Keleti életképek

Keresztények és zsidók.

Már az elnevezés is »keleti keresztények«, melylyel Ázsiában a keresztény hitsorsosokat czimezni szoktuk, kétszeres és nem közönséges érdeket rejt magába. Az utazó e keresztényekben lehetőleg rokonérzelmü és egy közös hit kötelékei által hozzá szíttó embereket vél feltalálni, mig másrészt a művelődés történészei és diplomaták bennök akarják felismerni ama kiváltságos közvetitőket, kik a nyugati kultura és eszmék Keletre való átültetésére s ezen elaggot világrész megifjitására hivatvák. Mindkét nézet egy végképen téves felfogáson alapul, mert a ki helyesen akarja jellemezni a mi kedves ázsiai hitfeleinket, az szedjen össze minden vétkes és hibás tulajdont, minden előitéletet és türelmetlenséget, mely Mohammed külömböző szinü és nyelvü hivőinek sajátsága, toldja meg e tekintélyes summát jó adag szolgaisággal és elsatnyulással, hazugsággal és csalással, melyhez kiváló takarékossági hajlamot és szívós kitartást is mellékelhet, s meglesz a mindenesetre igen tarka keleti-keresztény lakosság hű typusának összlete. Hogy az ilyen kép vonásai, a vallási érzelgősség szépitő máza nélkül szemlélve, általánosságban még visszataszitóbbnak és ellenszenvesebbeknek tünnek fel nekünk, mint maguk a mohammedánok jellemvonásai, ez egészen természetes. Ez szomoru, de igaz tény, melynek okait egyenlően kellene kutatni, ugy történelmi, mint vallási és néprajzi téren – oly fogalkozás, melytől ezuttal tartózkodom. A tuczat számot meghaladó keresztény hitfelekezetek különféleségének elősorolásától is megkimélem a nyájas olvasót, miután a kicsinyes perkérdések fejtegetése, Krisztusnak fél, negyed vagy egész istenségét illetőleg, e helyen nem tartozik reám. Figyelmünk csak a három főnemzetiségre terjedjen ki, ugy-mint: az örmény, görög és szyrokhaldäi keresztényekére, melyeket a maguk kendőzetlen valóságukban, családi, politikai, és vallási lételük egész térjedelmében fogok bemutatni.

I.

Kisebb kirándulások, vagy hosszabb utazás alkalmával Keleten, kinek ne tüntek volna fel ama csontos, széles vállu emberek, széles fejjel, széles szemöldökkel, sötét vagy fénytelen szemekkel és vastag arczvonásokkal, kikkel a Paropamizusz hegységtől a Dunáig, a Kaukazustól egész Jáváig, egyenként vagy tömegesen, minden müvelődési fokozatban, a legkülömbözőbb társadalmi állásokban, mindennemü viseletben és színben, találkozunk. Élesen előtérbe nyomuló jelek által oly összefüggésről tanuskodnak, melynek létezése külsőleg alig észrevehetőleg, csak gyengén pislogó mécsképen tünik fel, titokban azonban, a végtelenbe gyürüző lánczszemeken hatalmas tüzként vonul át, s azokat tömör, elválaszthatatlan tömeggé olvasztja össze. E nép, mely földrajzi elszórtsága tekintetében csak is a zsidók és czigányok mögött marad el: az örmény, melyet Keleten Ermeninek neveznek. De óvakodjnnk e név általánositó használatától, mert az örmények Rómán csüngő fraktiója, egész a neki vadulásig tiltakoznak ellene, ők, katholikusoknak nevezik magukat. Az örmény nevet sértő gunynak tekintik, pedig a szó szoros értelmében inkább örmények a többieknél. E nép virágzó fénykora, Nagy-és Kis Arménia politikai nagyságának ideje már igen rég letünt, és Ani és Szisz kőhalmazai, Erzerum és Erzingian közelében sokkal nagyobb érdekkel birnak az európai utazóra nézve, sem mint Parthia és Róma egykor hatalmas elleneinek, környékbeli utódai előtt. De hát mit is jelentenek düledező falak, ha a szentelt hagyományok és legendák eleven szava, százezrek, söt millió emberek emlékében él és titkos ruganyképen folytonos tevékenységben működik nemzedékről nemzedékre? Hadsator (Crucidatus) az öszvérhajtsár, ki a ponti hegység meredek utain mellettem üget mit sem tud örmény templomok romjai létezéséről. Utitársam, Ohán, egy Tebrizbe való kereskedő, távolról sejti, mig a Vartabet, (barát) Ucs-Kilisszéből, egy zárda a bajazidi uton, a hol éjjelezünk, már többet tud róla beszélni. Hosszu, sürű, őszbecsavarodott szakállát simogatja, öszevonja a kolossális fekete szemöldeket s az állitólagos efendinek, (t. i. szerény személyemnek) korrekt török irás nyelvben kenetteljes előadást tart, a hajdani örmény egyház t. i. annak papsága nagyságáról és hatalmáról. Mélyen beható, valóban lelkesült módon, azonban csak az örmény iró Konstantinápolyban fog beszélni nekünk, nemzete nagyságáról. Hazai történelmének egyes korszakait, valamint az akkori szomszédországok politikai eseményeit tüzetesen ösmeri, s az örmény nép fényes jövőjébe helyezett bizalma megingathatatlan, miután tisztán kitudja mutatni, hogy az a hosszu elnyomatás után végre mégis diadalmaskodni fog ellensége felett.

Hogy ezt az erőteljes, nehézkes, minden tekintetben szívós népet hiven jellemezhessük, nem tehetünk jobbat, minthogy az utóbb emlitett négy személyiséget a négy főosztály képviselőjeképen mutassuk be. Hadsator, vagy nem bánom, Ágop, ha e névtán jobban tetszenék, Ván-ból származik, egy örmény fészekből, mely magas sziklák közepette fekszik, melyeknek meredek falai ékirásban hirdetnek persa hőstetteket; ezeknek kibetüzése Schulz német tudósnak életébe került. E szegényes hazát elhagyva, folyvást kurd lándzsáktól fenyegetve, Hadsator a part felé vette utját, hol az árucsomagok elszállitására, széles, erős hátak és edzett izmok szükségeltetnek, oly előnyök, melyekkel a természet igen gazdagon látta el Arménia gyermekeit. Hadsator éveken keresztül czipelte az ördöngősen nehéz freng-pamut és vászon csomagokat, megannyi tömör vaspántokkal összetartott sulyos darabot, melyeket a trébizondi kikötőben állomásozó hajókból, a magasan fekvő khánba kelle szállitania, mig végre oly összeget teremtett elő széles hátával, hogy nehány tehervonó állatot vehetett s szállitó üzletet kezdhetett. Mit azelőtt saját háta czipelt, azt most iráni kereskedők contójára szamarainak háta viszi be Erzerumba és más helyekre… s melletök a legjobb kedvben gyalogol a szállitó ur, tréfálózva, játszva, de egyre számitgatva is, mennyi tiszta jövedelme marad az expeditióból, ha a szalma, istálló, és abrak költségei leszámitvák. Csak abrakra és szalmára gondol a jó ember, saját fenntartása kevés gondot szerez neki, miután naponta háromszoros kenyér és hagyma adaga mindössze is nem kerül annyiba, mint egy szerény kis szamárka napontai ellátása. S Hadsator mégis egészséges és derék, tenyeres-talpas legény s rongyos utazóruhája után senkise hinné, hogy háza, udvara igen csinosan van felszerelve, hogy gyermekei jól öltöztetnek, jól tartatnak és szint oly jól tanittatnak is.

