WeRead Powered by ReaderPub
Kenyér és bor: új versek cover

Kenyér és bor: új versek

Chapter 21: MINT
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

The collection gathers short lyric poems that observe domestic scenes and inner restlessness, balancing a speaker's contentment with simple comforts—food, family, home—with recurring melancholic meditations on aging, longing, and mortality. Imagery alternates between sunlit gardens and brooding city streets, intimate family moments and lonely nights, while memories and ruined hopes surface in elegiac reflections. The voice shifts between tender devotion, ironic distance, and quiet despair, using concise musical language and vivid sensory detail to map inward emotional states across varied forms.

ÉGI KALANDOK

EGYRE KÖZELEBB

És egyre-egyre közelebb
Megyek feléd, halál
S már ki se ejtem nevedet.
Ifjan beh sokszor hivtalak
S lázam hűsíteni
Fejemre raktam a havad.
Most már sírokra sem ülök,
Mosolygok lankatag,
Míg fáradok és szürkülök.
Híredre lelkem nem riad,
Nem vagy már szörnyű se,
Apa vagy és én a fiad.
Oly egy veled e meggyötört
Szív és e mellkosár,
Mint egy veled a rög s a föld.
Ó a halál az, aki vén
S koporsó-érc ragyog
Jégszín haján, bús ajkivén.
És egyre-egyre közelebb
Megyek feléd, halál
S már ki se ejtem nevedet.

EGYÜGYÜ ÉNEK

Ma láttam én a holtakat,
A régen-régen voltakat,
Mezítlenűl és feketén,
A hullakamra fenekén.
Az egyik azt mondotta: jaj,
Fején izzadt volt még a haj.
A másik azt mondotta: jó,
Áldott halál, lágy takaró.
Én mondtam: édes véreim,
Megcsöndesült testvéreim,
Sok férfi, nő, agg, kisgyerek,
Elromlott, szent játékszerek.
Egymás fölött feküdtek ők,
Nyílt szemmel, árva csecsemők,
Ki szülte őket, ottan áll,
Kegyetlen anyjuk, a halál.
Az arcuk tompa és suta,
A lábukon egy cédula,
Szakállasak és vállasak,
Mosolyosak és árnyasak.
Nincs jaja ennek, sem hire,
Nem várnak ők itt semmire,
Egyik kövér, másik sovány,
Mind földbe járuló, pogány.
Nem szörnyű már, nem is csodás,
Nem őrület, lidércnyomás,
Se feketeség, se derű.
Csak egyszerű. Oly egyszerű.
Nem sírtam, nem nevettem itt,
De ezt a vallást tettem itt.
Ma láttam én a holtakat,
A régen-régen voltakat.

ŐSI… RÉGI…

Kibújt a hold. Most néki mennek
A vágyaim a végtelennek.
Jaj, hogy mehetnék. Semmi célom
Ábránd a vágyam és acélom.
Babonás vágy űz, ősi, régi,
Két ezredéves hősi, égi.
Lennék kisértet, jámbor évek
És árnya egy szent remetének.
Megállanék bús ablakoknál
A csendbe, hol egy légy motoszkál.
Rohannék messze, egyre meszébb
És tévedeznék, révedeznék.
Vágnék nyugatnak, napkeletnek
És várnék, amíg elfelednek.

CSILLAGOK

Diákkoromba, vékony kis legényke
Fölnéztem a didergő csillagokra,
Mik fázva égtek fönn a téli éjbe.
Lengett nyakkendőm könnyü-furcsa csokra
S én csak rohantam, sápatag-fehéren,
Vásott köpenyben, éhesen rajongva.
Jaj, elbeszélni nem tudtam, mi nékem –
Oly ájuló-mély bűvöletbe estem –
A csillagfény a bús, kopott vidéken.
Most járok itten, tiszta, téli esten,
Prémes bundába és megváltozottan
Dús vacsora ízével, Budapesten.
Még most is ég a csillag, ahogy ottan,
Arany tüzekkel ékszeres az égbolt,
Csak én nem égek, aki úgy lobogtam.
Álmos szemem keresi fönn a rég-volt
Csodákat és oly búsan mondja szívem,
Hogy nékem már a csillag is sötét folt.
Vak vágyam mégis fölfelé feszítem,
A kis diákdalt újra sírva zengem
S kihunyt arcom fölmutatom szelíden,
Ó csillagok, ismertek-e még engem?

