Kenyér és bor: új versek

AZ ÁLDOTTAK

BOLDOG, SZOMORÚ DAL

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szivü jót-akarom is,
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek,
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrődve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

HITVES

Még hozzád vágyik egyre e beteg szív
És úgy követlek, mint sötét detektiv,
A pesti utcán, a budai lankán,
Kedves Ilonkám.

De egyre jobban szállnak már az évek,
Fáradt szemünk a semmiségbe réved
És a mi jön, az oly hűs és komorló,
Mint a koporsó.

Az arcodon is feltün néha-néha
A fönség és gyász végtelen árnyéka
S életre buzditasz, halálra intesz,
Mint ama hitves,

Ki kőbe vésve áll a sírok ormán
Egy anya fájdalmával és mogorván
A sír hálószobáját nézi csendben
S szeme se rebben.

Mondd, mit tudsz erről, mindennek tudója,
Nő, kinek egy a szemfödő s a pólya,
Titokzatos alvótárs, földi vágyban
S a hideg ágyban.

Rejtélyes, aki immár szomorúnak
Mutatod arcod, húga te a búnak,
Beszéld el, mi az élet szörnyü titka
És mi a kripta.

Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
Beléd fogódzom és kérdezlek itten,
Hová megyünk mi, élet koszorúsa,
Mélyszavu múzsa?

RÉSZEG VIRÁGOK ÉS DARÁZS-SZÓ

Most harminckét éves vagyok.
Nyár van.
Lehet, hogy tán ez, amire
Vártam.
Egészség duzzaszt hallgatag,
Bronz-arcom égeti a nap
És lassan
Megyek fehér ruhában a
Lugasban
Pipámba sárgálló dohány,
S a füstje kékes, halovány,
A fák alatt egy kerti széken
Alszik szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
Nagy szőke fej,
Álmos puha száján csiklandva csorran
A lanyha tej.
Vad délután, a föld parázsló,
Részeg virágok és darázs-szó.

Ha haldoklom, ezt suttogom:
Nyár volt.
Jaj, a boldogság máshová
Pártolt.
Egészség fűtött hallgatag,
Égette bronzarcom a nap
És lassan
Mentem fehér ruhában a
Lugasban.
Pipámban sárgálló dohány
S a füstje kék volt, halovány
A fák alatt egy kerti széken
Aludt szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
Nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorrant
A lanyha tej.
Vad délután volt és parázsló.
Részeg virágok és darázs-szó.

JAJSZÓ

Mult este kissé lehajoltam
S feleségem azt mondta halkan,
Őszülsz fiam.

Tompán a lámpafénybe néztem,
Aztán zavartan fütyürésztem,
Búsan-vígan.

Mint a hold-udvar őszi éjen
Olyan volt most a lámpa nékem,
Oly hallgatag.

Ádám fiunk már álmodott rég
S én mintha messze-messze volnék,
A föld alatt.

Az ablakokat mind bezártam
S úgy ültem a budai házban,
Mint aki fél.

Eszem azon járt, ama tincsen,
Zörgette a szél a kilincsem,
Az ősz, a szél.

Egy ember jár itt, csúnya ember,
Szakálla kender, a november,
Jaj istenem,

Én láttam őt, mint apró-cseprő,
Söpör-söpör, kezébe seprő,
Jól ismerem.

A kapudat hiába zárod,
Hiába bújsz, fejedre károg
S oly bús a dal.

Nevetni nem hagy, sírni sem hagy,
Azt dudorássza egyre, nem vagy
Már fiatal.

VERÉS

Hogy vertek engem, kisfiam, nőm,
Kiket szeretek, édesek.
Ti rólatok dalol ma lelkem,
Mely csupa jaj és csupa seb.

Ha sírsz, fiam, halvány sirással
Versz engem és ütöd urad,
Én asszonyom, ha tompa délben
A hőmérőd lázat mutat.

Akik gyűlöltek mindig adtak,
Ők a szelídek és a jók.
De görcs nekem, halál a jóság
És keserű és fáj a csók.

Mert vertem akiket szerettem
S kiket szeretek, vernek ők.
Mostan sötét kezüket áldom,
Áldottak a nagyon-verők.

Igy még csak az istent szerettem
Kisgyermeki, bús éjeken.
Ő vert ilyen kemény ütéssel
A nagy, a vak, a végtelen.

Jaj, én tudtam, hogy nem mulatság
Szeretni és nem heverés.
De most tudom, szeretni szörnyű,
Szeretni az: verés, verés.

Verjétek életem kegyetlen
Amint sose vert a harag,
Verjétek értetek kiáltó,
Könnytől fuldokló szájamat.

Én nem panaszlom, hogy szerettem
És hogy szeretni fájt nagyon.
Verjétek a jobb és bal arcom,
Szívekkel verjetek agyon.

ANYAI NAGYAPÁM ARCKÉPE

Szemem most gyakran visszanéz,
És úgy idézlek
Jó nagyapám, te régi gyógyszerész.