A ki már vállalkozóbb szelemmel bir, vegyünk p. egy Agop-ot vagy Szerkiz-t, az utját a parttól egész Stambulig folytatja, Stambul-ig minden földi kincs, minden emberi remény, és minden végzethatározat e páratlan központjáig. Itt külömböző carriére kinálkozik neki, melyek közül szellemi és testi hajlamai és tehetségei szerint válogathat. A ki a nemzeti müvészetben a csuszás-mászás, hajlongás, elsimulás és megalázásban kiválóbb tökélyre emelkedett, szolgának szegődik egy mohammedán házhoz, t. i. Aivasz lesz, vagyis a török háztartás azon személyisége, mely a ház legrosszabb részében lakik, a szolgasereg legutólsója, a legalacsonyabb szolgálatokra használtatik, azonban, a mindenütt uralgó patriárkális szellem következtében, alázatos állása és idegen volta daczára, itt-ott mégis a ház belső tagjának tekintetik, s legtöbb esetben kis vagyont kapargat össze magának. Ha azonban az uj jövevény csontjai keménysége és tartósságába több bizalmat helyez mint jelleme simulékonyságába, akkor inkább Hammal lesz, t. i. teherhordó; szemer-t, vagyis, egy kicsi, szalmával töltött bőrnyerget vesz magának, azon kisebb terheket visz, vagy pedig a szirik-et, egy hosszu póznát, a vállára veti, hogy egy vagy két társsal ama herkulesi tetteket vigye véghez, melyek az európai nézőt, Pérában, jogos bámulatba ejtik. Néha négy ilyen hammalt lát az ember a mint a két pózna egyszerü készülékének segitségével 15, sőt 20 mázsányi terhet, gyorslépéssel visznek fel a meredek hegyi uton. Meztelen lábuk minden ere feldagadt, a vér arczukba szállt, a föld csaknem remeg nehéz léptük alatt – s ezen emberek, az aczélos vállcsontokkal, a legegyszerübb eledellel, rosz helyiségekben élnek, azonfelül még az éjjeli nyugalmat sem élvezhetik háboritlanul, mert többnyire raktárőrökként is szerepelnek. A mint látjuk, az egyik edzett csontok, a másik jellemhajlékonyság révén, haladt az élet göröngyös utain, mindkettő kis összeget gyüjtögetett, s most visszatérnek a szegényes hazai völgybe, hol Krözusok gyanánt üdvözöltetnek, hol tapasztalataikat magasra becsülik, sőt magas rangu urak egykori szolgái lévén, még félnek is tőlük. Ezen Ágopé-k és Szerkizek némelyei Hadsikká válva térnek haza; megengedték maguknak a Krisztus urunk sirjához való zarándokolás fényüzését; a feltámadás ünnepén Jeruzsálem nagy egyházában imádkoztak, látták az örök csodalángot, és kikapták a maguk részét a görög ütlegekből és békekötő török markokból. A szent helyeken, verekedés utján szerzett sebek és kék szemek csakhamar eltünnek, de a vallási lelkesültség fénysugarai élet hossziglan környezik őket.

Minthogy e typikus két egyéniség kiséretében szerencsésen falura jutottunk, egy füst alatt az örmény földmivest is szemügyre akarjuk venni. A földmivelés örök idők óta kedvencz foglalkozása volt e népnek, melynek a testi erő és kitartás a rögmivelésében ép oly mérvben válik előnyére, mint a görögnek a kereskedelmi téren szellemi és testi mozgékonysága. A kellemes és jövedelmező élet-hivatások sorába, a földmivelés az örményeknél nem számitható. A verejtékes munka szerény jövedelmén először is a pap csipdes, – az örményeknél szerény és lelkiismeretes csőröcskével; őt követi az adóbehajtó, itt is oly nagybélű mint Isten egyébb országaiban, ki már nagyobb harapásokat szakit magának, – s ha az örmény földmives ekkép eleget tett »Istennek és Császárnak,« még mindig nem biztos a maradékra nézve s a szomszéd kurd rablók által egy évben legalább tizszer kiraboltatik és meglopatik, sőt néha, birtoka védelme alatt még agyon is üttetik. Ez korántsem tulzás, mert utazásaim alatt gyakran vonultam át örményfalukon, melyekben a fegyverképes férfiak évről évre, napról napra felfegyverkezve, házaik lapos tetőzetén őrt állva töltötték az éjt, hogy a kurd megrohanások elől megvédhessék magukat. Az ily élet valóban vas kitartást igényel! S daczára e szomoru állapotoknak, az örmény mégis többnyire vagyonossá válik, sőt gazdaggá is, előszeretettel visz pénz, rectius, uzsora-üzletet, s ott a hol a helybeli hatóság, persze drágán megvásárolt oltalma alatt, biztonságban érzi magát, a legkönyörtelenebbül tudja kizsákmányolni a karmai közé jutott szerencsétlent.

A mint egy kis tőkét takaritott meg az örmény, már a kerületi fővárossal cseréli fel rongyos faluját; ezután még tágabb tért keres tevékenységének, s a kerületi várósból a székvárosba megy lakni, a hol csak ugy hemzseg a sok lusta és pazar efendi, beg és pasa, s a hol az uzsorás obscurus állásából a »Multezim,« vagyis az adóbérlő, vagy házi- és udvari-bankár hangzatosabb állására emelkedik. Ezentul a Cselebi8) (ur) czimét viseli, az előbbi Csorbadsi helyett. De csak névszerint ur; csak látni kell, mily kutyaszerü alázatossággal, mily hajlongások és görnyedezések közt szokták ezen urak pénzüket és személyüket felajánlani, hogy megértse az ember, mily gazságal szivják mindazoknak vérét, kik pénzügyekbe bocsátkoznak velök. Azelőtt, a török kényuralom szabad idejében, gyakran az ellenkező viszony állt elő; az efendi, bey vagy pasa egész türelmesen tönkre tétette magát az örmény által, de alig telt meg az örmény erszénye a megpukkadásig, midőn röviden bántak el véle, a bankár árulással vagy csalással vádoltatott, lenyakaztatott vagy felakasztatott s a csöppenként elvesztett vagyon egyszerre, tömegesen tért vissza egykori birtokosához. Ezen önkénytelen halál aztán a szolga, pártfogója iránt tanusitott ritka hűségeképen proklamáltatott. A gyöngédtelen módon örökre elaltatott sirkövén egy alak ábrázoltatott, mely fejét vagy hóna alatt hordá, vagy lábai közt heverteté, a mi által a kiszenvedett családja nem annyira a rajtuk elkövetett gyalázatot, mint inkább megadásteli alázatosságát akarta kifejezni, mert volt rá eset, hogy a kivégeztetettnek fiai, atyjuk gyilkosánál ismét bankár állást foglaltak el, ismét meggazdagodtak, hogy harmad vagy negyed iz-ben ujra a leirt módon fejezzék be életöket. Valóban, mindkét félre nézve egyaránt gyalázatos!

