Zarándokok és zarándokolások.
»Esz safr kitatun min esz szakr« (az utazgatás egy darab pokol) állítja egy arab s egész Keleten elterjedt régi közmondás, mely sokak előtt a keleti kényelem-érzék kifejezésének fog tetszeni, voltaképen azonban semmi egyéb parodiánál, vagy ártatlan szójátéknál.7) Az utazás tudvalevőleg egész Keleten kellemetes időtöltésnek, az egészségre nézve jóhatásunak tekintetik, sőt bizonyos népeknél valóságos szenvedélylyé vált, mely különféleképen érvényesül s legvilágosabban nyilvánúl a zarándokolások utáni mohó, fékevesztett vágyban. Ha a persának vagy közép-ázsiainak kiválóan jól megy dolga, ha magának vagy élettársának rendkivüli élvezetet kiván nyujtani, akkor a moszlim-Ázsiában zarándokolást határoznak el, olyformán, mint a hogy nálunk Olaszországba vagy Svájczba tervezünk kéjutazást. E czélra jó eleve, megtakarított kis összegek tétetnek félre, ruhát és utazó-készleteket készítenek s már előre gyönyörködnek az élvezetben, melyet az idegen országokon és városokon keresztűl teendő út, s a tartózkodás annyi nagyfontosságú, a próféta által szentesített helyeken, nyujtani fog, be sem számítva az előnyt, hogy e szent helyek látogatása az örök üdvösséget biztosítja az utazó számára.
A zarándokolások közt a Mekka és Medinába való utazás, az iszlam e legszenteltebb helyeinek látogatása, természetesen legkiválóbb szerepet játszik. E »Hads-zarándokolás« néven nevezett búcsújárás után következik a próféta egyes családtagjai sírjainak látogatása, p. a siiták részéről, Kerbela és Nedschef sírjai Meshedben, Kumban s más helyeken, továbbá az Eszhaboknak, – a próféta társai, a vallás-épület megalapitásában, – s más szentek és írástudók nyughelyei, s ámbár mathematikai pontossággal ki van mutatva, hogy 7 búcsújárás ezen, s más 21 másik Veli-Ullah sírjához, hasonértékű egy mekkai zarándokolással, mégis a sivár, köves, homokos Arábiába való vándorlás, a moszlim keletinél a vallás örve alatt nyilvánuló utazási vágyának legfőbb ideálját képezi. Mindenekelőtt tehát a »Hads«-ról, a par excellence zarándoklásról fogunk szólani.
Habár a kórán azt mondatja a prófétával: »Zarándokoljanak házamhoz,« azért a későbbi magyarázók, a túlságos búcsújárás, azaz, útazási kedvet korlátozni óhajtván, a zarándokolást mégis csak a következő föltételek mellett engedélyezték: 1) Elegendő pénzösszeggel kell ellátva lenni, 2) testileg egészségesnek és 3) nőtlennek kell lenni. 4) Nem szabad adósságokat hátra hagyni otthon, 5) csak béke idején szabad útra kelni, 6) inkább szárazföldön, mint tengeren kell útazni (minthogy az első kevésbbé veszélyes) s végre 7) teljes korúnak, azaz legalább 15 évesnek kell lenni. E szabályok szigorú betartása, gazdasági szempontból igen előnyös volna a moszlim társaságra nézve, de a szeretett vallás sok kibúvóval bír, s egyetlenegy látomány vagy álom elegendő arra, hogy az egész rendszert irgalom nélkül feldöntse. Mindenesetre érdekes marad a tény, hogy minél távolabb esik egy ország a moszlim világ e vallási központjától, annál nagyobb hévvel vágynak annak lakói a »Hadsi« tiszteletczím elnyerésére. Az ok valószinüleg, az Iszlam legszélső keleti és nyugati határain t. i. egyrészt Fez és Marokkóban, másrészt Kelet-Turkesztánban s a három Khanságban uralgó bensőbb és szívósabb hiterélyben rejlik, minthogy e vidékeken a rajongás sokkal jobban elharapódzott, mint magában Arábiában; valamint a fénytorony lábánál sötétség uralg, mig tetejének szétáradó fénysugarai a messze távolt megvilágitják. Elvitázhatatlan, hogy a Hadsi eszmében jó adag romantika rejlik, sőt azt mondhatnám, költői lelkesültség, mely a vallási rajongások daczára, melyeken alapul, mégis már századok óta gyakorlati eredményekre is vezetett.
Ha emlékemben felmerülnek számtalan ismerőseim a moszlim világ különböző országaiból, s magam elé varázsolom azon személyiségeket, kikkel a Hadsra való készülődés alkalmával ismerkedtem meg, még ma sem vagyok képes bizonyos csodálkozást leküzdeni. Ilyen emberek hetekkel, sőt hónapokkal azelőtt, az elhatározott terv következtében teljesen megváltoznak, s a mily mértékben közeleg az elindulás ideje, ép oly mértékben növekszik náluk a lázas, hevült állapot. Szegényebb s kevésbbé ismert egyéniségek, feltünés nélkül, észrevétlenül szoktak eltávozni ismerőik köréből; rendesen mások költségen utaznak, kik aztán a rájok költött pénzért tantiéme-et remélnek nyerni az isteni elégedettségből; sőt volt egy társam, ki életében nyolczszor tette meg mások contójára a tavafot (a Kaaba körüljárása) és ép annyiszor Hadsi lett, anélkül hogy bizományozói e czímmel ékeskedhettek volna. Utóbbiak ezért csak a másvilágon várhatnak jutalmat, itt alant azonban, egyedüli joguk abból áll, hogy azon Ihram-ban (ingszerü zarándokruha) melyet a Hadsi megbizott búcsújárása alatt hordott, temettethetik el magukat.