ÉJI RIADALOM

Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam
S az ablakból kihajolva bámultam, két óra tájt.
Mind aludtak, langyos éj volt, nesztelen, halotti-csöndes
És a gáz arany dsidával silbakolt az útakon.
A másik ház emeletjén szembe vélem egy ebédlő,
Az ablakja tárva-nyitva, halkan ég a villanya.
Véghetetlen, érthetetlen áll a kép az éjszakában,
Mint üres és furcsa szinpad, a szereplők nyugszanak.
A pohárszék hosszu árnya mozdulatlan nyúl a falra,
A márványlapon darab sajt és fölötte sajtharang.
A falon szorgalmasan jár egy polgári ingaóra,
Sétálója sárgarézből és egész hozzám ketyeg.
Arra gondolok, kik élnek itt, akiknek házi titkát
Egy szorongó éji órán mindörökre ellopom.
S megriadva kémlelődöm, mért e zajgás, mért e fájás,
Hogy a szám se tud beszélni s száj helyett beszél a szív.
Volt nekünk is sajtharangunk és volt kedves ingaóránk,
Mely szelíden járt az éjbe, míg aludtunk, gyermekek.
Most, álomtalan kesergő, nézem ezt a titkos órát,
Itt a hangtalan magányba hálóingbe hallgatom
És azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az ürben,
Óriás, zúgó robajjal mind ijedve vágtatunk,
Én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóra
S reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év.

BOHÓC

Lecsuklik minden pilla most,
Nem is találsz több villamost,
Igy járok én is itt, gyalog,
Köröttem olcsó angyalok.
Kármin, sáfrány, körúti nők,
Selyem harisnyák rossz cipők
S ami búsítja bús dalom,
A fanyar arcon fájdalom.
Ha a sír szavát hallanád,
Nem hallanál ily balladát.
Egy árva költő tévelyeg
S itt méri a mély éjeket.
Egy görbeutcán remegőn
Járkálok mint a temetőn.
Ó élet! sár! láz! csúnya út!
A vége és a mélye rút.
De jó itt, mert ez utca fáj
És szép, mert téboly ez a táj
S álarc alól mártir-szemek,
Testvér szemei rémlenek.
Festett az arcom nékem is
És szenvedés az ékem is.
Jaj, a költő gyomrába kóc,
Ő is beteg és torz bohóc.

MINT

Mint a beteg, ki néha visszagondol
Egészségére s könnyez és nem érti,
Úgy gondolok én vissza bús soromból
Az ifjúságra, lankadt lelkü férfi.
Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
Amelyre a vidéki éj aláfolyt,
S én voltam-e a lánynak útitársa,
Cigányhaján ki hordott lila fátyolt?
Csak színezem tovább a régi hársfát
És életemnek régi-régi társát,
Mint a beteg, ki forró és fanyar
Lázába édes képeket kavar
És álmodik, hogy jár a dombok alján,
Előtte a kutyája s bot a karján.

ÁRNYAK FEHÉR PROCESSZIÓJA

Árnyak fehér processziója.
Te titkos és halk körmenet,
Mért hoz elém most minden óra?
Ó, jaj, mi ez? Ó, hogy lehet,
Hogy őket én mind elfeledtem,
Hisz társaim, hisz emberek.
Suhognak óriás seregben,
Ködfantomok, bús, vézna nép,
Mind ismerős és ismeretlen.
Egy-egy ember utamba lép,
Hallok sok elnémult, csodás szót
S úgy zeng, ahogy a multba, rég.
Kis társaim, ti porba játszók
Emelve sápadt fejetek
Az őszi kertekből kimásztok.
Hervadva, búsan, réveteg
Lányok merülnek föl az éjben
S nagy, néma szájuk rám mered.
Görnyedten ülök s sírva nézem,
Hogy tünedeznek szüntelen
És száll-lebeg velük fehéren
Az életem, az életem.

