A PÚPOS.
I.
Reggel erősen sütött a nap és Balogh Lajos fintorogva, mérgesen pislogott, mikor leért az uccára. Nagyon élesnek találta a napfényt, a gyomra is émelygett a sonkacsülöktől, amit reggelenkint evett. Kabátját, ezt a furcsa kabátot, begombolta elől; körülményesen felhajtotta a nadrágját. Minden ruhadarab egészen korrekt és elegáns volt Balogh Lajoson: hangsúlyozottan divatszerű, alkalmazkodó. A szabó, mikor mértéket vett, élénken és gyakorlott hangon diktálta segédjének a számokat: sacco-öltönyről és zsakettről beszélt, élénken vitatkozott róla, hogy egysoros vagy kétsoros legyen és egyéb ilyen részletekről. Mikor a derékhosszúságot diktálta, olyan udvarias és természetes volt a hangja, mintha soha életében olyan háthosszúságot nem látott volna, ami legalább negyven centiméterrel hosszabb ne lenne a mellhosszúságnál; gyakorlott és minden meglepetéstől vagy csodálkozástól ment szavai úgy körülírták az esetet, hogy az ember azt hihette: a legújabb párisi divat a felsőkabátot hátban egészen bőnek és lötyögősnek írja elő és nadrágban az idén kizárólag hetvencentiméteres hosszúságút hordanak. És csinált Balogh Lajosnak szabályos saccót és őszikabátot: a gomblyukak legújabb divat szerint, horgosan körülvarrva, az ujjak elől bővülnek, a gallér erősen kihajtott, a mellény gallértalan. Oldalzsebet is csinált, saccóban az idén megint divat, és hátul, a kabáton akasztó volt, alatta selyemszalag, mintahogy egy rendes, divatos sacco-öltönynél már illik. Minden megvolt a ruhán, rávarrva, ráragasztva, beillesztve: és az, hogy az egész kabát, mikor az ember kézbe vette, valami értelmetlen, formátlan, képtelen rongydarab volt, mert nem volt kabátalakja: az a körülmény e kínosan korrekt és tökéletes részletek mellett valami olyan dologgá lett, amiről nem lehet beszélni, mert nem tartozott a tárgyhoz: a tárgy pedig az, hogy ez a kabát tényleg a legújabb divat szerint készült. Balogh Lajos ehhez a ruhához kifogástalan fehérneműt és gyémántos garniturát hordott; hozzászokott, hogy az emberek dícsérjék a gombjait és a nyakkendőjét. Az emberek valóban dícsérték a nyakkendőjét és volt olyan, aki megkérdezte, ki a szabója. Balogh Lajos lassankint hozzászokott, hogy ő elegáns ember.
Ahhoz is hozzászokott, hogy vele mindenki végletekig udvarias és előzékeny. Az uccán megálltak az ismerősei, kezeltek vele és szinte túlzottan érdekelte őket minden, amiről beszélt. Ha valami vitába beleszólt: a kávéházi asztalnál, udvariasan elhallgatott mindenki és végighallgatták. Mindenki kedves és jó volt hozzá: eléje tették a gyufatartót, rásegítették a kabátot. A viccein hangosan nevettek. Mindehhez hozzászokott, de valami kényelmetlen és fanyar íz maradt benne e jelekből, öntudatlanul: maga se tudta, mi az. Egy időben nőkkel kezdett foglalkozni: az, ami hozzájuk vitte, kezdetben csak valami bárgyú, remegő és tompa ösztön volt; ismeretlen hatalmú, elérhetetlen és nagyszerű istenség felé emelkedő állati imádat. De meglepetve tapasztalta, hogy az istenség, legalább látszólag, nem is elérhetetlen: a nők mosolyogva néztek rá, épp olyan kedvesen és udvariasan beszéltek vele, mint a férfiak. Sőt megtörtént, hogy vele szívesebben beszéltek, mint szép, sudár férfiakkal: pedig nem volt még csak jó causeur se. Ehhez is hozzászokott hát és cinikusan viccelődve és fölényesen beszélt a nőkkel, mint az éjjeli mulatóhelyek habitüéi. De ebből is valami keserű íz maradt vissza, amiről nem tudott számot adni magának, de ami keserűvé, aztán hetykévé tette és érthetetlen módon gyanakodóvá. Hangosan és kihívóan beszélt, belevágott más emberek szavába, nem tűrt ellentmondást: a vitákat két szóval elintézte és elutasítóan hozzátette: passz. Lármázott a pincérekkel, mindenből közkérdést csinált és fenyegetően szembehelyezkedett mások véleményével. Egyszer a színházban valaki lehajolt a kalapjáért és meglökte: ekkor elvörösödött, felugrott és rikácsolva, gorombán rákiabált a hatalmas termetű, szőke úrra, hogy miért nem vigyáz. A szőke úr zavartan mosolygott, bocsánatot kért, emelgette a kalapját. Balogh Lajos még vörösebb lett és a torkára gyűlt a tajték: még gorombábbat akart mondani, de nem lehetett. Rettenetesen gyűlölte azt az embert: szerette volna megfojtani, kikarmolni a szemét.