A zarándokútra készülők elindulása gazdagoknál bizonyos ünnepélyességgel jár. Az illető tetőtől talpig újba öltözik, szintúgy szolgái és kísérői is, a legjobb lovakat, legjobb nyeregszerszámokat viszi el magával s elutazása előtt végrendeletet csinál, oly elővigyázat, mely, a mint később látni fogjuk, korántsem felesleges. A családbarátok és rokonoktóli búcsú, komoly, megindító színezetet ölt, a mennyiben sok száz, sőt ezer mértföldnyi útnak néznek elébe, éghajlati nehézségekkel, emberi gonoszsággal és elemi bajokkal kellend megküzdeniök, mielőtt a Kaaba eléretnék.
Képzelj magadnak kedves olvasó, egy vagy több zarándokot, kik Khokandban vagy Kelet-Turkesztanban a hosszú s fárasztó útra kelnek Arábia felé s a legkedvezőbb viszonyok közt utazásuk czélját 9, de gyakran csak 12 hónap alatt érhetik el. Ezen emberek előtt a Hads, minden tapasztalatok, végtelen nélkülözések, szenvedések és mindennemű veszélyek öszlete. Ily körülmények alatt természetes, hogy az egyes utasok lassanként összecsoportosulnak s a barátság, sőt rokonság erős kötelékével fűződnek egymáshoz. A távol észak-keleti mohammedán országokból jövők, többnyire Bokharában, Herát és Orenburgban egyesűlnek, míg a délkeletiek Bombay- vagy Karsiban képeznek nagyszámú utazó-társaságot. Ott, hol az út nagy részét vizen kell megtenni, az utazási fáradalmak aránylag csekélyek, ámbár szűk helyre összeszorítva, a Hadsi-k itt sem élveznek valami különös comfortot. Azonban rendkivüli és valódi fáradalmakkal jár az Istennek inkább tetsző szárazföldi utazás, akár – itt az Iszlamvilág végéről beszélek – Persiát kerülve Dél-Oroszországnak, vagy egyenesen délnyugatnak tartva haladnak a szent városok felé.
A szunnita Turkesztánra nézve, a siita Irán oly ország, hol a zarándokok mindennemü veszélyeknek vannak kitéve, hol folyvást kínoztatnak, gyakran ki is raboltatnak s ily viszonyok között természetes, hogy Bagdad elérésével már a czélhoz közel érzik magukat. Bagdadtól, másrészt még Konstantinápolytól, valamint Áfrika igazhitűire nézve Kairó és Alexandriától kezdve, a karavánok nagy mérvet öltenek, azon zarándokkaravánok, melyeknek ős typusa mégis csak a régi Ázsia földjein tünnek fel a vallási költészet valódi fényében. Itt egyes csoportokkal találkozunk, kik vörös vagy zöld zászlót lobogtató csatlós által vezettetnek. Minden csoportnak megvan saját papja ki egyúttal biróként is szerepel, ha felmerülő viszályokat kell kiegyenlíteni; továbbá saját külön muezzinjával bír, ki szabad ég alatt, vagy a karaván-szerailban imádságra hí. Egy csoportban sem hiányzik a hajnyiró és a bohócz, ki a hosszu ut alatt, ha a »Telkin« éneklése már kifárasztotta a torkokat, vastag tréfáival igyekszik az ájtatos vándorokat megnevettetni. Ily csoportok gyakran egymás mellett utazgatnak, anélkül hogy azért elegyednének egymással. Hisz ez nem is lenne lehetséges. Amazok eretnek siiták, kiket egészen különböző gondolkozás és törekvés vezet a szent helyekre; emezek ellenben, ronda kinézésü tatárok rézsent álló szemekkel, idegen szokásokkal, idegen nyelvvel, végkép elütők a büszke arabtól, ki honfitársa s prófétája sírjához vándorol s amazokkal távolról és semmiben sem kiván érintkezni. »Az igazhitüek mind testvérek!« A mire Mohammed törekszik ez csak elméletileg szép – de Keleten mint Nyugaton, az elmélet csak elmélet marad.
