. Tisztaságról ily eljárás mellett természetesen álmodni sem szabad. A nomádok élelmességüket még messzibbre is kiterjesztik, a mennyiben dohány helyett a sivatag egy másik növényét használják. – E pót-növény alacsony, hosszúdad bokor alakban nő, száritott állapotban fekete, s oly maró tulajdonnal bir, hogy az idegen egyetlen egy szippantás után is órákig küzködik fejfájjással. – Mindebből kitünik, hogy a pipa elkezdve legtökéletesb alakjától, le a legkezdetlegesebbig, mindenütt szerettetik és ápoltatik. A mohamedán népek, Törökországtól egész az »égi tartomány« távol határáig a kenyér után a pipát a legnélkülözhetetlenebb élvezeti szernek tekintik; azonkivül mulatságot is nyujt a dolce far niente-t megszokott keleti világnak, mely a lassan muló órákat oly elégédettséggel látja elenyészni a felszálló füstfellegek képleteiben, s ha Nyugat népei valaha le is találnának mondani a nikotinnövényről, a keleti soha sem lesz hozzá hűtelen, a pipa életmódjával, valamint szokásaival is feloldhatatlanul egybeolvadt.

Valamint a hárem természetellenes szokása, egy még természetellenesebb, undoritó bünt eredményezett, ép ugy előmozditotta a vallás által parancsolt bortóli és szeszes italoktóli tartózkodás a kábitó szerek használatának hajlamát. A hasis, benk, mákony s a többi kábitószer mind, mely az idegrendszerre s az ember szellemi tehetségeire oly mámoritólag hat, aránylag kevésbbé vannak elterjedve ott, hol a moszlimhitü társaság egy része túlteszi magát a bor s más szeszes italok élvezetét illető tilalmon. Konstatáltatott, hogy a raki-ivás emelkedésével Törökországban a mákonydohányzók száma feltünően alábbszállt, ellenben a jobban Keletnek fekvő birodalmakban, hol a vallási törvényt szigoruan követik, egyre növekszik. Konstantinápolyban, már csak emléke él azon helynek, melyet »Afinudschilar«-nak (mákonydohányzónak) neveztek, hol ama gonosz szenvedély iszonyuan eltorzult áldozatai, magas fák árnyában erőszakosan gyilkolták szellemöket és testöket. Gyakran beszélték nekem, hogy e mulatóhely – s bizonyosan, olyan több is volt, – kora reggeltől késő estig, mindig tömve-tele volt. Mig az opium dohányzó baljával görcsösen fogta pipáját s jobbjában a nagy kávéscsészét lehűtés végett ide-oda lóbázta, hátulról nesztelenül oda sompolygott valami pajkos utczagyerek, s egy hosszu szalmaszár segitségével, a félig öntudatlannak csészéjéből kiszitta a nemes mokkanedvet. Az élő csontváz, azon hitben, hogy ő maga fogyasztotta el a felelevenitő barna nedvet, a mákonymámorosoknak sajátos mosolyával szokta ilyenkor kiáltani: »Kahvedsi, doldur.« (Hej kávés töltsd meg ujból.)

Megfoghatatlan bár, de tény, hogy a törvény ezen öngyilkosokkal szemben szemet hunyt. – Ezen emberek mámorszenvedélyét többnyire oda magyarázták, mikép általa az érzéki érzelmek erőszakos elnyomását akarják elérni, hogy annál buzgóbban engedhessék át magukat a vallásos elmélkedésnek. Sokan, kik e bűn folytonos gyakorlása következtében félig megőrültek, szenteknek tekintettek; magam is ismertem egy ilyen félholtat, ki egész komolyan azt beszélte nekem, mikép a testében lakó tűz időnként oly erős, hogy egyetlen egy érintéssel egy hordó bort eczetté képes változtatni.