Arcodon mély magány jegye.
Te félreültél,
Hogy mulatott cigánnyal a megye.

Azt mondják régi emberek,
Tej, szódavíz volt
Italod hangos asztalok megett.

Ruhádon nincs egy árva folt,
Oly szűzi-rendes,
De körmöd a sok jódtól sárga volt.

Patikus-család hű fia,
Könyved se volt több
Csak egy latin, ó Pharmacopoea.

Bolyongtál a magyar mezőn,
Lankadt zarándok,
Fájó göröngyre estél könnyezőn.

Hányszor látlak, ifju füvész,
Alélva menni
Egy tájon, hol az inség fütyürész.

Szivedbe méreg és virág,
Bot a kezedben,
A válladon egy ócska hátizsák.

Ánizs, kamilla, jószagú
Gyökér volt benne
És benne volt, már benne volt a bú.

SAKKOZTUNK EGYSZER…

Sakkoztunk egyszer három nagydiákok
Vörös tűznél, szigorú téli éjjel,
Az asztalon tuss és cirkalom állott,
S latin könyvek, kinyitva, szerteszéjjel.
Künn a fehér fák vártak, félve, halkkal,
A szél alighogy néha fölsóhajtott
S mi majszoltuk fiatal-lágy ajakkal
Az édes és bibor birsalma-sajtot,
Melyben dió volt…

Még alig tiz éve
S szemem kutat az elborult határon,
Megoldódott a kedves-régi kéve
S a nagydiák már eltünt, mind a három.
Az első az, aki e verset írja,
A második, az isten tudja hol van,
S a harmadiknak púpos már a sírja,
Keresztje elvész a sötét falombban.

Jaj, mit tudtak, három diák, az este,
Hogy térden állva nézni kell e szépet,
Csak én látom a mult falára festve,
Mi nem láttuk még akkor ezt a képet.
Türelmetlen vér nyargalt ereinkben,
Szerettünk volna mindig menni, menni,
Mit is sejtettük, hogy ez itt a minden,
És a mi aztán jön, a semmi, semmi.
Ha pitypang kelyhét fújtuk, semmiség volt,
Unottan vártuk az időt, mi eljő,
Hiába lángolt kelletőn az égbolt,
Csak ő kellett, a koldusi jövendő,
Mert azt hittük, az élet, mint a tenger
Bejárhatatlan, nem lesz soha vége,
Előre néztünk nyugtalan szemekkel
Míg lábunknál hevert a csönd, a béke.

De én a tengerek végére értem,
Vitorlámat fordítom újra vissza
S most megpihen e régi, téli éjben
Szegény lelkem, a fáradt nihilista.

CSÁTH GÉZÁNAK

Te sohase-jövő és sohase-beszélő,
Várlak ma is, halott, e hosszú és e késő,
Bús éjszakán.

Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
S befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
Oly halavány.

Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,
Hol fejfa és kereszt elvész a sűrü lombban
És sír a táj?

Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,
De hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem
És fájva fáj.

Alvó, emeld lassan nehéz és hosszú pillád
S a végtelen felé táguló nagy pupillád
Szögezd felém.

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
És a beléndeken s a vad farkasbogyókon
Alszik a fény.

Ah jól siess. Szived még egyszer megszakad tán,
Ha hosszan bolygasz a cyrillbetűs Szabadkán
S nem értenek.

És űznek majd tovább idegen, bús hazádban,
Zsákutcán és közön, ideges és hazátlan
Kisértetet.

Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem.
Tudod, hogy portámon és a szivembe nincsen
Semmi gonosz.

Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó,
Ablakból fölsiró, homályos hegedűszó
Eszembe hoz.

Igy látlak mindig én, édes, fiatal orvos,
Fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
Kertudvaron.

De jőjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,
Férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
Eltagadom.

Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
Kezedbe a kezem és a szivedre szívem,
Ha nem merem.

Igen, elédmegyek és régi orvosomnak
Csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg mint szoktad,
Ütőerem.

Oly jó az, aki ad s te élted odaadtad,
Angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak,
Szelíd barát,

Ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt,
Majd összetörted a tébolyok és a lázak
Szent poharát.

Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal,
Kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal
S a mult, a csend.

Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
S fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
A névtelent.

Síró Hungáriánk ma porba fekszik árván,
Fölötte az átok, mint fekete szivárvány,
Gyászt bontogat.

Anyáink, húgaink járulnának elébed,
Kik éhesen rágják, elfáradott cselédek,
A csontokat.

Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet,
Mely nappal céltalan halott vágyakra görnyed
S éjszaka sír.

Mert életem felén nem is vagyok, de látszom,
S reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom
És vár a sír.

Ó vad szerelmese az őrült morfiumnak
Adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,
Akár a pap

Kérlek kiáltozván és íróasztalomra
Fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
Hogy hívjalak.

Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
Ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
Annak, ki él

S álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
A multnak koldusa és százszorosan árvább
A semminél.

Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
Ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
Az éj felé.

De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
Feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
Az életé.