II.
Felment a hivatalba és délután kettőig ült a kényelmes bőrkarosszék tág öblében. Azután egy előkelő Andrássy-úti étterembe ment ebédelni, de semmi sem ízlett neki. Majd a kávéházban lóversenyekről, színházakról, nőkről beszélgetett néhány hivatalnok-társával, ujságírókkal. A szokottnál is izgékonyabb és fanyarabb volt ezen a szép, langyos őszi napon. Bántó maliciákat mondott mindenikről, aki szóbajött; válogatott a szivarokban. Estére szabadjegyet szerzett magának a színházba, hogy valamivel elüsse az időt. Színház előtt sétált a körúton, az ismerőseivel megállt néhány percre. Szidta azt a darabot, amit tegnapelőtt láttak együtt valakivel: ostobaság, mondta, hogy a férj megbocsát egy ilyen bestiának – egyszerűen gyávaság, mondta.
Az affér az Aréna-úton történt, egy kávéház előtt.
Valamelyik ismerősével sétált arra: öt óra lehetett. A kávéház terraszán egy kisbajuszú, barna úr ült, szép hölgy társaságában. Balogh Lajos torkába megint felgyűlt a keserűség: valahonnan ismerte a hölgyet és a barátjának elég hangosan megjegyzést tett rá. A következő dolgok egy félperc alatt történtek. A barna úr nyugodtan megfordult és rájuk nézett.
– Ennek a púposnak járt a szája? – mondta, kérdően a nőre nézve és egyenesen rámutatott Balogh Lajosra.
Balogh Lajos elhült. Csodálatos, de még sohasem mondták ezt a jelenlétében. Balogh Lajos életében először hallotta, úgy, bevallottan, hogy ő púpos.
De nem sokáig tünődhetett ezen az új szenzáción: a következő pillanatban hatalmas pofon csattant el Balogh Lajos arcán: az arcához kapott és életében először érezte, hogy az az arc, amit most a pofon felhevített, milyen lötyögős, ráncos, formátlan valami.
Azután zavarosan hallott még hangokat, valaki lármázott, mintha ilyesmit beszélt volna: »pfuj, szégyen gyalázat, egy nyomorékot megütni, nem szégyeli magát?« Megpróbálta, hogy ismételje magában ezt a mondást és dadogó szájjal, hülyén meredt arra, aki megütötte. De nem tudta őszintén érezni, amit mondani akart. Hideg, kicsit durcás, de szép férfiarc nézett rá. Aztán ő lassan és támolyogva ment előre az úton: valakik mentek el mellette, beszéltek hozzá, mintha heccelték volna. De ő csak legyintett: kiálló pofacsontja határozottan égett és fájt az ütéstől.
Egyszerre egyedül maradt, később jutott eszébe, hogy néhány embertől elkezelt. Körülnézett: a Thököly-út végén járt, hol apró munkásházak kezdődnek és gyárfüst terjeng. Hosszú kerítések mellett baktatott: egyszer kifogyott alóla a kövezet és egy tócsa mellett megállt. Az őszi alkonyat finoman permetezett: a púposnak eszébe jutott az arca, mert még mindig fájt: lehajolt és megnézte a tócsa vizében. De azonnal elkapta a fejét: riasztó, ostoba kép nézett vissza arcába – először látta az arcát így. A felöltője széle beleért a vízbe: a púpos lassan, gondolkodva levetette felöltőjét és nézte.