A mint már emlitém, Törökországban a rakihordócska egyensúlyozta már e bajt, s ma már többnyire csak pervisek azok, kik a hasis s mákonyital és dohányzás által álomlátást igyekeznek előidézni, hogy benne a jövendő üdvözülés előérzetét élvezzék. Ők ennélfogva az »Eszrar« (titkok) szóval jellemzik e kábitó szereket Törökország Eszrarja többnyire Brusza, Izmid és Moszul híres mákonytelepitvényeiben készül. A növény legfelső levelei gondosan összegyüjtetnek, megszárittatnak, porrá dörzsöltetnek s egy bizonyos édes szörp segitségével apró pastillákká gyúratnak, melyeknek egyes darabkái a pipa torkára tétetnek, s a füsttel beszívatnak. Gyakran még fűszeres, a kábitó hatást emelő részletek is mellékeltetnek a pastillákhoz, hogy a paradicsom sajátságos képleteinek körvonalait, a földöntúli üdvözülés, s más élvezetes, mámorító boldogságok előérzete megkettőztetett erélylyel töltsék el az élvezőnek lelkét. Az eszrar apró, vékony pálczikák alakjában is előfordúl s az utóbbiakból magam is elnyeltem vagy egy borsónyi nagyságu darabkát, hogy hatásáról meggyőződjem. Ebbéli tapasztalatom, fájdalom csak igen csekély, miután a mámor kezdete és vége csak mint az ittasodás egy könnyű neme nyilvánult. A társaság azonban, melyben e kisérletet tevém, utólag igen mulatságos dolgokat beszélt nekem rendkivüli vidámságomról, mely természetesen mélységes álommal végződött. Ösmertem európaiakat, kik a hasis befolyása alatt nagy költőknek tartották magukat s ihlett álmaikat papirra tették; azonban kijózanodásuk után meggyőződtek káprázataik nyomorúlt silányságáról. Fájdalom, több európai esett áldozatul ezen visszataszító bűnnek; többek közt az angol tábornok, ..... G. úr és S.... báró. Utóbbi rendkivül tehetséges ember és elég jómódu ember volt, s utóljára annyira ment, hogy csontvázzá lesoványkodva, évekig fésületlen, mosdatlan, s ruházat helyett csak nehány rongygyal fedett testtel bolyongott Konstantinápoly utczáin. Okvetlenűl őrültnek tartották volna, ha időnként több európai nyelven vitt, kiválóan szellemdús társalgása, nem tanuskodott volna az ellenkezőről és sohasem fogom elfeledni, midőn ezen egykori, előkelő mágnás, csipős téli hidegben, csak nehány foszlánynyal takarva Stambulban a ház mellett haladt el a melyben laktam, míg dala felhatott hozzám:

Mint könnyen képzelhető, az utszélen fejezte be életét.

Mint már említém, a kábító szerek használata egyre növekszik, minél inkáb Kelet belsejébe hatolunk. Persiában a Benk, egy a dervisek által termelt növény, a canabis indica leveleiből készült kábító szer, játszik nagy szerepet, mig a mákony vagy tirjak csaknem minden magasabb rendü ember által élveztetik, még pedig apró lapdacsok alakjában. »A persa 40–50 esztendeig használja a mákonyt,« mondja Dr. Polak, »anélkül hogy a mennyiséget változtatná, mely átlag egy-két szemerre rúg naponként, úgy hogy egy-egy személy egy hónap alatt 60–90 szemert fogyaszt. A Kaspi tenger nedves alvidékein a napontai adag kétszeres szokott lenni, t. i. 3–4 szemer. Ily rendszeres használat mellett, még az adag emelkedése folytán sem kártékony a mákony hatása az emberi szerkezetre nézve; a szellemi és testi működésben semmiféle fennakadást nem idéz elő, olykori szorulást s a has elgyöngülését kivéve, s minden férfi működésre nézve közömbös. A negyvenedik, s a Kaspi tenger mellett már a 35. év után, a mákonydohányzás állitólagosan kevésbbé ártalmas mint korábban, sőt a persák állitása szerint az 50 év után az embernek mákonyt kell szednie ha erejét és frisseségét fenn akarja tartani s magas kort óhajt elérni. Tényleg ösmertem is 60–90 éves aggokat kik már fél század óta naponta rendesen szedték bizonyos mákony adagukat.«

