Keleti életképek

Dervisek.

Az előszeretettel tulzás felé hajló keleti természetnek, mindjárt eleinte sokkal jobban eshetett a mély rejtélyekkel és sajátságos formaságokkal egybekapcsolt istenitan, mint a száraz, ha mindjárt még oly meggyőző szó. A szerzet-világhoz s annak képviselőihez a nép már korán szeretettel s bámulattal közeledett, mig a papok s theologusok csak tiszteletében részesültek; s innen ered a századok óta heves elkeseredettséggel folytatott harcz az ulemák és dervisek közt, oly pap-harcz, melyről a kereszténység története is sokkal többet tudna beszélni, ha az ájtatos és számitó szent-atyák a barátokat oltalmuk és hatalmuk alá nem keritik, egyuttal engedékeny eszközökül használva fel őket. Hogy a moszlim világ valásszelleme ily irányt vett, aligha lesz meglepő; a dervist épen ismerni kell, ruházatában, melynek miden egyes részlete, sőt minden gombja egy-egy eszmét jelképez; látni kell őt istentiszteletében, az ugrálásnál, tánczolásnál, gyors forgásnál, mely isteni szeretete által felhevült képzeletének megtestesülését ábrázolja, s csak akkor foghatjuk fel, mikép épen az ily ember s ez az eljárás képes a keletinek rajongó észjárásának megfelelni. Az ájtatos pap Nyugaton beéri egy alkotójához intézett buzgó imádsággal, Isten iránti szeretettel és tisztelettel akar eltelve lenni, s ezen érzelmeket gondosan ápolva, azon van, hogy minél mélyebb gyökeret verjenek szivében. A keletinek ezen eljárás hidegnek tetszik, ő az isteni tiszteletet ihlett rajongásokban, fékevesztett kitörésekben akarja nyilvánitani, esztelenné akar válni, s a testtől ideiglenesen elválasztott szellemben, a teremtmény számára a legjobb utat látja, melyen alkotójához közeledhessék, s a legbiztosabbat, hogy az istenséggel összeköttetésbe léphessen. Ez, és csak ez látszott nekem a Dervis-lét alapja lenni, alapja e sajátlagos vonásnak, mely a keleti erkölcsök képét jellemzi, s melynek magyarázatát és leirását, már oly kitünő tollak kisérlették meg, s miután darab ideig magam is tagja voltam egyik szerzetnek, az elméleti magyarázatoktól eltekintve mert a dervisek élethű leirását fogok igyekezni olvasóimmal megismertetni.

Észreveszed-e kedves olvasóm ama férfit ott, egy társaság körében, kinek ruházata társaiétól elüt, kinek merev tekintete s ideges modora félemletes benyomást tesz, kinek taglejtései ülés, járás vagy állás közben az elmebetegéire emlékeztetnek? – ez egy dervis, élethű személyesitése mindazon furcsa különczségeknek, melyeket csak a vallásrajongó ázsiainak felhevült képzelete képes előidézni. Lengyel vagyis kerekformáju kalapja vagy nemezbül, valamely áldozó-teve vagy áldozó-juh szőréből készült, vagy posztóból való s ez esetben három foszlányból összevarrt. E posztósapkán, mely rendesen vörös szinü, fekete himzésben az illető szerzet nehány kedvelt verse olvasható, vagy nehány rejtélyes jelentőségü betü és szó; a széle rojtszegélylyel van ellátva, nem annyira a napsugarak elleni védelem tekintetéből, mint inkább azért, hogy a felpillantást megakadályozza, mert a földi szülött tekintete mindig a földre legyen irányulva. Ha a dervis rangra nézve előrehaladt, mi a különböző időközökben történik, egyházi főnöke, (Pir) által megengedtetik neki a kalapszélét kendővel körülcsavarni. E tekervények száma 7. és 9. közt váltakozik s nevök »Terk« a szószerinti értelemben »elhagyott« s jelképileg mind oly tettet jelentenek, mely által bizonyos földi szenvedélyek, leigéztetnek, vagy jobban mondva, leköttetnek. Az első csavarásnál, pl. azt mondja a dervis: »Ezzel lekötöm az önzést;« a másodiknál: »Ezzel lekötöm a kapzsiságot;« a harmadiknál »Ezzel lekötöm a haragot;« stb., s a ki a turbán kilencz csavarásában a kilencz főszenvedélyt lebilincselte, bizton hiszi, hogy minden bün ellen vértezve van. A dervisfelfogások a turbánt illetőleg, a molláh-k valamivel költőibb értelmezésétől nagyon elütő. Az utóbbiak a turbánban a halotti lepelt látják, melyet az Istenfélő egyházfiak memento mori képen magukkal hordani kénytelenek. A közönséges moszlim 2–3 halotti lepel hosszuságu vásznat hord, a kegyeletteljes azonban 7. hosszuságut, s minthogy én annak idejében utóbbiak egyikének tartattam, nem különös gyönyörüséggel emlékszem vissza az eleinte szokatlan fejdiszre.

