Ünnepek.
Tekintettel a keresztény világ s kiváltképen a keleti keresztények számos ünnepére, csaknem ugy látszik mintha a moszlimoknál nem is léteznének ünnepek. A próféta tanainak követői ünnepeket ugyan ismernek, de azok nem a nyugalom napjai. Évenkénti, legfeljebb három nap kivételével, minden egyházi ünnepélyességnek eleget tett, ha pénteken részt vesz a Dsuma Namaziban (pénteki-ima) ott meghallgatja a próféta, négy társa és az uralkodó fejedelem dicsőitését, s a meghatározott mennyiségü Rikaat (térdhajtás) után ájtatosan, a többiekkel összhangzatosan kimondja az áment. Ha ez megtörtént, napi foglalkozásai után nézhet. A moszlim vallás minden országában sokan igy tesznek, sőt még vallási buzgalmukról hires vidékeken is, s ha imitt-amott egyik-másik iparos vagy nagykereskedő boltja zárva van ünnepnapon, abból csak az következtető, hogy a tulbuzgó tulajdonos azon kötelességeknek hódol, – pl. bizonyos kaszidék elmondásával vagy szentkönyvek olvasásával foglalkozik, – melyek az egyházi törvényben, mint Nafilé-k (többlet) szerepelnek.
Bár számuk csekély s kiváló külsőségük sem igen emlitésre méltók, a moszlim vallás ünnepei leginkább az imádságok melegebb bensősége és a szertartások nagyobb hatásu, ünnepélyesebb hangulata által különböznek a kereszténység ünnepeitől, mi első sorban a szívósabb s mélyebb gyökerezésnek tulajdonitható, mely a keleti hitvallást az egész keleti világban jellemzi. Az előkészületeket, melyek a Ramazan hónap beálltával tétetnek, – tudvalevőleg az Idi fitr-Bairam-al befejeződő böjthónap – éveken keresztül figyelemmel kisértem, s még tisztán megmaradtak emlékemben. A moszlim világ egész széltében a Boszporus partjain találtam ezen előkészületeket legfényesebbeknek. Ha az időjárás csak legkevésbbé kedvező, a ház nemcsak belülről, de kivülről is kitataroztatik és tisztára meszeltetik. A szőnyegek, butorok rendbehozatnak, kávéskannák, és csészék, evő- és ivókészletek ujonnan beszereztetnek, élelmiszerek rendkivüli mennyiségben és minőségben hordatnak össze, s mindez, egy harmincz napos böjtölés, a test harmincz napos gyötörtetésének tiszteletére történik. Bármily sajátságosoknak látszanak e rendelkezések, mégis teljesen megfelelnek a kitüzött czélnak, mert az egy hónapos bőjt, egyszersmint egy hónapos dözsölést is magába zár. A jó Isten, a szellemi állapot tiszta elismerése tekintetéből a test gyötrését rendelte el, minthogy azonban, a huszonnégyórányi napforduló idejét nem jelölte ki határozottan, tehát egyszerüen megcsalják a jó istent: t. i. nappal böjtölnek hogy éjjel annál nagyobb tobzódásnak engedhessék át magukat. A nap ennélfogva éjjelé változtatik s minden felforgattatik; oly zürzavar, oly összevisszaság uralkodik az életrendben, mely egyedül csak a jó keletieknek eshetik jól, kikről tudvalévő dolog, hogy az időt nem tartják épen a legbecsesbb kincsnek s a munkát sem a legkedvesebb szokásnak. Még ma is szédülök, ha egy nyári Ramazan délelőtti óráira gondolok – (a holdév következtében az egyes ünnepek 33 esztendőn át egymásután minden évszakra esnek), melyek egy átdőzsölt éjre következtek. Hetekig tartott, mig a megszokás megedzé a testet, e rendkivüli élet-mód elviselésére. Az egész hónapon át, a mohammedán világ folytonos mámorban, kábultságban él s az állam igen helyesen cselekszi, hogy ezen idő alatt minden munkásságot beszüntet.