Malcolm egy persa főurról beszéli, hogy Persiában tett első látogatása alkalmával megismerkedvén vele, az különösen feltünt neki a nagy tiriak adagok következtében, melyeket naponta élvezett. Malcolm figyelmezteté a férfit, hogy e hatalmas méreg korán sirba fogja vinni. Tizenkét évvel később Malcolm ujra találkozott ama persával ki most már igen testesen, de nagyon erőteljesen nézett ki, s már távolról kiáltá oda Malcolmnak: »Hé Szahib! megkétszereztem rendes tiriak adagomat, s a mint látod, nem hogy a sirban feküdném, hanem ellenkezőleg igen egészségesen ülök a nyeregben!« A csersz-el természetesen egészen máskép áll a dolog. Ez kizárólag bóditószerül használtatik s a pipa segitségével gőz alakjában szivatik be. Polák állitása szerint a csersz mérsékelt élvezete semmiképen sem hat lehangolólag és erőtlenitőleg, sőt ellenkezőleg, felizgatja a képzeletet, vidámságra és kedélyességre hangol s bizonyos ruganyosságot kölcsönöz a szellemnek. Saját tapasztalataim nyomán támogathatom Polák véleményét, mert magam is ösmertem persa irókat, kik a csersz befolyása alatt hihetetlen módon fokozták képzelő tehetségüket. A csersznek tulajdonitják a bátorság csodaszerü hatását is, s hogy a jelenkor történelmi adataival támogassam ezen felfogást, csak azon tényre utalok, hogy állitólag e készitményt okozzák amaz árulói tettért, melynek alkalmával. Ekber Khán Macnaughten angol ezredest egy értekezlet alatt lelőtte, s mely Afghanisztánban az angolokra nézve oly iszonyu katastróphát eredményezett. Ennélfogva Iránban nem hiába teszik e méreg gyakori használatának róvására a vallási és állami életben előforduló egy-vagy más lázadást, miután a rajongás állapota a mit ez előidéz némelyeknél a legnagyobb mértékben fokozza a képzeletet, másokat pedig a vezetők akaratnélküli eszközévé alacsonyitja le. Hasonló okokat akarnak találni, az egykor rettegett Aszszaszin6) felekezet tetteiért, valamint a Babik nevü communista felekezeteiért is. Ha a mérséketlenség nem hat kártékonyan idegrendszerére, a mákonydohányzó tényleg kiválik a többi keleti közül; szeme ragyogó tüzzel bir, modora eleven, beszéde, mozdulatai gyorsabbak, s e tulajdonok által emelve, bizonyos életkorig valóban akarattal és tetterővel is rendelkezik. A tapasztalás azonban azt mutatja, hogy még a 40-dik év után is e veszedelmes idegzetingerlő szernek még mérsékelt használata is a ritkaságok közé tartozik, s Közép-Ázsiában mégis tiz mákonydohányzó közül legalább nyolcz e szenvedély nyomorult áldozatává vált. Ott, hol a szeszes italok élvezete halálos véteknek tartatik, igen számosan találhatók a mákony-evők s leginkább a Dervis-zárdák közelében, s mindig megható látvány volt reám nézve ha erős s edzett férfiakat, e borzasztó méreg beszivása következtében rövid idő alatt testileg és szellemileg tönkre menve találtam. E bün csak ritkán vonja maga után a halált. Áldozata, a szellemileg elbutult, visszataszitó csontváz többnyire magas kort ér el, sőt kevesebb betegségnek van alávetve, mint más emberek; de mily szomoru tengés e járó-kelő halottaké, s mily mérhetetlen kártékony a mákony hatása a szeszes italokéhoz mérten!