A Tigris melletti nagy Khalifaváros után Damaszkus tekintetik a második nagy állomásnak, Damaszkus, hol tényleg össze is folynak az Északról Keletről, s Nyugatról jövő zarándokok seregei. A Bagdadtól odáig vezető út sohasem volt igen biztos, s a számos mellék-állomások daczára nem is volt valami igen kellemes, elannyira hogy igen érthető, ha a vizgazdag fakert, melynek közepén díszlik az Omejjádok székvárosa, a távol messzeségről jött utazót bámulatra ragadja. Persákat, Indusokat, Khinaiakat és Közép-Ázsiaiakat hallottam Damaszkusról beszélni s mindannyian földi paradicsomnak írták le. – A termékeny szyriai völgytől kezdve, a zarándokkaraván hivatalos jelleget ölt, a mennyiben Damaszkusban, a »Szure Emini« (a konstantinápolyi zarándokkaraván felügyelője) hozzá csatlakozik. Az út már most délnyugoti irányban, többnyire sivár vidékeken keresztűl, az ugynevezett szyriai zarándokúton Hedsaz, t. i. a köves Arábia felé vezet. A több mint ezerévnyi frequenczia s híres moszlim fejedelmek és fejedelemnők részéről rá pazarolt gondoskodás daczára, ezen út még mindig tele van kellemetlenségekkel, melyek a sivár könyörületlen tenyészet következményei. Az út igen gyéren népesített völgyeken, majd köves lapályokon, kopár hegygerinczeken, és forró homoksivatagokon visz keresztűl; az állomáshelyek többnyire csak nyomorúlt agyagviskókból, vagy hajdankori kastélyok romjaiból állanak. De mit törődik a Kaabá-ért és próféta sírérrajongó moszlim a múltnak imitt-amott felmerülő szép emlékeivel, Rabati Ammón-nal az ó-római Philadelphia, Gerazá-val, (a mai Dserras), pompás oszlop maradványaival, kapuival, vízvezetékeivel és fürdőivel? Gondolatjai víztartók s iható víz körül járnak, melyek mind gyérebben kerülnek elő; ő pázsitos legelőhelyekre vágyik, melyeket azonban hiába keres; leginkább pedig védelmet óhajtana a nomádok támadásai ellen, mit azonban sem a Szultán, sem szent szándékainak kegyeletteljes méltatása nem biztosíthatnak neki. Akár a Beni-Harb, akár az Eneze, vagy más arab törzsök legyenek – mindannyian mohó szemmel lesik honfitársuk rajongó tisztelőit s a Hadsi-kat kirabolják s a hol csak szerit tehetik halomra verik agyon.
A rabló beduinok előli folytonos rettegéshez még az ijjedelem is hozzá járúl, melyet a vallási mondák és mythószok idéznek elő. Majd kisértetekről van szó, melyek ezen út több helyén leszögeztettek; majd Themad puszta sziklaüregeiről, melyekben egy egész nép rögtöni tönkremenéssel bűnhödött Mohammedbeni megátalkodott kételyeiért s melyeknek porladozó kőhalmazaiból lelket rázó jajkiáltások hangzanak ki, – természetesen csak a Hadsi-k fülei hallják; – majd meg az istentelen Ad óriás nép emlékére reszketnek, melynek fejedelme a hirhedett Seddad, Istennek jelenté magát, egész városokat épittetett aranyból, ezüstből s e vétkes képzelgésért természetesen iszonyúan megbűnhödött. Csak Maannál, hol Paläsztina felé ágazódik el az út, kezd a sivár természet egyhangusága gyéren felmerülő kertek és szántóföldek által felvidúlni s valóban rendkivüli vallás-rajongás szükségeltetik hozzá, hogy elragadtatást érezzen az ember, ha 30 napos kin- és fáradalomtejes vándorlás után, végre maga előtt látja a vulkánnemü katlant, melynek közepén a prófétasír városa fekszik, s melynek keleti végén a Ohod nevü fekete bazalt hegy kisértetiesen emelkedik ki. E hegy látásakor a keletieket valóságos fogfájás rohanja meg, mert ennek közelében vívatott ama híres hasonnevü csata, melyben a prófétának két első fogát kiütötték; ama fogak, melyek legbecsesb ereklyeképen Konstantinápolyban a szerail csúcson drágakövekkel kirakott tokban őriztetnek s mély kegyelettel tiszteltetnek.
A Medina Jattrib keleti részén egy egyszerű, igénytelen épület, ép oly igénytelen zöld kupolával emelkedik; ez a próféta sírja fölötti épület, melynek láttára, a messzetávolból ide utazott sok százezer zarándok szíve lelkesűlten feldobog.
Egyszerűnek nevezem az épületet, mert más, p. a Meshedben és Nedsefben látható mohammedán díszépületekkel összehasonlítva, Medina világcsodája alig méltó említésre, s úgyszólván a próféta szerénységét s egyszerűségét jellemzi az utókor előtt. Az épület szabálytalan négyszögből áll, melynek külső falaihoz számtalan magánház támaszkodik, s csak homlokzatán láttatott el utóbbi időben, nagy bemeneti csarnokkal. A belső tért oszlopos folyosó futja körül, mely részint márvány és porfírból, részint azonban csak művakolattal bevont közönséges kövekből emeltettek. A délkeleti sarkot foglalja el a próféta madárkalitkaszerü mauzoléuma, még pedig csak nehány lépésnyire azon helytől hol Mahommed maga az első mecsetet alapította s szeretett neje Aisa karjaiban lehelte ki nemes lelkét. Ha e legszentebb szentély belsejébe lépünk, egy ágyszerü hely előtt állunk, melyet világos zöld, arany feliratokkal és kis nézőkével ellátott rács vesz körül. E rács rendkivül sürű s a tulajdonképeni sírtól csak keskeny sötét kis folyosó által választatik el, melyben a templomszolgák, a próféta úgynevezett utódai tartózkodnak s a fenntemlített kandi ablakocskán át a dicső ősük számára átnyujtott ajándékokat a zarándokok kezéből átveszik, s magától értetődik, hogy azok javukra szolgálnak. A belépés e sötét titokzatos szentélybe, a templomszolgák által szigorúan elleneztetik, s annak kieszközlése csak nagyszerü adakozások következtében sikerül olykor a leggazdagabb Hadsi-knak.