A Dervis-toilettéhez a Kulah-on (kalap) kivül még a Khirka (köpeny) is hozzá tartozik. Ezen öltönynek egy darabból is szabad állnia, azonban tetszetősebb Istennek, ha több tarka-barka ringy-rongyból van összetákolva. A foszlányok tarka szabálytalanságban rakatnak egymásra s folt hátán folt, vastag spárgával vagy czérnával, nagy öltésekkel varródik össze, s hogy e Khirkai-Dervisan, a koldusruházat leghivebb képét nyujtsa, alsó végének nem szabad sem beszegetnie, sem egyenesen vágódnia, hanem zig-zegesen hosszu foszlányokban kell lelógnia. »El fakru fakhri« (a szegénység büszkeségem) mondá a próféta, ama próféta, kiről a rosz hir azt regéli, hogy hallatlan kincseknek volt birtokában, s valamint ő, szintugy cselekesznek és beszélnek tanitványai is. Közép-Ázsiában egykor egy szerzetfőnök vendége valék, aki bár több ház és jószágnak volt birtokosa, mégis a Khirkaj-Dervisant, mindenféle foszlányokkal és ringy-rongyal ellátva hordá, de csak kivülről, mert belül az öltöny finom atlaszból készült s a szükséghez képest, tetszés szerint forditgatta ruházatát. Néhány szerzet felső ruha gyanánt ujjanélküli kabátot hord, melynek neve, hajdari. Hajdár tudvalevőleg Ali egyik mellékneve, mely állitólag szinte ily ruhát viselt. E hajdari olykor különböző szinü csikokkal bir, néha 12-vel, melyekkel a 12 Imámera utalnak. Egy Indiában létező szerzet felsőruhaképen tigris vagy leopárd bőrt használ, ezt azonban nem szabad más ruha fölé felvenni, de csak a meztelen testen viselhető, s vallási szabály szerint csakugyan, e kedves szerzetesek egyedüli öltözékét képezi.

Nem csekély szerepet játszik a Kemer (öv); vagy taibendnek hiják, ha valami szőrszövetből áll, vagy kamberie-nek, ha többszinü csombékos kötelekből készült. E csombékok egyikével, Dil-Bagi (nyelv-csombék) a rosz beszéd, az ugynevezett Bel-Bagival (ágyék-csombék) az érzéki vágyak kötetnek le. Az utóbbi parancsolatra nézve az öv nagy fontossággal bir, miután ágyék és virilitás azonos; innen a szó: »ágyékomból ugrott, ki,« a bibliai irásmód szerint, vagy a mint a törökök mondják: ágyékhűsitő. Ezen öv gyakran csattal erősittetik meg, melybe a jellemző Kanaat-tasi (elégedettségikő) néven nevezett kő van foglalva emlékezésül azon kövekre, melyeket szegény dervisek éhségük csillapitására maguknál szoktak hordani. A fentemlitett koldusköpeny humbug pendantjául láttam derviseket, kik lucullusi lakomákon laktak jól s mégis az övben tartogatott kavicsokat semmiért a világon sem adták volna ide. Különben az övben tartott kavicsokkal, még egész máskép áll a dolog. Ha t. i. szabály szerint Isten nevét 1001-szer kell elmondani, ez többnyire hat vagy tiz dervis társaságában történik, kinek mindegyike 25 kavicsot hord övében, melyeket maga elé rak, s hogy az olvasásban meg ne csalódjék, minden felmondás után egy-egy kavicsot tesz félre. Ha tehát tiz dervis társaságában mindegyik négyszer hadarta le 25 kavicsát, a 1000 szám el van érve. Még meg kell emliteni, hogy e kövek a Begtasi szerzetnél a »Peleng« (léopard) nevet viselik és hétszögletüek, czélzásul a 7 földre, 7 mennyre, 7 tengerre és 7 bolygó csillagra. Bizonyos alkalmakkal e szerzet főnöke az ily övet hétszer szokta felkötni s hétszer leoldani, mialatt következőket kell elmondania:

• 1. Lekötöm a fukarságot s feloldom a bőkezüséget,
• 2. Lekötöm a haragot és feloldom a szelidséget,
• 3. Lekötöm a fösvénységet és feloldom az ájtatosságot,
• 4. Lekötöm a tudatlanságot és feloldom az Istenfélést,
• 5. Lekötöm a szenvedélyt és feloldom az isteni szeretetet,
• 6. Lekötöm az éhséget és feloldom a szellemi ellégültséget,
• 7. Lekötöm az ördöngösséget és feloldom az Istenit.