Két-három órával naplemente előtt, Stambulban valamint Teheránban, Bokharában, Fezben és Marokkóban, sőt még Khina belsejében is egyenlő bádgyadtsággal, lehangolt közönynyel járnak-kelnek az igazhitüek tántorgó árnyai. Egy nyári-Ramazan forró nápját egy csöp viz nélkül átszenvedni, – akkor e folyadéknak még neve is tiltva van, – vagy, mi még többet mond: átélni, a nélkül hogy a szeretett pipából egyetlen egyet szippanthatnának, valóban a leggyötrelmesebb kin, mit keleti emberre szabni lehet. Hiába barangolták be az érzékek szórakoztatása tekintetéből, a bazárok termeit, különböző mecseteket, hiába voltak jelen mindenféle szemfényvesztési, komédia és szinházi előadásokon – a gyomor korog, a gége szomjazik az érzékek elzsibbadnak s csak a fül folytatja még éberséggel teendőjét, a mennyiben amaz ágyudörgést lesi, mely a naplementét fogja jelezni. Végre eldördül a várva várt lövés s ezer meg ezer lelket, vagyis jobban mondva gyomrot örömteli felindulásba ejt. Mindenek előtt neki dülnek a pipának, azután viz után kapkodnak s végre a gazdagon ellátott asztalhoz sietnek. Hogy ottan mennyi fogyasztatik el, azt európaiak el nem képzelhetik. Az étkek nem költetnek el nyugodtan, de hevesen, sietősen a gyomorba hányatnak s ugyancsak bölcs volt a próféta azon intézménye, mely az igazhitüeknek az ilyen lakoma után a Teravi imát parancsolta meg. Ezen ima t. i. 20 Rikaat-ból áll, melyeknek mindegyike a test 8 különböző helyzetével van egybekötve. Nyolczor 20, annyi mint 160, s a legmérséktelenebb igazhitü mohammedán, sem tarthat gyomor elrontástól, minek után testét e 160 mozdulatnak alávetette. Nincs rózsa tövis nélkül, nincs öröm, üröm nélkűl, nincs Ramazan-ebéd Teravi nélkül.
Igy ünnepelik a Ramazan-t Konstantinápolyban. Itt az esti ünnepélyességek, még a sugár minaretek kivilágitása s a kettőstornyokról alálógó transparens kórán mondatok disze által is emeltetnek, valamint egyáltalán a moszlim főváros, a Boszporus partján sokkal több bájt tud kölcsönözni a böjti hónapnak, mint azt más helyütt tapasztalám. E hónapokra esik »a végzet éjjele is« (Kadrgedseszi), melyben a szultán pompásan kivilágitott sajkákon a Szeráilcsúcsig járul s onnan a mecsetbe megy, mely ájtatos tettért a nemzeti pénztár egy szép rabszolganővel szokta megajándékozni. E végzet éjjele rendkivüli jelentőséggel bir a mohammedánok előtt, mert általános hit szerint ezen éjben szokta a jó Isten egyesnek bünlajstromát befejezni, s a jövő évre megkezdeni az uj könyvet. Tudós kórán-magyarázók ezen égi főkönyvnek állitólag szinét és alakját is ismerik, ennélfogva nem is csoda, ha az igazhivő ez éjben, legbensőbb töredelmességgel emeli lelkét az isteni könyvvivőhez.