REGGELI ÁLDÁS

Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
És egy nyugalmas, fekete szivar.
Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
Azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
Az ébredés lázadt szavaival.
Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
Itt benn a gyertya olyan halovány.
Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
Egy keltőóra, amely felcsörömpölt
S most süketen vár és ver tétován,
Hogy beleborzong fütetlen szobám.
Ver a szivem… Órám is egyre ver még.
És fojtogatja torkom az öröm.
Micsoda ez a régi-régi emlék?
Dalolni és sikoltani szeretnék
És szállani a hajnali ködön.
Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
Mint bús gyerekkorom emlékei,
Hogy álmosan gondoltam még az éjre
S petyhüdt arcom a mosdó vize érte
S szaladtam volna ki, a ködbe ki,
A nagy megindulást köszönteni.
Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
Még csupa folt és csupa sejtelem.
Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
Füstöl az út gyászkandeláberekkel
És holt magány kong árva tereken.
Ilyen magányt nem látott soha ember,
Ez a magány csak én velem rokon.
Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
Az éj mellett ravatalgyertya barnál,
Igy megyek az ájult fővároson
S utolsó álmát félve meglopom.
Fekete bársonyok közt éji pompa.
Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
A kórházakba lámpa leng lobogva
Virrasztó lángok távol ablakokba
És éji fényük fájón folydogál.
Félő kaszárnyák bújnak össze sorba,
Mik éjjel is úgy álltak az uton
És szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
Dermedt nyakuk sután előre görbed,
Kinos vonaglás reszket álmukon…
De itt a reggel, én, csak én tudom.
Egy bérkocsin rohanok most elébe
Lihegve lesem, merre érkezik.
Külvárosokban bújok fázva-félve
És belenézek szürkülő szemébe,
Megcsókolom didergő térdeit.
Jaj, merre jön? Jaj, az utamba tér-e?
Itt már az éjjel fátyola szakad.
Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
Ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
A percenő fényt várom sápatag,
Nehézszagú, sötét tetők alatt.
A szívemet széttépem száz darabra
S az ébredőknek mind odavetem.
Az első villamos robog, hozsanna,
Egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba
S zöld fénybe motoz az emeleten.
Áldott, aki a reggelt nékem adja,
Áldottak e bús, fáradt emberek,
Kik élnek és hozzám hajolva lágyan,
Szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
Áldottak az alvók, a csendesek
S áldottak, akik menni kezdenek.
Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
E decemberi deres virradat,
Mely most szivembe, ahol minden átok,
Világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
Nekem, kinek már semmi sem maradt.
Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
A tiszta lázak zengő reggelén,
Áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
Mely most megindul sejtető robajjal
S éj nap között, igy, még egész enyém
S áldott a föld és áldott legyek én.

LÁNGOK KÖZÖTT

És fekszem itten betegen.
Ágyamra fény cikáz,
Bús villogását ismerem –
Ez a tavaszi láz.
A láz, a gyász bennem cikáz –
Ez a sötét tavaszi gyász.
A szemeim oly könnyesek
S tündöklő arcom csupa seb,
Tüzespiros, vágyó-fehér.
Amerre nézek, csupa vér.
Fülemben mézes, buja szók.
Az ajkam könny, láng, csupa csók.
S a lelkem: az csupa zene
És a kezem
Oly vértelen,
Mint egy beteg leány keze.
És újjam, újjam szótlanul –
Halk, tiszta gyertya – lángra gyul
És tavaszi ligetek árnyán
Lobog a zöld homályban árván –
Most a te szájad érezem,
Egy lángkaréj beteg kezem
S a tűz, a láng karjába fog – –
És lángolón és álmodón
Sötétlombu oltárokon
Én is, én is fellobbanok.

A MAGÁNY PAPJA

Itt a magányban újra megtaláltam
Bolyongva síró, tévedt lelkemet
És hull a könnyem csendbe, lassu árban,
Mint bús mezőkre a halk permeteg.
A földre fekszem s bámulom a fákat,
Könnyezve, dultan jő a szerelem.
S hogy a kongó mezőn senki se láthat,
Sötét dalok tömjénét égetem.
Holt bánatom hamvát fejemre hintem,
Sivár imákba görnyed a gerincem,
A multak gyászmenetje felkeres.
S merev ajakkal hallgatok kevélyen,
Magamra húzva éjsötét kedélyem,
Mint zord csuháját a bús szerzetes.

SZONETT EGY SZOBORRA,

MELY AZ ÁLLÓ DANTÉT ÁBRÁZOLJA

Egykor mi is majd igy fogunk megállni,
Mint ez a kőben szenvedő alak.
Leroskadó, merev ivek csodái,
Siró tagok, jajongó vonalak.
Igy meredünk meg bánatunkba halkan,
Mikor az égre-orditás kevés.
A fájdalom ez, néma, mozdulatlan,
A végtelenbe beledermedés.
Az önmagába fúló néma Kin –
Az ős Szükség a végzet partjain –
Hátrálni nem tud s nem előremenni.
Önroncsain bús diadallal áll
S nincs fogcsikorgatás – és nincs halál –
Nincs békülés – és nincs könny. Ez a Semmi.