Hogy a dervisruházatról lehető legtökéletesebb képet adjak, még a »Tads«-ról (korona) is meg kell emlékeznünk, a hogy a főnök sapkáját nevezik. Valamint a sáh-t és kedáh-t (fejedelem és koldus), mint a társaság két szélsőségét gyakran szokták egymással szembesiteni, ugy a dervis korona és fejedelmi korona szinte igen kedvelt parabolául szolgál. Az elsőben a világ megvetésének non plus ultrája tükröződik, utóbbiban ellenben a földi nagyság netovábbja, s minthogy minden földi fénynek mulandósága, s a sors változékonysága tekintetéből a koldusnak époly kevéssé kell szégyenelnie sapkáját, mint a mily büszkének szabad lennie a fejedelemnek koronájára, a kettő között bizonyos neme az egyenlőségnek létezzék, s az tényleg is létezik, mert a dervisnek jogában áll, egyenesen a fejedelemnek tartani s annak meghivása nélkül is oldalán helyet foglalni.

A dervis bizonyos tárgyakat, vagy ha ugy fejezhetem ki magamat, bizonyos jelvényeket mindig magával hordani kénytelen, melyek részint nélkülözhetetlen Vademecum gyanánt, részint szymbolizált eszközekül szolgálnak neki. Ezek, 1. a Teber, a fejsze, valóságos bárd, rövid nyéllel, mely mindenféle mysztikus feliratokkal van ellátva s a szenvedélyek legyőzésére szolgáljon, melyek az isteni rajongónak néha megtestesült alakban is megjelennek, ugy hogy álomlátó, rajongó állapotában a bárddal hadonázva, felkiált: »Most ezt vagy amazt a bünt, ez vagy ama szenvedélyt vágtam agyon!« 2. Teszbih, az olvasó, mely 99 szemből állva, mindenkor az övben hordatik. E 99 szem moszlim felfogás szerint Istennek idecsatolt 99 tulajdonát képviseli.

• 1. Isten.
• 2. Kegyteljes.
• 3. Könyörületes.
• 4. Szent.
• 5. Birtokos.
• 6. Megváltó.
• 7. Hitadó.
• 8. Pártfogó.
• 9. Magasztos.
• 10. Hatalmas.
• 11. Tekintélyt-kölcsönző.
• 12. Teremtő.
• 13. Élesztő.
• 14. Alakitó.
• 15. Megbocsájtó.
• 16. Gazdag.
• 17. Adakozó.
• 18. Tápláló.
• 19. Megnyitó.
• 20. Mindentudó.
• 21. Felmagasztaló.
• 22. Megörvendeztető.
• 23. Megszeliditő.
• 24. Felemelő.
• 25. Megtisztelő.
• 26. A mindent eltemető.
• 27. A mindent halló.
• 28. A mindent látó.
• 29. A biró.
• 30. Az igazságos.
• 31. A bájos.
• 32. Az értesült.
• 33. A szende.
• 34. A nagy.
• 35. A sajnálkozó.
• 36. A hálás.
• 37. A magas.
• 38. A legnagyobb.
• 39. A védő.
• 40. A gondoskodó.
• 41. A felelősséget vivő.
• 42. A diadalmas.
• 43. A kegyes.
• 44. A figyelő.
• 45. Az imádságot elfogadó.
• 46. A kiterjedő.
• 47. Az itélethozó.
• 48. A szerető.
• 49. A legmagasztosabb.
• 50. Minden lételnek oka.
• 51. A bevalló.
• 52. Az igaz.
• 53. A szerző.
• 54. Az erős.
• 55. A tartós.
• 56. A barát.
• 57. A méltányos.
• 58. A számitó.
• 59. A kezdő.
• 60. Az ébresztő.
• 61. Az éltető.
• 62. Az ölő.
• 63. Az örökké való.
• 64. Az örökké tartó.
• 65. A feltaláló.
• 66. A fényteli.
• 67. Az egyetlen.
• 68. A mulhatatlan.
• 69. A hatalomteli.
• 70. A hatalmat adományozó.
• 71. A megelőző.
• 72. A következő.
• 73. Az első.
• 74. Az utolsó.
• 75. A látható.
• 76. A rejtett.
• 77. Az uralkodó.
• 78. A leghatalmasabb.
• 79. A jóindulatu.
• 80. A bünbánatot ébresztő.
• 81. A boszuálló.
• 82. A bünbocsátó.
• 83. A jóságos.
• 84. Birtok ura.
• 85. Czimek és méltóságok ura.
• 86. A rendbehozó.
• 87. Az alkotó.
• 88. A leggazdagabb.
• 89. A gazdagitó.
• 90. A megakadályozó.
• 91. A megkárositó.
• 92. A hasznothozó.
• 93. A világosság.
• 94. A vezető.
• 95. A kezdeményező.
• 96. A befejező.
• 97. Az örökös.
• 98. Az inditó.
• 99. A türelmes.