Nézte ezt a furcsa felöltőt, a korrekt gombokkal és az oldalzsebekkel, amiből selyemkendő csücske állott ki. Micsoda pokoli gúny volt, kinek a gonosz, kegyetlen tréfája ez a kabát, amit az ő testére szabtak? Eszébe jutott, gyermekkorában a fiúk egy dinnyének kifúrták a belét, szemet, szájat, orrot rajzoltak rá, emberfejet csináltak belőle: még monoklit is tettek a szemére. Egyszer meg valaki egy majmot felöltöztetett frakkba és a cirkuszban mutogatta. A púpos riadtan nézett körül: mintha felharsant volna valahol az a hahota, amit akkor a cirkuszban keltett a majom – és amit azelőtt és azóta nem hallott soha eddig. Lehetséges… lehetséges… lehetséges volna… hogy mindez csak tréfa volt… hogy őt csak úgy felöltöztették… mint más embereket… és beszéltek vele… és rámosolyogtak… és aztán, mikor gőgösen és kihúzva magát, elfordult… akkor kitört a hahota…
Most jött rá, hogy mindig gyűlölte a ruháit. Mintha hályog esett volna le a szeméről. Hiszen ezek nem neki való ruhák! Velasquez képei jelentek meg előtte, amiket nőkkel csacsogva és szellemeskedve nézegetett pompás múzeumok csarnokaiban. Látta a törpe púposokat, a király bolondjait, bohócsipkával, furcsa, rojtos-bojtos bársonynadrágban, piros zekében. Szegény, bolond, kijátszott púpos – valaki álmában leszedte róla ezeket a ruhákat, amiket rászabtak, amik neki valók voltak – és az udvaroncok ruháit adták rá, hogy mindenki kacagjon, mikor illegve végigmegy az úccán.
Azt hitte, megreped a halántéka, úgy elöntötte a szégyen – futni kezdett, a tócsa szélén otthagyta az őszikabátot. A gyerekek megfordultak utána és sikongva rámutogattak: nini, púpos, mondták. Megállt és félszeg, hülye mosollyal nézte a gyerekeket. Apró, piszkos boltok ajtajában legények álltak – tisztelettel elódalgott mellettük és sóváran végignézte termetüket. Egy boltajtó fölött a nevét látta: Balogh Lajos – de nem csudálkozott rajta – milyen ostoba dolog, lám, persze, hiszen ez nem az ő neve: itt van az igazi Balogh Lajos, aki egy ép ember – neki csúfságból és gonosz tréfából adták ezt a nevet – nevet adtak neki, komoly, igazi nevet, vezetéknévvel és keresztnévvel, mint az igazi embereknek – holott neki nincs neve.
Mind hosszabb s hosszabb kerítések következtek: beesteledett. A púpos egyszerre megállott, körülnézett, leült egy padra. A kerítés mögött verkli szólt. Előtte, Soroksár felé, már mezők és vetések következtek. Az égen halványan kiütköztek a csillagok és közvetlen közelében egy tücsök szólalt meg: valószínűleg a kerítés alján serkedő fűből. A verkli ezt játszotta: »A falúban a legárvább én vagyok…« a púpos elandalogva hallgatta a nótát, igen szépnek találta és most végre sírni kezdett. Felnézett az égre, mely barátságosan és lágyan takarta be őt éppen úgy, mint a nyomorult kis tücsköt és a roppant hegyeket. Maga elé nézett és egy görbe, nyomorult fát látott sok más, egyenes fák közt; ott állt és friss, zöld iszalag futott rá, veréb ült az ágai közt és a méhek és darazsak sem kerülték el. Kitárta vézna karját a lebukó nap felé, mely fényt és meleget árasztott rá, éppen úgy, mint másokra – beszívta a levegőt, mely lágyan, békésen folyt be tüdejébe, nem bánta, hogy ő púpos, de nem is mondta, hogy nem az. Ujra egy tócsa fölé hajolt – és a víz barátságosan nézte őt: púpos vagy, mondta neki nyiltan és őszintén, de nem nevetett és nem haragudott. Púpos vagy, mondták a fák barátságosan, mint ez a púpos fa itt, te szegény, szegény púpos. Gyere, szomorkodj bátran, szabadon, amiért ilyen nyomorult vagy, gyere, ülj le ide, sírd ki magad, van rá okod. Sírj, sírj, te szegény, szegény, szegény púpos. Sírj, teneked szabad, senkinek annyira nincs joga sírni: a gonoszok és rosszak, el akarták venni a könnyeidet, a te édes, egyetlen könnyeidet, mikor egyebed sincs, csak az, hogy sírhatsz. De jött egy jó ember, aki visszaadta. Sírj, semmid sincs és nekik mindenük: sírj, a világra szenvedni és gyötrődni születtél és arra, hogy mások felüdüljenek s örüljenek, hogy nem oly nyomorultak, mint te: mások, akiknek gyönyöröket és mámorokat nyújt az élet, míg neked csak nyomort és szégyent adott, mindhalálig. Sírj, sírd ki magad, te szegény púpos, úgy-e jó, úgy-e édes?
A púpos hallgatta a fákat és most már úgy zokogott, hogy egész teste vonaglott bele: egyetlen, forró vágy olvasztotta szívét – csókolni szerette volna, soká és sírva, a kezet, mely ma délután megütötte őt.