Két hajó

Hogy az élet rövid, azt ti fiatalok találtátok ki – így szólt az öreg ember csendesen. – Ti történeteket beszéltek nekem, amikben úgy rohan élet és halál, mintahogy piros és fekete váltakozik a rulett forgó korongján. Sok szép színdarabot láttam és sok szép verset olvastam tőletek, szebbeket, mint a régiek írtak – de mindegyikből hiányzott valami, amit ti nem ismertek: az idő, az élet perspektívája. Csodálatos: ti az életet olyasvalaminek képzelitek, mint a születés és halál – pedig születni és meghalni lehet csak egy nap alatt, de élni nem. Szerelem, kétségbeesés és ujjongás: úgy következik nálatok egymásra, mint a láncszemek; mintha minden pillanata az életnek maga volna a teljes élet. Hát nem tudjátok, milyen rettenetesen hosszú az élet s a csendes, változatlan Örökkévalóság milyen végtelen, mozdulatlan tengerében úszik az a három vagy négy harsogó pillanat, amikor érezzük és felismerjük a sorsunkat? Ha visszanézek az életemre, úgy tűnik, mintha ezer év feküdne mögöttem: egy hosszú, hosszú könyv, amit ezer évig olvastam és megjegyeztem és megtanultam mindent. Látom gyermekkoromat, oly rettenetes, kietlen távolságban, amekkorát ti csak úgy tudtok megérteni, ha a Történelmet olvassátok, vagy a középkor sötét váraira gondoltok. És mindaz, ami történt velem, úgy fekszik az Idő pusztájában, mint az elhullott tevék csontjai, nagy távolságban, a sivatagot átszelő karaván-úton. Ebben a hosszú, hosszú életben hihetetlenül kevés dolog történt velem: végtelenül hosszú éjszaka volt, amit ébren töltöttem el s nem tudok egyebet róla, csak azt, hogy hosszú volt. Ti napfényről és örömökről beszéltek – elhiszitek-e nekem, hogy háromszor láttam csak a Napot, egész életem folyamán. Háromszor láttam és ezt a három napot egy örökkévalóság választja el – három egész emberélet, melyek nem ismerték egymást s amiket innen, a távolból láthattam csak meg egyszerre.

I.

Először egy széles, fehér lapon hevert – később megtudtam, hogy ez a fehér lap egy tükör volt, amit a gyerekszobánk falán lógott. Mikor először nyitottam ki a szemem, szembekerültem vele. Elfolyó, értelmetlen ragyogás volt, kinyújtottam utána a kezemet és csudálkoztam, hogy nem érem el: pedig szerettem volna megsimogatni, vagy a szájamba venni. Később, mikor megértettem, hogy nem olyan egyszerű a dolog, megharagudtam és elfelejtettem.

II.

Azután kimondhatatlan sok idő következik. Sok idő, mialatt velem alig történt valami, annál több bennem: szívemben és agyamban. Én egy kicsit nagyobb lettem, bajuszom is nőtt – két vagy három év alatt, két vagy három centiméter – és tizenöt év kellett hozzá, míg kék szemem egy árnyalattal sötétebb lett. Míg belül, a sötétben, szívem világokat és századokat átérzett – kívűl az arcom halványabb lett egy kicsit és két vékony barázda gyűrődött orrom és szájam körül: ez volt az egész, ami kifelé változott. Türelmetlenűl vártam, hogy mi lesz s mi az, amiért ennyit, ennyit várni kellett.

Egy délután aztán találkoztam egy asszonnyal: nehányan még emlékeznek rá, hiszen sok-sok éven át, nekem úgy rémlett, egy örökkévalóságon keresztül, ketten voltunk azután, az emberek között. Délután kettőkor találkoztunk és este hétig voltunk együtt. Fiatalember voltam, gondoltam, meghódítom. Beszélni kezdtem neki és ő áhítatosan figyelt: igen szép nő volt és jó illatokban bővelkedő. Megfogtuk egymás kezét és szorongattuk. Másnapra találkozót adtunk egymásnak: de ő nem jött el, valami zavar volt. Akkor boszankodtam és sokat törődtem az esettel: nagyon vágytam erre az asszonyra. Megint találkoztunk és én már félig bolond voltam a vágytól – megint elszakadtunk és most úgy volt, nem is találkozhatunk többé.

Aznap – őszi délután volt – megértettem, hogy én egész életemben erre az egy asszonyra fogok csak vágyni és más asszony nekem semmit se jelent – s hogy amit vártam és sejtettem és reméltem, éppen ez az asszony volt, kit íme, nem kaphattam meg. Hogy ezt megértettem, végtelen, boldog nyugalom fogott el: elhatároztam, hogy meghalok, s hogy boldogan és elégedetten halok meg, mert szerettem. A folyópartra mentem ki, ott ültem és sírtam. Kezem a fűbe markolt és azt gondoltam, hogy oly síma és édes, mint az ő haja. A folyó vize a hangjához hasonlított, olyan lágy és dáruzsoló volt – és az égbolt selyemtapintású volt, mint az ő bőre. Egy óra mulva lassan válamra nehezedett egy kéz: ő volt az. Félig fordultam csak meg, tovább sírtam és ő leült mellém. Ott ültünk órákig és tudtuk, hogy nem válhatunk el többé Mikor aztán magamra maradtam, csendes és békés volt az este – nevettem, megmosakodtam a folyó vizében. Beszélgettem a fákkal és a fák oly kecsesen nyújtogatták felém ágaikat, mint mikor asszonyok csókra nyújtják a kezüket. A szél finom, kék fátyol volt, ami a kezemre és lábamra hengergőzik.