Ma, hol a Boszporus partjain nem a törökök, de az európai követségek hangadók, hol ezen örmény uzsorások valamely követség nyilt vagy titkos oltalmában részesülnek, s e kizsákmányolás a jövendőbeli megtérités veszélye nélkűl mehet véghez, a török társadalom végképeni elszegényedése van munkálatban. Az egész tőke, igen kevés kivétellel az örmények kezében öszpontosul, kik mellesleg a galatai tőzsde főmatadórjaivá növik ki magukat. E ravasz, lelkiismeretlen s fondorkodó pénzemberekkel szemben nehéz valamit keresztülvinni s az öreg Rothschildnak tökéletesen igaza volt ama hires mondásával: »Zárják be az egész világ zsidait és örményeit egy börzecsarnokba, s egy félóra leteltével az elsők minden pénze az utóbbiak zsebében lesz található.« Külömben, modern örmény tőzsdematadórok dicséretére legyen mondva, hogy az olykor piszkos, olykor tiszta uton szerzett pénzből, szivesen áldoznak nemzeti – humanisztikus czélokra, s a látogató ki kitünő iskoláikat Konstantinápolyban, tanintézeteiket Velenczében, Párisban és Rómában szemléli, tekintettel a művelődési törekvésekre, a szerzemény-forrás minőségéről meg fog feledkezni.

Mint mesterember az örmény szinte nem játszik jelentéktelen szerepet, de csak az ipar azon ágaiban, melyek már évszázadok óta törzse sajátságaihoz tartoznak. A ki a nemes fémmel nem tud kereskedni, az legalább feldolgozza s ezért a török birodalom legtöbb aranymivese örmény. A szabók, szűcsök és szakácsok is örmények, mi az uralkodók és uraltak közti hasonizlésre mutat, valamint egyáltalán a közösség bizonyos foka észlelhető a kettőnek szokásaiban és erkölcseiben; – ugy p. a hárem-szokás ép oly szigorral tartatik fen az örményeknél mint a mohammedánoknál. S ebben talál magyarázatot ama sajátságos viszony, melyben a kettő egymáshoz áll, holott az örmény valamennyi Raja közt a legkevésbbé rokonszenves az oszmánli előtt, s ez mégis leginkább azzal szövetkezik és szövetkezni kénytelen, mert az örmény minden kerésztény közt, természeti hajlamainál fogva legkeletiebb. Nem csak a kisebb és nagyobb főurak háztartásában, de még a császári palotában is, mindenkor az örmény volt ez egyedüli idegen, kinek folyvást szabad volt a bemenet s ki még a bizalomnak bizonyos nemét élvezé. Senki sem érti nálánál jobban, mint kell a moszlin győsztes gyöngeségeinek hizelegni, és zsarnok gyanuját a bókok és elismerés tömkeleges tömjénfüstjébe fullasztani. Ez oka annak is, hogy a szívós, tömör örmény nép elem, aránylag legkevesebbet szenvedett a zsarnokoskodó oszmán uralom alatt; simult és hajolt, de megnem törött, mert mig százezrivel számitjuk a boszniai, bulgár, albaniai, sőt görög mohamedánokat, egyetlenegy törökhitü sem létezik, ki örményül beszélne. Meglehet, sőt tán valószinü is hogy a moszlim-tatár hatalom virágkorában, t. i. a XIII. és XIV században egyes áttéritések sikerültek, azonban a tömeges áttérés példáiról alig hallottunk, s e szivósság, e fényesen ki-próbált kitartás a legbiztosabb kezességül szolgálnak e nép nemzeti jövőjére nézve. Az örmény nép nemzeti felélesztésének nagy munkája csendesen, zajtalanul, a legcsekélyebb gyanu ébresztése nélkül vette kezdetét e század első évtizedeiben, s mindennap előforduló dolog, hogy e népegyesületnek még megcsökönyösödött matérialistái is tartósan, fáradatlanul támogatják a szellemi törekvést. Az O-örmény történelem és nyelvészet, mit azelőtt csak egy-egy öreg pap ápolgatott csendes cellájának homályában, ma már a fővárosok elemi iskoláiban is tanittatnak, s közel vannak hozzá, hogy közbirtokká váljanak; s épen mert e nép zaj és feltünés nélkül, bámulatra- és dicséretre méltó kitartással látott az ujjászületés munkájához, épen azért, annál valószinübb a siker és győzelem. Ázsia minden keresztényei közt a közel három milliónyi örmény leginkább érdemli meg Nyugat rokonszenvét és mindenesetre legméltóbbak egy jobb jövőre.

Az örmények, kezdetben felemlitett földrajzi elterjedtségük daczára, eddig mégis leginkább csak e nép Törökországban megtelepedett részéről beszéltünk. Nagy mennyiségü örmény orosz hatalom alatt is áll, s Anglia ázsiai birtokaiban, kiváltképen a kereskedelmi városokban, igen sokan laknak. Turkesztánban soha sem türettek meg, azonban idővel Kabulban mégis megtelepedett néhány család s a mohammedán birodalmak közt Törökország után, örmény alattvalóinak tekintetéből még csak Persia emlitendő. Az alig megnevezésre méltó csekély örmény lakosság az utóbb nevezett országban, csaknem azon gondolatra hozza az embert, hogy a Szaszszanidák és Nagyörmények közti régi gyülölség, mely ezer esztendőn tul, minden barátságos és békés közlekedést meggátolt, még mindig él és működik. Bizonyos tekintetben ez csakugyan áll is, mert Irán örmény telepitvényei, nagyobbrészt úgyszólván erőszakosan kerültek oda. A persa anarchia és siita fanatizmus, a keresztény idegent sohasem vonzhatta különösen hivólag, s a régi előnyök daczára, melyeket a messzelátó II. Abbasz Sah engedélyezett az Araxes partjairól Iszpahán egyik külvárosába vándorolt örményeknek, Új-Dsulfa mégsem juthatott soha virágzásra, s csak a püspökök nyakáról alálógó orosz Szaniszló-rend ragyogása, képes némileg feléleszteni az egyházilag szétváltak – (az európai pártfogolás, nehány család katholizásának előmozditása által, a legvadabb felekezeti dühre adott alkalmat,) – s a persa hatalom hiány következtében minden igazságtalanságnak átengedett keresztény alattvalók, reményeit.

