Kenyér és bor: új versek

JAJVESZÉKLŐ

A MAGYAR ROMOKON

Jaj, merre menjek?
Jaj, merre nézzek?
Jaj, mit rebegjek?
Jaj, mit hazudjak?

Jaj, tán loholjak?
Jaj, tán feküdjek?
Jaj, mért akarjak?
Jaj, mért pihenjek?

Jaj, régi kertünk?
Jaj, versek álma?
Jaj, drága fajtám?
Jaj, bús vidékem?

Jaj, hogy sziszegjek?
Jaj, hogy üvöltsek?
Jaj, hogy kigyózzak?
Jaj, hogy harapjak?

Jaj, hol az arcom?
Jaj, hol a multam?
Jaj, hol az ágyam?
Jaj, hol a sírom?

SZÉNRAJZ

Most gondolok az őszi vándorokra,
Kik az országúton sóhajtva mennek,
Hátukon egy batyúval, tántorogva,
Vágyuk feszítve a vak végtelennek.
Eső szitál és hervad már a nyárfa,
Csak pár levele inog még fehéren
A holt galyon, oly búsan, mint az árva
Halott mellén a vitézségi érem.

Minek is élni? Halni már a célja,
Elég, elég volt küzdeni idáig.
A tompa csöndből hallani alélva
Az elvonult nyár aranytrombitáit.
Ki tegnap állt, az fekszik most a földön
És sírni is erőtelen ezentúl.
Köröskörül a köd akár a börtön,
A hangtalan és ájult őszben elnyúl.

De jajgatnak sírjukban a halottak,
Kik élni vágytak volna, jajveszéklő
Szóval kiáltanak és felzokognak.
Ti értetek bor… álom… pálma… szép nő…
Itt járnak ők sötét, halálra sértett
Arccal közöttünk és rázzák az ajtót,
Bitangoló sok millió kísértet,
A sírból az élet felé sóhajtók.

A katona tanyák körül bolyong most,
Hol rózsaszín láng ég, az arca sápadt,
Csak nézi az égboltot, a borongóst,
Szíve üres, tarisznyájába bánat.
Hideglelős szemét feszíti tágra,
És óriás fantasztikus alakja,
A mint reá mered e bús világra
S lelkét, szegény lelkét a semmi lakja.

Az ablakon lesi, a mint a polgár
Dunyhák között vetköződik az ódon
Hálószobában, puffadt vánkosoknál
S libeg-lobog gyertyája furcsa módon.
Hol az ő ágya? Hollók, éji varjak
Kárognak útján, gyengelábu, részeg
És átkozódva búsan tovaballag,
Mint a középkori lándzsás vitézek.

(1918)

VIDÉKI ÉJ

Milyen közeli most a nyári ég
S mily messzi-kék
Alatta az alvó, beteg vidék.

A csillagos ég – fényes sírlepel –
Reád lehel
S a mindenséget kézzel éred el.

Csak ússz az éjbe, tündökölve ússz,
Jó, égi túsz
Ó messzeség őrültje, Sziriusz.

Mit hallasz itt? Az álmot hallod itt,
A halmokig
Halkan motoz, az éjjel álmodik.

Egy távol mozdony hortyog valahol,
Mert áll a tor,
Vértől zabáltan lassan zakatol.

Az ablakok lehunyják a szemük.
Csend mindenütt.
A toronyóra zengőn egyet üt.

De felviláglik a mély éjszaka
Kigyullad a
Kis patikának kormos ablaka.

Egy gyógyszerészlány – hadi, fiatal –
Felkel hamar,
Márványcsészében álomport kavar.

Az élet és a felleg eluszik.
Olyan bús itt.
Élő, halott egyformán aluszik.

Egyszerre a kis utcák dörgenek,
Egy szörnyeteg?
Nem, vas, halál, szij, Éji őrmenet.

Elhangzik a dobaja. Semmi más,
Egy surranás.
Most két erős, gyors puskadurranás.

Aszfaltra rogy egy bús, bitang legény
Fáradt szegény.
Csókolja a földet. Egy szökevény.

Körötte senki. A vidék kiholt.
Nem is sikolt.
Ki volt az anyja, istenem, ki volt?

A haja dús, még minden szála ép.
A szája szép
S harminckét foga büszke, drága ék.