A rács körül, de leginkább a sír fejoldala táján, a zarándokok égfelé emelt kezekkel a következő imát mondják el: »Béke legyen veled ó próféta, Allah és Allah kegyelme és minden áldása. Béke legyen veled ó barátja Allahnak. Béke legyen veled, o legjobbja Allah minden teremtése közt. Bizonyságot teszek, hogy nincs Isten Allahon kivül, s azt vallom, hogy Te vagy prófétája és utódja; Tanuságot teszek, Allah prófétája, hogy hivatásodat híven betöltéd, hitedet bevallád s Istenedet imádtad, míg meggyőződést nyertél a halál órájában. És mi barátaid, o Allah prófétája, megjelenünk előtted, messze országok, távol éghajlatokról jövő vándorok, veszedelmek és nehézségek közepette, a sötétség idejében és a nap óráiban, azon vágytól vezéreltetve, hogy megadjuk neked a kellő tiszteletet s megnyerjük közbenjárásod áldását; mert bűneink megtörték hátunkat s Te képviselsz Annál, ki bennünket meggyógyít. Ó Allah prófétája, közbenjárásodat, közbenjárásodat kérjük.«
Ezen ima folytonos sírás, kiabálás, s nyöszörgés közt mondatik el, elannyira hogy saját hangját sem hallja az ember. Az írás nem-tudók, kik egy felolvasó szavait hallgatják ugyan, de azokat követni képtelenek, beérik vele, hogy a beszélő ajk- és szájmozdulatait követik. E mellett mindnyájan megbénitó kegyelettel vannak eltelve, alig merik ajkaikkal a rácsot érinteni, annál kevésbbé a tulajdonképeni sírbolt selyem függönyeit, melynek látásában csak igen kevesen részesűlnek. Egy felvilágosodott mohammedán állitá előttem, hogy az egyszerüen egy nagy, hosszúdad, közönséges kövekből összerakott emelvényből áll, mely a multbeli kegyeletes keresztény utazók képzeletének távolról sem felel meg, miután az Mohammed aczél koporsóját a padlóhoz s tetőzethez erősített mágnesek következtében a levegőben akarja lebegtetni.
Ugyanazon helyiségekben vannak Abu Bekir és Omar sírjai is, mindegyik külön nézőkével az emlitett rácsozatban, mely előtt az igazhivők megfelelő imádságokkal könnyítenek szenvedő lelkükön. Miután Omár a siitáknál, a bitorlóknak tekintett Khalifák közt leginkább gyűlöltetik, sírjának kandiablakából nagy figyelemmel kisérik a persákat, s a ki az iszlam e nagy hőse ellen valamely kihágást enged magának, az iszonyúan bünhödik gaz tettéért. Mindazáltal megszokott történni irániak részéről, hogy a szokásos »Ja Omár!« (ó Omár) helyett gyors kiejtéssel Ja Khimar!-t (ó szamár) kiáltanak s otthon erősen dicsekesznek a hőstettel. Hisz láttam irániakat, kik az Omár nevet czipőik talpára írták, azon kedves gondolatnak engedve át magukat, hogy egész napon át e főgazembert lábbal tapodhatják. – Habár a prófétasír látogatása inkább érdem mintsem kötelezettett, mégis ritkán találkozunk oly Hadsi-val ki e szent kötelességet elmulasztaná. A rajongó moszlimok legmagasztosabb vágya oda irányúl, hogy Medinában fejezhessék be életüket, és sok jómódú s rendkívüli ájtatosságú ember, élete hanyatló őszkorában oda vonúl vissza. Azokat Mudsavirnak, a próféta szomszédainak nevezik s már eleve is boldogoknak érzik magukat, hogy haláluk után a föld ama részében porladozhatnak, hol legközelebb esnek a próféta földi maradványaihoz s ennek következtében a feltámadás napján, a próféta közvetlen vezetése alatt legkönnyebben juthatnak Allah trónja elé.
Körülbelül öt vagy tiznapi tartózkodás után Medinában, mely rendesen Munevvire-nek (a kivilágított) neveztetik, a zarándok végre Mekka-felé vonúl, mely város a Mukerrime, (a dicsőített) elnevezést viseli. Négy különböző úton lehet eljutni oda, melyek közűl leggyakrabban használtatik a Szultán-út, (Szultán-Joli). A vidék itt is fővonásaiban kopár és puszta, itt sincs gondoskodva legkevesbbé sem az utazók kényelméről, s nem egy ájtatos moszlim, – főkép a szegényebb osztályokból – nyomorúltan elveszni kénytelen, amaz iszonyú zűrzavarban és tolongásban, mit a végtelen mennyiségű lovas, öszvér, szamár, teve, hordkosarakban és gyaloghintón utazók előidéznek, ha rabló beduinok elől menekülve, vad összevisszaságban tolonganak át a számtalan hegyszoroson, maguk alá gázolva azt a szegényt, ki mielőtt még megpillanthatta volna az Istenházát – a mint a Kaabá-t nevezik – szerény sorsának esik áldozatáúl. Az utolsó előtti állomáson csinálják rendesen a hadsi-toilettet. Megnyiratják, megborotváltatják magukat, minden ruhát levetnek, s felveszik az »Ihram«-ot, egy hosszú vászondarabból álló, könnyedén a testre vetett, s a jóhangzás kedvéért köpenynek nevezett zsákot, mely két nyilással bír a fej s jobb kar számára. Ezen Istennek tetsző öltözet nem igen gyakorlati, de annál kártékonyabb, mert az Ihram által, az északbeliek melegebb ruházathoz szokott egészsége nagy kárt szenved. Napszúrások napirenden vannak, a hűvös esték vérhast idéznek elő s ezek s más körülmények magyarázzák meg a tényt, hogy száz zarándok közűl, ki a Volga, Oxus, Jaxartes partjairól s a Tian-San alvidékeiről Mekkába vándorolnak, harmincz, sőt több is a szerencsés hazaérkezés helyett, Alláhtól az örök álom boldogitó sorsával jutalmaztatik meg. – Az említett állomástól, még egy napi s egy éjjeli út van hátra, mely részint fekete sziklafalakon, részint sárga homokon vezet keresztűl, melyből oázisszerűen emelkedik ki nehány zöld pázsit lapály, míg végre másnap reggel egy hegyszoros végére érve, egy összevissza hányt szürke háztenger merül fel, s annak közepében a Kaaba nagy mecset-udvara a hét minarettel, oly látvány, mely a zarándokokat a legnagyobb lelkesedésbe, sőt üdvözült elragadtatásba ejti. Ezer meg ezer torokból száll égfelé az örömreszkető kiáltás »Lebeik, Lebeik, ja Allah!« (a mint néked tetszik, o Isten!). Mindenki leszáll, idegenek ki sohasem látták egymást, sohasem szóltak egymáshoz, összeölelkeznek; mindenki csókolódzik, sír, kiáltoz, ujjong, mintha váratlanúl földöntúli boldogság kapúi nyiltak volna meg előttűk. S ez a tüz, e hallatlan felindulás és lelkesedés, mindössze egy a pogány időkből fennmaradt kőnek szól, melynek eredete sem a próféta tisztelői, sem máshitűek által, nincs ismerve, s mely mégis évről évre több mint tizenkét század óta, számtalan millió ember lelkében a legmagasb lelkesedést előidézni képes.