Végre letelt a bünhődés hónapja. A Bairam nagy ünnepélyességgel s valóságos ájtatossággal kezdődik, mely csak is az Iszlam sajátja. Mindenki az előkészitett uj öltönyöket veszi fel s komoly méltósággal fittogtatja az utczákon, bazárokban és nyilvános helyeken. Ha az évszak engedi, virágfüzérekkel is diszitik a fejet, de rendkivül furcsa módon, a mennyiben a virágszárakat homlok és turbán közé szurják mig a virágok fejei a szemekre hajlanak alá. A kölcsönös látogatások és szerencsekivánatok szertartása, rendkivüli szigorral tartatik meg. Maga a szultán is ünnep első napján az ország nagyjait és hivatalnokait nyilvánosan fogadni kénytelen. Az ünnepélyesség, melylyel ilyen udvari ünnep jár sok, mindenféle látványosságot nyujt. A szultán a régi szerail egyik udvarán egy terasse-szerü emelvényen foglal helyet, az udvar első hivatalnokaitól környezve, mire a magas főurak uralkodójuk előtt, rangjuk szerint elvonulnak s mélyen meghajolnak. Azelőtt, a főurak tág, dudoros, eleven szinü, aranynyal és drága kövekkel elhintett öltözékei, az ily ünnepélynek a valódi keleti fény és pompa jellegét kölcsönzék, ma azonban, a mult bő, szingazdag ruházata, helyet volt kénytelen adni az európai szabásu, szük s józan kabátnak – mely a jelenkor, vagyis az ottomán császárság hanyatlásának hű jelképe.
Jogszerint a Ramazan-Bairamnak csak egy napig szabadna tartania, mindazáltal három napig ünnepeltetik, valamint a 70 nappal később következő Kurban-Bairam, (áldozat-ünnep) a szokásos négy nap helyett, némely vidéken 6–8 napig tart. Az utóbbi ünnep Abraham patriárka áldozatkészségének emlékezetére tartatik meg s különös, hogy Törökországban nem bir azon magas jelentőséggel, melyet a keleti moszlim világban annak tulajdonitanak.
Konstantinápolyban s a birodalom egyéb városaiban csak a rendkivül nagy mennyiségü juh által nyilvánul, mely ez alkalommal faluról a városokba hajtatik. A ki csak szerit teheti juhot vesz magának és a vallási szertartások szigoru betartása mellett sajátkezüleg szurja le. Legvigabban megy a dolog ezen ünnep alkalmával a szegény medresze-hallgatók czelláiban, mert nekik, valamint a városnegyed szegényeinek, kik is, csak ritkán jutnak hus-étkek élvezetéhez, küldetik el a husfélék fölöslege. E két ünnepen kivül még egy harmadik is létezik az oszmán birodalomban, t. i. a Mevlud, azaz Mohammed születésének ünnepe, mely 1588-ban III. Murad által alapittatott ugyan, azonban a keleti moszlim országokban ha nem is egészen ismeretlen, még sem ünnepeltetik. A szultán egy nyilvános mecset-utjából áll, melyben valamennyi országnagy részt veszen, s a mult századokben ugyan még nagy pompával vitetett véghez, ma azonban már kevés látványossággal jár.
Egészen más jeleggel birnak az ünnepek a moszlim világ belső területein, mert itt kiváltképen gyásznapokból s csak egy ősrégi ünnepből állanak. Az elsőkhez tartoznak mindenekelőtt a siita felekezeti buzgalom által nagyon is okadatolt gyász és boszúhónapok, melyeket Persiában ünnepelnek s melyek a hosszasabban Keleten tartózkodó idegen előtt igen sajátságosoknak tünhetnek fel. Ezeknél minden Ali örökösödési harcza körül forog, mit a három első Khalifa ellen folytatott s minden törekvés oda irányul hogy Irán mélyen sértett nemzeti hőse minél jobban dicsőitessék s ellenfelei minél alávalóbb, nyomorultabb gúnynyal és gyalázattal tetőztessenek. Ide tartozik első sorban Mehdi születésnapja Saban 15-én, a szunniták ellenére, kik ezen Imamot csak a feltámadás után akarják e világra hozni, mig schiiták állitása szerint már régen a feltámadás előtt született s titokban elrejtőzve még mindig él. Továbbá a Gadir-i-Khom ünnep, Dsemazi-ul-akir 17-én azon nap emlékéül, melyen Mohammed Mekkábul Medinába utaztában a Khom völgyben vejét, Alit, helytartójának nevezte ki, oly tény, mely a leghatározottabban bizonyitson a három khalifa usurpátiója ellen. Ali halálnapja szintoly mély nemzeti gyászünneppé vált, mig másrészt a 27. Ramazan, Ibni Muldsem, Ali gyilkosának halálnapja öröműnneppé emeltetett. Ezen sorozatba tartozik az Omar-Szuzani is, t. i. Omar megégetési ünnepe, mely az Iszlam e legkiválóbb, minden schiita által mélyen gyülölt, harczosának halálnapján tartatik meg. Egy fabábut készítenek, melyet Omarnek keresztelnek s belülről lőporral töltenek meg; este e gyülölt khalifát in effigie a városon végig hordozzák s azután, a közönség nagy gyönyörüségére, egy hátul alkalmazott röppentyü segedelmével a levegőbe röpitik.
