Keleti életképek

Műveltség.

Irán tartatik leginkább a mohammedán műveltség hazájának, s a művelt ázsiai vázolásához leghelyesebben szolgálhat hátterül. Látogassuk meg a Szefidák ősrégi székhelyét hogy kizárólagosan persa férfiak körében kezdhessük meg elmélkedésünket, miután törökség és finomitott szokás összeférhetetlennek tekintetik. – A férfi, ki étiquetteszerü derékszöget képező helyzetben, félig oda támaszkodva, félig heverve, a szobában a szőnyeg középhelyét foglalja el, minden tekintetben finom műveltségü keleti. Első látásra az európai élégáns nyomoréknak fogja tartani, mert a lábak, keleti felfogás szerint az emberi test illetlen részei, a ruházat által gondosan elfödetnek. Megmutatni, hogy lábakkal bír az ember, példátlan szemtelenségnek tartatik s innen ered a régi példabeszéd is: »Óvakodjál ott lábadat kinyújtani, hol kezedet kell kinyújtanod!«

De folytassuk hősünk leirását. A dsubbe, egy finom teveszőrszövet, arányzatos redőkben lóg alá a felső testről; elől annyira nyitva áll, hogy az Entari (alsókabát) látható legyen. A turbán kiváló gonddal csavartatott, s oly módon tétetett fel, hogy e kétségtelenül érdekes arcz egyetlen, ráerőszakolt vonását se takarja el. S ez arcz, a persa typus nevelési, gondolkozási és foglalkozási módjának leghivebb tűkre. A szakáll színe és alkata kifogástalan, a száj körül a szerénység és kérkedés sajátságos vegyüléke tünik fel, mely észrevehető életkedvvel és világgyűlölettel elvegyülve, a legellentétesebb gondolkozási mód nyilvánulásai, melyeknek kifejezéseit azonban csak hosszasabb érintkezés után észleljük. A szem szűziesen földre szegződik s a zengzetes, érczes hang hajlékonysága a híres szépészek szabályai szerinti szigorú kezelést árul el.

Ki ezen ember s mi a foglalatossága?

Magánzó, ki a nélkül hogy valami különös czélra törekednék, az ó-divatu műveltség szabályai szerint nevekedett s ezeknek nyomán osztja be életét. Darab ideig theologiával foglalkozott, de csak-hamar, bizonyos lelkiösztön a világi pályára terelte vissza, mert észrevevé, hogy ő egy »Szahibi-tab« egy »ösztön« birtokosa; azaz észrevevé, hogy költői érrel bir, melynek kimivelésére mind nagyobb gondot fordított. Vajjon kortársainak, vagy az utókornak hasznára válik-é e férfiú, e kérdés függőben marad, azonban hallatlan olvasottságát már az első találkozásra is el kell ismernünk. A Medreszében töltött mohammedán tanévek alatt rendkivül kiművelt emlékezőtehetség, arra képesíti ezen embereket, hogy egy még oly hosszú költeményt, háromszori elolvasás után könyvnélkül tudnak elmondani. Meglehet, hogy a velök született szellemi erő is támogatja őket, azonban tény, hogy míg mi európaiak remekiróinkat olvassuk, a persa p. költőit mémorizálja. Valamint az ifjú nem nélkülözheti Szaadi »Rózsaberkét,« Hafiz »Szerelmi dalait,« Dsami »gyümölcsös kertjét« és másokat, ép ugy gyönyörködik a meglett korú Firduszi mesteri hőskölteményében, a Mesznevi, Khakani, és mások titokzatos költészetében, kiknek műveiből, hacsak megpendíti az ember a húrt, ők mindjárt egész fejezeteket szavalnak el. Az előadásra kiváló gond fordíttatik, s míg Hafiz ghazéljait friss vidámsággal kell elmondani, a Mesznevi p. a tartalomnak megfelelőleg komor szomorúsággal szavaltatik.