A harmadik tárgy a fésü (Sáne vagy Tarak), melylyel némely szerzetnél a hosszan aláhullámzó hajzatot szabály szerint kell fésülni; hosszura növesztett haj, a világról való lemondás jeléül tekintetik. A fésü, melyet a szerzetfőnök bizonyos időben ünnepélyesen átnyujtott, talizmánszerü, a szellemi közvetitő egy neme; gyakran bámultam, ha e bükkfából készült s többnyire igenronda toiletteczikk kegyeletesen az ajkakhoz emeltetett és megcsókoltatott. 4) Asza vagy Tekie, egy rövid, felül félholddal ellátott bot, mely bizonyos állásoknál a karnak támaszul szolgál leginkább pedig a bóditószerek élvezete alatt; de még akkor is, az Isten embere csak rövid ideig használhatja, mert a halálos méreg által legyőzetve, csakhamar Tekie-jével együtt a földre rogy. 5. Keskul, a koldustál, egy félkókoszdió, vagy fél tök alaku csésze, mely lánczra erősitve, utazáskor a hátra vettetik, rendesen azonban kézben hordatik. Ebben tartják az összekoldult eledelt, édeset és savanyut, meleget és hideget, higat és szárazat, egy épenséggel nem étvágy gerjesztő tutti-frutti. Végre 6. az övről alálogó vakaró, Kasak, egy lapos, kanál alaku eszköz, melynek tulsó oldala haránt egymásbafutó bevágásokkal van ellátva s arra szolgál, hogy segitségével bizonyos kellemetlen, apró élősdi állatoktól menekülhessen, minthogy a vándor dervis azoknak kiváló ragaszkodásának tárgya.

»Isten utai sokfélék és bármily különbözők legyenek is, mind javunkra szolgálnak és előnyösek, feltéve, hogy hozzá vezetnek.« Ezen elven alapulnak a különböző szerzetek, Tarika, szószerinti értelemben, »Utak«, ezért mindannyi egymáshoz hasonló értékünek és érdemünek tartatik, s valóban ritka eset, hogy valamely szerzetet a többi fölé vagy alá helyeznének. Általánosságban 36 főszerzetet számitanak, melyek közül a közép-ázsiai Nakisbendi-k, a Nimet-Ullahi-ek és Hajderi-k Indiában és Persiában, a Kaderi, Rufai, Dselveti Khalveti, Szadie, s legfőkép a Mevlevi-k az ottomán birodalomban, kiváló hirnek örvendenek.

A testvérület, a szerzet testületébe való felvételi szertartások a különböző szerzetek jellege szerint változnak. Igy pl. a Bektasiknál az avatoncz csaknem teljesen levetköztetik s egy arra szánt csarnokban a főnök elé vezettetik. Vastag kötéllel nyakán két egyház-tolmács kiséretében jelenik meg egy tizenkét ülnökből álló – (a 12 Imámra szóló czélzás), melyek mindegyike égő gyertyát állitott maga elébe, – rendi káptalan előtt. A »Mejdantasi« elé vezetik, egy tizenkétszögü, a csarnok közepén álló kőhez, melyen keresztbe vetett karokkal, ugy hogy a kezek a vállakon nyugszanak, helyet foglal. E mellett fejét erősen jobbik vállára kell hajtania, szóval, oly helyzetbe kell helyeznie magát, mely legvilágosabban fejezi ki teljes alázatosságát, mielőtt a fölvétel következnék. Más szerzeteknél, pl. a Mevlevi-knál, az avatoncz miután a Mursid-ot (szellemi utmutató) megválasztotta volna, 1001 napon át a legalsóbbrendü házi szolgálatokat kénytelen végezni. Ismét más avatonczok nyolcz, sőt tiz hónapig a legsoványab élelmezés mellett a szokásos istentiszteletet látják el. Oly emberekről beszéltek nekem, kik annyira viszik lemondásukat, hogy napontai élelmüket két olajbogyóra szoritják, s a test borzasztó gyötrése alatt órákig tartó imádságokat szavalnak. E fáradalmas avatoncz-ság nem ér véget mindaddig mig a csontvázig lesoványkodott személy álomlátásokról és jelenésekről nem tud számot adni, melyekben rég elköltözött egyéniségek, vagy a próféta maga jelent meg nekik. A mennyire én tudom, e látványok már az első hétben következnek be; de a mohammedán szerzetszabály nem akar potrohós papokat, s miután e látományok valódisága csak hosszasan szenvedett kinok után ismertetik el, az avatoncz eleinte felemliteni sem meri az álmodottakat.