Sápadt fejéből csörgedez a vér –
S ki tudja mér? –
Bámulja őt a vén Göncölszekér.

(1918)

ÓDA 1)

E dobogón roppant neved köszöntöm
Petőfi Sándor, én az új poéta
Szegényes kincseim lábadhoz öntöm
S hívom emléked, mely ma újra néma.
Szóljon neked, ki biztos erő vagy,
E tétova és új-ideges ének
S halld meg szavát, a szomszédból jövőnek
Az alföld árva, koldús gyermekének.

Kezembe nincsenek arany kalászok,
Se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett.
Vetésem a hold zöld vizében ázott
S egy vak szóbában sírtam, mint a gyermek.
Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok
Igéztek engem az alföldi porban,
A bús vidéken és a betegágyról,
Az orvosságról és lázról daloltam.

Ám nagyapám, ki honvédszázados volt
És verekedett a császári haddal,
Még látta arcod és hallotta hangod
Tűzben remegni, amikor a vad dal
Fölreszketett és még mesélt felőled
Olyant, amit mi álmodni se tudnánk,
Mély téli esten, a gyerekszobában,
Mikor a findzsán reszketett a rumláng.

Igy látlak én még mostan is. Hatalmas,
Kiben az élet vére tüzesen vert,
Ifjú, kiben a magyar ég tetőzött
És meghaltál és nem láttad a tengert,
Elnémulok, csak hírmondód idézem,
A nagyapám árnyát e törpe, kalmár,
Sötét időben, aki még szabad volt
S dacolni is mert, régi forradalmár.

Ő is bolyongott, hosszan, számkivetve
Az óceán hullámának eredvén,
Negyven napig vergődött új hazába –
Szegény emigráns – rozoga dereglyén.
És sírt, hogy a newyorki kikötőbe
Hajók tolongtak és nem várta senki,
A kéményerdő rámeredt sötéten,
Lármázott a víz és rohant a yankee.

Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi
Ágoston itta könnyeit hiába,
Szeneszsákot cepelt a vad Newyorkba,
Selyemre festett Philadelphiába.
Göndör fejét ereszté este búnak
És arra gondolt, vajjon haza ér-e,
Gondolt reánk, kik még meg sem születtünk
Az unokái távoli fejére.

Mert azt akarta, ott a tengeren túl,
Hogy ne legyen rongyember soha többet
És unokája, ki költő leend majd,
Magyarul áldja az eget s a földet.
Most ime éneklek ő róla, híven,
Ki homlokod láthatta glóriásnak
S emléket állítok a kedves aggnak,
Ki szenvedett s te néked, óriásnak.

Méltatlan költő, én, ki a neveddel
E pillanat tüzében összeforrok,
Ereklyéim adom, mik megmaradtak
A gyermekkorból s könnyeimtől forrók.
Iker nevetek fontam koszorúba –
Két drága honvéd – az én új dalomba:
És a küszöbön várom, hogy megilless,
Alázatosan, a porig hajolva.

ANYÁK

Már a szemük oly szörnyű nagy,
Hogy megijed, ki belenéz
S szemük alatt sovány gödör,
Amelybe rémek alszanak.
Oly vékonyak, akár a rongy,
Tejadó mellük elapadt,
Könnyes szemük kiszáradott,
Kezük, mint a kardpenge oly
Éles, határozott, kemény,
S uruk sóhajtva néz reá,
A kézre, amely puha volt,
Az álmok lágy párnája volt,
S nem ismeri fel a kezet.

Nem is nők többé, férfiak,
Álmos, sebesült katonák,
Fejükön fekete sisak,
A szenvedés, a vassisak.

Mind egyformák ők: az anyák.
S ha lenne egy találkozás,
Leülnének a földre ők,
A föld anyái szeliden.
S azt mondanák: igen, igen.
Bólongnának: igen, igen,
Vádolnának: igen, igen.

Igy csak járkálnak szótlanul,
S nem tudják merre, mért, hová,
Nem tudják soha, mi a hír,
Nem tudják, éj van-e, nap-e.
Csak néha emelik kezük,
Hogy megállítsák, ami megy,
A szörnyűséges valamit,
Miről remegve hallanak,
Ha ujságot olvas uruk.
Csak néha kelnek fel búsan,
Ebédidőn s berontanak
Oda, hol a fiuk lakott
S az üres ágyba keresik
Eltávozott kisfiukat,
S az üres égbe keresik
Az istent, aki nincs sehol.