A százféle kellemetlenségről, csalásról s megröviditésről, melynek a zarándokok az idegen néptől hemzsegő városban ki vannak téve, hallgatva, egy pillantást akarunk vetni a Kaaba legszentebb szentélyébe, mely egy nyilt csarnokokkal körülvett egyenszögű udvar közepén emelkedik. A tompa, alig negyven láb magas torony, a zarándokolás idejében mindig hosszú selyem függönyökkel van elfödve. A bemenet északnak fekszik s oly magas, hogy a templomszolgák segitsége nélkül nem lehet bejutni. Egy egyszerű lépcső ugyan legkönnyebben segítene e bajon, azonban meghagyják úgy a mint van, mert a zarándokoknak nyújtott segitség az Isten szolgáinak igen sokat jövedelmez, s tudvalévő dolog, mily jól fel tudnak azok mindent használni. Ha végre belebotorkázott az ember e sötét, félemletes helyiségbe, az oszlopzatokról alácsüngő lámpák fényénél, jobbra a Makami Ibrahim-ot (Ábrahám lábnyoma) látja, melynek nagysága szerint itélve a jó patriárka oly lábacskával birhatott, mint tiz egymás mellé helyezett elefánttalp. Balra van a szent Zemzem-forrás, egy, valószinüleg földalatt folyó csermely, kútszerű nyilással, melynek vize a moszlimek által a legbecsesb nedvképen iratik le, messze el, a legtávolabb régiókba hordatik szét s csodatévő varázsital gyanánt tekintetik. Azt mondják: ha e viznek egy csöppje érinti a haldokló ajkát az meg van mentve a pokoltól s minden kínjától; egyetlen egy csöppe a női szépséget hervadatlanná teszi s gyermek-áldást biztosít meddő asszonyoknak. A forrásnál magánál, csak keveset élvezik e vizet s ez igen természetes, mert langyos, keserűsavas s az ájtatós zarándokoknak gonosz dysenteriát okoz. Igen, az a jó, drága zemzem! Utazótársaim Közép-Ázsiában hónapokig hordták öveikben, hitetlen csehek által készitett kerekre köszörült üvegekben, s ha valami veszedelem környékezte őket, jobban féltették Zemzem üvegeiket mint becses éltüket.
A legszentebb a Kaabában természetesen, a titokteljes fekete kő, (Hadsari Aszvad) a keleti sarokban, nem messze az ajtótól négy lábnyi magasságra befalazva. E kő, mely ma már csak töredék s aranyozott ezüst karikával van átfogva, nemcsak e kis épületnek tulajdonképeni fénypontja, de sőt az egész Iszlam-világnak; s csak félve és remegve közeledik hozzá a zarándok. Már távolról kinyujták utána ujjaikat, s a szent kő légkörét egyre ájtatosan csókolják. Százaktól körülvéve, mégis csak keveseknek sikerül, hogy azonnal hozzáférhessenek, tehát többször ismétlik a Taváfot s végtelen boldogoknak tekintik magukat, ha órákig tartó várakozás után, végre jobb kezük három első ujjaival érinthetik a világ legbecsesb kincsét s szomjas ajkaikkal megcsókolhatják. Ez, a mint már mondám, az egész zarándokút tetőpontja. – A Kaabá-n kivül, a mecset előudvarában fekszik a négy Makama, t. i. az orthodox felekezetek, névleg, a Hanefiták, Saféiták Hambaliták és Malekiták alapitóinak nyughelyei. E helyek naphosszant tarka néptömegtől, csupasz vállak és borotvált fejek sürű gombolyagától, valóságos emberchaosztól környeztetnek, valamennyien egy és ugyanazon eszmétől eltelve s csak különböző nyelvük által árulva el, hogy csaknem minden égalj legtávolabb eső tartományaiból zarándokoltak ide. A többire nézve, az élet a nemes Mekkában is csak olyan mint minden vallási jelentőséggel biró városban, t. i. végtelen romlott és feslett. A legájtatosabb imák, mindennemű vétkes kihágásokkal váltakoznak s az Isten házának legközelében oly orgiák ünnepeltetnek, melyek minden leirást felülmúlnak. Ez egyébaránt nemcsak Mekkában van úgy; nehány persa búcsújáró helyen alkalmam volt személyesen meggyöződhetni ezen istentelen állapotokról. Erre vonatkozólag is ellehetne mondani: les extremes se touchent, mert az erkölcstelenség és bűn szégyenteljesebb fészkei mint a persa Meshed és Kum aligha találhatók valahol a világon.