Így p. a versszak:

csakugyan olyképen adatik elő, hogy a hallgató a furulya panaszosan siró hangját véli hallani. A finom műveltségűnek legkevésbbé sem szabad vétenie a vers öszhangzata ellen s valóban ritka eset, hogy művelt emberek egyuttal ne lennének a költői előadás mesterei is.

A történelem tanulása már gyöngébb lábon áll. A valóságos keleti műveltség, általunk föntebb felállított mintaképe, inkább bizonyos gyüjtemény-munkákban járatos, mintsem a részletes történelemben. A Szaszanidák virágkora csak mondákból ismeretes előtte, de annál kimeritőbben foglalkozott a moszlim korszakkal, s nemcsak Ali örökösödési kérdése fölött, de az Alidák harczai és szenvedései legcsekélyebb részlete fölött oly hévvel vitatkozik, mintha ezek máról s tegnapról szóló tettek s nem oly események volnának, melyek jóformán 1200 évvel ezelőtt történtek volna. A Szefidák korszaka sem hanyagoltatik el; leginkább jellemző adomák gyüjtése által igyekesznek kitűnni, mig a haza múltjának bírálati méltánylásáról már azért sem lehet szó, mert a történetirás Persiában s egyátalán egész Keleten a krónika formájában maradt meg.

Egy másik tárgy melyben a világfi ragyogni kénytelen, s melynek tudása Persiában minden finom műveltségü emberre nézve csaknem ép oly kötelességszerű mint nálunk a zongoraverés még oly hölgyeknél is, kik épenséggel sem birnak zenetehetséggel, a nemzeti zene. A miénktől teljesen elütő persa zene már számtalan szakember fejtegetési tárgyát képezte, én csak annyit akarok róla mondani, hogy európai fülnek, még sok évi megszokás és hallás után sem hangzik kellemesen. Bizonyos, kulcs gyanánt szolgáló betűk helyettesítik Persiában az irott hangjegyeket s a hangok változatai ott egyetemesen dallamoknak kereszteltetnek. A legismeretesebbek Huszeini, Makami, Sirazi, Iszfaháni, Buszelik stb., – s a mint értesültem, ezen elnevezések többnyire azon helyekre utalnak, hol e dallamok már régi idők előtt is kedveltettek.

Ha az ó-keleti kultura e mintaképét a finom műveltségü efendivel szembesitjük, azonnal felismerjük benne, két teljesen ellentétes világnézlet korcsalakját, mely aligha tehet előnyös benyomást. Az iszfaháni salonból tehát egy stambuli salon felé fordulunk, s szemügyre veszünk egy fiatal efendit, ki minőségére nézve az Amédida, vagy pedig a külügyérség titkárságának tagja R... bey, jó család ivadéka, s már arczvonásai is elárulják a számos fajvegyülék nyomát. A népbuvár, a görög-örmény typus erős vonását fogja bennök felösmerni, itt-ott kevés sémi, ritkábban turáni, legkevésbbé azonban a tisztán ázsiai typus ismertető jeleit fogja találni. A stambuli efendit az ázsiaiak lajstromába sorolni, kissé koczkáztatott dolog volna. A magas tetejü kalap és frakk őseredeti európaivá bélyegzik, s Párisban a Montmartre boulevard embertömegében alig lesz megkülönböztethető a délfrancziától vagy spanyoltól. De nézzük meg hát figyelmesebben az ál-keletit. Nem ugyan alá, de mégis keresztbevetett lábakkal találjuk dívánján ülve – mindenesetre igen kellemetlen és erőszakolt helyzet, mert a nadrág lábszárain egész az elpattanásig megfeszül s folytonos izgás-mozgása, ültének kényelmetlenségéről tanuskodik. Nem kevésbbé czéliránytalan az elől begombolt, állógallérral ellátott kabát, (szetri) mely egyrészt a fej lehajtását megakadályozza, másrészt szűken testhez álló szabása által a török ülésnél elmaradhatatlan testbehajlását nagyon megnehezíti. Ezen öltözetet a fez koronázza, a kaczéron oldalracsapott sapka, hogy a frizura kellőleg láthatóvá váljék, mert ezen uraknál az üstök leborotválása ismeretlen dolog s a persák »kakul«-jai (fürtök) egyátalán itt sohasem voltak divatban. Toldjuk meg még e képet az elmaradhatatlan glacékeztyűvel és lakczipővel, s a jelenkor ázsiai kultúra képviselője teljes valójában előttünk áll.