Legcziffrában, természetesen a Moharrem alatt mennek a dolgok. Az első tiz napon át ugyan az egész iszlamvilágban tartózkodni szoktak a nyilvános mulatságtól, de a siita hit tartományában már négy héttel azelőtt végtelen panasz és gyász szertartásokat visznek végbe, paszió játékokat adnak elő; élégiákat énekelnek s örökös sirás és zokogás közt élnek. Mi azelőtt Alinak szólt, az most szerencsétlen gyermekeinek. Haszan és Huszein, s leginkább utóbbi vértanuságának rovására megy, ki Kerbela viznélküli sivatagában nyomorultan tönkre ment övéivel együtt. A nap sugárfényével árasztja el a közel eső Tigrist, a tábor csak nehány lépésnyire van a folyamtól s mégis senki sem meri az üditő nedvnek egy csöpjét előhozni Huszein elaléló családja számára; mert a kis csapat, Jezid hadától körülfogva, a legkisebb moczczanásnál egy biztos halálnak menne elébe. Huszein tizenkétéves kedvencz fia, Ali Ekber nem nézheti tovább, mint küzdenek anyja, növérei és nénjei a szomjhalál kinjaival, mint görnyedeznek elégett nyelvvel, a sivatag forró homokjában s harcziménjére kap, hogy az ellenség sorain át utat törjön magának. A leskelődő ellenség számtalan kardcsapásai alatt összerogy, a vér – a szinpadon, vörös répanedv által ábrázolva, miután itt egy passzió előadásról szólok – szélylyel locscsan egész a néző közönség közé és elvegyül annak sürün omló könnyeivel. Utána az apa, t. i. maga Huszein lép a harczmezőre, küzd mint az oroszlán, de ő is, sebekkel boritva rogy össze s a panaszkiáltások vad zaja, tulharsogja az ábrázolók dünnyögő hangon előadott elégiáit. E jelenetek egy egész hónapon át szakadatlanul adatnak elő, a városokban fényesen, pompásan, falun egyszerüen; még elkülönzött sátorcsoportoknál sem hiányzanak ezen előadások egyes töredékei, s a ki a négyhónapig tartó sirást és nyögést halotta, a fej folytonos behintését látta festett fürészporral hamu helyett, az nem fog csodálkozni ha a siitákat a Ruzi Asurán (tizedik nap), a a nemzeti gyász tetőpontján, nyilvános menetekben mint az őrülteket fogja látni a városon végig haladni, ugy viselve magukat, mintha mindegyikükbe belébujt volna az ördög. A ruhát leszaggatják testükről (miután gondjuk volt rá, hogy a legócskábbat vegyék magukra), hajukat, szakállukat tépik, neki szaladnak egymásnak fejeikkel, vagy a falba ütik, de mi több, minden városnak megvannak a maga spécziális vértanui, kik kedves Huszseinuk fölötti fájdalmukban fegyveres kézzel sebeket ütnek magukon, – természetesen, nem a test veszedelmes helyein, – s a véres tagokkal valódi hősiességgel hadonáznak. Az ilyen önmegbénitás kűlömben épen nem háládatlan üzlet. Egy egykori utazótársam, mély karsebeit értékes tőke gyanánt ápolta s egy városból a másikba hordta mutogatni, pénzt gyüjtve velök. A szellemdus Iránban kiválóan értenek hozzá, mint kell egymást a jó isten contójára orránál fogva vezetni. Igy gyakran találkozni ott oly emberekkel, kik homlokukon nyolczsarku vaksebet hordanak. Azonban, nagyon csalódik a ki azt hiszi, hogy ez egy octogén kőhajitás nyoma. A siiták t. i. az imaszőnyeg helyett, a Kerbela földről származó, nyolczsarku vályogtéglát használják, melyre leborulás alkalmával kénytelenek homlokukat nyomni, s ezen emberek aztán, el akarják hitetni a világgal, hogy homlokuk a tulságos imádkozás következtében sebesült meg, mig tényleg a seb csak pettyegetés által állittatott elő.