Eddig a nagy zarándok út két főpontjáról beszéltünk; még csak a harmadik, úgyszólván, az egész zárkövének leirása hiányzik, t. i. az Arafa, vagy – a mint a törökök mondják, – Arafat hegységre való búcsújárás. Itt t. i. a Zil-Hidse hónap 9-én hitszónoklat tartatik, mely a végtelen nagyszámu hallgatóság következtében, valószinüleg csak a legkevesebbek által hallatik, melyen jelen lenni, azonban minden zarándok köteles. Már két nappal azelőtt, ezer meg ezer ihramjába tekert zarándok siet ki Mekka északi kapuján, fel, az alig nehány száz lábnyi magas dombnak tartva. Az említett hónap 7–8-án már rendkivüli a tolongás a Zil-Hidse körül, a kopár szikla egész lejtője sürűn van elhintve emberekkel, s hogy a 9-dik napot vidáman bevárhassák, kávéházakat, borbélyműhelyeket és mindenféle mulatságokat rögtönöznek. E napon már napkeltekor midenki a legtarkább összevisszaságban tódul fel a dombra, hogy a tetején álló szónokhoz minél közelébb jusson. Valóban nem csekély feladat! főkép Arábia izzó napsugarai alatt s csak a nyomorúlt ihramba burkolva; e mulatság nem csak egynek kerül életébe is, ki jutalmúl aztán az igazhitüek szemében, vértanunak tekintetik, kinek lelke egyenesen a paradicsom felé emelkedik. Egyébaránt kétséget sem szenved, hogy ezen emberekkel borított domb, az nap igen megható látványt nyújhat. Ezer meg ezer szem tapad a szónokra, s valahányszor ez imádsága hevében karjait ég felé emeli, mindannyiszor megmozdúl a lejtőket elfoglaló egész embertömeg, óriás, ringó tengeri hullámhoz hasonlólag, s messze dörgő Lebeik! Lebeik!-ot küld fel a fellegetlen éghez. Ez egyszer helyén is van a Lebeik (= tessék), mert Ábrahám híres szavának ismétlése az, midőn a patriárka, engedve Isten akaratának, fiát az áldozatkőhöz vezeté.
A mint vége van a prédikácziónak, mindenki, mint az őrült rohan le a hegyről. E sietség szabályszerinti s valóban irtózatos jelenetté fejlődik, ha a sok ezer ember részint lóháton, részint gyalog tüskön-bokron, sátorköteleken és sátorpóznákon át az éj sötétében, vagy egyes fáklyák gyér világitásánál vad rohanással száguld le az Arafat lejtőin. E pokoli futásgyakorlat első állomásán imádság végeztetik; összeölelkeznek s egymást üdvözlik a Hadsi új tekintélyében, melyet e percztől fogva elértnek tekintenek. A mint ez állomást odahagyni készül, minden Hads hét követ kénytelen maga mögé dobni, melyek sátánnak szólnak, ki Ábrahámot kísértetbe akarta vinni. E kövek igen gyakran a sátán koponyája helyett, valamely ártatlan zarándok fejéhez röpűlnek, miből aztán természetesen heves verekedések támadnak, melyek a szent szertartás zárjelenetét képezik. Végre Mina völgyében, Ábrahám áldozata emlékeül, egy-egy állatot áldoz minden zarándok. – A szegényebbek beérik egy báránynyal vagy juhval, gazdagabbak azonban tevéket áldoznak s a leölt állatok száma gyakran több ezerre rúg. A hús felhasználását az áldozók nem engedik meg s minthogy annak legnagyobb része ad majorem Dei gloriam, szabad ég alatt, Arábia forró napjának kitéve hagyatik hátra, e büzhödt légben leghamarább fejlődik a koléra első csirája, mely ezerenként osztogatja a zarándokok közt az öröklétre szóló útlevelet, s általok, a koléra-bizottság által szervezett szigorú intézkedések daczára, Európába is átvitetik. – A bucsújárás e harmadik jelenetének befejeztével, a zarándokok sietősen összeszedik Zemzem vizüket s egyébb emlékeiket, hogy könnyű szívvel s még könnyebb erszénynyel hátat fordítsanak Isten városának, míg Mekkában körülbelül, mint az idény lefolytával Karlsbadban, igen vígan vannak ezután. Ájtatos egyházszolgák, kútőrök, szállásadók, hôtelier-k, kereskedők, kávéházbirtokosok, komédiások és hetärák összeadják az idény jövedelmét. A jó Istenre, a fekete kőre, Arafatra és Zemzemvizre legkevesebbet gondolnak, annál többet ellenben a jövő idényre, és Mekka serifje, a próféta e vérrokonságban lévő ivadéka időnként még imádságokat is rendez, Istentől minél számosabb zarándoklátogatást esdve.