Anyagi helyzetökre nézve a moszlim szerzeteseknek koránt sincsen oly jó dolga mint társaiknak a keresztény Nyugaton. Ámbátor a régebbi időben voltak oly ájtatos emberek, kik a Tekkiek (zárdák) és Kalenter khane-k (tanya, vándor dervisek számára) alapitásáról gondoskodtak, s ezek akkoriban olykor kegyes hagyományokban is részesültek, e dotátiók mindazáltal távolról sem oly gazdagok, hogy a zárdák lakóinak gondtalan életet biztositsanak. Azonfelül a koldulás csak nem általánosan elvileg tiltva van, s még a legvégsőbb nyomorban is a dervis csak viszontajándék átnyujtása után fogadhat el ajándékot, s innen ered, hogy Keleten gyakran találkozik az ember kolduló-dervisekkel, kik tálczájukon fogvájókat kinálnak, a rendszabályt kijátszva, körülbelül oly módon, mint a hogy londoni koldusok látszólag gyufa-üzletet visznek, hogy a rendőrség szigoru rendeleteinek eleget tegyenek. Mindenesetre feltünő marad, hogy a moszlim világ közép és keleti részében e rend, mindazáltal oly nagy számu követőt számit; e meglepő tünemény egyedül csak a keleti mértékletességből s a tétlenség iránti legyőzhetetlen hajlamból magyarázható ki. Hajat, szakált megnövesztenek, rongyos ruhát vesznek fel, a Keskult nyakukba aggatják, s bántatlanul, még egyetlen fillér nélkül is, nyugodtan vándorolhatnak a birodalom egyik végétől a másikra – mindenesetre nem megvetendő előny a megjavithatatlan csavargók előtt!

Azonban ez csak a vándor dervisekre vonatkozik; a megtelepedett dervis, kötelességei teljesitése által a keletiek szellemi életében jelentékeny hézagot pótolni van hivatva. De hát miből áll a dervis kötelessége? Minthogy létezésének alap-oszlopai s élethivatásának főfeladata Isten folytonos imádásában és dicsőitésében összpontosul, minden szerzetnek, s annak minden egyes tagjának kötelessége, a nap egy bizonyos részét, Isten rejtélyes neveinek, (Telkin) vagy jobban mondva, Isten hét jelvényének elmondásával, eltölteni. E jelvények a következők:

• 1. La illaha il Allah! (Nincsen Isten Alláh-n kivül.)
• 2. Ja Allah! (O Isten.)
• 3. Ja Hu! (Egyedül ő az és nem más.)
• 4. Ja Hakk! (Ó igazságos.)
• 5. Ja Haj! (Ó élő!)
• 6. Ja Kajjum! (Ó állandó.)
• 7. Ja Kahhar! (Ó bószuálló.)

Ezen czélra az illető rend főnöke által bizonyos órákban, többnyire délután vagy este, zártkörü társaságok rendeztetnek, melyek a Khalka (gyürü) nevet viselik, Isten végtelenségére, a testvérület egységére s a kör egyes tagjait élesztő lelkesültség szakadatlan árjára való czélzás. A Khalkák rendesen egy külön arra szánt, Sema-Khane (fáklyaház) vagy Tevhid-Khane nevü helyiségben tartatnak meg, néha azonban kertekben is, vagy mezőkön, a mint a körülmények engedik. A Pir, vagy főnök, ugyszólván az egész dervis kör pecsétjét, vagy ékét képezi, tekintélylyel azon szellemi viszonyra, melyben tanitványaihoz áll, s egyszersmint jelképeül a belőle kisugárzó, a szerzet-avatottait, (Murid-okat) átható s ismét hozzá visszatérő rajongási áramlatnak. Miután a Pir, – többnyire tiszteletet parancsoló külsővel biró egyéniség – helyet foglalt, nehány percz a szellemi magába szállásnak szenteltetik, t. i. a kezeket ölükbe ejtik, fejüket mélyen lehorgasztják keblükre, s azon mesterkélnek, hogy gondolataikat a földtől s minden földitől elvonva, magasabb szellemi sphäraba emelkedjenek. A legünnepélyesebb csendnek érdekes pillanatai ezek. Mindenki lehunyja szemét s szinte látni némelyeknél, mint emelkedik a kebel a mély felfohászkodásban, mig másoknál tompa nyöszörgészben nyilvánul a belsejökben végbemenő harcz. Végre a Pir halk, egyre emelkedő hangon kezdi meg egy vagy másik Kaszide (dicsének) elmondását. Ezek többnyire költői, fennkölt irályban tartott költemények és parabolák, miknek hatása valóban megható. Eleinte a dervisek a legfeszültebb figyelemmel hallgatnak, fejeik mozdulatlanul mélyen lehajtva nyugszanak a keblen, a szemek hunyva maradnak, s csak ha a főnök által előadott költemény egyik-másik részlete a hallgatóságot erős felindulásba ejti, tör ki lelkesedésük egy erélyes felkiáltásban: Allah! Allah! Ezt az előadás folyamatában a Ja Hu! Ja Hakk! Ia Kahhar! felkiáltások követik, s a szellemi meghatottság ezen nyilványulásaiban, a tetszés tetőpontjára ér. Rövid időközökben mind gyakrabban és erélyesebben hangzanak fel, elannyira, hogy a felolvasó főnök hangja a dervisek zürzavaros karában végre egészen elenyészik.