II.

Hogy a keleti keresztény világ második képviselőjével megismerkedhessünk, Törökország északi szélességétől kissé délnek kell fordulnunk, a hol a lég enyhébb, a növényzet bujább, az ember simulékonyabb és mozgékonyabb. Az utóbbi tekintetben, a görög csakugyan égalji szélességi foka hű képviselőjének nevezhető. Már külső megjelenése is éles ellentétről tanuskodik örmény hitsorsosával szemben. Arczvonásai, beszédmodora, taglejtése, egész lénye, bizonyos könnyelműség, vagy ha ugy akarjuk, bizonyos finomság nyomát árulják el. Járás helyett akár tánczolhatna, beszéd helyett énekelne, gondolkozás helyett rajongana s e könyelműség és frivolitás symptomáit, politikai és vallási eljárásában, minden tettében, egész életpályáján annyira felmutatja, mintha komolyság és soliditás, becsületesség és erély nem is illenének a tisztességes keresztényemberhez. Hogy az ily természeti hajlamokkal megáldott, ily szellemi tulajdonu emberek, az európai s főleg a franczia Nyugattal való sürü közlekedés következtében igen csodálatos szentekké fejlődtek, könnyen megérthető, ennélfogva perczig sem tünhetik fel, hogy ezen emberek a Keleten található nyugati kultura legügyesebb kómédiásaivá nötték ki magukat. Két évtizeddel ezelőtt Perában még oly görögökkel lehetett találkozni, kik a kérdésre: »Êtesvous Gréc?« egy: »Ze suis Français,«-val (az éles szisszenő hangok, valamint az »ő«, »ű«, a görög szólás szervezetében hiányzanak,) feleltek, s az ujonnan érkezett, a klassikai Görögországról álmodó európai nem tudott eléggé csodálkozni, hogy az ó Hellének ivadéka még nemzetiségét is szégyelheti, sőt meg is tagadhatja. – Ezen ál-francziáskodás, külömben csak az ál-törökösségnek egyik ujjabb változata a közel multból, midőn a hires fanarióták, melyekből még ma is létezik nehány példány, remekeltek benne. Legelevenebben maradt meg emlékemben egy logogetha (a törökök ugy mondják, hogy »lohfet«) személyisége, kivel főnököm, az egykori külügyér házánál volt alkalmam találkozni. Az ember, egy modern Ulyszes hirében állt, s tévelygő utai a török nagyok konákjaiból az orosz követség palotájába, s Seikh-ul-Iszlam házától, a görög patriárka lakásába, csakugyan megérdemelték volna, ha nem is a megénekeltetést, legalább hát a leiratást. Emlékemben még mindig szemeim előtt lebeg a korának daczára még igen simulékony és könnyü lábu »lohfet« sovány alakja, a mint kifogástalan török ildomosságal guggolt pasám mellett a divánon és halkan társalogva, tüzes, gyanus szemekkel pillantott körül. Jelenlétem kiválóan utjában látszott lenni, s ha zavarodottan felém pillantott, rendesen az Iszlam és török hatalom előnyeit dicsérte valamely hallatlan hizelgéssel, vagy más efféle szemtelen hazugságot bocsájtott ki keskeny ajkai közül. A ravasz fanarióta sejtette, hogy az európai a török házban nyelvészet és irodalom mellett, még a szokásokat és jellemeket is figyelemmel kiséri s valószinüleg érdekében állt, hogy ne fényképeztessék le élethiven; ama csodálatos rejtvény: hogy a porba alázott görög kereszténység mikép huzhatott hasznot a győzedelmes Iszlamból, szinte csak akkor fejthető meg, ha látjuk, mily ügyesen játszik a görög ravaszság a török bárgyusággal, igen, csak igy foghatjuk fel a tényt, hogy a görögök nem csak fenntartják magukat, de még magas állásokra és gazdagságra is szert tehettek.

A Logothethak e mutatványában a görög társaság legfőbb csucsai képével is megismertetem a nyájas olvasót. Oda legelőször is az ugy nevezett értelmiség tartozik, emberek, kik lak-czipőt és glacékeztyüt viselnek, ennél fogva, a nyugati kultura mázának képviselői, francziául csevegnek és mindig leghangosabban beszélnek ha a pérai vagy szmyrnai kávéházakban vagy pedig ujonnan érkezett európaiak társaságában török barbarizmusról van szó. Halgassunk meg egyszer egy ily Dimitraki Paolaki-t vagy Antunakit, a mint valamely pérai kávéház kerek asztalánál ülve, egy pohár pálinkával támogatott nemzeti lelkesültséggel kel ki a törökök ellen. Minden szó egy gyalázás, minden hang egy megvetés; szemeit forgatja, öklét rázza, s ha közbe nem lépne épen a pinczér, ki kinyujtott kézzel a pálinka árát követeli, – fizetni, mit a görög még az egész törökfajzatnál is jobban gyülöl, – ki tudja, mi lenne e felindulás vége! Ez igy megy Perában. De menjünk el egyszer Konstantinápolyba, s vegyünk szemügyre egy ilyen Dimitriakit Paolakit vagy Antunakit, mikép viseli magát a török konak-ban az efendivel szemben. Az ajtó melletti utólsó helyet választotta, s merő szerénységből annak is csak a szélére ül. Összetett kezekkel, szemlesütve, fejét félősen vállai közé huzva, halkan és nyugodtan a dicséret czukor-édes szavait fogyasztja; nem hallani tőle egyebet, mint a törökökre vonatkozó mély alázatosság és hála kifejezéseit. Az ember olyan, mintha kicserélték volna, s valóban próféta-szem kellene hozzá, hogy a pálinkás pohárnál látott Dimitriakit, felismerjük azon egyénben, kivel most az efendi előtt találkozunk. Ezen métamorphozis természetesen okkal-móddal jár, mert a közel Kelet e fajta kulturahőse mindenekelőtt pénzt szükségel hogy pálinkát, lakczipőt, glacékeztyüt és egyéb kulturtárgyakat vehessen magának; pénzt, melytől azonban csak nehezen vagy nem is válik meg ha valódi mivelődési czélokról, görög oskolákról és görög irodalomról van szó. E görögök legérdekesebb jellemvonását kétségtelenül amaz éles ellentét képezi, mely minden frenk csillám iránti rokonszenvükben, és magok a frenkek (európaiak) eránti elkeseredett gyülölségében észlelhető, mert a frenkeket, bizonyos körülmények közt még a törököknél is megvetésre méltóbbaknak tartják, s legfőkép ujabb időben nem állhatják őket, a mióta a Keleten megtelepedett európaiak a görögökkel üzleti téren oly komoly versenyre szálltak, sőt alkalmilag, a törököket a görögök megbizhatatlan kezére is figyelmeztetni szokták. Hogy e görögök téhát, a lételérti harczban, az európaiakat frenkkutyáknak nevezik (Skylifrankoi) tán következetlennek mondható, azonban legalább megmagyarázható; de hogy e »Kutyáktól,« kiket minden nyomoruságért és szerencsétlenségért, mely »a nagy hellén nemzetet« ujabb időkben érte, felelőssé tesznek, határozottan segélyt követelnek a nemzeti ügyben, s köszönetűl aztán megkövezik őket – azt soha sem tudtam kellőleg megérteni. Nemes halottja Missolunghinak, Navarin szegény hősei, valóban, utódaitok más czimeket érdemelnének!