Hát a zarándokok? Még elég vidám hangulatban kelnek a hosszú, fáradalmas útra. Visszamenet Mohammed állítólagos lakházától egy kis porond vitetik el selyemzsacskóban. E »Khaki mubarek« (áldott vég) legbiztosabb gyógyszer legyen szembajok ellen. Annak idejében én is tartottam ily selyem zsacskót övemben, azonban sohasem birtam rávenni magam, hogy egy szenvedőnek oly mértékben hintsek port a szemébe, mint azt társaim tevék. A hazatérés egyátalán sokkal gyorsabban történik. A szeretettek viszontlátásának reménye felvillanyozza az ellankadt tagokat s türelemmel türeti az utazás fáradalmait. A jutalom, mely a hazaérkezőket várja, fel is ér aztán a kiállott szenvedésekkel és veszedelmekkel. Rokonok és barátok több napi távolságra eléjök utaznak s szülővárosukba, vagy otthonjukba való bevonulásuk mindenféle ünnepélyességgel jár. Egy újjongó embertömeg diadalmasan hordja őket az utczákon keresztül, mindenki közelükbe tolakodik, hogy láthassa, ruháikat érinthessék, azon reményben, hogy a városok legszentebbikének egy láthatatlan porszeme rájok talál ragadni, s ha jól emlékszem, a hazatérő Hadsi ölelése és testvéri csókja, az egész Istennek tetsző tett huszadik részletét képviseli. A Hadsi czím, mely a pecsétnyomó gyürűn valamint később a sírkövön is díszlik, az illető egyéniséget a tisztelet és becsület egész sugárkörével övedzi körül. Minden Hadsi patricziussá válik, a felekezetben vezető szerepet játszik s ezáltal minden másnál jobban van megvédve a hatóságok zsarnoksága ellen. S ezen előnyzés nem indokolatlan, mert a ki évekig tartó utazásra kel, sok idegen országgal és néppel ismerkedik meg s a legkülönbözőbb tapasztalatokon megy keresztül, nem méltatlan a polgártársai közötti kiválóbb állásra. De még a Kelet népei szellemi és erkölcsi életének ismeretére nézve is nagy értékkel bírnak e zarándok útak; fennállásuk óta közvetíteni szokták, az afrikai lakosokkal való közlekedést, s évenként úgyszólván internationális gyűlést hoztak létre az Iszlam követőiből.
Mekka és Medina igen távol esnek, az utiköltség odáig, akár vizen, akár száraz földön igen jelentékeny s a koldus tarisznyára s botra támaszkodó zarándokok száma aránylag csekélynek bizonyúl; minthogy azonban az egész világ utazni, azaz zarándokolni akar, az ájtatos szellem azon mesterkélt, hogy az Arábiától távol eső tartományokban is vonzó búcsújáróhelyeket puhatoljon ki. A szent sírok feltalálása soha, semmi időben és egy vallásban sem volt különös nehézségekkel egybekötve. Az igazhivő moszlim az éj sötétében tűzoszlopot, a keresztény egy Madonnaképet lát felragyogni, itt Lourdes dicsőíti magát, amott meg Imamzade N. N. s minthogy a papok akár Keleten akár Nyugaton gondoskodni tudnak róla, hogy e csodahelyek kellőleg látogattassanak és méltányoltassanak, könnyen érthető, hogy mindenkor s az Iszlamvilág minden hitfelekezetében nem hiányzottak a szent sírok. Nem feladatunk hogy e sírokról kimerítőleg szóljunk, ámbár a számos »Teszkeret-ul-Evlia«-ban (szentek története) igen bőséges források állanának rendelkezésünkre; azonban, itt csak arra akarunk utalni, hogy Mekkán és Medinán kivül még számos búcsújáróhely létezik, mely nagy hírnek örvend. Ezekhez tartoznak a keleti Szunnita tartományokban a Szent Apak sírja Kasgav-ban, Ahmed Jeszevi-é Turkesztánban és Bahaeddiné Bokharában. A Siita világnak megvan Meshedje, Kum- és Kerbelá-ja. Az utóbbi három inkább nemzet-gazdászati mint vallási tekintetből emeltetett vértanúvá. Irán nehány okos fejedelme, t. i. gátat akart emelni, a sok pénznek Arábiába való évenkénti kivándorlása ellen s ájtatos alattvalóik nagyobb kényelmére három nemzeti Szentet teremtett, melyeknek imádása és tisztelete valósággal ép oly sikeresnek bizonyult a nemzetgazdászatra mint nemzetvallásra nézve. E három siita búcsújáróhely gazdagsága és pompája már gyakran iratott le; én is körülményesen foglalkoztam velök »Vándorlásaim Persiában« czimü munkámban, s miután én nem csak látogatóképen, hanem inkább mint zarándok tartózkodtam több hasonló helyen, tanuságot tehetek róla, hogy a Meshed és Kumbeli zarándokok, látszólagos ájtatosságban, lelkesedésben, sőt töredelmességben csak igen keveset engednek a Medina zarándokoknak. A siita Szentek nyughelyei kápráztató fényükben, aranynyal, ezüsttel és drágakövekkel túlterhelve, a jámbor megtekintőt bámuló csodálkozásra ragadják. Az ékszertárgyak többnyire kegyeletes adakozások, melyek által, mint az a földi nagyoknál szokás, jóindulatra igyekszenek hangolni az istenieket. Hisz még a példabeszéd is mondja: »O deris, o Szent, pénz nélkül még a menyországban is szegény ördög vagy!