Minthogy általánosan azon hit, sőt szent meggyőződés uralkodik, hogy a szent szavak szakadatlan, lelkesült elszavalása a vérbe, testbe is átmegy, ugy hogy az igazhitünek egy órai gyakorlat után általa elragadtatva, rajongásba kell esnie: megfogható, ha a mi nézetünk szerint oly szinpadias jelenségek az ily Khalkák alkalmával, a moszlimok előtt egész természeteseknek tünnek fel. Én gyakran voltam jelen az ilyen körökben, sőt párszor a szellemi lánczgyürüje gyanánt is működtem közre, s ennélfogva meg akarom kisérleni, nem tudnék-e saját érzelmeim nyomán nehány jelenetet leirni.

Első jelenet.

A mint a »Ja Hu!« »Ja Hakk!« felkiáltás gyakrabban és erélyesebben hangzik fel, a dervisek lassacskán felegyenesednek hajlott helyzetükből. Sarkaikon ülve a test mindkét oldal felé, eleinte csak könnyedén, később azonban mind gyorsabban és gyorsabban lobáztatik, s miután a rezgetyühez hasonlólag, a test folytonos rezgetésbe hozatott, a kezek szemfényvesztő sebességgel majd a szemre, térdre és mellre tétetnek. Ez a rajongási állapot első fokozata. Sokaknak arczába szökik a vér, a szemgolyók vadul forognak, az eddiggelé alázatosan lehajtott fej csaknem büszke tartásra emelkedik, s oly vakitó gyorsasággal mozog, hogy a gyönge idegzetü néző valósággal bele szédül. Ezen mozdulatok alatt az egymást gyorsan követő felkiáltások, a zúgó szélvész morajához hasonló jelleget öltöttek s észrevehető, hogy a kitörés közeleg, mely csakugyan be is következik, s ez a

Második jelenet.

Egyszerre, mintha villanyos ár érte volna őket, a dervisek helyeikről felugornak s nehány rend szabálya szerint, egymást kézen fogva, vagy pedig elkülönitve a »Devr«-t, a forgást kezdik, vagyis a szellemi tánczot. Egy nagy gyürüvé alakúlva a tánczolók, mintha forgószél ragadná el őket, körben szállonganak körül, örült dühvel folytatva a Telkint. »A Mevlevik, mondja egy török iró, testvérek gyanánt egyesülnek az Isteni szeretetben, hogy a szeretet házában, a fuvola dallamos hangjai mellett – teremtményei összehangzásának jelképe – meghódoljanak neki.« A forgó égi testeket utánozva, a körtáncz által örömet és elragadtatást fejeznek ki, egyuttal szerelmi sóhajokban és panaszokban nyilvánitva az Öröklétü után valo fórró vágyat és emésztő sóvargást. A tánczoló gyürü azonban gyakran kisebb gyürükre oszlik, söt egyes tánczolókká is olvad s ekkor fejlődik a

Harmadik jelenet.

Ez a legmagasbb fokára ért lélekhevülésnek, vagyis ha jobban tetszik, személyesitett őrületnek képe. A tánczolókat valósággal ádáz düh fogta el. Halaványan, veritékbe fürösztve, a kezeket messzire előretartva, félig húnyt szemekkel, fövegüket vagy ruházatukat magukról lehányva, csaknem öntudatlanúl forognak már minden irányban, s ha egyik másik, kimerülve az iszonyu erőmegfeszités alatt, összeroskad, az erősebb társak által újra lábára állittatik s a főnök maga, ki ezalatt helyét oda hagyta s dühöngő tanitványai közé vegyült, folytatásra nógatja. A legféktelenebb zürzavarnak képe ez, valódi boszorka táncz, oly dühöngés, tombolás, orditozás, sirás, sóhajtozás és eltorzitás vitetik itt végbe, mely minden leirást meghalad. S e jelenetet Halet-nek nevezik szószerint, állapot, vallási jelentőségben az üdvösség azon pillanatai, melyekben a földi lény, az istenségtől áthatva, emberfölötti tettekre képes. E Halet alatt, némely szerzet dervisei készen tartott éles késeket, tőröket és kardokat kapnak föl s azokkal oly mély sebeket ejtenek magukon, hogy a vér patakokban folyik. Más rendeknél, legkivált a Rufaji-knál, a szent dühben lévőnek izzó vasakat nyujtanak oda. A fönök imádságot motyog az izzó ércz fölött, rálehel, azonban elég bölcsen jól vigyáz, nehogy ajkaival érintse valahogy, mig a dervisek megragadják azokat, lenyalják, beléharapnak, fogaik közt tartják, s végre szájukban lehütik. Én magam is szemtanúja valék, midőn egy ily »elragadott« egy nagy izzó parazsat a medenczéből elővett, szájába tett, darabig ide-oda forgatá s a megfeketedett, kihült szenet végre kiköpé.