Bármily izlésteleneknek mutatkoznak is az iszlam vallási ünnepei, az ujévi ünnep Noruz, mégis költőileg szép; a tavaszi éjnap-egyenre esik s azon perczben, melyben a nap a kos jelébe jut, veszi kezdetét, s a parszi-kultus egyetlen maradványaképen, nemcsak a siita Iránban, de a keleti moszlimvilág minden tartományában nagy fénynyel ünnepeltetik. Konstantinápolyban a Noruzünnep csak az előkelők házaiban, édességek s a házigyógyszerész által ajándékképen átnyujtandó főzetek élvezete által dicsőittetik. Azonban az ottomán császárság keleti határától kezdve egész Khináig, a Noruz ugyszólván fontosabb szerepet játszik, mint a vallási ünnepek. Iránban már hónapokkal azelőtt szoktak készülni reá. Czukor, szörpök, sárgaczukor, czukorba főtt gyümölcsök stb. hihetetlen mennyiségben hozatnak a városokba, tizenhárom napig tartó ünnepélyre számitva, azoknak fogyasztására. Mindenki uj öltözetet vagy legalább uj ruhadarabot igyekszik készittetni; a királytól le a koldusig, mindenki ajándékokat kap és osztogat, s mondhatom igen érdekes látványt nyujt az örvendetes felindulás, melylyel a tavasz beköszöntése üdvözöltetik. Az ünnepélyek a csillagászok által meghatározott pillanattal veszik kezdetét; leghatályosabban fejlődnek a király udvaránál, ki az ujév beköszöntét országnagyjai körében szokta bevárni, hogy azonnal átvehesse azoknak üdvözleteit s egyuttal ajándékokat osztogathasson. Hogy ez alkalommal nem hiányzanak a dagályos költemények sem, melyek a Sah felséges lényét a tavasz fenséget egyaránt dicsőitik – király-illat és rózsaillat merészen egybeolvasztatnak – magától értetik. Hivatalos beszédekben sincs hiány. A Sah az ország állapota, üzlete és ipara felől kérdezősködik, értesitést követel a hit és vallás terjesztéséről, mire a miniszterelnök ő excellencziája az ujévet óriási hazugságokkal kezdi meg, a mennyiben vidékeket, melyek tényleg romnak indultak s nyomoruságban tengenek, virágzó kövéreknek ir le; szintoly mértékben és szellemben hazudnak a főpapok is, kik a moszlim hit győzedelmes terjedéséről mesélnek, holott pedig az Oxustól kezdve a hitetlenség fekete árnyait mind messzibbre terjeszti ki Irán földeire. Kérdező és kérdezett biztosan tudja, hogy csaló és megcsalatik de az perczig sem tartóztatja a Sehin Sáh-t, hogy mindenütt ajándékokat, tele kézzel uj verésü arany- és ezüstpénzeket ne szórna, mert az ujévet arany ajándékkal kezdeni, legjobb jóslatnak tekintetik. Bármily ősrégi is a Noruzünnep, mégis ugy látszik már fontos átalakulásokon ment keresztül még a nehány évszázadnyi, aránylag rövid idő alatt is, mert Chardin és Thevenot franczia utazóktól kezdve, egész Polák-ig, Persia legujabb s legalaposabb ismertetőjéig, ezen ünnepély leirása Irán minden látogatójánál különbözőleg hangzik.