« E sirok már mint épületek is nagyszerűek. A meshedi Imam Riza kupolája több centiméter vastagságú aranylemezzel van bevonva, mely a felkelő s lenyugvó nap sugaraiban csodálatosan felragyog; sőt egy sugár torony egész külfala is vastag arany lemezzel van borítva s a síremlék rácsozata, Meshedben valamint Kumban is, tömör ezüstpálczákból áll, nehéz arany ékítménynyel. Hatalmas vastag ezüst táblákkal fedett kapukon át lép be az ember e síremlékek belsejébe, melyben mesés fény és pompa uralg; száz meg száz fülke környezi a nyughelyet, a falak arany alapon azurkék zománcz díszszel ékítvék, s könynyen megfogható, hogy a szegény moszlim zarándok, ha e csarnokba lép, a szent egyéniséget környező hallatlan, kápráztató gazdagságtól elvakítva, annak isteni tulajdonai által elragadtatva érzi magát. Az egy vagy másik sír ezüst rácsait körűl tolongó zarándok nép képe, zokogásuk, sírásuk és kiáltozásuk a kiaggatott táblákról leolvasott imádságok alatt, az aggályos mohóság, melylyel az olvasni nem tudók a mollák ajkairól hangzó szavakat lesik, mindez örökre feledhetetlen lesz előttem. Könyzáport láttam végig omlani gyermek arczokon, holló fekete és hófehér szakállakon; szemtanúja valék, midőn még nők is oly hatalmasan ütve mellüket, hogy a bolthajtásos falak viszhangzottak tőle, bűnbánólag mondák el a pater peccavi-t. Kétségtelen, hogy a mély töredelmességnek alapja valódi ájtatosság volt. Azonban, mért titkolnám? Mindazáltal sok tettetést, hazugságot és csalást is találtam e búcsújáró helyeken. Meshedben történt, hogy egy olvasni nem tudó zarándok, egy valóságos fösvény, ki a hivatalos sírboltőröknek a felolvasásért járó tiszteletdíjt sokallta, tőlem kérte ki magának e szíves szolgálattételt. Mellém állt s én lelkiismeretesen leolvastam neki az illető kórán-szúrákat és arab imádságokat. Eleinte utánam dadogott egyet-mást, de nemsokára a következő párbeszédet hallám hátam mögött. A. »Öt aranynál ugyancsak nem ér többet ez a ló.« B. »A Szent Abbaszra! magam tizenkét aranyat adtam érte,« stb… Elképedve hátra néztem s jövendőbeli Meshedimet egy ismerősével lóvásárlásba találtam elmerülve; mindenesetre sajátságos foglalkozás a Szent Imam Riza sírjánál.
Hasonlót állíthatok Kumról, mely par excellence a nők búcsújáró helye. E városban t. i. aranyozott kupola alatt nyugszik Imam Riza, az Ali-vértanú nővére, Fatima, kit rendesen Meeszum-ei Fátimá-nak (a szeplőtlen Fatimá-nak) neveznek. Ravatalának érintése, a hagyomány szerint elegendő arra, hogy meddő nőket – Persíában a meddőség iszonyú szerencsétlenségnek tartatik, gyermekkel áldjon meg, elveszett szerelmet visszaszerezzen, testi bájakat hervadatlanokká varázsoljon s mi több, az elkövetett hűtlenségért a más világon bűntelenséget biztosítson. E szent mohammedánnő nyughelye körül fél mértföldnyire óriás sírkert terűl el. E temetőben Irán legtávolabb vidékeiről idehozott nők nyugszanak, valószinüleg vétkes lelkek, kik a házasság-törés súlyos vétkének tudatában, a Feltámadás napján a szeplőtlen Szűz közvetlen vezetése alatt akarnak megjelenni Isten trónja előtt. S tán Meeszumei Fatima oka annak, hogy Kum bájos leányai mai napság oly könnyen eltántoríthatók a női hűségtől, mert nem ösmerek persa várost, melyben annyi kéjhölgy léteznék, mint épen Kumban, a nők e búcsújáró helyén. E szomorú állapotok híre a távolba is elhatott, s mégis évről-évre ezer meg ezer nő zarándokol e szentelt hölgy sírhantjához, sőt a jelenlegi dynasztia fejedelemnői is ezen aranyozott kupola alatt emeltették sírboltjukat. Még két Kadsár is nyugszik ottan; életükben igen kedvelték a hölgyeket, s az egyik, Feth-Ali sah, 800 megesketett feleséggel bírt – nem csoda tehát, ha halála után is női társaságban óhajtott nyugodni.
Meshed és Kum után a siita irániak tekintete legszívesebben Kerbela és Nedsef felé irányúl, a hol a nagy Ali és vértanú fia Huszein vannak eltemetve. Az út e szent városok felé ellenséges Szunnita terűleten vezet keresztűl s azonfelül rabló beduinok által is fenyegettetik. Az odajutás ennélfogva rendkívül veszedelmes és fáradságos; de mire nem vállalkozik a siita, hithőseinek kedvéért, kik elárúlva s megkínoztatva, gyilkos tőrök alatt s a szomjhalál gyötrelmei közepette, a sivatag izzó homoktengerében életükkel áldoztak a Sia-hitnek! Ennélfogva az utazás a Bagdadtól fekvő sivatagba kiválóan érdemteljesnek tekintetik, s a ki oda zarándokolt, a »Kerbe lai« prädicatumnak örvend, míg Meshed látagatói, Meshediknek, neveztetnek. 50 búcsújárni vágyó persa közűl legfeljebb öt megy el Mekkába, a többi mind az utóbb említett helyeken teljesíti zarándoklási kötelességeit, s a kinek nem sikerül életében oda jutni, az holtan szállítatja el magát oda. Mindenki zarándokolni, utazni kiván s nem csalódunk, ha a persának e fékevesztett zarándokolási és utazási szenvedélyének tulajdonítjuk szellemi tevékenységét s kiváló felsőbbségét, mely őtet többi hitsorsosai fölé emeli.