Belseje külsejére hasonlít. A magán vagy nyilvános iskolából az arab nyelvtan és persa nyelv csak épen annyi tudományát hozta el magával a mennyi concipista-pályájára elkerülhetetlenül szükséges. Az eszmény, melynek elérésére törekszik az, hogy jó Kiatib, azaz irnok vagy stylista váljék belőle; t. i. értsük meg jól a dolgot: annyira akarja vinni, hogy egy gondolatot hibátlanúl papirrá tudjon tenni, mert csak ez úton – in hoc signo vinces – juthat nagy hivatalos állásra, tekintélyre és gazdagságra.

Igaz, hogy a török irály nem könnyű dolog, de az európaira mindenesetre furcsa hatást tehet, ha látja, hogy egy államhivatalnok törekvései oly tudományok elsajátításában pontosulnak össze, melyeket nálunk, már a harmad osztálybeli elemi tanuló régen magáévá tett. Megengedve, hogy Egyptom és Törökország mai intelligencziája már az annyira óhajtott Kitabet teljes birtokában van, tulajdonképeni nemzeti müveltsége mégis ijesztő minimumra olvad össze. A török irodalom gazdag kincstára a többség előtt csaknem teljesen ismeretlen s csak igen ritkán történik, hogy egyik-másik felemlíti Baki, Vehbi, Szami vagy Kemal pasazadet vagy Szaad-ed-din-t, mi pedig 30 évvel ezelőtt még megtörtént. A történelmi ismeretek, a mint arról már az iskolaügyekről szóló fejezetben említést tettem, még rosszabb lábon állnak s mind ezen hiányok silány kárpótlásaúl, a franczia nyelv igen felületes ismeretét fittogtatják, bár ott is alig jutnak egy könnyű olvasókönyv megértésénél, vagy a felületes társalgásnál tovább. E nyelvet a nyugati tudományok elsajátitására eszközül felhasználni, eddig csak keveseknek jutott eszébe, s úgy akarta a szerencsétlenség, hogy azoknál is csak oly korban, midőn a tanulás az ázsiaiaknál már nagy erőmegfeszitéssel jár. Az izlés-irány szinte igen kétséges a modern kultura ezen ujoncainál. Az uralgó divat által betanitva, európai szinházakat és estélyeket látogatnak, mellesleg azonban, az ázsiai bohóczkodás s a Karagőz undorító alakjaiban is gyönyörködnek, tetszést színlelnek úgy etéleinkre, öltözetünkre, lakásmódunkra nézve stb. bensőleg azonban mégis a régi nemzeti szokások hívei maradnak.

A nyugati moszlim kultura e korcsalakjai kétségtelenül ellenszenvesebb hatást tesznek az európaira, a hamisítatlan moszlim-világ legkificzamodottabb képviselőinél.