KATONA A VILLAMOSBAN

Úgy nézem a te arcodat, mint egy ős-régi rúnát,
Ó ismeretlen közbaka e kóbor villamosban
És olvasom a szenvedést, amit e háborún át,
Titkos karcokkal véstek rá s megdermedt rajta mostan
Mert minden itt van, ami volt – csak győzd lajstromra venni –
Tizennégyből a könny, a vér, tizenötből a hangzó
Halálüvöltés és roham, tizenhatból a jajszó,
Tizenhétből egy csúcshurut, tizennyolcból a semmi.
Ember, testvér, apánk, fiunk, öcsénk, bátyánk, te bálvány,
Oly mély vagy immár, hogy a nép elhúzódik felőled,
A végtelent sejdíti meg és ijedez te tőled,
Amint lecsuklik a fejed, halott közönnyel árván.
A föld, a tompa föld ilyen. Már egy hegycsúcs az orrod,
Mely a bús arcok völgyein szökell, magasba törve,
Két mély mocsár a két szemed és elhagyott, beomlott,
Ijesztő, néma kút a szád, szájad fekete gödre.

IDEGES RÍMEK

Reménytelen,
Ki él, az mind reménytelen,
Csak könnye van, teménytelen.

Ezt dúdolom,
Egy téli éjjel dúdolom
S szorítom ájult homlokom.

Mit sirjak én?
E vad kornak mit sirjak én?
Mit jajgassak, mit irjak én?

Száz év se kell,
Még annyi se, száz év se kell.
Sírunkon a szél énekel.

Ki könnyet ont,
Bibor vért, halvány könnyet ont,
Egyforma lesz, mind görbe csont.

A katona,
Vidám polgár, bús katona,
Nem tudja, mért járt itt, soha.

A versiró,
Cenzor, szedő és versiró
Aludni fog s aludni jó.

Menj, árva, zord,
Szegény dalom, te árva, zord,
Dalold a semmit és a port.

Reménytelen,
Ki él, az mind reménytelen,
Csak könnye van, teménytelen.

GYÁSZKAR

Megölték őt. Megölték.
Nagyhangon elkiáltom
Világnak embereknek.
Hegyeknek és folyóknak.
Megölték őt. Megölték.

Gyászolni igy tudunk ma.
Orditó fájdalommal.
Elbóduló szavakkal,
Elbődülő haraggal.

Mert jaj, nem azok ölték,
Kiket szegényke látott,
Hogy a földet harapta
És verte azt a földet
Irtózatos ököllel,
Mely nem lehet övé már.

Mert jaj, nem azok ölték,
Kiket szegényke gondolt,
Hogy életét kereste
Rövidlátó szemével,
Ugy mint a kertje földjén
Szemüvegét kereste.

Mert jajjaj, mások ölték,
Kiket sohase látott,
Mert jajjaj mások ölték,
Kiket sohase ismert.

De én ismérem őket,
Én tudom, mit csinálnak,
Én tudom, merre laknak,
Én tudom, hogy mit esznek.

Bujakór koszorúzza
A homlokuk pirossal,
És verje meg az isten
Őket sokféle jóval,
Élettel, hosszu-hosszu
Évekkel, pénz sokával,
Ásitó unalommal.
Hadd tolják őket édes
Ringásu párna-széken
És tágranyilt szemükben
Halkan égjen a téboly.

KÖNNYEK KOLDUSA

Én voltam egykor szent edény.
A fájdalom lakott szivemben
S a boldogok
Poétának neveztek engem.

Mostan vagyok koldus, szegény,
Mert elveszett, mi az enyém volt.
S a könny, a könny
A nagyvilágra szerteszétfolyt.

Zokognak a föld kerekén
Mindenki sír, mindenki költő,
Vak jajgató,
Fájdalmát az égig üvöltő.

De legnagyobb jaj az enyém,
Ki állok itt e bús özönben,
Sírók között
S nincs semmi búm és semmi könyem.

MAGYAR KÖLTŐK SIKOLYA EURÓPA KÖLTŐIHEZ

Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
Nincs is magas és nincs számunkra mély.
Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
Mi lesz szivünkkel és mi lesz szavunkkal,
Ha jő az éj?