A legalsóbb osztályról, t. i. a tulajdonképeni görög népről, e Fallmereyer által már kimerétőleg ismertetett etnographiai egyvelegről, tán még legtöbb jót lehet mondani. A görög dohány és füszer árus, asztalos, kőmives, halász, stb., átlag tevékeny ugyan, de korántsem oly dolgos mint az örmény, s mindaddig, mig bizonyos kis tőkét nem gyűjtött, elég tisztességes ember, már t. i., annyira, a mennyire a görög egyátalán tisztességes lehet. De alig tett valamit félre, a pap már gyakrabban jelenik meg házánál, – az egyház emberei mindjárt megérzik hol vannak afféle sárga madarak. – Felszóllittatik járulna hozzá egy szentkép megvételéhez, érdeklődjék a szegény Egyház sorsa iránt. Az Egyházból, a kasínóha jut, a hol rakit fogyasztanak, és végtelenbe politizálnak, mert a Biblia után a hirlapok képezik a görögök főolvasmányát; ott mindenki politikával foglalkozik, oly hajlam, mely a hihetetlen műveletlenséggel, melyet egy lelkiismeretlen, tudatlan papság a görög népnél istápol és fenntart, – sajátságos ellentétben áll. Ily úton-módon, a már természeténél fogva a dolce far nienté-re hajlandó egyén, csakhamar mindenféle bünökre vetemedik, s ebben rejlik oka annak, ha szellemiruganyosság, testi-hajlékonyság és kiváló előnyök daczára, a görög nép elsőbbségre vágyó törökvései eddig eredménytelenek maradtak; csak igy magyarázható meg a körülmény, hogy a külsőleg nehézkes, vaskos kinézésü örmény az ázsiai keresztények közt a solid nemzeti önállóság megállapitására több kilátással bir, mint az évtizedek óta Keleten világi kultur-hivatásával kérkedő görög.

III.

A görögök után, – és érdemeik szerint a sorozat egészen helyes, – a sémi keresztényekről is emlitést kell tennem, t. i. azon keresztényekről, kik ugyan Mohammed nyelvét beszélik, azonban Mohammed tanainak, tizenkét századnál tovább, sikeresen ellentálltak. Igaz, hogy e siker inkább sziklaföldjük keménységének és magasságának, mintsem jellemök edzettségének és szellemi magaslatának tulajdonitható, mert ha áttekintjük a földterületeket, melyek e népek által lakatnak, meggyőződhetünk róla, hogy a Maroniták-, Malkiták- és Nestoriánusoknak, csak azért, sikerült a moszlin hóditás magasan zajló hullámzása közepette a keresztet fenntartani, mivel hazájuk völgyei és sziklatorkolatai nem voltak ugyan ismeretlenek a hóditók előtt, azonban sokkal rejtettebb fekvésűek valának, semhogy különös vonzerőt gyakorolhattak volna, az elfoglaltatásra. A mig tehát e völgyek és hegytorkolatok a moszlimoktól nem vétettek figyelembe, az európaiak által meg nem utaztattak, a házi béke a szigoru felekezeti szellemért rajongó keresztények közt egyrészt, s a jó viszony az uralkodók és legyőzettek közt másrészt, nem igen lett megzavarva; s ezen állapot mindaddig tartott, mig a keresztény Európa megérkezettnek találta az időt, hogy ázsiabeli hitsorsosairól gondoskodjék. A szeretet első jelei sárkányfogak valának, melyeket a katholiczismus vetett el, s midőn rövid vártatva a diplomatia állitólagosan humanisztikus elvekből interveniált, ekkor ama szomoru látvány fejlődött, hogy egy nyelvet beszélő, egy származásbeli keresztények majd egymás ellen dühöngtek, majd meg az uralkodó és tulhatalmas faj ellen hasztalan harczokban és ellenszegülésben lázadtak fel. A hol a szenvedélyek fel vannak korbácsolva, a hol mindig ökölbe van szoritva a kéz, ott szellemi és anyagi fejlődésről nem lehet szó, s ennélfogva nem csodálkozhatunk, ha e keresztény arabokat sülyedtebbeknek, mélyebb hanyatlásnak indultnak találjuk mint az örményeket és görögöket.

Vegyük szemügyre a Maronitákat, Tarabulusztól Szaidáig, Francziaország és Róma eme kedvencz gyermekeit, s azonnal felfogjuk ismerni, hogy a szomoru körülmények okozója csak is a papság, mely itt feltétlen hatalom birtokában lévén, az ájtatos nyáj – s itt az egész világ ájtatos – lelke és erszénye fölött uralkodik és sokkal inkább kinozza a szyriai keresztényeket, mint ama zsarnokiaknak elhiresztelt konstantinápolyi kibocsájtványok, vagy a hajdankori hirhedett arab-moszlim kényuralom. Néhány, részint Rómában elsajátitott, részint Róma által közvetitett miveltségi foszlánynyal felczifrázva – sokan francziául, olaszul és latinul is beszélnek, – ama keresztények egészen arra valók, hogy a katholikus Európa rokonszenvét felébresszék, mely rokonszenvet igen ügyesen csengő pénzzé tudják átváltoztatni, mert nincs Krisztus urunk sirjához zarándokoló keresztény, ki a Libanon átutazása alkalmával erszényét a maronita papok ékesszólása előtt elzárhatná. Hasonló sikerrel működnek a katholika Európában szétküldött kolduló barátok. Könyöradományokat gyűjtenek egy templom épitéséhez, egy oskola alapitására, vagy egy kápolna restaurátiójára; – de mínt borzadnának vissza az ájtatos adakozók, ha tudnák, hogy pénzük, szent épitmények helyett, ő püspöki vagy patriarka méltósága házának javitására, vagy egy uj terrasse emelésére, vagy az istállók tágitására használtatik; mert a püspökök vagy patriarkák igen nagy urak ám, a szó legszorosabb értelmében római pasák, kik az eredeti pasáktól csak annyiban különböznek, a mennyiben pipahordozói, kengyelvastartói, vagy püspökpálczavivői kiséretök nem közönséges emberekből áll, hanem különböző ranggal biró papok vagy barátokból. A patriárka téli palotája Szouk-on, vagy nyári rezidencziája Uadi-Kadisában, inkább valamely keleti despóta fényűző háztartására hasonlit, mintsem egy évszázadok óta moszlim nyűg alatt elszegényedett nyáj főpásztorának lakására.