Az afghánok, özbégek és tadsik-ok, körülbelül oly fogalommal birnak a műveltségről, mely Európában az ököljog idejében s Nyugat-Ázsiában rendkivül viharos korszakokban uralgott. Ezeknél az értelmi osztály két szigorúan egymástól elkülönített kategóriára oszlik: a katonai- és hivatalnokira s a mollá-k vagy világi-egyháziakéra. Valamint utóbbiak a harczot és viszálkodást hivatásukkal összeférhetetlennek tartják s utazáson és zarándok-útakon csak azért kötnek kardot, mert a Kórán szerint a fegyvertelenül elesett egyenesen a pokolba jut; – így a szipahi, – az első osztály elnevezése – a tudományos míveltséget tisztjére nézve igen nélkülözhetőnek, ha nem is egészen fölöslegesnek tekinti. Jól lovagolni, czélba lőni, lándzsát derekasan kezelni, legfőkép pedig, magatartás és modor által jelvényezni a fejedelem kegyéből nyert kitüntetést vagy társadalmi állást, ezekből áll ezen osztály főtörekvése és életük feladata. Minden aristokratának megvan a maga irnoka, ki alkalmi verselő, számtanár, csillag- és álom-magyarázó s olykor még lelkipásztorképen is működik, s ha az emlitett nagy úr az alsóbbfokú vallási kérdésekben egy-egy szerény megjegyzéssel hozzá tud szólni, vagy az olvasott költői termékekből némi értelmet tud kimagyarázni, az afghán vagy özbeg high life-hez szükséges tulajdonok netovábbját érte el. Irni és olvasni nem tudni, egész Közép-Ázsiában kevésbbé szégyen, mint első látásra fel nem ismerni egy ló korát, egy fegyver értékét hajszálig ki nem találni a nélkül hogy a kéz érintette volna azt, vagy egy rabszolga munkaképességét meg nem tudni határozni, anélkül hogy lábait meg ne tapogatnák. Tényleg, nem titkolhatom el, hogy Közép-Ázsiában a legtökéletesebb gentleman szellemi kultúrára nézve a magához hasonló állású iráni vagy törökországbelihez képest nyomorult torzképet mutat, melynek rovására Teherán és Konstantinápoly udvaronczai mindannyiszor jóizűen mulatnak, valahányszor Hilmendről, vagy az Oxus és Jaxartes partjairól diplomatikai követség érkezik.

A magasabb özbeg-osztály míveltségének, gyenge, igen gyenge nyomai találhatók, a sivataglakó Kirgizek szultánjainál és vénjeinél. Orosz utazók gyakran megvalának lepetve a patriarchális modor, márvány nyugalmu arczvonások, s alkalmilag felmutatott moszlim bölcsészet példányai által, melyekkel az ily törzsfőnökök sátrában találkozának. Képzelem, mennyire meglepő az ily tünemény észak fiaira nézve; azonban e látszólagos tehetség s ez ildomosság nem egyéb, a moszlim műveltség utolsó s legmesszebbre terjedő ágazatánál, mely az Iszikköl partjain s az Ala-tau hegységben a megfelelő buddhista kultúra romjain gyökeret vert. A kirgiz Szultánja, az özbég sipahihoz, az özbég sipahija, az afghan khánhoz, az afghán khánja, a persa mirzához. Az utóbbi utolsó s leghívebb képe az ó-mohammedán kulturának, ellenben az arab- és török gentleman, a vele született makacsság s századéves ellenszegülés daczára mégis már sok idegenszerűt, európait vett fel modorába és beszédmódjába s ennélfogva ma már ép oly kevéssé tekinthető európainak mint valódi keletinek.