És akkor másodszor láttam meg életemben a napot: két hegy között lefelé kúszott az égen – ragyogó volt, meleg és vonagló, mint a fehér csipkék és rózsaszínű szattyánbőrök kettős takarója mögött egy asszony édes és meleg szíve.

III.

És aztán újból, egy emberéleten keresztűl úgy volt ez. Megint homály és köd volt hosszú, hosszú éveken át, ragyogó köd néha – olyan nekem most, mintha ti a reneszanczkoráról könyvet olvasnátok. Igen, az egész természetnek értelme volt abban az időben: a fákban embervér keringett és mindent aranyszínűre festett a mi felhevült képzeletünk. Minden annyiban hatott csak rám, amennyiben az én örömömet szolgálta: csak kemény tárgyak voltak és lágyak – lágyak, mint az asszony öle és kemények, mint a kard.

De egy napon, sok-sok év múlva, megtudtam, hogy az asszony elárul. Ti gúnyolódtok felettem, mert öreg vagyok s nyugodtan mondom ezt – nálatok az asszony árulása halált és összeomlást jelent, eldördülő pisztolyt, fekete szakadékot: mert nem tudjátok, mit jelent az idő. Azon a napon, este történt, úgy voltam én is: kábultan álltam meg szobám közepén s vártam, hogy gyilkolni fogok. De nem gyilkoltam, a városerdőbe mentem és ott töltöttem az éjszakát. Próbáltam magam elé képzelni az asszony arcát, úgy, ahogy éveken át, remegve és elszoruló szívvel lestem ezt az arcot: elképzeltem és vártam, hogy szorul majd ökölbe a kezem s hogy fogja el szívemet a féltés ismerős, halálos görcse. Ismét láttam két szemét és száját. De nem történt velem semmi. Fáradtan és lemondóan gondoltam, hogy ez az első pillanat kábulatától van csak így és hogy életem elviselhetetlen pokollá változott, melynek égető parazsát érezni fogom, mihelyt elmult ez a kábulat s azontúl örökké.

De a kábulat elmult és még mindig nem történt semmi. Reggel megéheztem és betértem egy boltba, ahol tejet vettem és kalácsot. S míg ittam, éreztem az ízét: csudálatosan újnak és tömörnek, amilyennek hosszú-hosszú éveken át nem éreztem. Ekkor megértettem, hogy hosszú éveken át a szerelem íze keveredett a tej ízébe, míg ittam és megváltoztatta annak az ízét.

Azután kimentem újra az erdőbe és mellre szívtam a levegőt – és nehéz földszagot éreztem, üdítőt és frisset – és megértettem, hogy hosszú-hosszú éveken át a szerelem keveredett a levegőbe és én nem éreztem a levegőt.

Már akkor sejteni kezdtem, mit jelent nekem ez a nap. Megnéztem egy fát – láttam a kérgét és megvártam, hogy bújnak ki ebből a kéregből a rügyek. Nagyszerűen érdekes és izgató látvány volt – és akkor megértettem, hogy hosszú-hosszú éveken át a szerelem eltakarta előlem a rügyeket és a friss levelek illatát.

Emberek jöttek-mentek – mindegyiknek arcán egy világ, új és élettel teli – és én hosszú évekig nem láttam egyetlen arcot se.

Kő esett le egy épülő ház pereméről – megálltam s elgondolkodtam, miért kellett leesnie ennek a kőnek. Gondolkodtam és rájöttem és nagyon vídám lettem tőle – ó, itthon vagyok, itthon vagyok megint!

A város, amelyben tíz éve laktam, olyan új, olyan friss volt nekem, mintha tíz év múlva aznap tértem volna vissza először – ó, otthon voltam abban a városban, melyet tíz év óta nem láttam, mert benne voltam ugyan, de börtönben voltam, a szerelem börtönében.

Örömtől, mámortól kábultan botorkáltam és ekkor két ucca között szembe találtam magam a láthatár peremével – és a láthatár fölé e percben emelkedett a Nap – és én szembe kaptam a Napot, harmadszor életemben, ragyogóan és zengve. És ekkor, mint aki hosszú-hosszú álomból riad fel, megdörgöltem a szemem és megértettem, hogy a szerelem hosszú-hosszú éveken át eltakarta a Napot és befestette a színét.

Tavasz volt megint a világon és a szívemben és én kitárt karokkal álltam ebben a tavaszban s boldogan kiáltottam a felkelő nap felé: »Ó visszaszerzett életem! Ó ujrakezdődő gyönyöre a létnek és a megismerésnek! Már nem szeretem őt! Isten, Isten, boldog Isten, irgalmas jó Isten, már nem szeretem őt!«

És sírtam boldogságomban: a fűbe feküdtem és magamhoz szorítottam a földet, amit visszakaptam, hogy édes gyermeke és ura és királya legyek újból – és amit már-már elszakítottak tőlem.

De ez is régen volt már, hallatlanul régen – utána megint sötétség következett – s hogy mikor volt igazam, mikor igent mondtam, vagy mikor nem-et: úgy tudom, csak most, mint a habozó, ki gombjain számolja: igen, nem, igen, nem, s az utolsó gombra határozottan rámondja: igen, vagy nem – de magában érzi, hogy azért mondja csak, mert utolsó a gomb, s nem azért, mert hisz benne, hogy igazat tanácsolt.