A SZŐKE NŐ PORTRÉJA

Csitt – fel ne keltsétek. Hisz alszik, alszik.
Bús boldogságát eltemette rég.
Fekete csipkéin pici aranyszív.
Úgy nyújtja ki sápadtarany fejét.
Alvó szemében megholt, régi átok.
Békébe fáradt bánat borúja.
Miért ezek a halk szomorúságok?
Ki tudja, mért a fátylas gyászruha?
Csitt, csitt – a kacagása oly merengő
A szava halk, ezüstös mise-csengő,
Nincs szívtelenebb és nincs szomorúbb.
Ha cseng, ha zeng, térdére hull a szépség
S ő mint hatalmas aranykoszorút
Némán viseli gőgös szőkeségét.

VÉNSÉG

Nem így képzeltem. Furcsa, csúnya szörnyet
Gondoltam én és fáradt öreget,
Aki köhögve a botjára görnyed
S hátán a régi rőzse integet.
De most hogy itt van, még százszorta szörnyebb,
Mint a mesébe, néma és meredt,
Majdnem derűs és kedves, azzal öl meg,
Hogy vár az iróasztalom megett.
Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz,
Megismerem, hogy mindig ugyanaz
S belényugodtam, hogy a láz elillan.
Nem sírok, ha az esték holdasok
És néha, hogyha éjjel olvasok,
Kissé homályosabban ég a villany.

ÁLDOTT SZEGÉNYSÉG…

Áldott szegénység, te szelíd, te tiszta,
Elhagytál s én is, jaj, elhagytalak.
Most úgy idézlek, mint a spiritiszta,
Éhes, sovány és légies alak.
Mert úgy szerettél, hogy rajongva vissza
Hivlak, te bátor, rongyos és szabad,
Ki keserű poharát daccal issza
S tűzzel fakadnak száján a szavak.
De merre vagy? Most tán még mostohábban
Laksz egy sötét és vak diákszobában,
Olcsó szivart rágsz, vagy tán verset írsz?
Vagy tán fekéllyel fekszel a szeméten,
Vagy mit se várva ifjan és setéten
Egy bús asztalra ráborulva sírsz?

AZ ÁTKOZOTT HÁZBAN

Jaj, jaj micsoda bánat ez.
Ki hagyta rám, ki hagyta rám?
Úgy vesz körül, mint néma ház
S már ki se nézek ablakán.
Már ki se nézek ablakán,
Ezen az átkos ablakon.
Az ablaka könny, csupa könny
S e ház, e ház a fájdalom.
E ház, e ház a fájdalom
Nem is megyek innen tovább
És szeretem únt képeit
És bágyadt, barna bútorát.
Sok bágyadt, barna bútorát,
Amelybe lassan átfolyok,
Mint este, ha bezárkozunk
És leeresztjük a rolót.

*

Úgy fekszem itten most az ágyon,
Mint egy rosz, összekötött ördög.
Kényszerzubbony nekem a sorsom
És benne esztelen dühöngök.
Megátkozom a születésem,
Szájaskodó, zavart szavakban
S szivemben egy égigsötétlő.
Égigsötétlő, szörnyű kard van.

*

És néha úgy beszélek már magamról:
Ő szenved itten és Ő elmegy innen;
És néha látok még egy régi képet,
Egy idegen arcot a szemeimben.
És néha látom: hogy megy Ő az utcán
Lógó karokkal s mondom: vége, vége.
És néha látom: hogy búsul magában
Egy kiskávéház piszkos éjjelébe.
És néha megsiratom özvegy ágyát –
Hajnalban az ágy, mint egy pihenő sir. –
És néha szólok: Ő nyugodni tért már,
És mondom: Ő bánt engem s mondom: Ő sír.

AZ ELLENSÉG

Én tettem ezt. Hogy most leestem
És szemfedő vár és kereszt.
Azt mondom innen mégis: ámen.
Magam ura, én tettem ezt.
Szörnyű veréssel vert az isten,
De ellene nem vétkezem,
Szörnyebben az istenverésnél
Vert öngyilkos, bús két kezem.
Vert a kezem és vert a szájam,
Szivem korbácsa és nyila.
Néha úgy keltem magam ellen,
Mint egy cudar haramia.
Most itt vagyok. A bús határnál,
És sorsomat bennem keresd.
Mondd: ámen, övé a koporsó.
Mondd csöndesen: ő tette ezt.