Egész Keleten a műveltség főkövetelményét képezi, sőt azt mondhatnám, a szellemi műveltségnél magánál többre is becsültetik az ildomosság; a keleti életkép egy kiváló vonása, mely szóban és tettben magába foglalja a társadalmi és politikai különbség mindazon változatait, melyek által a két világ leginkább választatik el egymástól. Felhevült képzelődés, szóvirágos nyelvezet, feltünő vonzódás külsőségekhez és czeremóniákhoz s végre a zsarnoki kényuralom előtti folytonos rettegés, szükségképen nagy különbséget fognak előidézni a szó és gondolat között; azon hitben ringatja magát az ember, hogy a tömjénezés füstfellege mögött biztonságban van s így lett az ildomosság tulajdonképeni képmutatássá. Csak az, a ki látta mint találkozik pl. két persa paraszt egymással, ki nem tudva, melyikének dukál az első megszólítás megtiszteltetése, nehány perczig szemlesütve áll egymással szemben – csak az képzelheti mi a keleti ildomosság. Ha végre utat tört magának a társalgás s eldöntetett, ki szóljon elébb, az egyik paraszt nyugodt, sőt halk hangon mondott szavakban egész kérdés-sorozatban tudakozódik szomszédja hogyléte felől; P. »Zsiros-é a gégéd?« »Nedves-é a szájpadlásod?« »Insallah, nincs-é betegség házadban?« »Jól érzed-é magad?« stb. stb. Olykor tiz-tizenöt ily kérdés tétetik egy huzamban s a jelenet kómikuma abban rejlik, hogy a köszöntő, mondatainak elhadarása után nyugodtan állva marad, s az üdvözölt részéről ugyanazon kérdéseket, ugyanazon sorozatban meghallgatni kénytelen. E czeremóniák nemcsak az aránylag művelt iráninál, de még a turáni felső vidék legkezdetlegesb sivataglakóinál is kötelességszerü s rendkivül megdöbbentőleg hat, ha durva arczvonású, rongyos öltözetű embereket, a szóvirágos nyelvezet finomitott kifejezéseire látunk törekedni.

Előkelő körökben széditő magasságra jutottak az ildomosság fogalmai; írásban és beszédben, nyelvezetben és tettben, sőt az élet minden cselekedeteiben oly mértékben nyilvánúlnak, melyről Nyugaton, még azon időben is, midőn társadalmunk e téren hihetetlent hozott létre, fogalmunk sem volt. »Én-nel beszélni, ördögnek szokása,« mond a példabeszéd, ennélfogva előkelőkkel szemben, a társalgási nyelvben a kitagadott »én« helyett csak ily körülírások használtatnak: »Szolgád, rabszolgád, rabod, – s írásban: »A felszabadító levelet visszautasító rabszolgád, stb.« A második személyt így írják körűl: »Magas személyiséged.« »Fönséges személyed.« A mondattal: »Lábaid pora« azon mély tiszteletnek akarnak kifejezést adni, melynek következtében nem a személyhez magához, de annak lábaporához mernek csak közeliteni: »Lábaid porát a színházban láttam; lábaid porával a városba óhajtok kocsizni; ki nyírta meg lábaid porának a haját; lábaid porának édes anyja megérkezett; stb. stb. Mindezek oly szójárások, melyek szépészeti szempontból nem hangzanak épen igen vonzólag: »Házam«, – »a te cseléd szobád,« – »gyermekem,« – »a te rabod,« – »feleségem,« – »a te rabnőd« kifejezések leple alatt használtatnak s mindezek után alig kell már mondanunk, mily hallatlan dagályosságra és túlzásokra vetemednek. Az üdvözlet mimikája külön emlitést érdemel. Az oszman társaság előszeretettel használja a »Temenná-t,« oly üdvözlési modor, melynél a magát meghajtó, jobb kezét szivéről ajkaihoz, ajkairól homlokához emeli, mi által körűlbelűl az fejeztetik ki: a mit érzek, azt beszélem, s a mit beszélek, azt gondolom; vagy más szavakkal: érzés, szó és gondolat neked hódol. Ez tulajdonképen igen csinos mód volna, ha csak az illetőnek oly túlságosan nem kellene meghajolnia. A »Temenna khak beraber« (a földtől kezdődő üdvözlet) nagyon is lealázó czeremonia, másrészt azonban óriási haladás a birmánok, sziamesek és más keleti népek üdvözlési szokásaikhoz képest.