Ti messze költők, akik távol innen
Emelkedtek az isten szivihez,
Mi földön ülünk már s szavak hamúját
Kapargatjuk és felzokogva kérdjük,
Mi lesz, mi lesz.

A versünk is már csak segélysikoltás,
Mely ki se hat a tűzön-poklon át,
Mint gyenge csecsemőé, kit megölnek
És mint a szűzé, akit meggyaláznak
A katonák.

(1919)

RAPSZÓDIA

Nincs ahova hazatérjek,
Ténfergek, mint a kisértet
Éjszaka.

Süt a verő, mégse látnak,
A magyar a nagyvilágnak
Árvája.

Megy az élet, jő az élet,
Ebek vagyunk és cselédek.
Bolondok.

Jajgatok, de nincs ki hallja,
Vizes a kalapom alja
A könnytől.

Jaj, ha szám egyet kiáltna,
Kitűzném a kapufára
Szívemet.

Csak csöndesen szivem, aludj,
Jó nekem így, jó nekem úgy,
Akárhogy.

Igy végezték bús hatalmak,
Olcsó víz a magyar harmat,
Sárba hull.

Mit bánják ők? Nevetnek ők,
Várnák ákácos temetők
Mi reánk.

Édesanyám minek szültél?
Elhervadtál, megőszültél
Hiába…

IMA HARC ELŐTT

Belőlem majd bús lobogó lesz,
Mit összetép idők viharja,
Emlékemet is elsodorja
S nem kisér lárma, suttogó nesz.

Belőletek lesz cafra dísz tán,
Bankár-kisasszonyoknak éke,
De az enyém a jó, a béke,
A becsületnek gyolcsa, tisztán.

Mert odaadtam mind a kincsem,
Szivem jobbik felét a nőnek,
Felét zálogba a jövőnek,
És a kezembe semmi sincsen.

A sorsomat adtam agyarnak,
Fognak, körömnek és tusának,
S mindent a földgömb koldusának,
A vak mártirnak, a magyarnak.

Ő az Apa, a mondhatatlan,
A Nemző, aki sir a földön,
És most mit kaptam tőle kölcsön,
Az életem is visszaadtam.

Csak gyújtsa más reá a tüzvészt,
Én sirva borulok nyomába,
Csörgesse a rongy és a gyáva,
A hirt, ezt a harminc ezüstpénzt.

Nyirettyüjük mások rikassák,
Úri szalonba, úri bálon,
Én titkos arcod látva-látom,
Fajom, mert föld vagy, vér, igazság.

Belőlem, majd bús lobogó lesz,
Mit sárba dobnak, elfelednek,
Árnyéka eltűnő nevemnek,
De becsűletbe bukni jó lesz.

(1920)

SZONETT AZ ÖREG KIRÁLYRÓL

Mily meghatottan gondolok ma rája,
Hogy nyavalyatörősen és bután
Fekszünk a sárban, annyi könny után
S szájunk a tébolyt és jajt kiabálja.

Ezüstösen hullt a tél zuzmarája,
S öregapóként ült nagy trónusán
Az agg király, mi kávéztunk Budán
S a végtelen békére nyilt a pálya.

Én ekkor voltam boldog. Aranyak
Bújtak rongyos zsebembe hallgatag
És fájt az élet, a rejtélyes-édes.

Diadalmas tüzével vert a nap.
Sirtam, daloltam lombos kert alatt.
Mert költő voltam és huszonöt éves.

SZABADKA

Szülőföldemnek bús határa, hajh,
Elér-e még a bánat és sóhaj?

Mert hozzád többé nem visz a vonat,
Csak igy emelhetem rád arcomat.

Gyermekkorom, áldott gyermekkorom
Te hontalan, hozzád kiáltozom.

Bölcsők, koporsók, temetői por
És templomok ormán az estbibor.

Kis iskolánk, amelybe a harang
Oly édesen beszélt, akár a lant.

Lombok, virágok és szines kavics
A sinek mellett. Hullámos Palics.

Hold, nyári bál, rakéta, kéjes ég
S a szélbe – karcsú lányok – jegenyék.

Szivembe húsz év gazdagsága s lágy
Édes-halálos méz: a vágy, a vágy.

Fejemre kulcsolom a két kezem
És koravénen rád emlékezem.

Vagyok szegény, ki semmit sem akar,
Harmincnégy éves, elfáradt magyar.

S nem kérdezem az ég ragyog-e még.
Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?