A milyen az ur, olyan a szolga. A mit a papságról mondunk az a maronita népre is rá illik, azon egy különbséggel, hogy amazok az elnyomók és csalók, ezek pedig az elnyomottak és megcsalottak. Külső megjelenésében a maronita erősen emlékeztet az örményre, de kevésbbé a görögre; jelleme azonban, mindkettőnek vegyülékét tünteti fel. Akár falun van, akár városban, akár csizmadia, szabó, takács vagy földmüves, a maronita ritkán emelkedik tul a kiskereskedőn. Bár szint oly szögletes, nehézkes és esetlen mint az örmény, annak kitartását és állhatatosságát teljesen nélkülözi, s habár a görög ravaszságát és furfangosságát utánozni igyekszik, mégsem képes annak szellemi ügyességét felmutatni. Szóval e, legföljebb 200,000 lelket számitó népecske, melynek ősei hajdan a keresztes háboruk idejében oly fényes szállitó-űzletet vittek, teljesen érdemetlen azon nagy szeretetre, melyet a katholikus Francziaország, legalább azelőtt, iránta tanusitott; szintugy tévedés is volt a franczia kormány részéről, hogy a maronitákból faragott emeltyűt és támaszt keleti befolyása számára. A malkitákról, az alig 50,000 számitó görögkatholikus arabokról, általában dicsérettel szólnak. A mint mondják, ugy külső- valamint szinte jellemük fővonásaiban keveset különböznek mohammedán törzstársaiktól. Soha sem koldultak európai protectióért, az arab nyelvnek szenvedélyes ápolói s ép oly büszkék nemzetiségükre, mint a próféta tanainak vastag turbános követői. Meglehet, hogy épen ezen tulajdonaik következtében a malkiták kevésbbé valának kitéve üldöztetéseknek, mint a Libanon többi keresztényei, mi Kurdisztánban a nesztóriánusoknál szinte ugy volt, kik évszázadokon keresztül bántatlanul éltek rabló kurdok közepette, s csak akkor látták kitéve magukat egy Bedr-khanbey iszonyu irtóháborujának, miután amerikai hittéritők jelentek meg, a kezdetleges, de boldog állapotban élő keresztény kecskepásztorokat a »valódi hit« áldásaiban részesitendők. Igen, még ezen »áldások« kiosztása miatt is, összevesztek az amerikai missionáriusok az anglikánusokkal s az apostoli szent munka érdekébeni lelkesültségben, a szegény nesztóriánusok addig-addig hurczoltattak ide-oda, mig végre a rabló s gyilkoló kedvü kurdoknak estek martalékul és a Zab folyó, több mint 100,000 keresztény vérétől pirosodva folyt alá a völgybe. Az irtózatos esemény a versenyző protesztáns missiók működésének a török-Kurdisztánban, véget vetett ugyan, Iránban azonban, t. i. azon hegyek keleti oldalán még iszonyubban ismétlődött. Itt Róma jelent meg Lazaristáival harmadik bajnokképen a hittéritő harczban. Urumieh és Szauds-Bulak szegény nesztóriánusai egészen elámultak ugynevezett európai hittársaik oly váratlanul nyilvánuló eleven érdeke fölött, miután eddig már azért sem gondoltak sokat velük, mert saját fogalmaik a kereszténységről igen zavartak, s mert az idegen országbeli hittéritőkben nem amerikaikat, angolokat és francziákat láttak, hanem egyszerűen csak frengi-ket, s nem khaldani-kat (vagyis nesztóriánusokat), tehát nem keresztényeket. Hisz eleinte e missionáriusok még ezen ősrégi keresztények hittételeiről sem birtak biztos tudomást szerezni, mert papjaik a műveltség legalsóbb fokán állanak, s szigoru theokratikus alkotmányukban a patriárka és többi papság nem tudományossága és az esztraugèló (ó-szír) nyelven irt hitkönyvekbeni olvasottsága szerint tiszteltetik és becsültetik, hanem nyájaik és földeik száma szerint. Ma, körülbelül félszázad folyt le a persa nesztoriánusok megtéritése óta s eredményei mégis határozottan nemleges természetűek, ha csak abban nem akarnak sikert látni, hogy nesztoriánus papok koldulólevelekkel barangolták be Európát. Az utolsó években, csak magában Magyarországban is, három hosszu szakálu és hosszu ruháju ugynevezett püspök tolvaj és csaló gyanánt fogatott be s a rendőrség által utasittatott ki.

A nesztóriánusokat 200,000 lélekre számitják. A nép maga arczvonásaiban sémi-fajának csak igen gyönge jellegeit hordja s jellemére nézve a közel lakó moszlimektől feltünőleg különbözik. A nesztóriánus a szigoruan patriarkál uralom kötelékei által a papsághoz, az ország aristokratiájához van kötve. Életmódjában mérsékelt, szerény, sőt félénk s mindazon jeleket tünteti fel, melyek a szaszanidok, arabok, törökök, mongolok és persák által sok századéveken keresztül szenvedett elnyomatás természetes következményei. A keresztény időszámitás első korszakaiban a nesztoriánus kereszténység befolyása, a keleti Ázsia legtávolabb vidékeire kiterjedt. Merv, Szamarkand, Kasgar és Khoten püspökségek valának és a kereszt igen közel állt a buddhizmus ellen folytatott harcz diadalához s mily különböző módon alakult volna Közép-Ázsia sorsa, ha az Iszlam mindjárt első keletkezésekor elnyomatik.

IV.