Persiában, az üdvözlési szertartások ferdeségei még szembetűnőbbek, mert ott oldalt történik a hajlongás, a fej a jobb vállra hajtatik, hogy a nyak szabadonhagyása által a felsőbbvalónak értésére adassék: »nyakammal éltemet bocsájtom rendelkezésed alá,« oly ildomosság, mely a folyvást használatban lévő »Beli kurbanet sevem (áldozatoddá váljak) által, még inkább megerősittetik. Még szembetünőbb kifejezést nyer e szokás Közép-Ázsiában, hol a meghódoló, vagy bűnbánó érzelmekkel közelgő udvaroncz kötelet s azon lelógó meztelen kardot köt a nyakába, vagyis: magával hozza a kivégeztetésre szükséges eszközöket s ennek következtében életét felsőbb valója kezébe adja, annak egy intésétől várva sorsát. A többire nézve a közép-ázsiai még mindig az egyszerű »Muszáfehä« vallási formájához csatlakozik, azaz kölcsönösen mindkét kezét nyújtja egymásnak a találkozó, s meghittebb viszony esetében összeölelkeznek. Nagyok és fejedelmekkel szemben, egyszerűen keresztbetett karokkal mélyen meghajolnak.

Valamint szó és tettbeli túlságos ildomosság a moszlim világban tulajdonképen tiltva volt, s csak a khalifák világi hatalma növekedésével jött szokásba, szintúgy áll ez a mai napság oly dagályos és túlterhelt irályra nézve is. Ebben az ildomosság úgyszólván ellenszenvet keltő túlzásba csap át s ebben legtöbbre vitték a törökök és persák.

Ezeknek két-három nyelv szókincse állt rendelkezésére, s nemcsak hogy a legpazarabbúl használták fel azokat az irodalmilag remekelni akarók, de ildomossági ferdeségekre is lelkiismeretlenül kizsákmányolták. Hogy a nyugati olvasó fogalmat szerezhessen magának a keleti irály ildomosságáról és dagályáról, ide csatolok néhány példát egy kéziratban lévő levelezőből, mely 1809-ben oszmán nyelven jelent meg:

»Nemes, mélyen tisztelt, fenséges fiam! A küszöb magas fejedelme! (egy czím, mely a franczia huissiernek felel meg.)

Nagyméltóságod!

»Kivánságom átnyujtása mellett, mely szerint: Szerencse sajkád mindig a vidámság és szerencse partjainak díszére váljék s kivánságaid vitorlái mindenkor az üdv és gyönyör révébe juttassanak – az elmetengerbeli buvár, t. i. a daltudó toll, a beszéd következő hullámait verte föl. – Ma este, midőn a 14 napos hold ezüst sajkája, szerelmet és gyöngédséget árasztva, a zöld menny tengerpartjára ér, mi Rumeli Hiszarban (a Bosporus európai oldalán fekvő falu), a bájtól duzzadó helyen, Hazreti Mollán, meg fogunk állapodni, hogy egész éjen át hajnalhasadtáig a »száraz víz és nedves tűz« élvezetének (pálinka-tivornya) engedhessük át magunkat.

A habozásnak hajszálszélességü tért sem szabad engedni; ennélfogva arra kéretik, hogy a vitorlák és evezők egész erejét használtassa; hogy minélelébb legyen barátai felvidulásának okozója.«

Ez a meghivó egy egyszerü raki-lakomára. Ime, itt adunk egy rövid meghivót vacsorára, mely ekkép hangzik:

»Boldogságos uram! Méltóságos uram!

»Ma este, ha Isten úgy akarja, és a csillaghad nagy királya, t. i. a világ napja, a sötétség birodalmában teendő útjára készülvén, lábát a sietség kengyelvasába helyezendi: arra kérlek, tisztelj meg a nappal versengző arczod szépségsugaraival, hogy az elhagyatottság és magány sötét éjjele, a tavaszi reg szellőjéhez hasonlólag felderüljön és szétoszoljon.«

Megjegyzendő, hogy e szertartás csak barátokkal és ismerősökkel szemben használható; e példákból könnyű lesz arra következtetni, mikép jártak el ezelőtt írásban a felsőbbvalók erányában, s mit parancsol az etiquette még mai napság is.