A mint a tudós Richardson beszéli, az évszak változtában szép alaku ifju, jelképileg az uj évet ábrázolván, állittott a királyi hálószoba ajtaja elé s azon perczben, midőn a nap a kos jelébe jutottnak mondatott bejelentetlenül belépett a királyhoz. A király kérdéseire: »Ki vagy? Hová mégy? Hogy hinak? Mit hozasz?« – az ifju azt felelte: »Én áldott és üdvhozó vagyok, Istentől küldettem hozzád, mert az Új évet hozom.« Erre egy másik szép ifju nagy tálat hozott elő, melyben buza, lencse, bab, zezamfü, rizs, továbbá nagy adag czukor és két ujveretü pénzdarab volt, mig a miniszterek és országnagyok friss sütésű kenyeret nyujtottak át. Miután a Sah mindent megizlelt volna, a maradékokat elosztá a jelenlévők közt, mondva: »Ez az uj idő ujévének uj napja, hol minden létező megujul.«
A mi ez alkalommal a királyi palotában történik, némi változatokkal az országnagyjai palotájában ismétlődik, mig magánkörökben, az ünnepi ruhába öltözött család gazdagon megrakott asztalnál foglal helyet. Annak közepén – (megjegyzendő, hogy itt csak a földön felteritett szőnyegről s nem tulajdonképeni asztalról van szó), vizzel telt tál áll, melyre minden szem irányul. Azon perczben t. i. midőn a nap a kos jelébe jut, a föld egy halk megrendülése következtében a viz állitólagosan megbodrosul, s e pillanat adja a jelt kölcsönös üdvözletekre. »Idi suma mubarek bad!« (Ünnepetek boldog legyen!) E köszöntés hangzik fel az nap mindenütt, házon kivül és házon belül, a város minden utczáin, a merre emberek csak találkoznak egymással. A Noruz-zal t. i. az állami, üzleti, ipari, és mezőgazdasági életben uj fejezet kezdődik. A fagy, eső és borus ég évszaka helyet ád a tavasznak, az azurkék mennyboltnak, a balzsamos légnek s virágok édes illatának. Nem csoda tehát, ha az ünnepélyek szakadatlanul folytattatnak 13 napon keresztül, s még a pénztárát oly aggályosan őrző fejedelem sem képes magát kivonni belőle hogy a nyilvános mulatságokhoz bizonyos összeggel hozzá ne járuljon. S még ott is, hol az irán kultura az ó parz eszmék befolyása alatt már egy évezreddel ezelőtt fanatikus arábok és turáni hordák által erőszakosan kiküszöböltetett, még ott is, t. i. Közép-Ázsiában is a Noruz még mindig antik formájában és bájában tovább virágzik.
Sajátságos, hogy az ős Kharezm, a parszi-kulturának ezer év előtt még hires székhelye, hivebb maradt e szokáshoz, mint Turkesztán egyéb részei. Khiva özbeg népségénél a tavasz beköszöntése nem kevésbbé fontos szerepet játszik mint Persiában. Állitólag e napon hangzanak fel először a szilfák sürű lombozatu ágairól, a csalogány busongó, édes dalai. Az Oxus drága nedve, ezen ünnepély érdekében a legtávolabb csatornákba is bebocsájtatik; a város nyilvános térein kosviadalok és lóversenyek rendeztetnek, s a kinek csak módjában áll, ezen időtájt elhagyja lakását hogy nehány napot sátorokban, valamely kövér mező szélén töltsön el. A szigoruan moszlim Bokharában, ugyan szinte ünnepeltetik a Noruz, azonban nem oly pompával, mint az iszlam legszélsőbb keleti határszélén, t. i. Keleti-Turkesztánban. A természet szép ünnepének e kiváló dicsőitése nem lehet meglepő, mert az iszlam ünnepei egyáltalán számra igen kevesek s azonfelül a gyász és elkeseredés érzelmeivel tartatnak meg; jelentőségük elvileg, az Istenségbe való, őszinte elmélyedésen s a próféta rajongó dicsőitésén alapul, s ennélfogva magától értetődik, hogy a lélek örömteli hangulatát kizárják.