Nincsen meglepőbb, s mondjuk ki őszintén, nincsen szomorubb állapot, mint a zsidók nyomorult sorsa a moszlim Ázsia kűlömböző országaiban, oly sors, mely időnként tán enyhébb korszakot látott, egészben véve azonban mindig sokkal nyomasztóbb volt a keresztényekénél. Ha Európa az ázsiai történelem ezen élő múmiáit a lefolyt századok alatt üldözte, a középkori nyerseség e tette részint a fanatikusok természetes gyülöletéből magyaráztatik ki, melylyel Krisztus-nak állitólagos ellenségei és keresztre feszitői iránt viseltettek; ellenben a moszlim népeknél, a hol az egész keresztrefeszítést tagadják s a zsidók a kórán Isza és Merjem-ével (Jézus és Mária) csak igen keveset jönnek érintkezésbe, ez nem számitható be az ellenségeskedések okául s annál feltünőbb marad, hogy a jahudi, dsehud, vagy csufut (zsidó) név, ott minden gyalázat, gúny és megvetés quintessentiáját képviseli; sőt a nyelv minden kitétele tehetetlen és gyönge arra, hogy a moszlimok zsidó elleni undorának kellő kifejezést szolgáltasson. A ki azt hinné, hogy Mohammed harczai Arábia zsidai ellen idézik elő e szenvedélyes gyülölséget, az nagyon csalódnék, mert tizezer mohammedán közül alig tudja egy, mily viszonyban áll prófétája Arábia zsidóihoz, s nem-é rendkivül meglepő, hogy a két vallás szertartási formaságaiban létező hasonlatok, p. a tartózkodás a tisztátalanoknak mondott állatoktól, továbbá a kötelezett leöletés, vallásos mosdások, stb. stb. a két hittan követőit, a több ezer esztendei együttélés daczára, nemcsak hogy nem hozták egymáshoz közelebb, de sőt még tátongóbbá teszik a köztük létező ürt, mint az a moszlimok és keresztények, vagy buddhistáknál mondható. Igaz, hogy a zsidó a moszlimok szemében kétszeres hitetlen, mert Mohammedet valamint Krisztust is tagadja, de ezt kevésbbé látszanak tekintetbe venni; az Izrael fiai eránt táplált gyűlölség és megvetés hagyományos, az ó-történelem népeinek egy szomorú hagyatéka, melyet a következő nemzedékek hiven megőriztek.

S nem-e még meglepőbb, hogy Ázsia mai zsidói rettentő gyülölségre, és ellenségeskedésre kevés vagy épen semmi okot sem adnak, mert jellemük fővonásaiban Kelet keresztény lakosságánál sokkal többre becsülendők s minden tekintetben, jobb bánásmódot érdemelnének. Nézeteiben a zsidó ugyan keveset különbözik a többi keletitől. Ő is vak fatalista, ő is a legszivósabban ragaszkodik a régi szokásokhoz, az ő vallása is a babona, izetlen csoda-legendák s több effélék tarkaságaiból szövődött, ő is ápolja a szentek sirjait s hires istenfélő emberek lábnyomait csókolja – de az ezredéves elnyomatás lelkében még sem törte meg oly mérvben a nemes érzelmeket, mint az keresztény sorstársainál észlelhető. Gyáva ugyan, de nem áruló; szenvedélyes, boszuálló és tettei és magaviselete által az idegennél inkább sajnálatot ébreszt, mintsem megvetést. Valamint a külső kényszer és elnyomatás a társadalomban mindenütt, gyöngédebb családi viszonyt, sőt még a távoleső tagoknak is szorosabb, szenvedélyesebb átkarolását eredményezi, ugy Ázsia zsidóinál ez még inkább észlelhető, mint az európaiaknál. Konstantinápoly számos zsidófelekezetei daczára, a Boszporus partjain még sem fogunk soha zsidó koldussal találkozni. Akár gyufaüzlettel, vagy tolmácsszolgálattal, akár a házaló vagy kufár pályáján – mert a keleti zsidó ugyanazon üzletágakat képviseli, mint a nyugati – a szegény zsidógyerek minden áron már tizedik évétől fogva, vagy még előbb is mindennap kenyerének keresetére fog törekedni. Minegyik azt reméli, hogy »Camondo« (török Rothschild) válik belőle s ha nem lesz azzá, legkevésbbé ő maga oka annak; kitartása, mérsékeltsége példásak, s mig Péra vagy Stambul utczáin bizonyos időkben részeg örményeket tántorogni látunk, vagy görögöket, egy ittas zsidó látása a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Igaz, hogy az ily erények szükségesek valának arra, hogy főkép Törökországban fenntarthassák magukat. A zsidó ott nem csak a mohammedán, de még az orthodox-görög és katholikus fanatismus alatt is szenvedett. Legkevésbbé a törökök kinozták s legnagyobb mértékben a görögök; csaknem ugy látszott, mintha utóbbiak a törökök által rajtok elkövetett erőszakért a zsidókon akarnának boszút állani. Ez volt az erősen elnyomott keresztény keleti fanatizmus egyetlen alkalma, haragját éreztetni, elannyira, hogy a szegény zsidók, egy Szulejmán toleráncziája daczára, ki ezreket vélt megmenteni a spanyol inquizitio bitófájától és máglyájától, mégis korántsem nyugodtak rózsákon. Igy volt ez azelőtt. Ma, hol a görög kérkedés a nyugati pártfogás által még növeltetik, s a zsidók csak időnkénti igen gyönge oltalomban részesülnek Európa részéről, a viszonyok csak keveset, vagy nem is javultak. A zsidó gúnyneve Törökországban, »Kekeresz« s e kekeresz még mindig hosszú szenvedéseinek leghivebb tolmácsa. »Que quieres?« t. i., mit akarsz? (a Törökországbeli zsidók, egykori spanyol hazájuk egyik tájszólását beszélik,) a zsidó egyetlen védelme elnyomója ellen. Ha egy fiút mulatságból kinoznak vagy ütnek, ha egy öreget szakálánál czibálnak, csak a siránkozó »Que quierest?« hallani. – Mit vétettem neked, mit akarsz?

Ha valamennyi zsidón végig tekintünk, a Boszporus partjaitól kezdve egész a messze Khokandig, azon észleletre jutunk, hogy minél inkább távozunk Kelet felé, annál inkább fogynak felekezeteik ugy nagyságra, mint számra nézve is. Minél távolabb esik egy vidék Nyugat hatalmi befolyásától, annál csekélyebb az ott megtelepedett zsidók száma. A mai ottomán császári birodalom testülete mindig kedvencz tartózkodási helyük volt, a középkorban annak keletirésze, s ujabbi időben a nyugati. Egy regensburgi rabbinus (Petachia rabbi) ki 1217-ben meglátogatta ázsiai hittársait, Moszulban 6000, Damaszkusban 10,000, Nizibiszben 8000 lelket talált s azonfelül még Bagdad közelében tartott oly ünnepélyekről szól, melyekben állitólag 80,000 zsidó vett volna részt, mig jelenleg e szám felére becsülhető az ázsiai Törökország egész zsidó népessége. Bagdad, melyet a zsidók különben a régi Babelnek tekintettek, Konstantinápoly és Szaloniki után a legnagyobb zsidó kolónia Keleten. Vagy 20,000 fia Izraelnek lakik e pasalikban s a régi panaszdal:

ott nincsen többé helyén, mert a bagdadi zsidó, gazdag és befolyásos felekezete árnyában, nem egy szabadalomnak örvend, melyet jogosan is irigyelhetnek tőle keletibb országokban élő hittársai. Foglalkozása még ugyanaz mint a khalifák alatt, csakhogy azon különbséggel, hogy modern intézmények és a jelenkor tudományai megvonták tőle egykori dicsfényét. A nagy kereskedőkből és feudál bérlőkből uzsorások lettek, ügyes orvosokból kurúzsolók és fűszerárusok, még csak ugynevezett titkos tudományokat és varázslásokat folytatnak, miben segitségükre jő a titokzatosnak, sötétnek fogalma, melylyel a nép a keleti Ázsiában a zsidó személyiségét környezi. Néhány mesterséget is üznek a Bagdabeli zsidók, ezek közt különösen kiemelendő a selyemfestés, mely ha nem csalódom izraélita emigransok által hozatott be Bokharából, valamint aranyműves munkában is kiválóbb ügyességet tanusitanak. Egészben véve a Bagdadi zsidó, – bár ott is mint Keleten mindenütt, szük ghettóba van számüzve – sokkal biztosabban és szabadabban lép föl, mint az ázsiai Törökország bármely más vidékén. Ugy látszik, még mindig él bennök az egykori Nasszih (zsidó fejedelem) vagy Ros Geluthu (a fogság főnöke) hatalmas befolyásának emléke. Ama Nasszik helyei ma kevésbbé töltetnek be a hivatalos Khakham Basi (főrabbinus), mint inkább dúsgazdag bankárok által; az utóbbiak egyike névleg Danial – az ázsiai zsidók Rothschildje – még a Szultán első hivatalnokának is imponálni tudott.

Bagdad zsidói már nem beszélik többé a spanyol tájszólást, hanem általánosan arabul, valamint a zsidók Persiában többnyire az erősen héber szavakkal vegyített persa nyelvet használják. Mindkét ága e népnek azt állitja, hogy az első fogságból hátramaradottak utódai s Irán déli részében nehány családdal találkoztam, kik bizonyos patricziusi állást fitogtattak, s aristokrata származásuk jeléül héberül beszéltek, természetesen közbe-közbe erősen használva persa szavakat, mi még az irás nyelvben is, mely általánosan héber, szinte észlelhető. Politikailag valamint társadalmilag Irán izraelitája mélyen alatta áll török hittársainak. A persa moszlimek szenvedélyesb fanatismusa, az általánosabb kényuralom, s mindenekelőtt a nagyobb pénzvágy tekinthetők e szomoru körülmény okaiul. Még a számosabb felekezetekben is, p. Hamadán, Siráz és Teheránban, a zsidók a legmélyebb megvetésnek és legkegyetlenebb elnyomatásnak vannak kitéve. Még legujabb időben is hallottunk egy Hamadánban tartott auto-da-féről, s Teheráni tartózkodásom alatt egy tudós rabbi csak a franczia konzul befolyása által szabadittatott meg a biztos haláltól. A szegény embert t. i. has-ütlegek által kellett volna halálra kinoztatnia, mert ellenségei egyike oly varázslattal vádolta, melynek következtében a király egyik kedvencz nejének első szülöttje, váratlanul meghalt. A rabbi esetleg ugyanazon perczben lépte át Teherán kapuját, a midőn a gyermek kiadta lelkét; e tényben a két eset okbeli kapcsát vélték felismerni, s egyszerüen halálra itélték a szerencsétlent. Hasonló aljas, köznapi okokból történtek az utóbbi évtizedekben előfordult zsidó üldöztetések Iránban; igy az ismert öldöklés Meshedben, a hol egy szegény zsidóné fájós keze gyógyitására, egy persa kuruzsló tanácsára egy utczai ebet ölt le, hogy a fájós tagot annak meleg beleibe dughassa; a zsidókra rendesen rá fogott gyermekgyilkolással vádoltatott, s önmagát, valamint hittársait is végveszedelembe ejté. Az erőszakosan az Iszlamra megtéritett izraeliták nyilvánosan még mindig az országos vallásnak kénytelenek hódolni, mig titokban és Mesheden kivül ismét Jéhovát imádják.

Akár városon, akár szabadban, soha sem találkoztam szomorúbbal, egy együtt utazó zsidó csoportnál. Kiváltképen karavánokban meginditó látványt nyújtanak. A legroszabb ruhákba burkoltan, a legelhanyagoltabb, legrondább külsővel, szennyes, csontos, vén lovagolható állatokon ülve, az ily zsidó csoport éjjeli árnyakként vonul tovább, kellő, tiszteletteljes távolságban maradva a karaván fő zömétől. Félős, remegő tekintettel lesik a távolt és közelt, mindenütt rosszat sejtve, veszedelmet várva, nem száll-e feléjök innen egy kő, amonnan egy puskagolyó, vagy egy-egy kardcsapás, mert merő szorakozásképen is a persa nekik szokott esni, rondasággal dobálja őket és ruháikat szétszaggatja. Az első támadásra, mindannyian remegő juhokként csoportosulnak össze; karjaikat felemelik, de nem önvédelemre, hanem szemeiket takarják el. Csak az őszszakállu merészel egy-egy: »Mekun dsuni aga!« felkiáltást, t. i. »Oh ne bánts kedves uram!« s valóban csodálatra méltó, hogy megszokás, hajlam, tán a hazaszeretetnek is egy neme, elég hatalmas, hogy közel 20,000 zsidót oly országhoz csatoljon, hol folytonos rettegésben élnek, hol házaikon ajtók helyett, kályhalyukszerü nyilásokat alkalmaznak, meghajlott testtel másznak rajta ki és be, hogy könnyebben védhessék magukat támadások ellen s a hol – ó kegyetlen gúny! – e szomorú exiztenczia fentartására, a nyilvános tánczosok és énekesek mesterségére vannak kárhoztatva, – persa zsidónak lenni, s lelkiismeretlen kinzók és megvetők előtt kénytelenségből órákig tánczolni és énekelni, a legiszonyubb sors, melyet képzelhetek!

Még csodálatraméltóbb, hogy a szivtelen turkomán emberrablók között is laknak zsidók, és pedig Merú, a lánczcsörgetés főhelye, egész zsidó felekezettel bir. A turkománok közt a zsidó természetesen félturkomán képében tünik fel, a fürtök és fejruházat kivételével. A turkomán zsidónak is meg van sátra, meg vannak lovai és persa rabszolgái, kiket derekasan elver és megkinoz; börze árfolyama a népszokás szerint az Irán belsejébe tett rablási expeditiók sikere után szabályozódik. Mi leginkább bámulatos, az a biztonság melyben e teljesen törvénytelelen törzs kebelén él. A turkomán t. i. a zsidót varázsnoknak tartja s iszonyuan fél tőle, s azért hagyja nyugton, mivel el nem adhatja: mert izrael gyermekei a sivatagon túl annyira megvetettek, hogy még üzleti czikképen sem lehet tőlük szabadulni. Jelenleg Bokharában és más közép-ázsiai városokban, az orosz befolyás következtében ezen állapot tán némileg megjavult, de a ki az előtt a Zerefsan mentében látta a zsidót, kötelet hordva dereka körül, a mint lováról vagy szamaráról le kelle szállania, ha valamely igazhitűvel találkozott, s alázatossága jeléül évenként két hivatalos pofont volt kénytelen a kormánytól elfogadni, az rejtélynek fogja tartani, mikép lehet hazául választani egy ily országot?