Az európai olvasónak e sajátságos jelenetek hihetetleneknek fognak látszani, a művelt ázsiai is már csak vétkes szemfényvesztést lát bennök, azonban »mundus vult esse decipi, ergo decipiatur,« az iszlamita szerzettársaknak is vezető elve. Mindenütt ugyanaz a humbug s ámbár a főnök az égetési vagy szúrt sebet megnyálazza, rálehel és imádságokat mond fölötte, elakarván hitetni a néppel, hogy az 24 óra alatt teljesen meggyógyul, nekem úntig elég alkalmam volt az ellenkezőről meggyőzödni. A tulajdonképeni csoda csak azon példatlan készségben rejlik, melylyel a dervisek az ily kinzásokat türik s némely, szerzetnél, legkivált a moszlim Indiában, vannak tanitványok, kik alig lábadnak fel a sajátkezüleg ejtette sebekből s máris a leghihetetlenebb vidámsággal új megsebzéseknek teszik ki magukat. Szinte a Halet-ben történik, hogy dervisek, p. a Szaadi-k, mérges kigyókat kezelnek, azokat darabokra harapják, sőt olykor le is nyelik. A monda szerint, Szaad-ed-din, e szerzet alapitója, midőn egyszer fát vágott az erdőben, a kötél hiányában fanyalábát három óriási kigyóval kötözte meg, anélkül hogy megharaptatott volna, s ezen állitólagos sebhetetlenség követőire is átszármazott. Szinte a Szaadi-k azok, kik a csupán Egyyptomban előforduló Doszehnek (a tapodtatás) vetik alá magukat. A dervisek főnöke t. i. a mecsetből hazamenet, tanitványai által az alázatosság igen sajátságos bizonyitékával tiszteltetik meg. Utóbbiak t. i. az utcza közepén hasra feküsznek, s szellemi főnöküket arra kényszeritik, hogy elhizott lovával, – a papi lovak minden országban igen jó karban vannak, – rajtok végig lovagoljon. Olykor meghökken a ló, de az utána jövő dervisek által unszoltatva, végre folytatja utját a lapoczkák és hátgerinczeken kéresztül. Valószinű, hogy ugyancsak van mellette ropogás és törés, de az Allah! Allah! Jahu! Jahakk! kiáltozások a lópatkó kongását túlhangozzák s a dervisek eltiport tagjaikért, kegyeletes tettök öntudatával vigasztalódnak. Az ily főnöknek üvegen is végig kell lovagolnia, a nélkül, hogy az eltörnék, oly csoda, mely testének tollkönnyűdségét feltételezi.

Ismétlem: Az egész hokuszpokuszban a csodálatraméltó mindig csak e dervisek odaadása, sőt a halál megvetése marad, oly tulajdonok, melyek azon vak fanatizmusban és rendithetetlen hitben gyökereznek, mely az alacsony származású ázsiaiakat egyátalán jellemzi. A Halet külömben a dervisek életfenntartásának legsikeresebb forrása. Már a rendkivüli utáni vágy is nagy mennyiségű nézőt csal oda, kik közül sokan apró ajándékokat szoktak magukkal hozni, a Halet álitólagos csodatévő erejében nem egy nyomorék és beteg keres javulást, s alig képzelhető visszataszitóbb s egyúttal furcsább valami, mintha beteg asszonyok vagy gyermekek a dühöngő, izzadó, tajtékzó dervisbe kapaszkodnak, s a beteg kezeket, vagy a beteg szemet stb. a félőrült ruháihoz dörzsölik. Irtóztató, megmagyarázhatatlan ájtatosság! – gondolám magamban, valahányszor szemtanúja valék az ilyen jeleneteknek. Dervislétem ideje alatt társaim őrjöngő kitörései leginkább érdekeltek. Incognitóm álláspontjáról véve a dolgot, kénytelen valék az orditási gyakorlatokban a Jahu! Jahakk! Allah! Allah! Hu! hu! kiáltásokban részt venni, de nálam hiányzott a hit, igy hát csak fárasztó hatást tett reám, mig társaim oly lényeknek tetszettek nekem, melyek a szenvedély paroxismusában hihetetlent képesek létesiteni.

»Ha még az arany, a legtisztább fém is salakot tartalmaz, mondák nekem egyszer Persiában, nem lehet csodálatos, ha a dervis szerzetek isten-ihlette férfiai közt is vannak képmutatók, azaz hamis dervisek. S a hamis dervisek tényleg nagy mennyiségben találhatók; képmutatók, mert hivatásukat földi szenvedélyek palástolására használják s a Khirka oltalma alatt, ha nem is épen gazdag, de a csavargó életre mindenesetre czélirányos fenntartásra tesznek szert. E hamis dervisek leginkább a vándor dervisek, (Kalenter) soraiban léteznek; nem képeznek kölön szerzetet s többnyire a keleti iszlamitákból kerülnek ki. A régi pápista példabeszéd: »Aki sokat vándorol, ritkán avattatik szentté,« az Iszlamban is bevált; mert a vándordervisek mintaképei a ravaszságnak, s elképzelhetetlen fortélyokkal szokták kizsákmányolni az alsó néposztályok tudatlanságát. Életfeladatuk állitólag a nagy világban elszórt moszlim Szentek sirjaihoz való búcsújárás; a földi czélok legcsekélyebb látszatját is gondosan kerülve, s csak a legájtatosabb szerzettagok ruházatával és jelvényeivel ellátva, a mohammedán világot egyik végétől a másikig bevándorolni kénytelenek. Az Irás szerint a vándor-dervis a kutya tiz tulajdonával birjon:

1. Mindig éhes legyen 2. ne ösmerjen hazát, 3. az éjt álmatlanúl töltse, 4. halála után ne maradjon öröksége 5. Urát, még ha méltatlankodnak is vele, el ne hagyja 6. érje be a legrosszabb, legszegényebb kis helylyel, 7. másnak kivánságára hagyja el a helyét, 8. ha megverték, térjen ismét ugyan oda vissza, a mint kenyeret nyujtanak neki, 9. az ét-asztaltól kellő távolságban maradjon, 10. soha se emlékezzék meg az elhagyott helyről, ha urát kiséri. Sajátságos ugyan, de tény, hogy számos vándor-dervis ismerőimnél e kutyatulajdonoknak, az első pontot kivéve, csak igen kevés nyomát birtam felfedezni, sőt többnyire az emlitett sajátságok merő ellentéteivel találkoztam.

Fennhéjázásukról és tolakodásukról Stambulban győződhettem meg, a hol nyolcz vagy tizedmagokkal szokták az előkelő efendik házait a legborzasztóbb orditások közt megrohanni, s előbb nem is tágitanak, mig a kivánt ajándékokat ki nem zsarolták. Hasonlóképen lépnek fel Persiában és Közép-Ázsiában, s nem egy épületes történetet tudnék elbeszélni, mely kitanúlt gazságukról tanuskodik. Legféktelenebbül garázdálkodnak a provincziában és falun. Olykor valamely gazdag ember házánál találkozunk egy dervissel ki a házi urat oly ügyesen betudja fonni mig mysztikus szédelgése hálójába keritette. A dervis ezentúl valóságos Szentnek tekintetik a háznál s minden nyitva áll előtte; egyszerre azt allitja, hogy egy éjjeli látomány következtével elkel utaznia; a család megsiratja távozását, mig végre nehány nap leteltével észreveszi, hogy az Isten emberével együtt egy pár drága ékszerdarab is az Isten utjára kelt. Még a körmönfont persák is áldozatúl esnek, olykor a dervisek álnok fortélyainak. A mai persa Sah egyik aranyra vágyó rokona szinte ily kedves vendéget tartott egykor házánál, még pedik olyat, ki aranycsinálónak volt elhiresztelve s a khán már eleve is alig fért a bőrébe, ha elgondolá, mily gyönyörére fog válni megannyi lószerszámát, mosdótálát stb. ragyogó színaranynyá átváltozva látni. Nyolcz lat tiszta arany más fémekkel együtt az olvasztó tégelybe vetve a művész áltató kecsegtetése szerint egy font szin aranyt lett volna eredményezendő. Azonban a földi javak e határozott ellensége oly ügyesen értette müvészetének kezelését, hogy a jó khán egy csomó nyers fémmel maradt hátra mig a dervis gazdagon megrakva szinaranynyal nyomtalanúl eltűnt. Még a keresztény Európa sem kiméltetik meg mindig gaz szédelgéseiktől. Csodálatosképen évről évre a távol Indiából, Kasmirból, Közép-Ázsiából jöve megszokták látogatni Gül-Baba sirját, – egy Budapesten, a budai oldalon fekvő, igen kétes jellemü Szentnek mecsetje – s Magyarországon a legszivesebb fogadtatásban részesülnek. A falukban többnyire a pápista papoknál szoktak megszállni, kiknek csodálatos dogokat regélnek (Kudusz-ról,) (Jeruzsálem) hol állitásuk szerint, természetesen szinte voltak. A vallásilag szabályszerü élelmezésre nézve nem levén túl pédánsak, e jó dervisek a párolgó disznósültet, egy-egy fris korty erős magyar borral szokták lecsúsztatni, s egyátalán minden elgondolható kéjelgésnek hódolnak. Emlékszem egy sokat utazott dervisre a persa Szebzevár-bol, ki hosszasabban tartózkodott Pesten, többször megis látogatott s mindenben oly istenfélőnek tettette magát, hogy magam is felültetem neki s őszintének hittem. Megbetegedvén a városi kórházban vétetett fel s midőn ott meglátogatám, az »Ab és Hava« (viz és levegő) t. i. a magyar főváros levegőjének és vizének tulajdonitá betegségét. Esetlegesen a rendelő orvos is előjött s végtelen meglepetésemre arról értesültem, hogy nem Ab és Hava, hanem bizonyos házak látogatásának következményei vetették betegágyra az Isten emberét. Bizony, »Khirkadan dervislik belli olmaz!« a köpeny még nem csinált dervist, mondja egy ó-török példabeszéd.