A NAGYVÁROSBAN ÉLTEM

A nagyvárosban éltem, hol a börzék
Déltájt, mikor magasba hág a nap,
Üvöltenek és mint megannyi torzkép
Az ember-arcok görcsbe ránganak.
Középkorban, fényén egy régi délnek,
Szólt a harang, letérdelt a paraszt,
Ők így imádkoznak, kik mostan élnek,
Csak pénzt kiáltva, jajt és bús panaszt,
Ijedt számokkal istenről vitáznak,
Az új istenről, »adnak«, egyre »vesznek«,
Hódolnak az aranynak és a láznak,
Magasba szállanak s a mélybe vesznek.
Kezük, mint azoké, kik vízbe buknak
És a tengerben egymást fojtogatják,
Kéken sötétlik ere homlokuknak,
Nem ismeri itt a fiú az atyját.
Mit tudják ők, hogy hol van ama méhes,
Amelyre most a déli csönd alászáll,
Mind telhetetlen, részeg, beteg, éhes,
A pénz ura, a csíszár és a császár.

Jaj, nem lehet azt soha kőre róni,
Mit szenvedünk, kik épitjük ma nyúlánk,
Egekbe vágyó, óriási gúlánk,
Mit meg se látnak e kor Fáraói.

Én is szolgálok, mint a többi árva
A láznak és aranynak, kósza lélek,
Irgalmat esdek, a karom kitárva,
S alázatos vagyok, mivelhogy élek.
Harminckét éve járok hőbe-hóba
S az életemnek kedve már hunyóba.
Szeretnék el-kivándorolni innen,
Hogy még lehetne az életbe hinnem.
Egy asszonnyal, egy kétéves gyerekkel,
Mennék az országúton, vándorember.
El innen, el-el messze, édes álom,
És élni kissé, nem ily eltiportan.
Két kedvesem elől egy kis szamáron,
S én kampós bottal, lenn az úti porban…

ÁDÁM FIAM UTRAVALÓJA

Ugy írom néked, kisfiam e verset,
Míg életemnek aszu fája korhad,
Minden nap egy sort, lassan és szelíden,
Hogy nemesítsen a rímes gyakorlat.
Halkabbra vált már a szivem verése,
A vérem néha pezsgett, de lehülten,
S ha futni kellett volna a futókkal,
Egy utcapadra csüggeteg leültem.

Egy képet akarok te néked adni,
Olyant, mi nékem kiskoromba tetszett,
Hogy életünk, melyet ma könnyel élünk
Ugy hasson rád, mint egy ódon fametszet.
A háború kalandor üstkössét
Rajzolgatom a vígasztalan égen,
Te egykor rátekintesz majd e képre,
S ámulva szólsz, rég lehetett, de régen.

Mert mostan éltél. A magyar igére
Alig nyitottad gyenge, drága szádat.
Tejről beszéltél, mézről és anyáról,
S csizmák tiporták ártatlan hazádat.
Jaj, kismagyar. Te bénák közt tipegtél
A jodoform és karbol illatában
Mankókkal játszottál budai kertben
S szegény rokkantak néztek haloványan.

Akik ma éltek, azok porba rogytak,
A krisztusi-szelídek nem beszéltek.
Akik ma sírtak, száraz szemmel álltak
S ájult szavakat mondtak el a szélnek.
Aggastyán sem tud szólni így a multról,
Se pókhálós könyv, mely bölcs és hideg lesz,
Figyelj reánk, akik ma vérben állunk,
Hajolj hozzánk, a ma-verő szivekhez.

Aranyt neked, aranyt, tömjént és myrrhát,
A kisdednek, a dacosan növőnek,
Ki felkanyarodsz új koroknak ormán,
Aranyt tenéked s az arany jövőnek,
Legyen tiéd a föld, mit megtagadtam,
Az ősi birtok szálljon reád újra,
Az ember álma, az erő, a minden,
A föld, a föld, a szent föld hallelújja.

Én, éhenkórász, rímelő apostol,
A mélyből a magasba epedek fel,
És látlak téged, biztosan, a földön,
Fehér villába, hófehér ebekkel.
Vagy gépkocsiban, autószemüveggel,
Mintha az egész világ ura volnál,
Vagy erkélyen, az ordító tömegben,
Párnás ajtók mögött, a telefonnál.

Mikor e látnok verset befejeztem
Az áprilisi szél borzolta lanyhán
A bokrokat, s nehéz-sötét sóhajjal
Nézett anyád reád, a kis verandán.
Még nem csüggedt le az idők özönje
És egyre nőtt az ár és nőtt az átok,
S mint járvány-cédulák halotti házon
Rikítottak a bús, skarlát plakátok.

Most tudd meg ezt és tudd meg merre mentek
Testvéreid az emberek, szegények.
De azt parancsolom neked utolszor,
Halál helyett kiáltsd ujjongva, élet.
Mi elveszünk mind. Én is cihelődöm
És csomaglom csöndesen a ládám.
De te maradj itt és beszélj helyettem,
Kit embernek neveztelek, kis Ádám.